A házigazda öntötte a faszenet a rácsra, a zsákból fekete köd szállt fel, egész koromvihar gerjedt, majd a ragadós szemcsék durván rárepültek a hófehér kerti székek karfáira. A férfi körbesétált, mutatóujját végighúzta minden domború felületen, karfa, háttámla, asztal széle, és kormos lett, mehetett be mosakodni.

A fürdőszobában látta, hogy a hasánál, ahol hozzászorította a zsákot, a pólója is koromfekete, cserélni kellene, de feljebb, a mellénél amúgy is volt rajta két sorban fekete felirat, és úgy döntött, nem olyan feltűnő. Keresztül kellett volna mennie az egyik szobán, hogy a tisztához férjen, valószínűleg ez is közrejátszott a döntésben.

Abban a szobában pihent ugyanis a lány, istenem, Nataskának hívják!, alsóneműre vetkőzve heveredett le, és nem húzta magára a plédet. Testhelyzetéből ítélve egy nyújtózkodás végpontján lepte meg az álom. Egy órája meg sem mozdul, ezt a férfi biztosan állíthatta, hisz legalább négyszer rányitott, halkan, nehogy úgy vegye ki magát ez a nagy járkálás, mintha tiltakozna valami ellen. Nem mozdult a lány, talán csak a homlokát ráncolta néha, ahogy álmának valamelyik elviselhetetlen jelenetéhez érkezett.

Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a lány az elmúlt éjjel belopta magát a férfi szívébe. A szomszédos országból várt vendéghez, a harmincas Misához csapódva érkezett, a férfi nagyvárosi házához csak tegnap délután futottak be. A lány kipirulva és harsányan köszönt, láthatóan készült erre a nyelvtörő mutatványra. Vászonzsebkendővel törölgette az arcát, mielőtt megpuszilt volna valakit, s megint megtörölte, amikor a másik emberhez lépett, így ment ez végig, asszony, gyerek, gyerek, egy üdvözlés, egy törlés. Mintha valami hű, de nagy munka volna, gondolta akkor ezen az idétlenkedésen mérgelődve a férfi, s amikor a lány hozzá lépett, teátrálisan magához ölelte, megveregette a hátát is, úgy csókolta meg az arcát. Amint eleresztette, a lány addig nagyon gyakorlatias mozgása megakadt, egymásra meredtek, és ez volt az a nagy pillanat, amikor az ember azt gondolja, megteszem, vigyenek utána akárhova.

A többiek, Misa, meg a házigazda felesége és gyermekei nagy elszántsággal próbálták összeilleszteni a múltkori látogatásból megmaradt szavakat a mostani alkalommal, hátha oldani lehetne a feszültséget, ahogy visszautalnak a barátság kezdetére, mindennek az elejére, s mintegy jelzik, nekik már ilyenjük is van: közös élmények, azokra megfelelő szavakkal. Senkit sem zavart a sok hiba, egyik sem ismerte igazán a másik nyelvét, és ez így volt rendben, idegesek voltak, de már nem annyira, mint tavaly.

Misa a családjával akart áttelepülni, állampolgárságot szerezni, s ettől az egész helyzet akár nyomasztó is lehetett volna, mint minden együttlét, ahol alá- és fölérendeltség dominál. Ilyenkor túl nagy hangsúlyt kapnak a véletlenek, de itt mindenki úgy érezhette, nem ő az, akit nyakszirten kaptak, és az is mindjárt kiderül, miért.

A fene sem értette, hogy ki a lány, Misa ugyan, mikor lecsillapodtak valamelyest, amúgy barátilag félrevonta a férfit, s többször is a lány felé bökve magyarázni kezdett valamit, néhány szót úgy hangsúlyozva, hogy a szája nyitva maradt, mintha egy valószerűtlen világ szakadéka tátongna a férfi felé, de a nagy monológból semmi sem derült ki.

