A fiatal magyar kritikus- és irodalomtörténész-nemzedék tehetséges képviselője, Szilágyi Zsófia számos tanulmány és kritika után, nagyjából a Ferdinandy Györgyről írott könyvével egy időben jelentette meg monográfiáját, és arat vele szakmai elismerést az irodalomtudomány művelőinek körében. A szerző bevezetőjében a kiváló huszadik századi orosz költőnő, Anna Ahmatova szavait idézi, aki szerint Lermontov prózájában „egy egész évszázaddal megelőzte önmagát", azaz írásművészetében olyan prózapoétikai megoldásokat alkalmazott, amelyek frissessége, hatékonysága nem kopott meg, sőt még érzékelhetőbbé vált az évtizedek múlásával. Lermontov - Byron, Constant, Puskin, Musset tisztelője, egyenrangú társa és folytatója a világirodalomban - a Korunk hősében (1837-1840) számos vonatkozásban - gondoljunk csak lélekelemző módszerére, intellektuális, önmagára reflektáló hősének megalkotására vagy a hagyományos, ok-okozati összefüggésre alapozott regénycselekmény és a lineáris életrajz szétzúzására - elébe siet Tolsztoj, Dosztojevszkij és a századvég prózapoétikai törekvéseinek.

„Volt benne valami különös" - emeli a könyvcím hangsúlyos helyzetébe az egyik mellékfigura Pecsorinra vonatkozó megállapítását Szilágyi Zsófia, és az idézet értelmének hatálya - az alcímmel pontosítva - kiterjed az egész regényre. Pontosan ez, a főhősnek és a regény Lermontov által kialakított műfaji változatának a különössége alkotja a szerző vizsgálódásának két témáját, amelyekhez elemzés közben más aspektusok is csatlakoznak. Szilágyi Zsófia ugyanis nem áll meg az alak, a hős egyedisége, a sajátos műfajiság, narratív rend, a regényként való értelmezhetőség lehetőségének kérdéseinél, hanem komoly figyelmet szentel annak a jelenségnek is, hogy a „Korunk hőse nem egyszerűen mint regény, hanem mint egy költő által létrehozott prózanyelven (Sz. Zs. kiemelése - H. I.) megszólaló regény emelkedik az orosz irodalom legnagyobb alkotásai közé". (11.) E megállapítás több jelentést is takar. Egyrészt ráirányítja az érdeklődést arra az irodalomtörténeti tényre, hogy itt költő ír prózát, másrészt középpontba emeli e próza nyelvi megformáltságának kérdését, és végül előre jelzi, hogy a regény mint szöveg lesz elemzésének tárgya.

Szilágyi Zsófia témaválasztásának izgalmasságát nem csak az idézi elő, hogy Lermontovról és regényéről Magyarországon eddig nem született monográfia, hanem sokkal inkább az a korszerű elméleti alap, amelyre támaszkodva a szerző a regényt megközelíti, és amelynek segítségével egy sor jelentős, újszerű következtetésre jut. Utal arra a tulajdonképpen a regény megszületése óta egyre gyakrabban ismétlődő megállapításra, hogy Lermontov szövege, nyelvhasználata lírai, és egyben felhívja a figyelmet, hogy e kijelentés tartalma, a líraiság mibenlétének, összetevőinek kérdése mennyire hiányosan elemzett területe a kutatásnak. A maga terrénumát pont itt jelöli ki, és könyve elején ehhez alakítja elemzési stratégiáját.

A vers és a próza dichotómiájának elméleti kérdéseivel foglalkozó nemzetközi szakirodalmat abból a szempontból közelíti meg, hogy az egyes teóriák hogyan viszonyulnak a hangismétléshez mint a prózaszöveg líraiságát biztosító tényezőhöz. Az utóbbi néhány évtized szövegelméleti kutatásai jelentősen hozzájárultak a jelenség elméleti alapjainak kidolgozásához és a megfigyelések prózapoétikai gyakorlatban történő alkalmazásához. A szerző - kutatási céljának szem előtt tartásával - a Nyugaton élő orosz Szmirnov, a lengyel Faryno, az orosz Lotman és a német Schmid vizsgálódásainak elméleti konzekvenciáit tekinti át, és ezekből szűri ki azokat a tapasztalatokat, amelyeket azután a maga koncepciójában és műértelmező gyakorlatában felhasznál. Így - többek között - foglalkozik Szmirnovnak az irodalomról mint rekurrens beszédmódról szóló elméletével, Farynónak az autoreferencialitást, a szemantikát és a fono-grammatika síkját összekapcsoló nézetével, Lotmannak a vers-próza dichotómiát a befogadó oldaláról megközelítő felfogásával, és számba veszi Wolf Schmidnek a prózai és a költői olvasásmódot megkülönböztető, a „fonikus archimotívum" fogalmát bevezető gondolatait is.

