Talán nem tűnik elnagyoltnak a megállapítás: a költők, írók publicisztikai, alkalmi írásait, vegyes tematikájú esszéit tartalmazó köteteket ritkán fogadja lelkendezéssel a kritika. Általában valamiféle „melléktermékként" kezeltetnek ezek az írók természetes, elfogadott tevékenységét az életmű szerves részévé „merevítő" korpuszok. Az effajta könyvek ebben a közelítésben mintha pusztán annak a ténynek a beismerései lennének, hogy két „nagy mű" között is csinál valamit az író: ír tárcát, naplót, kiállításmegnyitó-szöveget, konferenciára szánt hozzászólást. Az ilyen, „mellékesnek" vélt írásokat tartalmazó kötetek, amelyek közé első közelítésben a Nevetnek az angyalok is besorolható, természetesen más kontextusba kerülnek attól függően, hogy megjelenésük idején vagy az életmű egésze felől nyúlunk hozzájuk. Jó példa erre a Garaczi-kötet születésnapi köszöntőjében „mesterként" megidézett Esterházy („Hogy valakinek a köpenyéből egyáltalán ki lehet bújni. Hogy valakinek egyáltalán van köpenye, hogy nem minden király meztelen" - 116. o.), akinek pályáján a kilencvenes évek közepének horizontjából (Kulcsár Szabó Ernő monográfiájának megjelenése idején) a „fikciós erő" kiapadásával, a szépírói megtorpanással voltak összefüggésbe hozhatók az alkalmi írások. Még akkor is így volt ez, ha Esterházy publicisztikai tevékenysége nem választható el élesen a szépirodalmitól, már csak a tárca műfaji hagyományát kétségtelenül megújító „áttételes és rögzítetlen beszédhelyzet" miatt sem. (Lásd: Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter, Pozsony, 1996. 241. o.) Ugyanakkor Esterházy pályájának újabb fejleményei, a 2000-ben és 2002-ben megjelent két regény egészen más pozíciót jelölt ki ezeknek az írásoknak, mint a lezárulatlan életmű pillanatnyi állapotát szükségszerűen teljességként láttató monográfia: nemcsak azért történhetett meg ez az átrendeződés, mert a Harmonia caelestis és a Javított kiadás után a tárcák már nem a végleges megtorpanást, hanem az „átmenetiséget" jelző írásokká váltak, de azért is, mert Esterházy legújabb regényei kapcsán tett megszólalásai és a művek maguk is egyértelműsítették, hogy az alkalmi írások egy része már egy hosszas „fikcióképző" alkotói folyamat közben és nem helyette született.

Egyszerre tűnhet jogosnak és indokolatlannak Garaczi legújabb kötete kapcsán megvilágító erejű párhuzamként felidézni Esterházy alkalmi írásait. Jogos lehet, hiszen a Nevetnek az angyalokról szóló első kritikák arra engednek következtetni, hogy a kritikusok ezt a kötetet is az életmű kontextusában fogják olvasni, újból felélesztve a „fővonal" - „melléktermék" ellentétének problémáját: „meggyőződésem, hogy a Nevetnek az angyalok kiváló (rövid és könnyű) lábjegyzet, kísérőolvasmány egy olyan életműhöz, amelynek, úgymond, „nagy és súlyos" vonatkozásai ott vannak a szemünk előtt." (Csuhai István: „Garaczi nyálazza a Vagy-vagy-ot", in: ÉS, 2002. dec. 13., 26. Kiemelések tőlem - Sz. Zs.) S indokolatlan például azért, mert Garaczi szövegei mögött nem áll valamiféle „közéleti szerepvállalás", még annak Esterházyéhoz közelíthető, dilemmákkal és kétségekkel terhelt változatában sem.