Idegen nyelven van ez, haver, mondta a férfi szívélyesen mosolyogva Misának magyarul, pontosan tudva, hogy nem érti, mint ahogy ő sem értette, ki a lány, hát akkor kvittek vagyunk, gondolhatta. Átfutott a fején, amikor a szüleivel tizenévesen kiutaztak a szocialista tömb csodahelyére, a bolgár tengerpartra, s ott egy NDK-s lánnyal próbált így szóba elegyedni. Estére már csókolóztak a parton, de mindketten érezték, hogy beszélni is kéne. Néhány összefüggéstelen szó után a férfi mindig így zárta: schwer. Egyikük sem tudta még, hogy ha szükségét érzik a beszédnek, akkor nem igazi a csók, s azt sem, mit jelent, ha valakire azt mondják: a nyelvtudása kielégítő.

Amikor Misa látta, hogy nem boldogul, nagy nehezen elmagyarázta, hogy majd este, telefon, haza, mármint neki haza, tehát egy telefon külföldre, ugrott össze a gyomra rögtön a férfinak, de Misa folytatta, hogy majd este Lihogyenko, aki tud magyarul is, a telefonba mondja nekem.

Oké, mondták mindketten, és mintha dróton húznák, a tekintetük ugyanoda siklott, ahol a tűző napsütésből kiemelkedve, valami hihetetlen cselvetéssel az árnyak különböző részeit összefűzik. Tizenkilenc éves. Egy gyerek, bár alaposabban megnézve, és a férfi ezt nem mulasztotta el rögtön a köszönés után, az első vodka üres poharát markolva ellenőrizni, egyértelműen a végén lehetett annak a folyamatnak, amikor a villámszerű fejlődés tologatja a testtájakat. Ezen már minden a helyén volt, és ott is lehetett egy ideje, mert az is látszott, hogy nagy gyakorlattal mozdul rajta és benne minden, és a férfi belesápadt, amikor a feszes arcocskán felismerte a végtelennek tűnő készülődés befejezettségének öntudatát. Meg se szólalt ez a lány, mégis mindegyre azt hajtogatta: elkápráztatlak titeket.

Pedig nem volt igazi szépség. Ennek a típusnak nincs szüksége mértani tökéletességre. Leült a székre, kint voltak az udvaron, tikkasztó meleg volt tegnap, alig észlelhető mozdulattal megigazította a pólóját a melle alatt, majd előrenyújtotta a kezét, amikor a férfi újra tölteni akart:

– Kö-szö-nöm – tagolta olyan aranyosan csücsörítve, hogy a pillanat gazdagságára egyszerűen nem létezik megfelelő jelző.

Félóra múlva megvolt a kipakolás, elhelyezkedtek az udvaron. A lány kétrészes fürdőruhájának színe jól passzolt a műanyag napozóágyra tett hosszú, kék szivacshoz, egyből hanyatt vágta magát, de úgy, hogy a zuhanásában nem volt semennyi erőpazarlás, ott feküdt, és a hasa, mint egy mázas torta teteje, ragyogott. A férfi mondott zagyva-oroszul valami mókásat, mire Nataska nevetni kezdett. Úgy nevetett, hogy egy rándulással felült, a lábait a napozóágy két oldalán tette le a földre, s előrenyúlva felhúzta a szivacsot az arcáig, beletemetkezett, csak a rázkódó vállát lehetett látni. Akár sírhatott is volna. Amikor leeresztette a karját, az arcát erős pirosság keretezte, meglehet, ő is kezdett addigra rájönni, mit is művel ott a napon.

Vacsorához kint terítettek, dolgozott mindegyik sarokban a spirál-vape, illata egybekapaszkodott a gulyáséval, amit a férfi olyan sűrűre csinált, hogy ilyet máskor csak nehéz mámorba hullva sikerült neki, tökrészegen, azon ábrándozva, hogy egyedül magának főz egy lakatlan szigeten.

Pedig nem is ivott sokat, és el is gondolkodott, nem lehetséges-e, hogy máskor azért iszik, mert saját beszédének lendülete erre sarkallja? Hogy összefonódna benne valamiképp a kifejezés és a mesterséges elfojtás ezen két útja, a beszéd és a pia, persze nem mintha ez olyannyira különösen egyedi eset volna, tudja ő ezt, de mégis… Melyik lehet vajon meg a másik nélkül? De hát nem mindegy az most, ütötte el a dolgot, a rájuk ereszkedő tüneményes alkonyat itt és most van, figyelmeztette magát, szeretni kell, ami van, és kész.