Lírai költő prózai művéről lévén szó, logikus lépés, hogy a nevezett teoretikusokkal folytatott dialógus eredményeként létrejött koncepciót Szilágyi Zsófia először nem a regény, hanem egy vers értelmezésén teszi próbára. Az Áll egy fenyő… kezdetű költemény választása telitalálat, mert olyan poétikai jelenségek megfigyelését teszi lehetővé, amelyek a Korunk hőse interpretálásánál is visszaköszönnek. A szerző abból a tényből indul ki, hogy a Lermontov-vers értelmezői - akár eredetiként, akár pedig fordításként kezelik a művet - általában Heine Ein Fichtenbaum steht einsam kezdetű költeményével összevetve fejtik ki gondolataikat. Szilágyi Zsófia szakít ezzel a hagyománnyal, figyel a komparatív módszerrel feltárt eltérésekre, hasonlóságokra, és ezután megadja a maga diszkurzív poétikára alapozott értelmezését. „Lermontov művének idioszemantikus tere azért egyedi - írja a szerző -, mert a költő a lehető legnagyobb mértékben használta fel az orosz nyelvben rejlő, s a németétől természetesen alapvetően eltérő teremtő potenciált, »társszerzővé«, alkotótárssá léptetve elő magát az orosz nyelvet." (34.) E „társszerző" működésének érzékletes vizsgálata a monográfia nemzetközi viszonylatban is figyelemre méltó újdonsága.

Már a disszertáció bevezető, teoretikus fejezeteiben megfigyelhető az a rokonszenves, a későbbiekben is alkalmazott módszer, amellyel a szerző az előzményként elfogadott szakirodalmat kezeli. Akár a Lermontov-irodalomról, akár a szláv mitológiáról, etimológiáról vagy szövegelméleti, poétikai vonatkozásokról van szó, Szilágyi Zsófia nagyon alaposan tájékozott. Fejezetről fejezetre, problémától problémáig haladva szembesíti egymással és saját nézetével az egyes tárgykörökhöz kapcsolódó vélekedéseket, és ezek után jut el a maga nézete vagy értelmezési szempontja részletes kifejtéséig. Bátran szelektál és jelöli meg saját felfogásának különbözőségét. A befogadó számára is meggyőző különbséget tesz a verssor (és a benne létrejövő idioszemantika, az ismétlés és a rím szemantizáló funkciója), illetve a prózaszöveg (és benne az imént felsoroltak funkcióját felvevő ismétlődő hangszekvencia) között, s eljut a verses és prózai szöveget költői beszéddé tevő szóig.

