160. A felbuzgó ezüst

 

Happel: Relat. Curios. III. 529.

1605. február havában, Heinrich Julius braunschweigi herceg idején történt, hogy Quedlinburgtól egy mérföldnyire, egy Völgyszád nevű helyen egy szegény paraszt elküldte a leányát egy közeli harasztosba, hogy szedjen tűzifát. A leány evégből magával vitt egy puttonyt meg egy kézikosarat, és amikor mindkettőt megszedte, és immár hazaigyekezett volna, odalépett hozzá egy fehérbe öltözött emberke, és kérdezte: “Hát te mit viszel?” – “Szedett-vedett fát” – felelte a leány –, “fűteni és főzni.” – “Borítsd ki azt a fát” – szólt az emberke –, “fogd a kosaraidat, és gyere velem; mutatok neked valamit, ami jobb és hasznosabb a fánál.” Kézen fogta a leányt, odavezette egy domboldalhoz, és mutatott neki egy helyet, úgy két közönséges asztallapnyi szélességűt, mely csupa szépséges ezüst volt nagyobb és kisebb érmékből, derekas vastagságúakból, rajtuk olyasféle képmás, mint Szűz Mária, és veretként körbefutó ősrégi írás. Látva, hogy e töméntelen sok ezüst mintegy felbuzog a földből, megijedt a leányka, és visszahőkölt; még a kézikosarából sem volt hajlandó kiborítani a fát. Ezt megtette azonban a fehér ruhás emberke, megtöltötte a kosarat pénzzel, odaadta a leánykának, és így szólt: “Jobb lesz ez neked, mint a fa.” Amaz döbbenten vette át a kosarat, mikor pedig az emberke rászólt, hogy borítsa ki a fát a puttonyból is, és rakjon ezüstöt belé, a leány elhárította, mondván: fát is kell hazavinnie, mert kisgyermekek vannak otthon, azoknak meleg szoba kell, meg aztán főzéshez is kell a fa. Tetszett ez a válasz az emberkének: “Akkor hát vidd haza, amid van” – így szólt, és eltűnt.

A leány hazavitte a kosár ezüstöt, és elmesélte, miképpen járt. Mármost a parasztok ásót és egyéb szerszámot ragadva, seregestül szaladtak a kiserdőbe, hogy kivegyék a maguk részét a kincsből, de senki sem találta meg azt a helyet, ahol felbuzgott volt az ezüst.

A braunschweigi herceg hozatott egy fontnyit a vert ezüstből, miként az egyik halberstadti polgár, N. Everkan is vásárolt egy fontra valót.

 

161. Aranyhomok az Unterbergen¹

Brixener Volksbuch

1753-ban esett, hogy egy teljesen nincstelen szolgalegény, a Szt. Zénó templom melletti fogadós háznépéből, Paul Mayr nevezetű, felment a hegyre. Midőn a Brunnenthal közelében csaknem félmagasságig jutott, egy kőszál került az útjába, melynek tövében egy kupac homok volt. Minthogy hallott már egyet-mást, és nem volt kétsége felőle, hogy ez aranyhomok, telerakta vele minden zsebét, és nagy örvendezve hazaindult; ám abban a szempillantásban ott termett előtte egy idegen ember, és rászólt: “Hát te mit viszel?” A legény rémületében és riadalmában válaszolni sem tudott, hanem az idegen ember nyakon ragadta, kiürítette a zsebeit, és így szólt: “Nehogy az idevezető úton menj vissza, hanem indulj el egy másikon, és ha még egyszer itt mutatkozol, élve nem jutsz le innét.” A derék legény haza is ment, ám az arany annyira csábította, hogy elhatározta, még egyszer megkeresi azt a homokot, és magával vitte egy jó cimboráját. De mindhiába, mert azt a helyet sehogyan sem találták többé.

Máskor meg egy erdészre sötétedett rá fönt a hegyen, úgyhogy egy barlangban kellett éjszakáznia. Másnap egy kőszálra bukkant, melyből csillogó, súlyos aranyhomok szemerkélt. De mivel nem volt nála edény, egy másik alkalommal visszament, és alátartotta a korsóját. És amikor színültig telt korsóval elment onnét, ettől a helytől nem messze látott kinyílni egy ajtót, melyen át benézett, és úgy rémlett neki, mintha a maga természeti voltában látná a hegy belsejét, és benne egy külön világot, melyben ugyanolyan napfény ragyog, amilyen ránk is. Ám az ajtó alig egy percig állt nyitva; amint becsapódott, úgy visszhangzott belül a hegy, akár egy nagy boroshordó. Korsóját az erdész akárhányszor megtölthette és hazavihette, de a halála után nem volt áldás az aranyon. Azt a bizonyos ajtót a rá következő időkben soha többé nem látta senki.

