A szokásos időben rendelkezésre áll a szoba, üzente Nikosz Tolonból.

Évek óta a szokásos időben indultam, vagy éppen indultunk.

Az egyes vagy többes szám használata Nikosznak sokáig gondot okozott.

Volt, amikor Paulóval, volt, amikor Erikával érkeztem, volt, amikor Pauló Erikával, és volt, amikor hárman érkeztünk, néha egyedül utaztam.

Augusztus közepe volt a szokásos idő. Nikosz nem lehetett bizonyos abban, hogy amikor nem hárman jöttünk a könyvekkel, lexikonokkal, Pauló a kamerájával, akkor én tudok-e arról, hogy Pauló Erikával, vagy tud-e Pauló arról, hogy Erika velem tölti el a szokásos időt a tengerparton.

Mindig én kaptam a táviratot, telefont, később e-mail üzenetet, hogy a szállás, amit évekkel előbb Paulóval fedeztünk fel egy görögországi utunkon, rendelkezésre áll, így írta, hogy megkímélje magát az egyes vagy többes szám használatától.

Nikosz nem maga találta ki a szokásos időt. Mi használtuk, amikor az első ittlétünk után lekötöttük az apartmant. Talán Pauló mondta, talán én, talán később Erika. A közös időinket neveztük így, és a külön töltött időinket is, ha nem hárman, hanem ketten, így vagy úgy kettesben, vagy ha akár egymagunkban érkeztünk. Az egymás tudomására hozott, a másikra nem tartozó időinket is szokásosnak tekintettük, Pauló azt az időt is, amikor a forgatásokon a szokásosan szükséges fényre várakozott többnyire alkonyatig, Erika talán azt a néhány pillanatot is, amikor könnyű kézmozdulattal kioldotta a hátán a melltartóját, én talán azt az időt is, miközben kialakult bennem valamelyik műelemzésem terve.

Ülünk Paulóval Nikosz teraszán.

Villámlik a tenger felett.

Alattunk néhány méterre, a sziklás partszegélyen a hálóikat foltozzák a halászok. Az alkonyt választják erre a tevékenységre, ez a munkájuk szokásos ideje. Majd éjfél után húzzák ki a hálókat a vízen.

Erikával is alkonyatkor nézzük a teraszon a halászokat. Később lesétálunk a vitorlások kikötőjéig.

Nikosz apartmanját hat vagy hét éve fedeztük fel Paulóval. Három szoba, előtér, teakonyha. Vissza tudtunk húzódni a magunk zugába, ha dolgozni akartunk. Pauló itt fejezte be annak a filmjének a forgatókönyvét, amivel később a velencei fesztiválon díjat nyert. Én itt kezdtem dolgozni a velencei festőkről szóló tanulmányon, amit azóta sem fejeztem be. Délután úszkálunk a tengerben. Este Nikosz éttermének a teraszán üldögélünk. Erikával is mindig ugyanannál az asztalnál vacsorázunk. Bizonyára Pauló és Erika is ennél a sarokasztalnál.

Paulóval sohasem beszéltünk azokról az időinkről, amelyeket nem együtt töltöttünk. Erikának nem voltak titkai előttünk.

Ha utazunk, felváltva vezetjük Pauló tízéves Fordját. Ha Erika is úton van velünk, mindig maga vezeti a kis Fiatját.

A szokásos időben rendelkezésre áll a szoba, írta e-mailen Nikosz. Most írt először még két mondatot a szokásos mondathoz. Van egy csomag is, uram. Nálam helyezték el az Ön részére.

Utazhattam volna a Suzukimon, de Pauló nélkül, Erika nélkül sohasem indultam el kocsin Tolonba.

Athénig repülőgépen, onnan autóbusszal. Hátizsák. Kézitáska. A Ford is, a Fiat is Nikosz háza előtt parkolt mindig egy pálma árnyékában. Most német rendszámú kocsi áll a ház előtt, de nem a pálma alatt. Nikosz nem tudhatta, hogy busszal érkezem, tartalékolhatta az árnyékos helyet a számomra.

Az utcácska párhuzamos a tengerparttal. A távolság a víztől nem több harminc méternél. Nyolc lépcső vezet a keskeny, homokos partig. Mindig számoltam a lépcsőket. Számoltuk mindig. Törülköző, gyékény, amire feküdtünk. Paulónál néha a kamerája. Erikánál néha jegyzettömb, írószerszám. A puha filctollakat szereti. Nikosz házának a környéke csöndes. A nyaralócentrum feljebb van. A turisták strandja is egy kilométerre.

