Tizenegy nagyjából hasonló terjedelmű, esszészerű szöveg sorakozik egymás mellett százhatvanegynéhány oldalon – Sándor Iván legújabb könyve, a Daniellával a vonaton mégsem hasonlítható az író egyetlen korábbi esszégyűjteményéhez sem. Pedig a stílus, az írói beszéd, a gondolkodás logikája, a kifejtésmód, továbbá néhány nagyobb, az esszéista Sándor Iván pályáján két-három-négy évtized óta rendre ott kísértő tematika újraartikulálódása erőteljes hasonlatosságot von mindazzal, amit az író esszéköteteiben eddig közreadott. A Daniellával a vonaton jelentősége gyűjteményként legelsősorban mégis az, amit jellege (önálló részeinek sajátos összemosódása) első olvasásakor, alcíme pedig azonnal az olvasó tudomására hoz: az új kötet Sándor Iván fél évvel a mostani könyv előtti, a 2006-os könyvhétre a Kalligram Kiadónál megjelent regényének, a Követésnek a naplója.

Emlékezhetünk rá, a Követés az önéletrajznak abból a szakaszából veszi legfontosabb, jóllehet, csak az egyik tárgyát, amelyet Sándor Iván a Regényösvény című, 1998 késő tavaszán a Károlyi-palotában Dérczy Péterrel folytatott beszélgetésben röviden így foglalt össze: “1944-ben sárgacsillagos házba kellett költöznünk a német megszállás után. A bátyám munkaszolgálatos lett Kárpátalján, bennünket a szüleimmel 1944. november 15-én indítottak útba. Az Óbudai Téglagyárból a szüleim egy »erőltetett gyalogmenetbe« kerültek. Iszonyú állapotban gyalogoltak el Hegyeshalomig. Ott, mondhatni egy mennyei véletlen következtében, anyám nagynénje, aki egy ellenálló tiszti csoport vöröskeresztes tagjaként mentette a zsidókat, felismerte őket, kiemelte a menetből és hazaszállította a Weisz Alice Kórházba. Én közben a pesti utcákon, a pincékben, a műhelyünkben bujkáltam. Néha egy vöröskeresztes otthonban húzódtam meg. December végén összetalálkoztunk. Apám szerzett svájci védlevelet, s azzal a Pannónia utca 36-ban, egy kvázi védett házban – amibe be-betörtek, s rendszeresen áldozatokat vittek a Duna-partra a nyilasok – vészeltük át azt a három hetet, amikor is a szovjetek a híres vígszínházi csatában, ami a fejünk felett folyt, felszabadították a környéket.” (Mikoriak a golyónyomok?, Kalligram, 2005, 11. o.)

A Követés e rétegének néhány évvel korábbról van egy ennél részletesebb, terjedelmesebb megfogalmazása is: a Tengerikavics című, családnyomozó önéletrajzi tükörregény (Jelenkor Kiadó, 1996) teljes ötödik és részben hatodik fejezete ugyanezeket az életrajzi eseményeket meséli el. Az önéletrajziságon, a személyességen, a vallomásosságon túl van még két-három összefüggés, ami a Tengerikavics, a Követés, illetve a Daniellával a vonaton közvetlen kötődését igazolja. A Tengerikavics szerkezete úgy festett, hogy az egyes szám harmadik személyben elmondott családtörténeti fejezet-részt mindig egy esetenként szubjektívebb, az egyes szám első személyű fogalmazást vállaló, az épp elmondott személyes történetdarab kontextusát megvilágító esszé követte (“magánregény” és “köztörténet” kettősségében, ahogy Sándor Iván ott a kétfajta beszédmód között különbséget tett). Maga a Követés eleve is reflexív mű (alcíme szerint is Egy nyomozás krónikája), hiszen a tizennégy éves kisfiú 1944-es, a nyilasterror tombolása idején megélt szenvedéseit, hányattatásait a hetvenkét éves férfi-elbeszélő az egykori helyszíneket majdnem hatvan évvel később végigjáró, végigkövető felidézése tárja fel apró részleteiben – minderre rákerül az a réteg, az események-történések a szöveg elvégezte értelmezése, aminek különböző, a regényből adott esetben végül kimaradó megfogalmazási kísérletei megtalálhatók most a Daniella… lapjain is. Ez a típusú reflexió, mint említettem, a Tengerikavicsban még különállóbb, a “valóságos” történésektől formája szerint is jobban függetlenedő egységnek számított. A bejárás, a végigmenetel, az egykori lábnyomok végigkövetése, mely az új regénynek a legfőbb megismerő aktusa, motívumként viszont feltűnik a Tengerikavics utolsó fejezetében, a kiskunhalasi zsidótemető, majd a Dob utcai nagyapai szülőház felkeresésében-bejárásában-újralátogatásában. És a Dob utcai ház falán ott lévő domborműként felvillan egy pillanatra a Tengerikavics lapjain még valaki, aki most, tíz év múlva a Követés egyik további rétegének (az egész regényt tekintve pedig a tizennégy éves fiú és a hetvenkét éves elbeszélő melletti) főszereplője lesz: Carl Lutz, a svájci követség menleveleket osztó és életeket mentő munkatársa.