A magyar posztmodern emblematikus figurájaként számontartott Garaczi kötete kapcsán azonban nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, vajon közelíthetünk-e a Nevetnek az angyalokhoz azokkal az előzetes elvárásokkal, amelyek Csuhai István konklúziónak szánt megállapításában megfogalmazódnak. Hiszen, ahogy Bónus Tibor felveti a posztmodern esszének szentelt írásában: „egy olyan felfogás is körvonalazódhat itt, mely szerint a korábbi időszakokban periférikusan kezelt, voltaképpen műfaj nélküli műfajnak tartott esszét a posztmodern kortudat helyezte az irodalmi és bölcseleti kánonok diszkurzív rendjében centrális helyre, amennyiben az a tudásformák addigi institucionális hierarchiáját relativálta." (Bónus Tibor: „Metafora, irodalom, filozófia. A »posztmodern esszé« kérdéséhez", in: Alföld, 2002/2, 52-53. o.) Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy helyesen járunk el, ha Garaczi kötetét kizárólag a „fősodor" - „melléktermék" vonulatba illesztve, az esszékötetek tradíciójából kiindulva olvassuk. (Ez az egyszerűsítő ellentét azért sem tartható, mert pontatlan a Bónus-idézet sugallta posztmodern-az összes megelőző korszak szembenállás is: nem igaz ugyanis, hogy esszé minden irodalmi korszakban periférikus jelenség lett volna.) Ha ugyanis így teszünk, a Nevetnek az angyalokat áttoljuk arra a területre, ahol elsősorban a referencialitás, a valóságvonatkozás kategóriáit érvényesítve vizsgálódhatunk. Ekkor viszont ugyanabba a problémába ütközhetnénk, amibe Kukorelly Endre Kedvenxc című kötetének egyik recenzense (Bengi László, Alföld, 1997/4, 89-92. o.), aki megállapította, hogy Kukorelly könyvét nem azért olvassuk, mert olyan állításokra vagyunk kíváncsiak, miszerint „a legnagyobb magyar író Arany János". (Ennek a Bengi által kissé ironikusan felidézett Kukorelly-mondatnak egyébként megtaláljuk egy talán még kevésbé „tartalmas" párját a Garaczi-kötetben: „Móricz nagy író, viccen kívül, de ezt fejtse ki más, ne én" - 106. o.) A Garacziénál sokkal homogénebb, alapvetően Kukorellynek más írókhoz való viszonyát középpontba állító kötetre is igaz volt már, hogy nem az a lényeges benne, mit mond az író a választott szerzőről. Garaczi kötete (amelynek a háromból csak az egyik részét alkotják a jobb meghatározás hiányában irodalmi esszéknek nevezhető darabok) egy sajátos megoldással még erőteljesebben jelzi, hogy nem a kiválasztott alkotó (író, énekes, festő) az írások főszereplője: a „tárgyak" alcímekként funkcionáló nevét csak a tartalomjegyzékben találhatjuk meg, a szövegek fölött mindössze a témára többé-kevésbé nyíltan (például Barbárok az édenben - Móricz; A titok és a nagynéni - Mikes) vagy burkoltan, az olvasót „megdolgoztató" módon (például Most, valamit - Csaplár, Szépen vagyunk - Peer) utaló címek olvashatóak. Ha viszont a művészekről szóló írásokban nem a mondottak mélységére helyezzük a hangsúlyt, könnyen abba a csapdába sétálhatunk bele, hogy kizárólag a szerzői autoritás válik hitelesítő tényezővé: ebben az esetben az akár semmitmondónak is minősíthető állításokat a megnyilatkozó személye emelné meg, vagyis minden szöveg azért válhatna érdekessé, mert fölötte van az emblémaértékű Garaczi név. Kortárs író esetében erősen kérdéses az a hozzáállás, amit a filológia és az irodalomtörténet legújabb fejleményei már a klasszikusok esetében sem tartanak követendőnek: nem indokolhatja egy effajta kötet kiadását pusztán az a gesztus, hogy az „író minden egyes betűje kedves nekünk".