Szilágyi Zsófia jó megfigyelőként mutat rá a személyiség szerepét hangsúlyozó regényértelmezések egyoldalúságára. Ezek az értelmezések - Eichenbaumnak a kompozíció pecsorini életrajzot „szétzúzó" és ezzel a hőst statikussá tevő sajátosságára vonatkozó gondolataiból kiindulva - figyelmen kívül hagyják azt a dinamizmust, amit az alak szemantikájának regénybeli kiépülése és a hős regényhőssé válása jelent. E vonatkozásban jó ötlet a Pumpjanszkij által eredetileg Turgenyev műveire alkalmazott „hősregény" vagy „hősi regény" (geroicseszkij roman) műfaji megjelölés felelevenítése. Pumpjanszkij szerint a turgenyevi műfajváltozat nem annyira a hősről szóló regény, mint inkább regény arról, hogy valódi hős-e a hős. A szerző e meghatározást új jelentésárnyalattal ruházza fel, mert a Korunk hősében a hős hőssé válásának dinamikus folyamatát tárja fel. Értelmezésében Lermontovnál a regényszervező alak a „hősregény" olyan figurája, aki önmaga számára is megfejtendő talány, s mire e talányt megfejti, megteremti önmagát mint regényhőst, és segít létrehozni az egész mű fiktív szerzőjét. Szilágyi Zsófia világos okfejtésének köszönhetően a könyv olvasója érzékeli azt a kutatás látószögéből gyakran nem jól megfigyelt folyamatot, amelynek révén az útijegyzeteket készítő tiszt Pecsorin történetének befogadójából a napló elolvasása után történetmondóvá, azaz olyan fiktív szerzővé válik, aki már nem feljegyzéseket, hanem regényt ír, akinek számára Pecsorin - a kezdeti nézőponttól eltérően - már nem Byron-epigonként működő figura, hanem a kanonikus sémák közé nem szorítható regényhős.

Csak helyeselhető az az értelmezési eljárás, amelyet a szerző a regény interpretálásakor alkalmaz. Nem csak arról van szó, hogy egyenként sorra veszi az elbeszélésekből szerveződött regény minden darabját, hanem arról is, hogy eközben dialógusba lép a nemzetközi Lermontov-kutatás legjelentősebb munkáival, azokkal is, amelyek az egyes novellákat önállóan, a többitől függetlenül, és azokkal is, amelyek a többivel együtt, a műegész részeként értelmezik. Amolyan megszüntetve megőrző módszert alkalmaz, azaz koncepciója részévé teszi Eichenbaum, Drozda, Udodov, Szerman, Krivonosz és mások munkáinak saját gondolatsorába illő fejtegetéseit, feltérképezi és ki is tölti - ahogy ő fogalmaz - a recepció „üres helyeit", s eközben - a dialógus jegyében - új megállapításokat tesz, nem ritkán az irodalomelmélet jeles műveinek teoretikus alapvetései segítségével. Szilágyi Zsófia felfigyel arra, hogy a nemzetközi szakirodalomban a regény egyik-másik fejezetének vitatott a sorsa, vitatott a megítélése. Más-más szempontból ide sorolható a Makszim Makszimics, a Tamany és bizonyos értelemben A fatalista című epizód is. A választott elemzési stratégia, a diszkurzív poétika eljárásainak alkalmazása azt eredményezi, hogy egyrészt kiegyensúlyozottan, másrészt új jelentéssel gazdagodnak az egyes részek és maga a regény is.

A Bela című elbeszélés elemzésekor a szerző felteszi azt a kérdést, hogy „miért kezdődik a »kor hősét« bemutatni szándékozó regény olyan fejezettel, amely számos módon akadályozza, elbizonytalanítja az olvasót a hős megismerésében". (54) A felvetés a lermontovi regénykompozíció talán legizgalmasabb problémáját érinti. Ismeretes, hogy a művet alkotó öt elbeszélés sorrendje nem felel meg annak az időbeli egymásutánnak, ahogy az egyes epizódok Pecsorin életében megtörténtek. A kronológia felbontását, összekeverését magyarázó nagyhatású (és főként lélekelemző, analitikus megközelítésű) munkák Lermontov kompozíciós eljárását azzal magyarázzák, hogy az egyes elbeszélések elhelyezkedése így módot ad a főhős jellemének kívülről befelé haladó megismerésére. A kívülről befelé haladás, a külső után a belső ember megismerése azáltal válik lehetővé, hogy változik a történetmondó személye. Vázlatosan fogalmazva: az első novellában a maga behatárolt nézőpontjával, főként külső momentumokra korlátozódva, Makszim Makszimics beszéli el Pecsorin és Bela történetét az útijegyzetek szerzőjének, aki ezt utóbb leírja. A Makszim Makszimics című epizódban a tágabb horizontú útijegyzetek szerzője az elbeszélő, aki Pecsorinéhoz közeli műveltségével a főhős külsejéből már bizonyos belső tulajdonságokra is következtet. Ezután következik Pecsorin naplója, amelynek három elbeszélésében maga a főhős mondja el életének eseményeit, s eközben - a napló műfaji lehetőségeinek megfelelően - elemzi saját tetteit, gondolatait, érzelmeit. E felfogás szerint míg az idegen nézőpontból főként a körülmények által determinált külső ember, a kreatúra látszik, addig a naplóból kibontakozik a kreatúrának ellentmondó, gazdag (de potenciális lehetőségeit ki nem bontó) lélek.

