Úgy kezdődik ez az esszékötet, akár egy mese. Íme az első mondat: “Amióta ennek az óriási vadkörtefának a közelében élek, el sem kell mozdulnom, hogy messzire lássak, vagy visszanézzek az időbe.” Minden adott, ami egy meséhez kell: az óriásfa, amely, mint minden világfa, a föld gyomrában gyökerezik, lombjai pedig az égig érnek; a végtelen horizont, amely nemcsak a belátható messzeséget tolja ki a végtelenbe, hanem annak lelkét is, aki e fa tövébe letelepszik; és persze az időtlen idő, a “hol volt, hol nem volt”, ami nemcsak a térből, hanem az időből is kiemel.

A mese azután, melynek címe A helyszín óvatos meghatározása, észrevétlenül átvált szociográfiába. Lépésről lépésre megismerkedhetünk azok szokásrendszerével és mentalitásával, akik életüket hajdanában e falu közepén álló körtefa köré szervezték. Megtudjuk, mit miért, hogyan, mikor tesznek, miért kell ekkor ültetniük és akkor betakarítaniuk, kivétel nélkül mindenkinek, anélkül, hogy bárki is parancsot adna rá; megtudjuk, a faluban élők miért nem köszönnek egymásnak, s miért gyanakszanak minden idegenre; mi az, amit látnak, és mi az, amit nem vesznek észre, még ha a szemüket böki is ki; értesülünk a pénz itteni szerepéről, amit városi ember talán soha nem fog megérteni. És így tovább: szép lassan belemerülünk egy zárt világ életébe, s mire felocsúdunk, úgy érezzük, mintha mi is sok-sok évet töltöttünk volna e faluban. De közben újabb műfajváltásnak is tanúi vagyunk: a szociográfia műfaja észrevétlenül a történelemírás műfajának adja át a helyét. Visszafelé haladunk az időbe, de immár nem a “hol volt, hol nem volt” mesés időtlenségébe, hanem előbb a neolitikumba, azok közé, akik már akkor is itt éltek, majd a rómaiakhoz, az avarokhoz, később a honfoglalókhoz, akiknek errefelé tovább sikerült megőrizniük pogányságukat, mint a másfelé élőknek. Azután jönnek a törökök, majd az őket visszaszorító osztrákok, hogy végül a tizenhetedik század végére tizenhét lélek maradjon meg a faluban: “Ez a tizenhét lélek őrzött meg valamit abból az évezredes tudásból a nagy fák alatt, amiből valamennyit nekem is sikerült elsajátítanom.”

A történelem azonban nemcsak időt teremt, hanem a maga terét is kialakítja. A történelemírás műfaja pedig a geográfiáéval dúsul fel. Így azután, miközben végig a körtefa alatt ülünk, az ősi poroszok lakta északi területek felé is kirándulunk, fel a Mazuri-tavakig és Prágáig, utána pedig le a Balkánig. S közben máris egy további irányba nyílik kilátás. Európa ezen régiója mentalitásának a vizsgálata nem is várat magára. Miközben egy pillanatra sem hagytuk el a vadkörtefa alatti árnyékos helyet. És a falut, ahol a cselekvésnek és az észlelésnek “nincs alanya, nincs személy, illetve a cselekvésben vagy észlelésben érintett személyeket a kollektív tudat rituálisan elnyeli”.

Ám ahol a kollektív tudat a meghatározó, ott a szabadságnak is más a jelentése, mint a városban, ahol individuális tudattal vannak megáldva az emberek. Természetesen a politikailag értelmezett szabadságról van szó. Amelyre e vadkörtefa környékén nagyobb veszélyek leselkednek, mint másfelé. Az a tudat ugyanis, amely nem egyénként, hanem egy közösség tagjaként határozza meg magát, Nádas szerint mindig könnyebben elcsábítható. Amihez persze a magam részéről azonnal hozzáteszem, hogy a saját individualitásához ragaszkodó tudat sem kevésbé sérülékeny: az úgynevezett ráció maga sem egyéb, mint nagyon is kollektív döntések desztillátuma. Legfeljebb ügyesebben leplezi magát, mint a nyílt kollektivizmus. Végül is az a felvilágosult álláspont, miszerint nincsenek mítoszaink, legalább akkora mítosz, mint az ellenkezője.