A Követés és a Daniellával a vonaton szoros összefüggéséről persze a két könyvre rátekintve is azonnal meg lehet győződni. A regény Hrapka Tibor által tervezett borítóját, a rajta látható (tudomásom szerint egyébként ehhez az ízig-vérig budapesti, vagy továbbviszem, jelentős részében zuglói regényhez talán kevésbé illő módon párizsi, hiszen a Notre Dame székesegyház egyik szoboralakját középpontba helyező) látképpel a Tiszatáj Könyvek darabjaként megjelent esszékötet vagy (maradjunk inkább ennél) napló megismétli, ám egyúttal változtat is rajta. Színeit, tónusait alapvetően megőrzi, de a méretet lekicsinyíti, miközben a centrumában lévő képet más kivágásban felnagyítja. A kicsi így reflektál a nagyra, de a nagyobb is rámutat ilyenformán a kisebbre: a regény a naplóra, s a kettő együtt újra csak a “követést” testesíti meg, a hat évtizeddel későbbi újrajárást, a felidézést és a megismétlést mint a megismerés módszerét.

Naplóregény, írtam le majdnem már másodszor automatikusan a szót a Daniellával a vonaton kapcsán, és a nyelvnek ez az önkéntelen reflexe alighanem árulkodó dolog ezúttal. Az én olvasatomban ugyanis a két könyvben, a Követésben és a Daniellában egyaránt létezik egyfajta hasonló műfaji mozgás, melyeknek iránya olykor párhuzamos egymással, a végső eredménynek azonban óhatatlanul eltérőnek kell lennie. Míg a Követés a maga alapvetően dokumentumszerű, részletes adatokkal gazdagon ellátott, az önéletrajzi tényekben-párhuzamokban még ezen felül is zavarba ejtően dús és a valóságban ma is végigkövethető tényekben bővelkedő anyagát tolja, transzformálja folyamatosan a regény felé oly módon, hogy a szöveg rendre és számtalan ponton fikcionalizálja ezt a valóságos-biografikus-önéletrajzi matériát, addig a Daniella esszésorozatában, a szövegek egymásköztjében is lejátszódik valami hasonló regényesítés. Legkitüntetettebb mozzanata ennek a regényesítésnek a könyv címében is ott szereplő, néhány gyors vonással megrajzolt huszonéves lánynak, az íróval egyazon, a Balaton felé tartó vonaton utazó Daniellának a megjelentetése, aki az esszékötet fikciója szerint érdeklődést mutat az író saját, regénybeli nyomozása, a tizennégy éves kisfiú egykori lépteinek végigkövetése iránt. A dolgok ekképpen helyenként mintha az ő érdeklődésének kielégítésére magyarázódnának, az ő tekintete és figyelme lenne az, melyben az esszékötet tényei, értelmezései jelentést kapnak. Mégsem lesz regény a Daniellával a vonaton, noha a benne lévő műfaji játék vagy utalás magától értetődően idézi a Követés nagy trükkjét, képzelet, valóság, regényköltészet és a bekövetkezett tények folyamatos és feszültségkeltő egymásba mosását, valóságos és kitalált szereplők rímelő színreléptetését.

Marad műhelynapló, olyan szövegfüzér, amely a regényötlet felszínre bukkanásakor saját önálló, ám a főműhöz képest mégiscsak másodlagos, szekunder életre kel, és a Követés című regény számtalan apróbb részletét teljesíti ki, világítja meg annak hátterét egy-egy újabb adalékkal. Lásd például azt a részt, ahol az író leírja, hogy a mellékszereplők egyikének megformálásban hogyan van segítségére az Ungváry Krisztián egyik könyvében megtalált arckép. Vagy vegyük azt az esetet, ahogyan a Követésben a szó szoros értelmében “egy pillantásra” feltűnő “fiatal költő”, Simon Balázs portréja a Daniella egy helyén kibomlik, és az ott elmondott, megtörtént anekdota révén megtelik élettel, kézzelfoghatóvá, tapinthatóvá lesz az az ember, akit egykor sokan jól ismerhettünk. De ide sorolhatók az egykori helyszínek mai bejárásának különféle mozzanatai, melyeknek más vagy végül másképpen megírt változatai aztán megtalálták helyüket a regényben. A Daniellával a vonaton jelenidejűsége mégis más kategória, s csak formálisan függ össze a Követés metafizikus jelen idejével. Generálisabb értelemben ez a jellegű munka, a két anyag párhuzamos írása arra ad alkalmat, hogy a Követést kéziratban, töltőtollal papírra vető író (az eredeti regénynek számtalanszor ismétlődő képe, ikonja ez) újra számot vessen azokkal a nagyobb témákkal is, melyek, mint említettem, régebb óta foglalkoztatják (ilyen például a “korszak” fogalma, vagy a “regény”, az “idő” és a “regényidő” immár sokadszorra kibontott problémái, de ugyancsak ide számítható a tiszaeszlári vérvád először 1976-ban, bővített kiadásban 1983-ban könyvbe foglalt, és az életműben azóta is rendszeresen elő-előkerülő példája). Sok olyasmi is akad itt, aminek éppen a Követés írásakor speciális fénytörésben vagy esetenként egészen új helyzetben kellett felvetődnie; a művészeti korszakok és a posztmodern összefüggései, az egymás mellett élő, majd egymás mellől el-eltünedező generációk nagy, általános kérdései, a huszadik századi magyar történelem viszonyulási pontjai, a túlélő kontra tanú státuszáról szóló elmélkedés mind-mind ilyen kérdések. Ne feledjük, a Követés az író pályáján új változat a történelmi vagy történelmi témát feldolgozó regényre, ahogy az esszésor egy helyén erről Sándor Iván konkrétabban is szót ejt.

