A Jelenkor Kiadó zsebkönyv méretű verseskönyveinek sora, úgy fest, lassan sorozattá növi ki magát. Ami azért is elégséges ok az önfeledt örvendezésre, mivel mindahány ebben a formátumban eddig megjelent darab az esztétikai öntörvényűség rokonszenves mértéktartásával (s nem mellékesen a mindannyiszor gondosan esztétizált borítóképpel) vétette magát észre. Meliorisz Béla Föld és föld között című munkája (amely az 1950-es születésű költőnek furcsamód csupán a harmadik önálló kötete) hézagtalanul illeszkedik e finom lírai vonulatba: a nyelvi-poétikai minőség magas fokával, a saját hang kiművelt természetességével s a szövegeket kötetté komponáló műgond komolyságával.

A két ciklusba rendezett 62 vers sajátos tükörszerkezetben olvastatja magát: a Csak menni és a Házhoz jön darabjai az el és a vissza, az idegen és az otthonos, az úton levés és a várakozás, a lehetőségek és a tehetetlenség lelki-szellemi (sőt, egzisztenciális-ontologikus) szélső értékei között jelölik ki a versek alanyának helyét, helyzetét, létbeli és mentális állapotát. Az elmúlás toposzát állítva középpontba, az időhöz és a halálhoz (s az élethez és az élőkhöz) való viszonyt élesítve ki. Nem a gondolat személytelen síkján, nem elvont bölcseleti játék formájában: a versek hangütését és kérdésirányait a személyes lét nagyon is konkrét krízise, a betegség és kiszolgáltatottság mélyen alanyi tapasztalata határozza meg. A de profundis megszólaló versbeszéd éppenséggel azáltal kerüli el az önmagába visszazáruló panasz retorikai kockázatát, s válik megrendítő erejű megnyilatkozássá, hogy a saját megrendülést iróniával szemléli, önnön panaszos szólamába távolító-tárgyiasító reflexiókat szervesít; azaz nem elvész a válságban (a szenvedésben), hanem beszél a válságról (a szenvedésről). Beszél, mégpedig a jeremiádok műfaji emlékezetét is előhívó vallomásos beszédhelyzeten hol belül, hol kívül kerülve. (Egy-egy példa a kétféle tónusra: “csüng a kéz lüktet a halánték / jöttöd már kései ajándék / s ki kell találni mindent újra / iszonyatos a lélek útja” – adnak hangot test és lélek kétségesen visszafordítható romlásának a Nem múlhatnak el [25.] könnyed páros rímei; “nem kell világgá menni / házhoz jön a nagy semmi / mondjuk egy kis szédülés / eldőlsz ennyi az egész” – fokozza le és távolítja el a tragikum közelgő tényét a Házhoz jön [72.], éppen a lefokozás és eltávolítás rezignált beszédformájával alapozva meg a hitelesség lélektanát – s a katarzis többletét.) Jobbára azonban a határon egyensúlyozva – ami művészi értelemben talán a legnehezebb feladat. Olvasatunkban e retorikai köztesség, a beszéd és a beszélő hollétének megragadhatatlansága, hangnem és látásmód rögzítetlensége emeli Meliorisz könyvét a rokon élményvilágú lírai kísérletek átlaga fölé (valahová Baka István, Petri György, Orbán Ottó utolsó, illúziótlanul nagy verseinek közelébe). A nyelvi magatartásnak ez az egyensúlyos köztessége hathat oda, hogy az élet és halál közt (előbb a halálos kór szorításában, utóbb az ötvenedik életév eszméltető közérzetében) magára ébredő szubjektum az élet nyelvvé, nyelvivé formálható értelmeire képes rátalálni, ráismerni. Hol “a délelőtt törhetetlen üvege” (Nyár van, 12.) már-már misztikus élményében, hol a “hangyák cirógatják rózsás talpadat” (Idill, 23.) játékos intimitásában, hol pedig a feleség ültette leánderek (Lehetett volna, 41.) ártatlan növényi szépségében. Ahogy a fülszöveg fogalmaz, érzékeny szakszerűséggel: “A finoman gúnyos forma és a fájdalmas tónus váltogatásából származhat a haladék reménye, mely a föld és föld közé beszoríttatott ember vigaszává válik.”