De visszatérek az esszéhez. Láttuk: meseként kezdődik, történelemfilozófiaként végződik. A helyszín óvatos meghatározása a címe – a legterjedelmesebb esszé ebben a kötetben –, és a két világháború közötti falukutatók szociográfiáinak a hagyományát folytatja. Szabó Zoltán vagy Kovács Imre legjobb írásainak igazi utódja. Nádas pedig a népi írók méltó örököse. Nemcsak annyiban, hogy testközelből ír arról, amit megfigyel, hanem annyiban is, hogy mint azok – legalábbis az említett két szerző –, ő sem tesz engedményt a falut, vagyis a kollektív tudatba alámerülő közösséget megkísértő politikai csábításoknak. Sem a horthysta, sem a kádárista szirénhangoknak nem enged. Vagyis nem hagyja magát becsapni azoktól a kísérletektől, amelyek a falvakban még eleven kollektivizmust úgy teszik tönkre, hogy a gyengéit kihasználják, a benne rejlő vitathatatlan erőt pedig addig retusálják, míg végül nemzetiszínű bohócruhává nem válik.

Azért időztem a kelleténél talán hosszabban ennél az esszénél, mert Nádas gondolkodásának egy amúgy feltehetően szándékosan háttérben tartott vonására szeretném felhívni a figyelmet. Nevezetesen a kollektivizmusnak és az individualizmusnak a sajátos viszonyára. Köztudott, hogy az esszéiben Nádas a kollektivizmusnak minden kísértését elutasítja, mivel veszélyforrást lát benne, amely – legalábbis számomra – nem mindig indokolt. Ebben az esszékötetében a Szabadság és szerelem című írásban például még azt a negyvennyolcas és ötvenhatos hagyományt is hamis illúziónak nevezi, amely a nemzeti függetlenség eszméjére épített – abból a szerinte tévesnek mondott elgondolásból, hogy “a nemi, a nemzetiségi, a vallási és a politikai különbségeken mintegy átnyúlva többes számba helyez vagy helyezhet egyetlen személyt”. A jelen esszében viszont – vagyis A helyszín óvatos meghatározásában – a kollektív, sőt személytelen gondolkodást elsősorban nem mint veszélyforrást mutatja be, hanem mint olyan történelmi képződményt, amelynek nemcsak gyengéi vannak, hanem fenn- és megtartó ereje is. E fenntartó erőt szépen mutatja egyébként a kötet számomra legszebb írása, az Orsós Jakab sírjánál mondott beszéd: Végül csak elalszik az ember. Azzal, hogy ennek a ma is tapasztalható archaikus tudatnak a vitathatatlan pozitívumait és vonzerőit is föltérképezi, Nádas segít az olvasónak – nekem legalábbis segített –, hogy árnyaltabban lássa mindazt, amit más esszéiben a szabadságról ír. A helyszín óvatos meghatározása ugyanis nem a haladás vagy függetlenség végzetes, bár nehezen elkerülhető dichotómiájába rekeszti be a szabadság kérdését, hanem egy új dimenziót nyit meg.

És ez az a pont, ahol Nádas útja elkanyarodik a népi írókétól. Ez ott következik be, ahol a szabadságot nemcsak politikailag értelmezi, és nemcsak történelmi feltételeit és körülményeit veszi nagyító alá, hanem az egzisztenciális gyökereire irányítja a figyelmet. Egy olyan földrajzi régióban, mint amilyen a miénk, ahol a szabadság kérdésekor azonnal a gazdasági feltételekre, az új utasításrendszerek kialakítására, a hatékonyság fokozására terelődik a szó – s ekkor, jóhiszeműen, a legszínvonalasabb diskurzust tartom a szemem előtt, mert amúgy a szabadság a magyar köznyelvben annyit tesz, mint könyörtelenül átgázolni másokon – , szóval errefelé különösen feltűnő, ha a szabadság kérdését valaki egzisztenciális kérdésnek is tartja. Vagyis olyan feladatnak – vagyis felelősségnek –, amellyel az ember nemcsak az őt befogadó közösségnek tartozik, nem is csak a szűkebb vagy tágabb hazájának, és nem is csupán azoknak, akik őt szeretik, hanem legalább ennyire önmagának is.