 

163. A steinaui forrás

Bange: Thüring. Chronik, 105. lap

1271-ben történt, hogy Berold fuldai apát ellen fordultak saját hűbéresei, és összeesküdtek az életére. Midőn egy ízben a Szt. Jakab kápolnában misézett, rárontottak a von Steinau és von Eberstein uraságok, Albrecht von Brandau, Ebert von Spala, valamint Conrad lovag, és meggyilkolták. Ezeket a haramiákat nem sokkal később harmincadmagukkal és húsz lóval templomrabláson kapták rajta Hasselsteinben, pallos által kivégezték őket, és lakhelyeiket lerombolták. E bűncselekmény miatt a von Steinau uraságoknak azóta három kereket és három gyapjúnyíró ollót kell a címerükben viselniük, és azon a helyen, ahol szövetkeztek az apát ellen (vagyis a Steinau an der Strasse nevű falunál a hanaui grófságban), egy forrás melletti hajdani pázsiton mind a mai napig nem nő fű.

 

165. A weissensteini kardtánc

Winkelmann: Hess. Chronik, 375. o., idős emberek közlése alapján

Nem messze Marburgtól fekszik egy Wehre nevű falu, mellette egy kiugró hegy, melynek csúcsán a régi időkben egy rablólovag-vár állt a hagyomány szerint, Weissenstein volt a neve, omladékaiból még most is van. Ebből a várkastélyból nagy károk háramlottak a környék lakosaira, csakhogy a rablók fölött nem lehetett úrrá lenni a falak erőssége és a hegy meredeksége miatt. Végül a parasztok, hogy megvédjék magukat, cselhez folyamodtak. Nagy titokban összeszedtek mindenféle fegyvert és hadieszközt, fölmentek a várkastélyba, és azzal hozakodtak elő, hogy kardtáncot akarnak bemutatni a nemesuraknak. Ennek ürügyén bebocsátást nyertek; akkor előrántották fegyvereiket, és a rablónépséget nagy bátran addig kaszabolták, míg a nemesurak kegyelemre meg nem adták magukat. Ezután a parasztok átadták őket a várral együtt a tartomány fejedelmének.

  

167. A hórihorgas ember Hofban, a Gyilkos utcában

Widmann: Höfer Chronik

 E halálos ragály (az 1519-es hofi pestis) előtt egyik éjjel egy nagy, fekete, hórihorgas ember mutatkozott a Gyilkos utcában, és szétterpesztett lábaival az utca két szélét tapodta, és a feje kimagaslott a házak közül; és ezt a jelenést az én ősanyám, Walburg Widmann asszony maga is látta, midőn egy este a mondott utcán végig kellett mennie: a magas ember egyik lábával a korcsma kapujában, másikkal a szemközti nagy ház előtt állt. Ősanyám rémületében nem tudta, visszafusson-e vagy továbbhaladjon, végül Isten nevében elszánta magát, és miután keresztet vetett, az utca közepén lépkedve átment a rémalak lábai közt; attól nem tartott, hogy az efféle kísértet üldözőbe is veheti. Alighogy átjutott, a kísértet oly hatalmas erővel csapta össze két lábát mögötte, hogy oly nagy dübörgés támadt, mintha a Gyilkos utcában végig összedőltek volna a házak. Ezután kezdődött a nagy pestisjárvány, és a Gyilkos utcában haltak meg az első áldozatok.

  

168. Háború és béke

Gottfr. Schulz: Chronik, 542. o.

Braeuner: Curiositaeten, 279. o.

Praetorius: Weltbeschr. I. 665. o.

 1644. augusztus tizennyolcadikán első János György választófejedelem elvonult Chemnitz városa mellett. Ekkor szolgái a környékbeli csalitban fogtak egy vadasszonyt, aki csak egy könyöknyi nagyságú, ám egyébként meglehetős emberi formájú volt. Arca, keze és lába csupasz volt, a többi része bozontos. Egyszer csak megszólalt, mondván: “Megjövendölöm és meghozom a békét e tartományban.” A választófejedelem megparancsolta, hogy engedjék szabadon a vadasszonyt, mert mintegy huszonöt évvel ezelőtt fogtak már egy hasonló formájú emberkét is, aki békétlenséget és háborút jövendölt.

  

169. Rodenstein kivonulása

Szájhagyomány. Ld. még: Zeitung für die eleg. Welt, 1811. Nr. 126., Reichsanzeiger, 1806. Nr. 129., 160., 198., 206.

Az erbachi grófságban, a reichenbergi fennhatósághoz tartozó Oberkainsbach falu közelében, nem messze az Oden-erdőtől találhatók egy hegyen Schnellert régi várának romjai; szemközt egy órányira, a rodsteini grófságban éltek valaha a von Rodenstein uraságok, akik férfiágon kihaltak. Ma már csak ősi rablóváruk düledékei láthatók.