A Nevetnek az angyalok írásai azonban nemcsak azt a közelítést kínálják fel, hogy az életmű egésze és a szerzői név által kötetbe illő szövegekké avatott „melléktermékekként" kezeljük őket. Garaczi maga tudatosan hárítani igyekszik ezt az olvasatot például azzal, hogy a kötet darabjait „bagatelleknek" nevezi, s egyik írásában a műalkotás megértésének igényét (s ezzel együtt a „valóságvonatkozás" kliséjét) is ironikussá teszi: „A kép címe: Apád azt akarja, ember légy. És még egy mondat: »Nem mindig a haladás visz előre, hátra van még a hajnal, a reggel és az éjszaka.« Ezt se értem, de mintha erről lenne szó." (97. o. Kiemelés tőlem - Sz. Zs.) Hiába helyezi azonban távol magát az elsősorban a tárgyra orientált esszéműfajtól, kötete mégsem léphet ki ebből a hagyományból. Éppen ezért a Nevetnek az angyalokat egyszerre kell az esszéhagyománnyal párbeszédet kezdeményező kötetként és „önálló" Garaczi-könyvként olvasnunk. Azért is fontos ezt a kettős olvasatot érvényesítenünk, mert a kötetbeli írások nemcsak önmagukban, beszédmódjukkal, nyelvi megalkotottságukkal jellemzik Garaczi írásmódját, hanem közvetlenül, meg- vagy kinyilatkoztatások segítségével is. Kapunk a posztmodernről sűrített, átfogó meghatározást: „Ha nagy szavakat akarunk használni, akkor a posztmodern valami olyasmi, hogy Isten meghalt, de lehet, hogy mégsem. A történelemnek vége, de a politika folytatódik. Részek rohangálnak az egésztől mérgezetten. Al-rendszerek, rész-struktúrák, vonatkozási tartományok, alternatívák, kisközösségek, kamarazene, kiscsoportos foglalkozás, a törmelékek közti babrálás szabadsága. A világ felismert esetlegességek halmaza, a véletlen zenéje, a tradíció kásahegye. A realitás felfoghatatlan, ezért csak felfoghatatlan vagy ironikus koncepciókat lehet kovácsolni róla. Nem az igazság, hanem az ellentmondás felőli én-definiálás. Az ember relatív mindenható, senki sem birtokolja az igazságot, de mindenki megértésre találhat, stb." (Feri és a posztmodern, 133. o.). Olvashatunk a későbbi események fényében (gondoljunk csak a kritikavitára) igen mulattató beszámolót Garaczi és majdani monográfusa első találkozásáról. Ez a szövegrészlet egyúttal a posztmodern irodalom és az annak kanonizálásában igen komoly szerepet vállaló kritikusok, teoretikusok viszonyát is új megvilágításba helyezheti, s némileg indokolja, miért kellett a kötetbe válogatni egy hajdani JAK-tábor kétségkívül „belső közönségnek" szánt titkos naplóját, mindenfajta, olvasót orientáló kommentár nélkül: „a délutáni előadást lekésem, a referens éppen azt mondja, hogy Garaczi kioltja a jelentést, ez abból derül ki, hogy Esterházy viszont megóvja. Ez hízelgő, áttételesen én is óvom a jelentést, hozzám képest van megóvva ő. Régi gyermekkori vágyam, megóvni a jelentést, ez nálam ilyen archaikus toposz. A referens fiút Bónusnak hívják, ami megint jó. Belegabalyodik, elnézést kér, újrakezdi, enyhe zavar. Tíz perc múlva választás a focipályán, Bónust mindenképp akarom, és nem tévedek. Ügyes, gyors, rámenős, figyel a többire, gólt is lő." (68. o.) A legérdekesebb, önmeghatározásnak is tekinthető megnyilatkozás azonban a kötet végére helyezett (a Jelenkor Kiadó terveit tartalmazó előzetes kiadványok szerint egy korábbi fázisban még címadónak szánt) Költők a cicaszéken című írásban olvasható: „a költők már nem közvetítenek isten és ember között, hanem cicaszéken ülve, cicaperspektívából nézdegélik a világot, és lányosan elpirulnak, ha számot kell adniuk hivatásukról, mindez mégsem jelenti a költészet halálát, mert […] költészet maga a költő is, aki cicaszéken ülve meglátja és megmutatja nekünk ezeket a kicsi szépségeket és bolondosságokat és fájdalmasságokat, amivel mintha mégiscsak mintha arra emlékeztetne, hogy élni jó." (141. o.)