A Daniellával a vonatonnak van továbbá egy olvasónapló-rétege is, melyben az író részletesen, már-már katalógusszerűen beszámol az aktuális regényírói munkájához közvetlenül kapcsolódó, friss olvasmányairól, kommentálja őket, adott esetben pedig azt is elárulja, tanulságaikból mit tud felhasználni a regényben (sok-sok apró ösztönzés, gondolatfutam mellett egy Baudrillard-interjú, Harald Weinrichnek a felejtésről szóló nagy kultúrtörténeti munkája, egy szélárnyékban lévő kisebb Mészöly Miklós-mű, a Vendég, melynek részletes elemzése egy személyesebb Mészöly-portréba ágyazódik, valamint Márai Sándornak a vészkorszakban írt írásai szerepelnek ebben az értelemben a legkitüntetettebb helyeken). Kétségtelenül a könyvnek ez a rétege, az olvasónapló-jellege a leginkább efemer benne – kicsit szimbolikusnak tartom, hogy épp az idegen tulajdonnevek leírását kíséri a legtöbb elvétés és hiba a kinyomtatott szövegben. Mégis érdekes és tanulságos megfigyelni azt a módot, ahogyan az eredeti impulzus – gyakran magától értetődően, és a felismerés következtében az olvasónak is megelégedést nyújtva, néha viszont bonyolultabb, majdhogynem újrajárhatatlan áttétellel – végül helyet kap a Követésben. Önkommentár tehát a Daniellával a vonaton, amiben ott van az önreflexiónak az az olykor elsöprő lendülete, amely a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a magyar próza egy részét új életére keltette: ebben az önreflexióban azonban a Sándor Iván egész írói alkatához jobban illő elmélkedő kontempláció tapintható ki, mintsem valamilyen demonstratív belső igazolás.

Sajátosan színezi végül a képet az is, és ez ugyan utólagos, inkább a 2006-os, árpádsávos őszből visszavezethető tudás, ám eltérő élességgel az esszék különböző pontjain is elő-előkerül, hogy éppen 2002, a Követés (és a Daniella) írásának a kezdete volt az az év, amikor a magyar társadalomnak az a söpredéke, amely úgy tűnt, 1944–45 fordulóján egyszer már végleg kiírta magát a magyar történelemből, újra, a ’89-es rendszerváltás utáni mindenkori politikai jobboldal ösztönzéséből immár sokadszorra megint legitimációs státuszhoz jutott. A könyvnek minden egyes érve, megfogalmazása, kifejtett érvelése, szociológiai-történeti reflexiója, az egykori helyszíneknek hat évtizeddel későbbi újbóli bejárása, ez az emberöltőkön átnyúló, érzékletes taktilitás vagy a munka közben elő-előkéredzkedő közvetlenebb spiritualitás mind-mind nyílt vita, oppozíció ennek az elképesztő redivivusnak a mozgatórugóival szemben.

Aki már olvasta a Követést, annak a Daniellával a vonaton úgyszólván kötelező olvasmány; akinek ez a könyv kerül előbb a kezébe, nem lesz képes megállni, hogy ne olvassa el tulajdonképpeni tárgyát. A regény és a műhelynapló mostantól kéz a kézben jár, és akármelyikőjük felől kerülünk a másik közelébe, a huszadik századi Magyarország egyik legsötétebb szégyenét fogják láttatni. A történetet, ami ott rejlik mögöttük, újra és újra fel kell mondani, nemcsak addig, ameddig a tanúi köztünk vannak és felmondhatják, hanem amíg csak létezik emberi emlékezet.

(Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2006, 168 oldal, 2100 Ft)