Ennek utolsó gazdája kiváltképpen elhíresült hatalmáról, szolgáinak számáról és összeharácsolt gazdagságáról; őróla szól az alábbi monda. Amikor háború áll küszöbön, ő Schnellert várából, rendes tartózkodási helyéről kivonul a leszálló éjszakában, kísérve háznépétől és harsogó trombitáktól. Vonul árkon-bokron át, az oberkainsbachi Simon Daum tanyáján és csűrjén keresztül, egészen a Rodensteinig, úgy menekül, mintha tulajdonát akarná biztonságba helyezni. Többen hallották a szekerek nyikorgását és egy “hó-hó” kiáltást, mely a lovakat nógatta, sőt hallatszottak különálló szavak is, miket a vezér kiáltott, parancsokat osztván a nyomában vonuló hadnépnek. Ha viszont békességre mutatkozik remény, akkor hasonló menetben tér vissza Rodensteinből Schnellertbe, csakhogy nyugodalmas csendben, és olyankor ki-ki biztos lehet felőle, hogy a békesség csakugyan megköttetik. Mielőtt Napóleon 1815-ben partra szállt, szájról szájra járt a monda, hogy a rodensteini uraság kivonult a hadivárba.²

 

170. Tannhaeuser

Praetorius: Blocksberg, Lipcse 1668., 19–25. o., egy régi népdal nyomán

Agricola: Sprüchwort., 667. o., 322b

A nemes Tannhaeuser, egy német lovag, sok földet bejárt, és eljutott Vénusz asszony hegyének belsejébe is a szépasszonyokhoz, hogy lássa a nagy csodát. És midőn már egy ideje ott tanyázott vígan és nagy jódolgában, végül arra ösztökélte a lelkiismeret, hogy térjen vissza a világba, és elbocsátást kért. Vénusz asszony pedig mindent megígért neki, hogy elhatározásában megingassa: hogy ő hozzáadja feleségül egyik pajtásnőjét, és hogy a lovag gondoljon csak az ő piros szájára, mely minden órában ránevet. Felelte Tannhaeuser: nem kíván ő más nőt, mint akit a szívében hordoz, nem akar ő mindörökké a pokolban égni, és ő közömbös ama piros száj iránt is, őneki nincs itt tovább maradása, mert az ő lelke megbetegült. És akkor a nőstény ördög a hálókamrájába akarta őt csalogatni, hogy ott a szerelmet gyakorolják, csakhogy a nemes lovag fennszóval lecsepülte őt, és a mennyei Szűzhöz könyörgött, hogy segítsen elszakadnia innét. Bűnbánattal telve járta végig az utat Rómába Orbán pápához, neki akarta meggyónni minden bűnét, hogy vezeklés méressék rá, és megmeneküljön a lelke. Mikor azonban azt is meggyónta, hogy egy teljes évet töltött Vénusz asszonynál a hegy belsejében, akkor így szólt a pápa: “Majd ha kizöldül e száraz vessző, mit a kezemben tartok, akkor fognak a te bűneid bocsánatot nyerni, addig nem.” Tannhaeuser így szólt: “Pedig ha csupán egy esztendőm volna hátra ezen a földön, akkor is oly bűnbánatot és vezeklést tettem volna, hogy Isten megszánt volna”; és nagy búsultában és bánatában, amiért a pápa elkárhoztatta, kivonult a városból, és visszatért az ördögi hegy belsejébe, hogy immár mindörökké odabent lakjék. Vénusz asszony pedig úgy üdvözölte, miként egy szeretőt szokás fogadni hosszú távollét után; eztán pedig vagy harmadnapra kizöldült a vessző, és a pápa követeket küldött minden országba, hogy megtudakolják, hová lett a nemes Tannhaeuser. De már akkor késő volt, addigra ő már ott ült a hegy belsejében, és kiválasztotta magának az ő ottani kedvesét, és ott kell most már ülnie ítéletnapig, amikor Isten talán máshová helyezi őt. Ezért egyetlen papnak sem volna szabad a bűnös embert vigasztalanságba taszítania, hanem részesítse bocsánatban, ha az bűnbánatra és penitenciára ajánlkozik.

 

171. Hackelberg, a bolygó vadász

Hans Kirchhof a Wundunmuth IV. köt. 283. számában

Élt valaha a braunschweigi tartományban egy vadászmester, Hackelberg nevezetű, ki oly nagy kedvét lelte az erdőjárásban és a vadászatban, hogy végül, midőn halálos ágyán feküdt, és a vadászatnak semmiképp sem akart búcsút mondani, állítólag azt kérte és kívánta Istentől (kétségkívül istenfélő és keresztényhez méltó élete jussán, miként addig élt), hogy a rá váró mennyország helyett ítélet napjáig vadászhasson a Söllingi-erdőben. Szintugyanezért meghagyta, hogy az említett vadonban és rengetegben temessék el, ami meg is történt. És az ő istentelen, sőt ördögi kívánsága is teljesült, mert gyakorta hallatszik éjszakánként elborzasztó és rettentő kürtszó és ebcsaholás, hol itt, hol amott ebben az erdőségben, amint ezt velem azok tudatták, kik maguk hallották az ilyen vonulást. Ezenfölül biztosra veszik, hogy valahányszor éjjel ilyen garázdálkodás hallatszik, és másnap az emberek vadászatot tartanak, valakinek karja, lába, ha éppenséggel nem a nyaka törik, vagy valami egyéb szerencsétlenségre kerül sor.