Szilágyi Zsófia abból a gondolatból indul ki, hogy Makszim Makszimics és az útijegyzetek szerzője nem pusztán egy hegyen való átkelés két szereplője, nem pusztán történetmondó, illetve befogadó, hanem mindketten egy lehetséges olvasásmód megszemélyesülései. Pecsorin Makszim Makszimics elbeszélése nyomán az útijegyzetek szerzője számára byroni utánzatból fokozatosan hőssé válik, az utazgató tiszt pedig elindul azon az úton (hisz utóbb lejegyzi a hallottakat), hogy egy remélt kalandos történet befogadójából - az útirajz műfaját odahagyva - fiktív szerzővé, a regény megalkotójává váljon. A hegyen való átkelés - igazolja meggyőzően a szerző - így egyben az utazgató tiszt irodalomba vezető útja is. Pecsorin keresztneve (Grigorij) és a hegy (gori) hangalaki kapcsolódásának diszkurzív poétikai egybevetése pedig azt az útitársak szövegét felülíró jelentést sugározza, hogy az átkelés egyszersmind a hős megismeréséhez vezető út szimbóluma.

Érthető tehát - fogadjuk el Szilágyi Zsófia újszerű gondolatmenetéből fakadó következtetését -, hogy Lermontov a Belát tette meg a Korunk hőse nyitó elbeszélésévé. Mint ahogy érthető az is, hogy az irodalomtörténet-írás átmeneti jellegűnek tartja a Makszim Makszimics című fejezetet, amely a műegész létrehozása érdekében született. Narratológiai szempontból ez a rész előkészíti a naplót: Makszim Makszimics nézőpontját a kompetensebb utazgató tiszt pozíciója váltja fel, hogy azután átadja a helyet Pecsorin naplóbeli önjellemzésének. A tiszt személyesen találkozik a főhőssel, majd elolvassa naplóját, és e két momentum érleli meg elhatározását: regénnyé szervezi és kiadja a hallott - látott -, olvasott történeteket. Most már mint alkotó írja le Pecsorin külsejét, és e rajz értelmezésekor Szilágyi Zsófia újra eredeti megállapításra jut. Szerinte a főhős „olyan jegyeket is kap ebben a leírásban, amelyek valamiféle emberi létállapotokat és életstádiumokat integráló komplex emberi alakot rajzolnak ki. […] A regényelbeszélő ezzel a leírással felnyitja Pecsorin értelmezését, és byroni »másolat« helyett egy nehezen megfejthető »Embert« mutat fel" az olvasónak (76. - a kiemelések Sz. Zs.-től).

A monográfia szerzője - Lermontov Kimegyek az éji ködös útra kezdetű versét is bevonva elemzésébe - részletesen kitér arra a jellegzetességre, hogy Pecsorin alakja az út, az úton levés motivikus értékű szemantikai jegyével ruházódik fel. Azt figyelembe véve, hogy a második elbeszélést Pecsorin naplójának előszava követi, amelyből megtudjuk, hogy a hős meghalt, ez az út - mint Pecsorin attribútuma - a halálba vezető utat jelenti, a halálnak abban az értelmében, hogy az elmúlás egy másik létállapotnak, a szövegbeli „újjászületésnek" a kezdete is. Gondoljunk csak arra, hogy Pecsorin halálának híre adja a fiktív szerzővé váló utazgató tisztnek a végső impulzust ahhoz, hogy regénnyé szervezze és saját neve alatt kinyomtassa a birtokában lévő írásokat.