A többségükben igen rövid s egyszerűen megformált, a verstani kötöttségeket gyakran, a központozást pedig következetesen elhagyó szövegek a formanyelvi eszköztelenség (kimunkált) látszatával nem elfedik, hanem inkább föltárják, föltárulni és megmutatkozni engedik az irodalmias jelképzés szokott módszereivel talán meg sem közelíthetőt. A versen, a szavakon, a nyelven és a nyelvi reflexión túl kitapinthatót; a létezés elemi tartalmait. (Nem mondva le eközben az alliterációk, a soráthajlások, a hasonlatok, a szimbólumok s a többi, költői anyanyelvi szinten számon tartható retorikai-poétikai eszköz használatáról sem. Csak éppen nem azokat helyezve előtérbe, nem azokat téve meg a versnyelvtan uralkodó összetevőinek. Ha nem tekinthetünk is el a regiszterváltó beszéd több helyütt diszkréten működtetett technikájától: “igaz kegyetlenül gyalulja testünk a nyár / de innen legalább látni a végtelent / mely lehet hogy kéklőbb az otthoni égnél / és időtlenebb a halálnál // köröttünk minőségi szláv mellek / és formatervezett tomporok / sőt a pivo is remek / s ez nem kis dolog” [Meddig, 8.]. Vagy például a napszaktoposzok életértelmező többrétűségének poétikai többletétől: “milyen figyelmetlenül éltem / s most alig várom hogy megszólaljanak / az irgalmasok templomának harangjai / bár nem is tudom reggel van-e vagy este” [Alig várom, 35.]. S a sor, versről versre haladva, folytatható volna…) Aligha gondolhatjuk véletlennek, hogy a szavakra, a beszédre és a hallgatásra reflektáló, a végső kérdéseket és válaszokat a csönd negatív retorikai tartományába utaló kitételeket oly sűrűn juttatja kitüntetett szerephez a kötet logikája. A kimondás esélyeit latolgatva, az értelmes beszéd lehetőségeit téve mérlegre – szemközt a megnevezhetetlennel, a csak körülírhatóval. Az idővel, az elmúlással, a halállal – mondanánk, ha valamit muszáj volna mondanunk. A nyitó vers mintegy a rossz előérzet dacára szólaltatja meg a közössé, közösségivé avatott csend dicséretét (a tenger mint transzcendencia-jelölő szelíd nyomatékával): “hallgatunk mint a kövek / ha szólnánk / ostoba fecsegés volna csak […] // a tenger titokzatos mondatait hallgatva / éljük napjaink / csak tudnánk / meddig tűrik még az istenek” (Meddig). A Ha című kétsoros utóbb már a saját (vers)beszéd elnémulásának felemás tapasztalatát igyekszik szóra bírni: “beállt a szavak jege / ha rálépnék bírna-e” (46.). A létezőnél szebbnek, tartalmasabbnak sejtett semmi ontologikus alakzata misztikus bölcseleti–költészeti tradíciókból lehet ismerős az olvasónak: “szépek a versek / a meg nem írtak / a semmibe hulló / rejtelmes mondatok / szép a némaság / ha azzal többet mondhatok” (Szép, 53.). Az Ötven szimbolikussá redukált képisége a hiábavalóság és az ártatlanság – egymást itt nem zavaró – képzetét kapcsolja egybe a lírai önreflexió mértékkel színre vitt műveletében: “mintha fehér tintával / rajzolnék / fehér papírra” (67.). S megint csak más módszert követ a Ma nem című szöveg, a hagyományosabb versalkotás eszközeivel adva környezetrajzot – és hangulatfestést: “dombok duzzognak / csak a présházak fala világít / s a nagy csöndben pókok csodálják / egymás kézimunkáit // ma nem volt tanítás / porlott lassan a nap / a szavak kihűltek / ami tudott félbemaradt” (73.).

A formális sajátosságok közül az intertextusok aránylag nagy száma érdemel külön figyelmet. Janus Pannonius, Hölderlin, Berzsenyi, Petőfi, Madách, Ady, Rilke, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, József Attila, Radnóti vagy Weöres jelöletlenül idézett (és jelentésesen újraértett, esetenként újraírt) soraira, szófordulataira gondolunk. Könnyen fölismerhető, mégsem hivalkodó jelenlétű vendégszövegek ezek. Kibillentésük eredeti kontextusukból sem öncélú mutatvány, nem a felülíró virtuozitás nyúl itt hozzájuk: sokkal inkább a közös emberi jegyében állnak, s a kulturális folytonosság személyfölötti minőségéről adnak hírt. A Szabó Lőrinc-parafrázis: “s én szeretni akarlak ahogy régen / nem szavakkal játszani / mindenért egészen” (Ahogy régen, 26.), a Kocsi-út az éjszakában Adyját is evokáló Radnóti-áthallás: “oly kerek ma a hold / s közeli mint még soha / bárkák úsznak előtte / lomha leltári tárgyak / s lassan dőlni kezd a szoba / teljes a titok / vagy majdnem az” (Érezni, 31.), a József Attila-allúzió: “okos doktorok rendezgetik / fényes eszközeiket / s én a félelemtől alig látszom // soha nem látott szakadék fölött / ver a szívem” (Szakadék fölött, 32.), a Kosztolányi-“kiigazítás”: “ahogy sokasodnak éveim / egyre jobban derülök bolondságaimon / így aztán elképzelhető / hogy annyira rokonszenves leszek magamnak / eszem ágában sem lesz elmozdulni / ha a fák majd nekem is aranykezükkel intenek” (Elképzelhető, 48.), vagy a rendhagyó Hölderlin-hommage-ként is olvasható verszárlat: “éppen nyár van / legfeljebb kora ősz / s valahol / sárga körtékkel és vad / rózsákkal omlik / a tóba a hegy” (Valahol, 56.) – mind-mind a személyessé ért műveltséganyag egyedi, egyéni megszólaltatására ad példát, az idegenség beszédével dialógust kereső hermeneutikai eltökéltség szellemében jár el. E gazdag viszonyrendszert a kötet szövegei közti, intratextuális kapcsolódások is árnyalják. Az “oly kerek ma a hold” fölütésére néhány lappal arrébb a “nem kelek föl” (Ha lehetne, 49.) zárlata válaszol; az Ötven felé (65.) tematikája az Ötven soraiban fogalmazza magát tovább; a Vacsora után (58.) konyhai helyzetképét az Elégedett vagyok (59.) szcenikája variálja újra. S ugyancsak a teljes kötetre jellemző, el-elsötétülő önirónia színezi át a záró verset (Fél korsó híján, 74.), amelynek címe a négy fiatal, pályakezdő költő (Csordás Gábor, Meliorisz Béla, Pálinkás György, Parti Nagy Lajos) verseit közreadó valamikori közös kötetre, a Fél korsó hiányra visszautalva kapcsolja össze a múltat a jelennel, a pálya kezdetét az aktuális munka végével…