Én magam is (ha jól emlékszem, 1558-ban), midőn Einbeckből a Söllingi-erdőn át Usslarba lovagoltam, és eltévedtem, véletlenül rábukkantam Hackelberg vadász sírjára. Volt ott a sűrűben egy térség, mint egy rét, ám hitvány dudvával és náddal benőve, hosszúkás terület, egy holdnál nagyobbra becsülhető, ott semmiféle fa nem nőtt, pedig köröskörül sűrűn álltak. Ez a tisztás hosszirányban napkeletre nézett, alsó végében keresztbe feküdt³ egy magas, vörhenyes (azt hiszem, tűzütő-fajta) kő, mintegy nyolc vagy kilenc láb hosszú és, ha jól emlékszem, öt lábnyi széles. Csakhogy a fejrésze nem kelet felé volt fordítva, mint a többi sírköveké, hanem dél felé, az alsó vége meg észak felé.

Mondták nekem, hogy ezt a sírt senki meg nem találhatja sem ügyességgel, sem szorgos kereséssel, bármennyire iparkodjék is, de ha valaki véletlenségből vetődik oda, még néhány szürkésfekete kutyát is látni fog, amint feküsznek a sír mellett. Én azonban ilyen kísértetet vagy falkát a legkevésbé sem észleltem, máskülönben kevés hajam szála nőtt, mely égnek nem állt volna.

 

173. A Höselberg

Bange: Thüring. Chron. Fol. 57.

Kornmann: Mons Veneris, Cap. 74., 374. o.

Seyfried: Medulla, 482. o.

Lásd még Agricola: Sprüchwort. 301.

Thüringia földjén, nem messze Eisenachtól van egy hegy, Höselbergnek⁴ hívják, melyben az ördög lakik, és a boszorkányok ide zarándokolnak. Némelykor iszonytató bömbölés, sikoltozás hallatszik belőle, mit az ördögök és a kárhozott lelkek adnak ki magukból; egyszer 1398-ban fényes nappal három nagy tűzoszlop csapott fel Eisenach mellett, egy darabig a levegőben lángoltak, majd egyesültek, majd ismét különváltak, végül mindhárom behúzódott ebbe a hegybe. Némely fuvarost, kik egy másik alkalommal bort szállítottak arrafelé, a gonosz Ellenség egy látomással becsalogatott a hegybe, és mutatott nekik sok híres embert, kik immár a pokol lángjai közt senyvedtek.

Azt meséli a monda: volt egyszer Angolországnak egy királya és annak felesége, aki Reinschweig nevű leány volt, és akit a király közrendű sorból, csupán erénye miatt emelt magához. Mármost amikor a király meghalt, kit a királyné szerfölött szeretett, nem akarta megtörni hozzá való hűségét, hanem alamizsnálkodott, és imádkozott a király lelkének megváltásáért. Mondták neki, hogy az ő urának Thüringiában, a Höselberg belsejében van a tisztítótüze, így tehát a jámbor királyné elköltözött Németországba, és lent a hegy lábánál kápolnát építtetett, hogy ott imádkozzék, és a kápolna köré települt egy falu. Aztán a királynét megkísértették a gonosz szellemek, ő pedig úgy nevezte a helyet, hogy Satanstedt, melyből lassacskán lett Sattelstedt.

 

174. A rechenbergi uraság szolgája

Agricola: Sprüchw. 301., 172. lap

Kirchhof a Wendunmuth V. köt. 247–249. számában

Luther: Asztali beszélgetések, 106.

Hans von Rechenberg uraság az 1520. év során Sebastian Schlick és még számos más tisztességes, becsületes ember jelenlétében elmesélte, milyen hűségesen és jól szolgált egy legény az apjánál sok éven át abban az időben, amikor Mátyás király Magyarországon harcolt a törökök ellen, úgyhogy az ő apjának sohasem volt ennél jobb szolgája. Egy alkalommal levelet bízott rá, hogy azt adja át egy bizonyos nagyúrnak, és Hans uraság, miközben azt hitte, hogy a szolga már réges-rég útra kelt, véletlenül bement az istállóba, és ott találta a szolgát, amint a paripa mellett fekszik és alszik, úgyhogy dühbe gurult, és rászólt: micsoda dolog ez?! A szolga felállt, és előhúzott egy levelet a kebléből, mondván: “Itt a válasz.” Mármost ez messzi út volt, emberfiának lehetetlen, hogy megjárta volna. Erről ismerszett meg, hogy szellem volt. Nem sokkal később az urat szorongatták ellenségei, ekkor így szólt hozzá ez a szolgája: “Uram, ne félj, te csak menekülj szaporán, majd én visszaügetek, és hírt hozok az ellenségről.” Térült-fordult; a tarisznyája színültig tele volt, és hangosan csörömpölt. “Hát nálad mi van?” – kérdezte az uraság. “Összes lovukról letörtem és magamhoz vettem a patkót, itt hozom őket!”, azzal kiszórta a patkókat a földre, úgyhogy az ellenség nem tudta üldözőbe venni Hans urat.

Hans von Rechenberg uraság azt is mondta: végül a szolga eltűnt, miután ráismertek; senki sem tudja, hová lett.