A másik, a szövegbeli létállapot történéseiről Pecsorin naplója tudósít, amelyben a címszereplő egyszerre az eseményeket megélő cselekményhős, az ezeket történetté alakító elbeszélő és a történeteket szöveggé formáló alkotó. A napló első elbeszélése a Tamany. Szilágyi Zsófia leleményesen hasonlítja ezt az egész regény tengelyébe állított novellát Puskin Anyeginjének középső, Tatyjana álmát leíró fejezetéhez. Mint ahogy Tatyjana e középső (az Anyegin eredeti kompozíciójában négy fejezetet követő és négyet megelőző) részben népköltészettől és szláv mitológiától „ihletett", sorsát leképező fenyegető álomban találja magát, úgy Pecsorin is (két rész után és kettő előtt) - a fáradtságtól szinte álom-állapotban - egy másik létbe lép át. A monográfus itt ismét a nyelv szerzőtől (Lermontovtól, Pecsorintól) független jelentésképző erejére figyel, és eredeti magyarázatát adja annak a ténynek, hogy a Korunk hősében a Tamany az egyetlen elbeszélés, amelynek címe nem személyre, hanem színhelyre utal. A Tamany városnév szemantizálódását leírva kimutatja, hogy a név előtagjának és az elbeszélés első mondata egyik utalószavának (tam = ott) hangalakja egybecseng, és az itteni világtól elválasztó másik világra utal, ahol a főhős majdnem életét vesztette. Szilágyi Zsófia értelmezésében - diszkurzív szinten - a helyszín alvilágként, az alakok pedig mitikus szerepet kapva szemantizálódnak. Ez a jelentés természetszerűleg kapcsolódik az úton levés, a másik létállapotba kerülés szerző által kifejtett gondolatsorához. Az elbeszélés szüzséje is a mítoszok ciklikusságát ismétli meg: az úton levő hős megérkezik valahová, ott próbatételeken megy keresztül, megy tovább, újabb próbák várnak rá, és a folyamat újra ismétlődik. Szilágyi Zsófia e megfigyelések alapján jelentősen kiegészíti az elbeszélés regényben betöltött funkciójáról vallott nézeteket. A regénynek ez a része szerinte „olyan határt képez, amely Pecsorin külső képét és belső világát választja el egymástól. Pecsorin alvilágba való alászállása, majd »újjászületése« azt is jelentheti, hogy a főhős (akinek haláláról éppen a Tamany előtt álló előszóból szerzünk tudomást) ebben a fejezetben valóban a halál birodalmába kerül, majd visszatér onnan, s ezután már egy másfajta létezésben, a naplóban folytatja útját". (100.)

A szerző a Mary hercegkisasszony című epizód interpretálásakor is azt a módszert követi, hogy számításba veszi a saját kutatásai előzményeinek tekinthető tudományos munkák irányjelölő gondolatait, és így jelöli meg vizsgálódásai támpontjait. Rögzíti, hogy a Mary hercegkisasszony - a másik két elbeszéléstől eltérően - jórészt kronologikusan rendezett feljegyzéseket tartalmaz, amelyben Pecsorin - kialakítva magának az én-elbeszélés formáját - egyes szám első személyben leírja az eseményeket, értelmezi azokat és önmagát is. „Így vált a Korunk hőse az orosz regény történetében döntő fontosságú lépéssé azáltal - írja Szilágyi Zsófia -, hogy bevezetett egy az Anyeginben ilyen formában még jelen nem lévő műfaji kritériumot, az önmegértésre és az önreflexióra törekvést". (112.) A pecsorini napló nyelvi-poétikai jegyeit elemezve a szerző arra a megfigyelésre jut, hogy a főhős, akárcsak az egész regényt létrehozó fiktív szerző, eltávolodik eredeti szándékától: „míg az utóbbi az útleírás műfajától a regényig, addig Pecsorin a napló műfajától a perszonális elbeszélésig jut el". (116. - Sz. Zs. kiemelése) Szilágyi Zsófia - Kovács Árpád elméleti kutatásaira támaszkodva - azt is megfogalmazza, hogy mit is ért (a gyakran leegyszerűsítő meghatározásoktól eltérően) e műfaji megnevezés alatt: „A perszonális elbeszélés (…) nem egyszerűen egyes szám első személyben elmondott, megnyilatkozás-szintű önreflexiókat is tartalmazó narratívát jelent, hanem olyan szövegképzést, amelynek során a létrejövő új (poétikai) identitás a nyelvben rejlő teremtő erőre reflektáló alkotó tevékenység során születik meg." (116.) Ennek értelmében Pecsorin nem csak az őt körülvevőkkel, nem csak önmagával folytat párbeszédet, de a nyelvvel is. Az utóbbi úgy történik, hogy saját beszédtevékenységét is reflektálja, megteremtve ezáltal „új, szövegbeli identitását". (117. - Sz. Zs. kiemelése.)

