<zongoraszó
és az ember topográfiája>

 

zongoraszó és az ember topográfiája növekszik bennem

a sárga szobában ülök szívem alól meleg színek gyalogolnak kifelé

és társaim végtelen emlékezetét építem akiknek zsebében elhullott éveim fekszenek

higgyétek el egy elveszett üveggolyóban tekeregnek az évszakok

tavasszal felegyenesedünk és nem engedjük hogy határaink a korlátaink legyenek

nyáron mikor az aszály kitakarja a homokpadokat már egészen embernek érezzük

magunkat

és egymás mellé telepszünk mint a füvek az őszi sugárutakon

télen pedig mikor a temetők világosságát magasan viszi a szél

karácsonyi dalokat égetünk és megszámoljuk a szörnyű utat

amit magunk mögött vontatunk

íme hát a kalapács fejéből élünk valamennyien

homlokunk mögött ultramarin kockák legelnek

s aki ezzel nem tud kibékülni

az opportunista lesz házasságot tör vagy csodákra várakozik

  

 

<este van>

 

este van

az ég leterítette narancs-szőnyegét

és úgy gondolom hogy hiába birkózzuk le magunkról

apoteózisunkat attól még nem hajtanak ki bennünk

az alázat gyöngyöző bokrai és nem lesz konstruálható

az elhagyott fiúk boldogságérzete sem

az élet szappanoperája arról szól hogy irányított ciklusokban

igyekszünk megszabadulni elgondolt bűneinktől miközben

levetjük magunkról természetes formanyomainkat

és levetjük magunkról az ember körülvonulhatatlanságát is

amíg bor van lepény is van mondta egyszer anyám

aki sosem fog lengőbordáimra szerelmi bizonyítványt

akasztani és aki mégsem hagy éhen halni sem

a dolog úgy áll hogy mindnyájan önmagunk

trapézművész-meséjén egyensúlyozunk s közben fejre állítjuk minden közösségünket

igen most még így állunk

de vegyétek ölbe meztelen szíveteket

mert benne van az akihez annyi zarándokutat szervezünk

 

 

<egy derék mérnök asztalán>

 

egy derék mérnök asztalán készült ez a világ

s mi egytől egyig benne fészkelünk

valamennyien boldog órák ringatására születtünk

s most mégis mintha valami pimasz rejtvénynek volnánk részei

a hétköznapok karavánjai között egymásba kapaszkodnak kiáltásaink

és a szorgalmas esztendők alatt meghíznak szenvedéseink

bizony az ember rettentő léptei alatt megerősödnek számvetései

ahogyan tehetetlenségem is mit felajzott gondolataim edzenek

mellemben a magányosság lóerői dübörögnek

amikre emlékeznem kell és amik végleg széttörték hiúságomat

minden közösségemet valami ismeretlen erő izmaira bízva

most egyedül vagyok

bogaras törekvések egyirányúsítják illúzióimat

és kiszámítható éjszakák jégtűfelhői alatt bámulom

ahogy a lakótelepek ablakaiban fából faragott elefántok

dulakodnak a mindenre merőleges harmóniáért