Kirchhof, aki egy másik nemesemberről jegyzett fel mondát, olyasféléről, aki kengyelvasból, vagyis fegyveres útonállásból tartotta fenn magát, még az alábbiakat közli. Egyszer a nemesúr ellovagolt, és rábízta a szolgájára az egyik lovát, melyet különösképpen szeretett: hogy a szolga nagyon vigyázzon rá. Miután az uraság távozott, a szolga a lovat egy magas toronyba vezette, mely tíz grádicsnál is magasabb volt; midőn pedig az uraság hazaérkezett, a ló meghallotta és ráismert, amint belovagol, és kidugta a fejét a torony tetején az ablakon, és felnyerített, úgyhogy az uraság nem győzött csodálkozni, és hurkokkal meg hevederekkel kellett a lovat a toronyból lebocsátania.

Egy másik alkalommal ez a nemesúr emberölés miatt tömlöcben hevert, és kérte szolgáját, hogy segítsen rajta. Felelte a szolga: “Habár nehéz dolog, én mégis megteszem, de ne nagyon kapálóddz az orrom előtt a kezeddel, és ne mondj semmi szeleburdit!” Ezen ő a keresztvetést és a fohászkodást értette. A nemesúr megígérte, mindkettőtől tartózkodik, csak szabadítsa ki. Mi történt? A szolga őt úgy, ahogy volt, láncra verve, bilincsben felragadta a levegőbe; csakhogy a nemesúr ott fönt a magasban megrémült, megszédült, és így kiáltott: “Isten, segíts! Hol vagyok?”, mire a szolga eleresztette és belehullajtotta őt egy mocsárba, aztán hazament, és szólt a hitvesnek, hogy hozza haza a férjét, és gyógyítsa meg, amit az meg is tett.

MÁRTON LÁSZLÓ fordításai

 

308. A bolygó vadász

Michael Beham egyik mesterdala nyomán (MS. Vatic. 312., 165. lap), megjelent: a Hagen-féle Sammlung für altdt. Lit. u. Kunst 43–45. oldalán

Eberhard von Würtenberg gróf egy napon egymagában kilovagolt a zöld erdőbe, hogy a maga mulatságára vadásszék. Egyszerre csak hangos zúgást és zsivajt hallott, mintha egy másik vadászat vonulna arra; heves rémület fogta el, és miután lova nyergéből felkapaszkodott egy fa legfelső ágaira, megkérdezte a szellemtől, hogy akar-e neki ártani. “Nem – felelte a rémalak –, ember vagyok én is, akárcsak te, és egymagam állok előtted; valaha nagy úr voltam. Ám oly nagy kedvemet leltem a vadászatban, hogy Istenhez könyörgtem azért, engedjen vadásznom az Ítélet Napjáig. Kívánságom sajnos meghallgatásra talált, és így már ötödfélszáz éve űzöm ugyanazt az egyetlen szarvast. De a nemzetségemet és a származásomat még soha senki előtt nem tártam fel.” Eberhard gróf így szólt: “Mutasd meg az arcodat, hátha felismerlek!” Ekkor a szellem a maga csupaszságában mutatta magát, az arca alig ökölnyi volt, és össze volt aszalódva, mint egy répa, és ráncokat vetett, mint valami gomba. Aztán utánaügetett a szarvasnak, és eltűnt, a gróf pedig hazatért a birtokára.

 

309. Hans Jagenteufel

Journal von und für Deutschland, 1787., II. Nr. 27

Praetorius: Weltbeschr. II. 69–72.

Azt hiszik: ha valaki fővesztéssel járó gaztettet követ el, és arra élete során nem derül fény, akkor holta után hóna alatt hordott fejjel kell kísértenie.

Az 1644. évben egy Drezdába valósi asszony kiment az egyik közeli erdőbe makkot szedni. Kint a fenyéren, egy puszta telken, nem messze attól a helytől, melyet úgy hívnak, hogy Vízelment-patak, az asszony harsogó vadászkürtöt hallott, majd olyasféle recsegő dübörgést, mintha egy fa dőlne ki. Megrémült; makkal teli zsákját elrejtette a bozótban, mire csakhamar ismét felharsant a kürt, és amikor az asszony körülnézett, megpillantott egy acélszürke lovon egy fej nélküli embert, aki hosszú, szürke köpönyeget és sarkantyús csizmát viselt, és egy vadászkürtöt hordott a hátán. Miután azonban a jelenés békésen tovaügetett, az asszony ismét nekibátorodván szedte tovább a makkot, majd pedig estére bántatlanul hazatért. Kilenc nap múlva hasonló szándékkal ment ki ugyanezen környékre, és amikor az Erdész-hegynél letelepedett, hogy meghámozzon egy almát, így kiáltott a háta mögött egy hang: “Teleszedted a zsákodat makkal, és még csak el sem kobozták?” – “Nem – felelte az asszony –, az erdészek jó emberek, nem bántanak ők engem, Isten bocsássa meg vétkemet!”⁵ És ahogy ezt kimondta, hátrafordult, és ott állt ugyanaz a szürke köpönyeges ember, most azonban lova nélkül, de a göndör és barna hajjal borított fejét most is a hóna alatt tartotta. Az asszony összerázkódott, a kísértet pedig így szólt hozzá: “Bizony jól tetted, hogy Istentől bocsánatot kértél a vétkeidre, nekem ez a jótétemény már nem juthat osztályrészül.” Ezek után elbeszélte: 130 évvel ezelőtt élt e földön, és ugyanúgy hívták, mint az apját, Hans Jagenteufelnek. Apja sokszor intette őt, ne nagyon sanyargassa a szegény népet, ő azonban félvállról vette a figyelmeztetést, elmerült a részegeskedésben és a dorbézolásban, és művelt gonosz dolgot épp eleget. Ezért aztán kárhozott szellemként kell kóborolnia.

