Aki a Német mondákat olvasni kezdi, joggal gondolhatja, hogy a világhírű mesegyűjtemény, a Gyermek- és családi mesék (GyCsM) folytatását és kiegészítését tartja a kezében. A mondák két kötete kevéssel a mesék két kötete után jelent meg (a mesék 1812-ben és ’15-ben, a mondák 1816-ban és ’18-ban); a két gyűjtemény majdnem azonos terjedelműnek látszik, és felépítésükben is vannak hasonlóságok. Első ránézésre talán csak annyi a különbség, hogy a Grimm-mondák általában jóval rövidebb szövegek, mint a Grimm-mesék: a negyven nyomdai ív terjedelmű GyCsM kétszáz mesét tartalmaz, a nagyjából ugyanekkora Német mondák (NM) lapjain csaknem hatszáz monda olvasható. A másik különbség, amit fokozatosan észrevesz az olvasó, hogy a mondák nemcsak rövidebbek, hanem csiszolatlanabbak, darabosabbak, művészi értelemben lezáratlanabbak is, mint a mesék.

Ez a különbség már a műfaj mibenlétét érinti, azt, amit a testvérek az első kötet előszavában így fogalmaztak meg: “A mese inkább költői, a monda inkább történeti jellegű.”

Két évszázaddal később olvasva ezt a kijelentést, a mese és a monda szétválásának pillanatát, voltaképpen a modern mítoszkutatás genezisét vehetjük észre. Óvatosabban fogalmazva: azt a gyors és radikális lépést, mellyel a történeti filológia kiterjeszkedik a népköltészetre.

Nem az történt ugyanis, hogy a Grimm-testvérek az első kasseli évek során, ifjúságuk legszebb évtizedében először meséket gyűjtöttek, aztán mondákat. 1806-ban, amikor nekifogtak a gyűjtésnek, még nem tudták – és értelemszerűen senki sem tudta –, hogy a mese és a monda két különböző dolog. Erre munkájuk közben jöttek rá. Eredetileg csupán az volt a szándékuk, hogy az Arnim és Brentano által közreadott népdalgyűjteménynek, A fiú csodakürtjének hozzák létre prózai-epikai párdarabját. Gyűjteni akartak – Achim von Arnim szavaival – “mindenféle mondákat, híreszteléseket, bölcs mondásokat, történeteket, prófétálásokat”, majd fokozatosan kiderült, hogy az egyre gazdagodó gyűjtemény kétfelé ágazik. A szövegek egyik csoportjára inkább az “igaz poézis” törvényszerűségei érvényesek, a másik csoportra inkább “a tényekhez való hűség” kívánalma nyomja rá a bélyegét.

Természetesen vannak átfedések, vannak meseszerű mondák és mondai elemekre épülő mesék. Nem is beszélve arról a tíz gyermeklegendáról, mely a gyermekszereplők miatt a GYCSM függelékében szerepel (a magyar kiadásból annak idején cenzúrázták, és azóta sem sikerült visszarakni őket), de megformáltság tekintetében közelebb állnak a mondákhoz. A két gyűjtemény egyébként is rendkívül heterogén, mindkettő a maga módján. A kétféle szándék azonban világosan elkülöníthető. A GYCSM-et, mint azt a cím is mutatja, családi olvasókönyvnek, népszerű olvasmánynak szánták a fivérek, az NM viszont sokkal inkább tudományos igények szerint készült.

Némi leegyszerűsítéssel úgy is mondhatnánk, hogy a mesegyűjtemény inkább Wilhelm, a mondagyűjtemény inkább Jakob Grimm szellemi arculatát mutatja. A GYCSM meséi részben azért is hosszabbak a mondáknál, mert Wilhelm Grimm – írói, költői érzékére hagyatkozva – szívesen összeolvasztott párhuzamos történeteket; stilisztikailag egységesítette, elmélyítette és kiszínezte őket. Ezt a meséknél bátyja, Jakob még elnézte, de a történetinek minősített anyag feldolgozásakor – ha szabad így fogalmaznunk – “bekeményített”: erélyes levelekben tiltja meg öccsének, hogy oly módon vétkezzen a tudományos-elméleti követelmények ellen, ahogy azt a mesékkel tette. Wilhelm pedig szót fogadott.