Nádas Péter az én és a mi határmezsgyéjén fedezi fel a szabadság lehetőségét. Nem csak itt, és nem is csak ott. Az egzisztenciálisan értelmezett szabadság nem azonos az individualista tudattal megáldott ember szabadságfelfogásával, aki a szabadságot kizárólag egyes szám első személyben tartja értelmezhetőnek. Viszont nem is a többes szám első személy arroganciáját jelenti. Inkább egy olyan, nyelvtanilag nehezen jellemezhető helyzetet, amikor az ember úgy jut el önnön egyediségének és azonosságának a belátásához, hogy közben nem különíti el magát egy őt felülmúló rendtől. Szépíróként Nádas mindig is ennek a nehezen megközelíthető átmenetnek a feltérképezésén dolgozott. A Nincs mennyezet, nincs födém című beszélgetéskötetben ezt nyilatkozta: “Én a hatvanas évek végétől… az írásmódnak egy olyan szintjét kerestem, amely nagyon személyes, nagyon individuális…, de mégsem közvetlenül biografikus. El van tolva, nem marad meg az individualitásnál, helyesebben a személyes narrációnak egy olyan szintjére ér, amelyen kapcsolódhat a közöshöz….” A Jung-olvasmányok hatását fölidézve így folytatja: “Azóta is ezt a szintet keresem, az elbeszéléssel igyekszem arra a szintre érni, melyen a kollektív és az individuális összenéz.” Ezt az “összenézést” valósította meg az Emlékiratok könyvében, majd állította még tágabb horizontba a Párhuzamos történetekben.

Ezúttal a Párhuzamos történetek megírása során keletkezett esszéiben követhető nyomon e problémának a teoretikus körbejárása. Zsuzsa Bánk Der Schwimmer című regényéről írott esszéjében például éppen az említett nyelvtani képtelenség megoldása miatt dicséri a kötetet, melyben “egy olyan én kezd beszélni a gyerekek többesében, aki egész érzéki és érzelmi háztartásával egyetemben magába fogadja a másikat”. A közös tudás és az individuális otthontalanság útvesztőjébe kalauzol e regény, melyből kiderül, hogy “a mi valójában több az énnél”. Nádast mintha ez a többlet nyűgözné le; mindenesetre erre érzékeny választott művészeinél, például Keserű Ilonánál vagy Mészölynél, aki hátat fordított a tizenkilencedik század banális lélektanának: “Mészöly mindig egy kicsit többről beszél, mint egyetlen emberről, bár undorodik mindenféle kollektivizmustól, és mélyen megveti a csordaszellemet. Kései műveiben kétségektől gyötörten és alkatának feloldhatatlan ellentéteitől űzve olyan emberi tudatszintre sikerül visszajutnia, ahol újkori ember nem járt, hiszen ezen a tájékon nem az individuum uralkodik.”

Haza és haladás, írtam előbb. Van ebben a kötetben egy esszé, amelyiknek a címe is árulkodó: A függetlenség és a patriotizmus jegyében. Mintha a kettő együtt kínálna esélyt az egzisztenciálisan értelmezett szabadságra. Ezt írja benne Nádas: “Jómagam semmi mással nem foglalkozom, csak a személyessel… Négy évtizedes munkálkodás után ma már a cselekvés, a jellem, a testi küllem, a beszédmód, a nem, az életkor, az érzéki állag, az érzelmi habitus vagy a gondolkodásmód mineműségénél jobban érdekel, hogy a személyes adottságok milyen összefüggésben állnak egymással és a tágabb környezettel. Magyarán… nem foglalkozom mással, mint… egy olyan környezettel, amely a hasonlóságoknak, az azonosságoknak és a különbözőségeknek egy még tágabb rendszerében helyezkedik el.”