 

310. Hackelnberg álma

Otmar, 249–250. o.

Hans von Hackelnberg braunschweigi főerdészmester volt és szenvedélyes vadász. Egy éjjel Harzburg várában nyomasztó álmot látott: úgy rémlett neki, mintha egy rettentő vadkannal küzdene, mely őt hosszú viaskodás után végül is legyőzi. Ezt az álmot aztán sehogyan sem tudta kiverni a gondolataiból. Valamivel később a Harz-alján csakugyan rábukkant egy vadkanra, mely szerfölött hasonlított az álmában látott állathoz. Rátámadt; a küzdelem jó ideig nem dőlt el; végül Hans győzött, és az ellenséget kiterítette a földön. Boldogan, amiért a vadkant a lába előtt heverve pillanthatja meg, belerugdalt annak szörnyűséges agyaraiba, és így kiáltott: “No látod, nem bírtál velem!” Ám ekkor oly hatalmasat rúgott, hogy az éles agyar felhasította a csizmáját, és a lábfejét megsebezte. Hackelnberg eleinte nem is törődött a sebbel, folytatta a vadászatot. Visszaérkezésekor azonban a lába már annyira meg volt dagadva, hogy késsel kellett lehámozni róla a csizmát. Sietett vissza Wolfenbüttelbe; a kocsi rázkódása olyan ártalmasan hatott, hogy már csak üggyel-bajjal jutott el a wülperodei kórházba, és ott kisvártatva meghalt. A sírja fölött olyan kő fekszik, melyre egy öszvéren ülő páncélos lovag van kifaragva.

  

311. A Tut-Osel

Otmar, 241. sköv. o.

 Éjfélkor, ha esőben, zivatarban Hackelnberg, a bolygó vadász a sárban cuppog, és a kocsiját húzó lovakkal meg a kutyáival a Thüringiai-erdőn, a Harz-hegységen át, legszívesebben pedig a Hackel-hegyen keresztül vonul, olyankor többnyire egy nagy bagoly röpül előtte, melyet úgy hív a nép, hogy: a Tut-Osel. Éji vándorok, ha meglepi őket, hasra vetik magukat, és csöndben meglapulva várják, hogy elzúgjon fölöttük a bolygó vadász; és csakhamar kutyaugatást hallanak, valamint az ebeket uszító “hu-hú!” kiáltást. – Thüringia egyik távoli kolostorában élt valaha egy apáca, úgy hívták, hogy Ursel, és még életében akárhányszor megzavarta bömbölő énekhangjával a kórust, ezért az lett a neve, hogy Tutuló Ursel vagy Tut-Ursel. Még cudarabb lett holta után, mert este tizenegy órától kidugta a fejét a templomtorony egyik nyílásán, és keservesen tutult, és minden reggel négy órakor, noha senki sem hívta, belesivalkodott a nővérek énekébe. Ők ezt néhány napig tűrték; ám harmadnap reggel az egyik nővér, dermedten a félelemtől, odasúgta a szomszédos nővérnek: “Ez biztosan az Ursel!” Egyszerre csak félbeszakadt minden énekszó, hajuk az égnek állt, és az apácák lélekszakadva kirohantak a templomból, torkuk szakadtából kiabálva: “Tut-Ursel, Tut-Ursel!” Semmiféle büntetés nem bírhatta rá őket, hogy átlépjék a templom küszöbét, mígnem egy Duna menti kapucinus kolostorból hívattak egy híres ördögűzőt. Ő aztán a Tut-Urselt fülesbagollyá változtatva bezárta a Harz tetjén álló Dummburgba, vagyis Bolondvárba. Itt találkozott Tut-Ursel Hackelnberggel, és a bolygó vadász “hu-hú!” kiáltása éppannyira megtetszett neki, mint annak az ő “uhú!” rikoltása, és így aztán együtt vonulnak vadászni odafönt a levegőben.

 

312. A fekete lovasok és a vezetékló

Hanauer Land-Calender vom Jahr 1730.

Hilscher: Vom wüthenden Heer, Dresden 1702., 31–32. o.