Nataska sárga pólóban volt, levette a gyűrűket az ujjáról, és kivette a fülbevalóját is. Ez valami ottani szokás lehet, nézte meg alaposan a férfi. Nem baj. Dísztelenül ül az asztalhoz, náluk ezt így csinálják. A hangjában azonban ünnepélyesség zengett, hisz pár óra alatt közel kéttucatnyi szót kapott, és most mindenkinek ezeket mutogatta. Ké-rem. Gulyás-leves. Ö-rü-lök. Az ö-betűkkel jól elvolt, kilökte a szájából, mintha köpne, a mellkasából dolgozott, jöttek az ő-k is, mint a slejm a hörgőkből. A férfinak az volt az érzése, hogy egy tüdőbajossal ül szemközt. Nem szedett sokat a tányérjába, valahogy elment az étvágya ettől a gusztustalan kivagyiságtól, hogy bárki is azt hihetné, egyetlen óra alatt belép valami rendbe, és ott már viszi a szót, rendelkezik, hiszen ezt teszi ez a Nataska, aztán majd két nap múlva sebbel-lobbal elrohan, mintha itt sem lett volna. Miért van az, bosszankodott a férfi, hogy az emberben az adakozókedv olyan váratlanul apad el, és olyan ijesztően visszhangos csendet hagy maga után? Hiszen csak egy perce még a hódolója volt a lánynak, most meg bármit tegyen, biztos benne, hogy őt zavarni fogja, és ez nem járja, a vendég mindig húzza össze magát, ne legyen terhére annak, aki befogadta, mert akkor azok kénytelenek lesznek félbehagyni az ajnározásukat.

Miért vagyok én ilyen idegbeteg, merevedett meg egy pillanatra a férfi, és igazán nem tudta a választ, nem értette, mi zajlik benne.

Telefonáljunk, mutatta Misa az egyezményes jelet, és máris mentek be a házba, letelepedtek a fotelekbe, tárcsázták Lihogyenkót. Misa épp csak beleszólt, s máris adta át a készüléket. Hosszan beszéltek, a vonal túlsó végén a tavaly megismert, nagy testű, örökké kajánkodó orosz medve részrehajlás nélkül, felváltva gyötörte a magyar és az angol nyelvet.

A férfi nagyokat hallgatott, a szája kiszáradt attól, amit hallott. Először azt hitte, hogy ez a tripla jó szerencse. Ez az érzése nem tartott sokáig. Utána az jött, ettől teljesebb borzalom nincs a földön, és lám, csak eljutott odáig az életben, hogy megtudja, milyen egy megválaszolhatatlan kérdés.

Nem volt benne biztos, hogy jól érti, de Lihogyenko azt magyarázgatta neki, hogy Misa a lányt hálából vitte. Mindazért, ami jót a férfi vele tett. Tavaly, idén, s amit még tenni fog. Nem fizetségként, nem ezt a szót használta, mit is mondott a lánnyal kapcsolatban? Ajándék, hogy ajándékba hozta volna Misa. Give as a present. Ajándék?, kérdezte nagyon-nagyon lassan a férfi, és lélegzetét visszafojtva várt. Odaát valami zavar lehetett, Lihogyenko köhécselt, szívta a fogát, szar angol, szidta magát, milyen rosszul beszél, de amikor a férfi ismét megkérdezte, immár nagyobb nyomatékkal: ajándék?, akkor rávágta, hogy az. Mondta magyarul is: a-ján-dék.

Misa közben ott ült szemben a férfival, egyenesen belemeredt a képébe, és szaporán bólogatott, mintha hallaná, amit beszélnek, s menten jóvá is hagyná. Mintha Lihogyenko minden szava színigaz volna.