Törések és töredékek alkotta epikai ívbe rendeződnek a kötet versei; nem történetet rekonstruálva, de történésekben formálódva, mintegy történve maguk is. A nyárból az őszbe és a télbe, a tengerpart mitikussá rajzolt világából a városi otthonlét ismerős hétköznapjaiba, az egészség öntudatából a betegség bizonytalanságába tartanak és visznek; egyszer a gyermekkor közérzetét idézve föl aggályosan gyöngéd iróniával, másszor szerelmi vallomássá lényegítve át a számvetés beszédét; mindenütt antik istenek jelenlétét sejtve, de a kórházi nővérek kincstári hosszúnadrágjának látványából nyerve erőt a gyógyuláshoz; beszélve és elhallgatva, beszélve a hallgatás kényszeréről és hallgatással írva körül a szavakkal bizonyosan tolmácsolhatatlant. S mindezt Föld és föld között tájékozódva-tévelyegve. A címadó verset érdemes sorról sorra idéznünk e ponton: “száraz ágak közé szorult az ég / de ragyogni igyekszik mint a semmi // mit szólna anya / ha látna idegen pályaudvarokon bolyongani / vagy hallaná ahogy az enyéimhez / fordulok néha / nehéz most elképzelni // itt voltam otthon / ezekben az utcákban siettem / régi komoly őszökön / bolond fejjel keresve / görög istennők lábnyomát // mennyit töprengtem föld és föld között / és sorra szétszakadtak a papírvitorlák” (Föld és föld között, 64.). A központi trópus jelentéstani összetettsége, azt érezhetjük, az általa jelölt kötet egészére átsugárzik. Jelentését rögzíteni próbálnunk nemcsak fölösleges (sőt, egyenesen akadékoskodó) erőfeszítés, de hiábavaló igyekezet is volna. Hiszen a – pascali bölcselet felé is megnyíló – Nemes Nagy Ágnes-féle Között ontikus tapasztalata éppúgy átszüremlik (vagy nem – ez ízlés és érzékenység dolga) ezen az egyszerűnek ható szószerkezeten, amint eldönthetetlen az is: a két föld ugyanaz-e (ha igen, akkor a közöttiség mint az ember létbeli pozíciója itt a hely-telenség helyeként definiálja magát), vagy nem – s akkor az eltérés/elkülönbözés vajon idő- vagy térbeli természetű-e (azaz, mondjuk, a betegségből az életbe visszatérés temporalitása viszi színre magát ily módon, avagy például a Föld mint archetipikus életjelkép és a föld mint temetői közeg kettősségéről beszél a szintagma)… A vers maga, ha jól értjük, a “szárazföldek” között navigáló (papír)hajó képzetével mindenesetre a gyermekkor világát idézi meg, a vízi út (mint a köztesség bejárása) játékába – a visszatekintés rezignált érzelmességű gesztusával, reflektáltan mitizáló műveletével – természetszerűleg az életút toposzát is bevonva. De nem volna védhetetlen talán az az olvasat sem, amely jelentést tulajdonítana az elsődlegesen helyesírási kényszernek engedő sajátosságnak, az első Föld nagy kezdőbetűjének. Egy ilyesfajta megközelítésben ugyanis Föld és föld különbsége (és kapcsolata) az egyedien különleges és az esendően közös, a kitüntetett és a köznapi, a szakrális és a profán különbségeként/kapcsolataként válnék olvashatóvá. Márpedig a Meliorisz Béla könyvéből nyerhető olvasástapasztalat egy lehetséges összegzése éppen azt kellene, hogy magában foglalja: a Föld és föld között versei az esendőt, a köznapit, a profánt szembesítik a különlegessel, a kitüntetettel, a szakrálissal – saját esztétikájukat is ennek az elszánt kísérletnek szolgáltatva ki, beszélőjük sorsát is ebben a megrendítő összefüggésben téve kockára.

(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006, 79 oldal, 1500 Ft)