Valaha régen a rechenbergi uraság, egy rabló- és tolvajlovag – így mondják – egyik éjjel szolgájával együtt kilovagolt zsákmányt szerezni. Egyszerre csak szembejött velük egy seregre való fekete lovas; az uraság kitért előlük, de nem állhatta meg, hogy a menetben az utolsót, aki egy szép nyereggel ékes, másként nem terhelt vezetékló kötőfékét tartotta, meg ne kérdezze: kik volnának ők, az előtte lovaglók? A lovas így felelt: “Az Őrjöngő Sereg.” Erre a szolga is megállt, és kérdezte: ugyan kié az a szép vezetékló? Ő meg ezt kapta válaszul: urának leghívebb szolgájáé, aki egy év múlva halott lesz, és ezen a paripán fog lovagolni. Mármost ez a Rechenberg-szolgája szeretett volna jó útra térni, és elszegődött egy apátúrhoz lovászlegénynek. Egy év sem telt el, amikor összeszólalkozott lovásztársával, aki leszúrta.

 

313. A hűséges Eckhart

A Dresdner Heldenbuch előszava, annak is a legvége

Agricola: Sprichw. 667.

Hanauer Land-Calender, ugyanaz az év [1730]

Azt beszélik a hűséges Eckhartról, hogy ott ül a Venus-hegy vagy a Hösel-hegy előtt, és mindenkit, aki be akar menni, óva int, hogy ne tegye. Johann Kennerer mansfeldi lelkipásztor, életkora több mint nyolcvan év, mesélte, hogy Eisleben városán és az egész mansfeldi járáson átvonult az Őrjöngő Sereg, minden évben a hamvazószerdát követő éjszakán, és az emberek összeszaladtak, és várták a jelenést; nem különbül, mintha egy hatalmas császár vagy király vonult volna át. A felvonulók előtt egy aggastyán haladt, kezében fehér pálcával, és ő maga mondta, hogy ő a hűséges Eckhart. Ez az öregember szólította fel a jónépet, hogy térjen ki az útból, sőt némelyeket éppenséggel hazaküldött, mert ha maradnak – mondta –, nagy bajuk lesz. Az öregember után egyesek lovon jöttek, mások gyalog, és olyanokat is lehetett látni a menetben, akik nemrég haltak meg azokon a helyeken, vagy még életben voltak, de már nem sokáig. Egyikük egy kétlábú paripán lovagolt. Másik egy kerékre volt kötözve, és a kerék magától gurult. Harmadik a hóna alatt cipelte fél lábát, ám így is igencsak szökdécselt. Megint másik fej nélkül szaladgált, és még számtalan efféle. Frankföldön még csak nemrég is történt ilyesmi, és Heidelbergben a Neckar partján évente többször is látták. Az Őrjöngő Sereg puszta helyeken jelenik meg, a levegőben és az éji sötétben, kutyaugatással, vadászkürtök rivalgásával, vadállatok bömbölésével; olyankor nyulak futását is látni és disznók röfögését hallani.

 

314. A willbergi kisasszony

Szájhagyomány Corvey környékéről

Egy ember, aki a Höxter melletti Wehrenbe valósi volt, útnak indult az amelungi malomba, hogy megőrlesse búzáját; visszaúton egy kicsit pihenni akart egy ártéri tónál. Akkor lejött egy kisasszony a Willbergről, mely Godelheimmel szemközt fekszik, odalépett hozzá, és így szólt: “Vigyél föl nekem két vödör vizet a Willberg ormára, derekas jutalmad lesz érte, meglásd!” Az ember fölvitte neki a vizet; odafönt pedig így szólt a kisasszony: “Holnap ugyanebben az órában gyere vissza, és hozd magaddal azt a csokor virágot, melyet az osterbergi juhász hord a kalapján; de arra vigyázz, hogy szépszerével juss hozzá!” Az ember másnap elkérte a csokor virágot az osterbergi juhásztól, és meg is kapta, de csak hosszas kérlelésre, miután azt állította, hogy a kimarjult kezét akarja gyógyítani. Aztán fölkapaszkodott a Willberg ormára, a kisasszony pedig elébe állt, és egy vasajtóhoz vezette, mondván: “Tartsd a zárhoz a csokrot!” Amint az ember ezt megtette, az ajtó mindjárt felpattant, ők pedig beléptek. Bent a hegyben volt egy barlang, és abban egy kőasztalnál egy emberke ült, és a szakálla egészen beborította az asztalt, köröskörül pedig mérhetetlen, hatalmas kincsek hevertek. A juhász nagy örömében ledobta a virágcsokrát az asztalra, és nekiállt megtölteni arannyal a zsebeit. Ám a kisasszony így szólt hozzá: “Ne feledd a legjavát!” Az ember körülnézett, és azt hitte, a figyelmeztetés egy drágalátos csillárra vonatkozik, de amint annak utánanyúlt, előbújt az asztal alól egy ökölbe szorított kéz, és az arcába vágott. A kisasszony még egyszer így szólt: “Ne feledd a legjavát!” Csakhogy neki egyéb sem járt az eszében, mint a kincsek, és a virágcsokorra ügyet sem vetett. Amint megtöltötte zsebeit, iszkolt kifelé, de még jóformán ki sem lépett az ajtón, amikor az becsapódott mögötte irtóztató döndüléssel. Mármost elő akarta szedegetni kincseit; igen ám, de a zsebében semmi egyebet nem talált, mint papirost. Akkor jutott eszébe a virágcsokor, és immár belátta, hogy az lett volna a legjava, és nagy szomorúan ballagott le a hegyről hazafelé.