A vonal és a világ másik végén, valami ajándékozgató mesevilágban üldögélő orosz medve még elnézést kért, megígérte, hogy holnap leír mindent e-mailben, írásban jobban fogalmaz. A férfi alig figyelt oda, azt sem tudta, hogyan tette le a kagylót. Ez szép, zakatolt a fejében mindegyre, ez nagyon szép.

No, ezt vajon hogy lehet… Nem tudta, mivel magyarázza, hogy nem örül. Márpedig jó lett volna rendet rakni, főleg most, főleg ebben a kiélezett szituációban, amikor nagyon észnél kéne lennie, ebben a borzalomban értelmet kéne találnia. Hallott már ilyet, sok ott kint a szegény, és állítólag nem is olyan nagy ügy. Élni kell. De hát ez borzalom, sóhajtott jó mélyet a férfi.

Hogy mondhatná meg neki mindezt ezen az idegen nyelven?

És akkor eszébe jutott, hogy ha ez így van, akkor a lány mindent tud, hamarabb tudta, mint ő, és akkor az összes mozdulatát kezdheti átértékelni. Misa közben kiment a többiekhez az udvarra, de a férfi képtelen volt mozdulni, tisztán érezte, hogy valamilyen hullám törik meg rajta, pedig nem is szeretné, hogy ez legyen.

A következő másodpercben a családja jutott eszébe, nincs abban semmi, ha az ember be akarja biztosítani, ami fontos. Ha kimegy, és ezzel a tudattal, elszánással, hogy ne mondja: akarattal, akkor először, szigorúan házastársi alapon bent is, s a bent alatt itt a lelkét értette, el kell végeznie valamit. El akart rontani még néhány dolgot, a személyes végzete személyességét megőrzendő, hisz ha belemegy, ha részt vesz a játékban, akkor előbb ezeket kell fölrángatni idebent, sorolta, akik mindeddig nyugton voltak, a befészkelt, csalódott, de nem gyűlölködő családot fölrángatni, és kinyírni, felszabdalni, eltüntetni, hogy lehessen mozdulni. Túl nagy volt a zsúfoltság ebben az életben ahhoz, hogy csak úgy, könnyedén kimenjen Nataskához, vagyis az ő közelébe, ezzel a tudattal. Kimenjen a lányhoz, az ő izgalmasan piros szeméhez, amilyennek majd a holnap feltöltött digitális fotók fogják mutatni. Mégis, akárhogy forgatta, túl kevés volt, amit megvonhatott volna tőle, ezért hirtelen adakozóvá vált, és eltűnt belőle a leereszkedés finnyás érzése, a magyarázhatatlan mérgektől felbolyhosodott hangulat, és már szerette volna, hogy a hatalmában álljon nézni őt. És válaszoljon neki, mint amikor a lány délután megkérdezte a gulyás pörköltjéből fakanálra vett húsdarab fölött: nyers? És a férfi rosszul nézte ki a szótárból, azt válaszolta: grúbij, pedig az úgy nyers, mint az erőszak.

Ha mocskos dolgokat művelsz, kire gondolsz?, kérdezte nemrég tőle egy nő, aki korábban már azt is megkérdezte tőle, hogy miért nincsenek a mai nőknek női kérdéseik. És mit teszel, toldotta meg most, ha mocskos dologra gondolsz?

Most mit tegyek, kezdett el kapkodni a férfi, és majd megveszett a méregtől, amiért legalább erre nem készült fel, elég lett volna egyetlen percnyi higgadtság, csak ennyi, s nem több, hogy uralja a helyzetet, és nem, nem, nem, ő nem képes előrelátó módon viselkedni, nem lát tovább az orránál. Mikor pedig vannak neki sokkal mélyebb gondolatai is, és messzebb ható elvárásai. Akárcsak Misának. Neki is vannak, de erről nem beszél senki, erről mi tudunk, ismerte fel a férfi, ő és én, no meg valószínűleg a sok ezer kilométerre hátramaradt felesége, aki ide küldte, vagyis ide engedte, meg egy lány, aki itt van, annyira természetes, szinte kommersz akarattal.