Az embert felülmúló rend nem feltétlenül egy transzcendens, vallásosan értelmezhető rendet jelent. Azt hiszem, maga Nádas sem erre gondol. Inkább az ember beágyazottságára valami olyasmibe, amit folyamatosan érzékel, de aminek soha nem lesz képes a végére járni. A Párhuzamos történetek is ilyesmiről szól: ott fedezem föl önmagamat, ahol már régen nem vagyok az, akinek hiszem magam – vagyis az azonosságom nem pontszerűen kijelölhető zárt képződmény, hanem örökösen fluktuáló, amőbaszerűen változó, térben és időben kavargó állomány, amely azonban paradox módon mégis pontszerűen körülhatárolható én-tudattal ajándékoz meg.

Azt, hogy konkrétan milyen is a szabadságnak ez a különös megnyilvánulása, Nádas egy negatív példán ábrázolja – mintegy bemutatva, hogy ha bizonyos feltételek nem teljesülnek, akkor ez a szabadság is kibontatlanul marad, a személyiség mélyében eltemetett csíraként. Az Edelsheim Gyulai Ilona emlékezéseiről írott terjedelmes bírálatra gondolok, amely mellesleg a humornak és kegyetlen iróniának is iskolapéldája – amit egyesek, szerintem igazságtalanul, hiányolni szoktak Nádas írásaiból. Horthy Miklós menyének emlékirataiban Nádas pontosan mutatja be a hazugsággyártás működési mechanizmusát mind a személyes, mind a rendi, mind pedig a történelmi szinten. A gyilkos elemzés végén azonban váratlanul hangot vált, s ha addig negatív beállítottságú volt az írás, innentől kezdve pozitív kicsengést kap. A neobarokk homlokzat mögül ugyanis óvatos, már-már szeretetteljes mozdulatokkal hámoz ki egy intelligens, érzékeny lányt, aki névtelenül született bele a világba, s szíve szerint névtelenül bolyongana benne, ha egy bizonyos Edelsheim Gyulai Ilona nem telepedne rá és nem gyarmatosítaná minden porcikájával együtt. Ám miközben a reprezentálást választó asszony “nem engedi magát hozzá a saját emócióihoz”, ez a névtelen, senkit és semmit nem reprezentáló lény kontúrtalan emócióként nem semmisül meg, hanem ott bolyong a világban, helyét nem találva: “Mintha létezne egy névtelen, tulajdonságokkal alig rendelkező lény a világegyetemben, akit egy Edelsheim Gyulai Ilona nevű személy egy életen át elkísért, de soha nem engedett szóhoz. Olvasás közben ő maradt erősebb, Edelsheim Gyulai Ilona jelzői leperegnek róla.”

Ez a névtelen lény: a szabadság garanciája. De olyan garancia, amely legfeljebb hiányként tud érvényesülni. A rangok, a szerepek és a történelmi kulisszák törésvonalában tűnik elő egy-egy pillanatra. Nádas rendkívüli tapintattal jut el ehhez a hiányként kószáló senkihez, akit erősebbnek lát, mint azokat, akik elnyomták őt. Szabad, mert független az őt környező világtól – ugyanakkor nem lehetne ennyire kötetlen, ha nem kötődne egy másfajta, a környezetén túlmutató rendhez. Ez a roppant kritikus Nádas-esszé az utolsó oldalon váratlanul elhagyja a kritika terepét, s ahhoz lát hozzá, ami a Párhuzamos történetekben zajlik: a sötétség mélyének a megvilágításához. A személyes és a személytelen, a közös és az egyedi, a kollektív és az individuális érintkezési felülete: valahol errefelé terül el a szabadság világa. Azon az általa tiltottnak nevezett területen, ahol Nádas szerint a szótlanság a szóval találkozik, vagy ahol a hang hozzáér a csöndhöz. Ezt a legalább annyira csábító, mint ijesztő terepet térképezi föl a Hátországi napló című új esszékötet. Munkájával Nádas egy olyan ősi európai hagyományhoz kapcsolódik, amely a világban sokfelé magától értetődő, nálunk azonban egyelőre még nem az.

(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006, 251 oldal, 2500 Ft)