 

315. A juhász és a hegyi öreg

Szájhagyomány Wernigerodéból

Wernigerode városától nem messze, egy völgyben látható a köves talajban egy mélyedés, melyet úgy hívnak, hogy Borpince-lyuk, és állítólag nagy kincsek hevernek az alján. Sok évvel ezelőtt ott legeltette nyáját egy szegény juhász, jámbor és csöndes ember. Egyszer, midőn éppen esteledett, odalépett hozzá egy aggastyán, és így szólt: “Gyere velem, mutatok neked kincseket, mikből annyit vehetsz, amennyihez kedved van!” A juhász a kutyára bízta a nyájat, és ment az aggastyánnal. Nem haladtak messzire, amikor hirtelen megnyílt a föld. Mindketten beléptek, és lebocsátkoztak a mélybe, mígnem egy helyiségbe jutottak, melyben a legpompásabb aranykincsek és drágakövek hevertek feltornyosulva. A juhász magához vett egy aranyrögöt, és valaki, akit ő nem látott, így szólt: “Vidd ezt az aranyat a városbeli aranyműveshez, az sok pénzt fog érte fizetni!” Ezek után kísérője visszavezette a kijárathoz, és a juhász úgy tett, ahogy meghagyták neki, és az aranyművestől kapott egy nagy rakás pénzt. Vitte örvendezve az apjának, az pedig így szólt: “Próbálj még egyszer lebocsátkozni a mélybe!” – “Igen, apám – felelte a juhász –, ottfeledtem a kesztyűmet; ha kend velem jönne, úgy én azt felhoznám.” Éjszaka együtt elindultak, megtalálták a helyet, ahol megnyílt a föld, és lemásztak a földalatti kincsekhez. Minden ugyanúgy állt, mint az előző alkalommal, még a juhász kesztyűje is megvolt; apa és fia annyit rakodtak tarisznyájukba, amennyit csak elbírtak, és aztán kijöttek, mire a bejárat hatalmas döndüléssel becsapódott mögöttük. A rákövetkező éjjel harmadszor is szerencsét próbáltak, ám hiába keresgéltek itt is, amott is, nem találták a bejáratot, de még annak helyét vagy nyomát sem. Akkor a múltkori öregember odalépett hozzájuk, és azt mondta a juhásznak: “Ha a kesztyűdet odalent hagytad és magaddal nem hoztad volna, akkor harmadszor is megtaláltad volna a bejáratot, mert az háromszor lett volna számodra hozzáférhető, állt volna előtted nyitva; de most már a te szemednek mindörökké láthatatlan, és előled elzárva!”

Az a hit járja, hogy a szellemek nem tarthatják meg azt, amit a földi ember hátrahagy a hajlékukban, és addig nem nyugszanak, míg tulajdonát az ember vissza nem veszi tőlük.

ADAMIK LAJOS fordításai

 

Jegyzetek

1  Unterberg: magas, meredek hegy Salzburgtól délre. – Szent Zénó templom: Bad Reichenhallban van, bajor területen, a határ túloldalán. (A ford.)

2  A Reichelsheim melletti erbachi-reichenbergi hatóság sok személyt kihallgatott ez ügyben; a jegyzőkönyvek 1742-vel kezdődnek, és 1764-gyel zárulnak. Még 1792 júliusában is volt egy kivonulás. 1816-ban a Rajna-vidéken ismét hasonló híresztelések és mendemondák kaptak lábra. Egyesek a rodensteini uraság helyett Lindenschmiedet, a Hárskovácsot emlegetik, akiről a híres népdal szól; nemrégiben történt, hogy látták a Lindenschmiedet egy hatalmas paripán lovagolni, a Rajna mentén vágtatott fel és alá, bizonyára örömét lelte benne. Mások azt mondják, hogy Schnellert vonul ki a saját várából a Rodensteinre, hogy esküdt és halálos ellenségét, a rodensteini uraságot még szellem alakban is megtámadja. (A Grimm-testvérek jegyzete.)

3  Keresztbe feküdt: németországi régi temetőkben ma is látni koporsó alakú, fekvő sírköveket. – Nem kelet felé: vagyis a halott nem egyházi szertartás szerint volt eltemetve. (A ford.)

4  Található ugyanerre a hegyre a Horsel-, Hursel-, Hosel- és Oselberg nevezet is. Ennek levezetése az Ursel, Usel (“hamu”, “üszök”) szóból kézenfekvő. (A Grimm-testvérek jegyzete.)

5  Isten bocsássa meg vétkemet: a makk – lévén a sertések tápláléka – jelentős értéknek, az uradalmi erdőben folytatott makkszedés lopásnak számított. (A ford.)