És most, amikor nem kérni akartak tőle, hanem adni neki, most, amikor úgy nézett ki, hogy nincs előzetes elvárás meg kanok versengése, amikor csak úgy kaphatott volna valamit, egyszerre belezavarodott az egészbe, és a nyomás a mellében fokról fokra erősödött. Az a sárm, amit alig választ el valami a látványosan rossz közérzettől, a férfias kisugárzás, a tudás súlya alatt megtört óriás emberi arca… mi a fenét tud ő ebből adni, mire lehetne képes? Lehetetlennek látszott megértenie, hogy most ez nem kell, hogy ez esetben ezek megkerülhetők.

Mire nagy sokára kiment, a feleségét látta meg előbb, Misa rajzolgatott neki a papíron holmi magyarázatokat, jeleket a nyelv helyett. Velük átellenben Nataska aludt az asztalra borulva.

A kifestett kis dzsemesüvegekben, melyek a fára voltak felakasztva kislánya különös attrakciójaként, csúfolódva lebegtek a mécsesek lángocskái.

Ez volt tegnap, ma pedig alig látta őket. Korán reggel a feleségével együtt mentek be a városba. A férfi morcosan készülődött a grillezéshez. Tíz körül megállt a ház előtt a kocsijuk, s kiszállt belőle Nataska. Nagyon fáradt, nehezen bírta a kétnapos vonatozást, még mindig azt érzi, magyarázta a felesége. Éppen a felesége.

Most ott fekszik bent a szobában.

Mi más lenne ez, mint a kijelölt időpont.

A lehetőség pillanatnyi megélése, ugye, mint Lewin mezőelméletében, villant a férfi agyába, s ettől meg is torpant, no nem, nem hagyja, hogy megint az agya robbantsa fel az intimitást, feltépve a kapukat, bezúdítva ezzel mindent, ami az ő környezete, egyszóval mindazt, amitől nem lehetne begerjedve. Nem szabadna neki úgy lenni.

A férfi állt a fürdőszobában, a délre beígért tarja alól az összes faszén a pólóján ragadt, és nem ismeri fel magát a tükörben.

Jelenleg minden benne van a fürdőszobában, ami a túléléshez szükséges volna, hisz még este letett egy üveg bort a radiátor alá, nem dugta, nem, letette, és most ezt látva nem vitás, hogy ez a helyiség egy tutaj, egy leszakadó félsziget, ahol megmaradhatna. Ez a fürdőszoba. Ha nem kellene kimenni, hát nagyon jó kedve lehetne. Hisz logikus, azért jött be ide, mert koszos lett, a faszenes zsák, igen, és azért nem megy ki, hogy ne legyen koszos. Mert ha kimegy, akkor kint is kell lenni, a kintlétnek az összes követelményével egyetemben, férfiként, férfiként, mondta másodszorra hangosan, maga elé, aminek most a gondolatát sem bírta elviselni.

Ivott a borból, és benyitott a szobába. Nataska azonnal felült az ágyban, és ránézett.

Nem lehetett volna megszégyeníteni, az arcára volt írva, no nem, az lehetetlen, de akadályokat lehetett gördíteni akaratának érvényesülése elé. Roppant feszült volt, mint a kellő pillanat előtt az ébresztőóra, és a szemében nem volt elég büszkeség.

Ennek a lánynak egyféle vörösborillatú lehelete van, rögzítette a férfi, mikor megcsókolta, most meg nem mondom a nevét, inkább fűszeres, egy messzi szigeten termelik a szerzetesek.

Lihogyenko levele még ebéd előtt megjött. A férfi odakintről is meghallotta, hogy a program zenével jelzi az érkezését. Ledobta a húsfogót, hadd sercegjen kicsit a faszénen a páclé, beszaladt, mit szaladt, berepült a szobájába, kettőt kattintott, s át akarta futni, aztán mégis leült, és úgy is maradt.

Nem ajándék a lány, szar angol, írta Lihogyenko, not present – surprise. Meglepetés. Ősztől Bécsben jár majd zeneakadémiára, csak úgy gondolta, beugrik, legyen egy kis meglepetés.