Még két jelentős különbséget szeretnénk kiemelni. Az egyik a források jellegének különbsége. A mesegyűjtemény nagyrészt (persze nem kizárólag) szájhagyományon, szóbeli gyűjtésen alapul; a mondagyűjtemény összeállításakor a fivérek túlnyomórészt írott vagy nyomtatott forrásokat használtak. Ezek közt vannak krónikák, oklevelek, tanúvallatási jegyzőkönyvek, magánlevelek, naplók, ponyvaregények, sírversek, anekdotagyűjtemények, furcsaságok tárházai és így tovább. Ezek nyelvileg-stilisztikailag nincsenek vagy csak kevéssé vannak egységesítve, őrzik dokumentumjellegüket.

A másik lényeges különbség, hogy a GYCSM nemcsak egyes meséiben, hanem megkomponált kötetként is lezárt, lekerekített, teljes egész benyomását kelti, a mondagyűjtemény viszont lezáratlannak hat. A fivérek terveztek egy harmadik kötetet, mely aztán nem jelent meg (viszont csaknem teljesen nyomdakész anyaga fennmaradt a hagyatékban, és 1993-ban [!] végre napvilágot látott), és terveztek egy kommentárkötetet is, mely azonban a későbbi néprajztudósok és filológusok nagy bánatára nem készült el. AZ NM második kötetének megjelenése után egy évvel Jakob Grimm közreadta Német nyelvtan című alapművét, Wilhelm pedig elkészült a német rúnákról szóló értekezésével; véget ért a poétikus ifjúkor, elkezdődtek a szigorú tudományosság férfiévei.

Jelen sorok írói éppen húsz évvel ezelőtt készítették el a GYCSM első teljes, szöveghűnek tekinthető magyar fordítását. (Melyen azért ma már itt-ott javítanánk, némely fordítói dilemmákat másképp oldanánk meg, de a szöveget mint fordítói munkát egészében véve annyi sok év távlatából is rendben levőnek látjuk.) Most, húsz év elteltével ismét létrejött a találkozás a két fivér és a két fordító között. Mi is mások lettünk, a szöveghalmaz is más, mellyel dolgozunk, de a folyamatosság, reményeink szerint, érzékelhető lesz.

A magyar fordítás, melyet a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó fog megjelentetni, ezúttal is teljességre törekszik: tartalmazni fogja a fivérek életében megjelent két kötet teljes anyagát, a szövegek eredeti sorrendjében (a későbbi átszerkesztéseket figyelmen kívül hagyva), továbbá az 1993-ban publikált harmadik kötetet is. Sem a kiadó, sem a két fordító nem számít arra, hogy az NM ugyanolyan népszerű lesz, mint a mesék; ám azt is tudjuk, és tanúsíthatjuk, hogy a mondagyűjtemény egészében véve nem kevésbé értékes, mint a GYCSM, sőt bizonyos szempontból annál jóval gazdagabb is. Biztosak vagyunk benne, hogy meg fogja találni azt a néhány ezer olvasót, aki érdeklődik a Grimm-testvérek és a mondák iránt. Minthogy pedig a szövegek érdességük és lezáratlanságuk miatt meglehetősen távol állnak a német romantikus szépprózától, ugyanakkor néha meglepő hasonlóságot mutatnak a késő modern archaizáló–kísérletező szövegformálással: ezért lehetségesnek és remélhetőnek tartjuk, hogy az élő irodalom kedvelői is találnak kedvükre valót a Grimm-testvérek mondagyűjteményében.