A kötetnek talán az a legérdekesebb sajátossága, hogy ezeket a posztmodern író szerepéről és feladatáról szóló önmeghatározásokat egyes írásokban „működés közben" is megfigyelhetjük, vagyis szembesülhetünk vele, mit is jelent az, ha az író, ahelyett, hogy az esszé hagyományába illeszkedve, mondjuk, „elmondana és megvilágítana", inkább „lát és megmutat". A Hírek között olvasható Rongyokból vagyunk című írásban egy olyan felirat tekinthető kiindulópontnak, amellyel mindannyian naponta találkozunk: „Turkáló a Köröndön, nyugati kilós ruhavásár". Ebből a szövegből bomlik ki aztán az a textus, amelyben a mindennapi nyelvhasználatban megszokottá és szinte észrevétlenné vált szó és a mögötte álló jelenség életre kel: idekerül a Te rongyos élet című nóta, a rongylábúak kifejezés, „a szegények rongyosra rágták a küszöböt" klisé. De a rongy köré szerveződik a magyar történelem is, s így újra odafigyelünk A három részre szakadt ország élete vagy a Megtépázott nemzettudat a Göncz-érában témakörökre; a rongy hívja elő a „szakadár népi mozgalmak" meghatározást, teremt igen leleményesen új kontextust a „foltot ejtett a haza becsületén" fordulatnak, és kínálja fel az idő egyszerre hagyományos (mert megszokott) és újszerű (mert a rongyra vonatkoztatva szokatlan) leírási lehetőségét: „az idő kihagyásos szerkezetű, likes-lukas, toldozott-foldozott, nyúlós és szakadós" (37. o.). A „lát és megmutat" gesztusa azonban nemcsak a szavak szintjére korlátozódhat Garaczi írásaiban: a Klón War című írás például a filmek cselekménysémáját, sablonjait éleszti újjá, olyan módon, hogy az „amerikai filmipar terméke" a magyar nyelvben rejlő lehetőségeken keresztül válik parodisztikussá. Az egyes jeleneteket Garaczi itt „izom a moziban/mozi az izomban effektusként" azonosítja, s már ez az apró közbeszúrás is megmutatja, miben más ez a szöveg például egy filmparódia leírásánál.

Kétségtelen azonban, hogy a kötetnek ezek a darabjai Garaczi írásait olyan szövegekhez közelítik, mint a humoreszk (különösen közel áll ehhez a műfajhoz például a csomagküldő szolgálatok működését „görbe tükörbe állító", kötetnyitó Nyertem), vagy, egy újfajta írói szereplehetőséget is felkínálva, a reklámszlogen. A Copywriter című írásban megjelenő író, ha már „posztmodern lángoszlop" (ezt a remek kifejezést a Feri és a posztmodernben olvashatjuk) nem lehet, nyelvi humorra épülő reklámszlogenek gyártására jelentkezik. Nemcsak a szlogenekben, a beszélgetésben is kizárólag a nyelvi lehetőségekre épít: „tőlem lehet a Zsaru magazin lebilincselő olvasmány, de a Deff Lepard dobosa ne vegye félvállról a munkát, hívhatják Vetélőnek a szövőnők üzemi lapját, de a favágó ne legyen faragatlan tuskó, mérgelődhet a patikus, de ne nagyképűsködjön az elefántember." (38. o.) Az őrületbe kergetett felvételi bizottságot rohammentő viszi el, s az írás az égen reklámszöveggé váló (eredetileg, kicsit más formában a Mintha élnélben olvasható) felirattal zárul: Egész népemet fogom, nem középiskolás fokon, Garaczi Laczi.