A másik irányjelző probléma, amelyre a monográfia szerzője reagál: Pecsorin és Grusnyickij viszonya, egymás ismétlődésének kérdése. Úgy véli, hogy a két alak kapcsolatára többszörös rétegzettség jellemző. A cselekmény szintjén kettejük viszonya - mivel vetélytársak - két hős konfliktusát jelenti. Ugyanakkor Pecsorin egyben naplóíró hős, fiktív szerző, aki a történetek leírásakor és reflektálásakor újraalkotja, szöveggé formálja az ellenlábas alakot. A szöveg diszkurzív, tehát a fiktív szerzővé vált Pecsorin kompetenciáján túli szintjén viszont Grusnyickij alakja hozzájárul a főhős alakjának feltárásához, segíti „önmegértési folyamatának értelmezését". (129.)

A szakirodalomban elő-előforduló megállapítás, hogy a Korunk hőse befejező epizódja, A fatalista filozofikus tartalmával mintegy fénycsóvát vet visszamenőleg az egész műre, új megvilágításba helyezve és még egyszer egységbe foglalva a pecsorini sors értelmét. Hasonlóképpen cselekszik Szilágyi Zsófia is, amikor a zárófejezetet úgy interpretálja, hogy közben az eleve elrendelés, a sors kérdését középpontba emelve visszatekint minden egyes regényfejezetre, és így követi nyomon a fátum problémájának epizódról epizódra történő szemantizálódását, jelentésgazdagodását. A problémakör A fatalistában nyeri el egyfajta szintézisét. Az elbeszélés két hőse, Vulics és Pecsorin más-más módon viszonyul a sorshoz. Vulics hisz a végzetben, az eleve elrendelésben, ő a szó elsődleges jelentése szerinti fatalista. Pecsorin kételkedik, nem fogadja el maradéktalanul az élet által reá kényszerített szabályokat. A sorshoz való viszonya kettős értelemben is aktív. Nem csak konkrét tetteivel avatkozik bele alakításába, hanem szavaival is. Meglátja a halál bélyegét Vulics arcán, és ezt ki is mondja. Szilágyi Zsófia etimológiai elemzéssel bizonyítja, hogy ezáltal a fatalista szó eredeti jelentését bontja ki, amely szerint az ógörög nyelvig visszavezethető fátum szónak „beszéd", „hír", „híresztelés", „égi szózat", „nyelv" jelentése is van. „Pecsorin alakjához kapcsolódva tehát - vonja le következtetését a szerző -, ismét a sorsalakításnak a megnevezéssel, a szöveggé és nyelvvé alakítással, s a szerzőséggel való kapcsolata aktivizálódik […] A fatalista […] azért is állhat a regény utolsó fejezetének élén, mert a főhősnek arra az átalakulására mutat rá, amelynek során szereplőből fiktív szerzővé válik. Egyúttal arra világít rá, hogy itt nemcsak az alak transzformációja történt meg, de egy másik esemény is lezajlott, s ezzel összefüggésben véget ér a hős önmaga megismeréséhez vezető útja". (156-157.)

Ha visszagondolunk Anna Ahmatova évtizedekkel ezelőtti megállapítására, amely szerint Lermontov „egy egész évszázaddal megelőzte önmagát", akkor Szilágyi Zsófia monográfiájával kapcsolatban azt kell megállapítanunk, hogy a szerző a modern poétika eszköztárának mozgósításával, a nemzetközi szakirodalom leginkább figyelemre méltó elemzéseinek továbbgondolásával olyan művet alkotott, amely számos vonatkozásában azt is megvilágítja, miben áll a lermontovi próza saját korán túlmutató egyetemessége.

(Res Poetica 1., Veszprémi egyetemi Kiadó, Veszprém, 2002, 175 oldal, á. n.)