A Copywriter tehát ugyanúgy a kortárs író szereplehetőségeiről szól, mint a Költők a cicaszéken: a posztmodern író társadalomban elfoglalt helye a legkevésbé sem evidencia. Folyamatos döntéseket és mérlegelést követel, másfajtákat azonban, mint az önmaga „áruvédjegy"-mivoltán töprengő, a szlogenné átalakított sorokkal megidézett József Attila korában. S hogy miért létezik ez a folyamatos szerepválság, arra is választ ad Garaczi a kötet egyik legérdekesebb írásában, a Feri és a posztmodernben: Garaczi a posztmodern szkepszist és a magyar irodalom elkötelezett és patetikus hagyományát nem érzi kibékíthetőnek, s ebből a feszültségből származtatja a posztmodern pökhendiségét, ugyanakkor lelkiismeretfurdalásos, szégyenlős jellegét is. A reklámszövegként megjelenő író képe ugyanakkor azt a kérdést is kiemeli, amit a Feri és a posztmodernben „esszészerűen" fejt ki a szerző: az általa a történelmi regények divatjával összefüggésbe hozott irtózás a „piszlicsáré, zavarosan hadováló-hebegő, tényleg kicsit idiotisztikus benyomást keltő" jelentől abban is megnyilvánul, hogy hiába beszélnek írók egymás közt igen sokat arról, milyen helyük, helyzetük lehet a mai világban, mintha az irodalmi közírás sokszor szemérmes hallgatással burkolná ködbe a témát.

Garaczi „esszéit", pontosabban bagatelljeit nem lehet, nem érdemes tehát pusztán esszékként olvasni. Ha valamilyen hagyományos műnem felől kívánjuk őket megközelíteni, sokkal inkább a líra felől tehetjük ezt: ahogy Farkas Zsolt már a Nincs alvás! kapcsán megállapította, ezeket a szövegeket „csak azért, mert margótól margóig vannak írva, nem igazán lehet epikának nevezni". (Farkas Zsolt: „Ki beszél? Kukorelly, Szijj, Parti Nagy, Garaczi bizonyos szövegeiről", in: Csipesszel a lángot. Szerk.: Károlyi Csaba. Budapest, Nappali ház, 1994, 251.) Ebben a kötetben is sokszor érzékeljük azt, hogy nem az esszé szövegépítkezésére kell támaszkodnunk, hiszen a nyelvre orientált, az automatizálódott jelölő-jelölt viszonyt megbontó kapcsolatok építik fel a szövegeket. Még azokra a középső, Peronőr című egységbe sorolt írásokra is igaz ez, ahol a napló vagy az úti beszámoló műfaja egyértelműen azt követelné meg, hogy mondja el a beszélő, mi is történt. Ehelyett (tegyük hozzá, szerencsére) ilyeneket olvashatunk: „egykor kelés, fekély és kelés" (50. o., Csodálatos vadállatok); „Zárt rendszerű ételek, mócsing zsírban. Vár állott, most zsírhalom. Hol zsírjaink domborulnak." (69. o., Tatanapló)

A Nevetnek az angyalok akkor lesz izgalmas kötet, ha az első közelítésben őt magába foglaló esszéhagyományhoz nem egyszerűen hozzámérjük, de a tradíció felkínálta sémák újragondolását is végrehajtjuk. Ha elfogadjuk azt, hogy a „törmelék" itt az egész rangjára emelkedhet, s megtaláljuk a könyvben azokat a „részigazságokat", amelyeket érdekesnek találunk. Ha háttérbe szorítjuk azokat a kétségeinket, amelyeket a kötet összeállítása vet föl: azt a dilemmát, hogy vajon miért kellett beválogatni az alkalmi, esetenként egy színvonalas vicclap (ha van még ilyen) szintjét meg nem haladó írásokat, a könnyen felejthető kiállításmegnyitókat. Ha megpróbáljuk elnyomni azt az érzésünket, hogy néhány szöveg csak azért került be a Nevetnek az angyalokba, hogy megszülessék egy vállalható terjedelmű könyv. Garaczi új könyve mindezek alapján két esetben jelenthet élményt olvasójának: akkor, ha „hétköznapi olvasóként" egyszerűen élvezi azt, amit szellemesnek, váratlannak, elgondolkodtatónak talál, vagy abban az esetben, ha „hivatásos befogadóként" azt is értékelni tudja, milyen sok kérdés újraértelmezéséhez járulhat hozzá a Nevetnek az angyalok.

(Jelenkor, Pécs, 2002, 144 oldal, 1200 Ft.)