A mi partunk nem több negyven-ötven méternél. Hat-nyolc nyaralónál soha nincsenek többen.

Volt, amikor csak ketten úsztunk a vízben, vagy hárman. Egyszer két német lány a közelünkbe dobta le a gyékényét. Monokini, formás mellek. Erika megunta, hogy nézzük őket. Ő is levette a melltartóját.

Nikoszt nem látom a verandán.

A szőlőlugas árnyékában egy fiú ül. Felpattan, elém siet, átveszi a kézitáskát, lesegíti a hátizsákot. Azt mondja, örülnek, hogy megérkeztem, Nikosz úrnak be kellett utaznia két napra a városba. Bevezet, megkérdezi, melyik szobában alszom és melyikben fogok dolgozni, hová tegye a csomagokat.

Pauló mindig azonnal kilépett az erkélyre. Erika is. Megkérem a fiút, hagyja leeresztve a redőnyöket. Tizenhét-tizennyolc éves lehet. Fehér vászonnadrág, fehér póló. Sötétbarna, ápolt haja a válláig ér. Karcsú. A karizmai kiduzzadnak. Paulóra emlékeztet. Tizenhat éves korunkban ilyen fehér vászonnadrágban, ilyen fehér pólóban, ugyanilyen vállig érő hajjal játszotta az iskolai előadáson a Fiút, aki arra kéri Vladimirt és Estragont, hogy várjanak türelemmel Godot-ra.

A part üres. Nem megyek le a nyolc lépcsőn. Kicsomagolok. Csak az egyik szobát kívánom használni. A fiú kimegy. Felhúzom a redőnyöket. Alkonyodik. A halászok a szokásos helyen, a szokásos időben javítják a hálóikat. Pauló egyszer rájuk svenkelt a kamerával. Otthon egy órán át folyamatosan vetítette a néhány perces felvételt. Nem voltam ott, Erika sem. Pauló később csak annyit mondott, hogy egyszer majd egy teljes napon át újravetíti.

Egy órája üldögélek vacsora után a megszokott asztalunknál. Mindig üldögéltünk egy órácskát. Pauló és én a sörünket, Erika a martiniját iszogatta. A messzeségben vörös az ég alja. A tenger is vöröslik, csak a part közelében sötétkék a víztükör. A fiú most is fehér vászonnadrágban, fehér pólóban van. Az asztalomhoz lép, elém helyez egy kis csomagot. Nikosz úr telefonált, lehet, hogy holnap sem tud visszajönni, de nem akarja az urat váratni, ez a csomag, amiről az üzenetben említést tett.

Mégis, mikorra várható Nikosz úr?

Csak annyit tud, hogy újabb intéznivalói vannak, talán a szállítókkal kell még tárgyalni, az is lehet, hogy a furgonon maga hozza a friss árut.

Paulónak gratuláltunk többen az osztálytársak közül a színielőadás után. Ugyan, mondta, azért a pár mondatért, ti is elmondtátok volna. Csak azt nem értettem, mondtam másnap, amikor hárman voltunk Erikával óraszünetben, hogy miféle üzenetet hozott, vagyis hogy tulajdonképpen kit is kellett eljátszania. Ezt ő is megkérdezte a magyartanárunktól, aki az előadást rendezte, de a tanár úrnak annyi dolga volt, hogy csak annyit mondott, nem fontos, az a fontos, hogy beszéljen hangosan, és mindig mosolyogjon.

Bármi bármikor megtörténhet, ezt Pauló sok évvel később mondta, amikor átvette a díjat Velencében. Tudtam, hogy a díjra is érti, tudtam, hogy a filmben is erről van szó. “A képsorok úgy szüntetik meg az idő folyamatosságát, hogy a múlt mintha jelen, a jelen mintha múlt volna, s mindezt az emberi arcon mutatja be.” Ez a zsűri indoklásában volt.

A fiú várja, hogy kibontom-e a csomagot. Nem nyúlok hozzá. Megkérdezem, hogy Nikosz úrnál van-e alkalmazásban. Nem, északról jött a szüleivel, itt töltik a nyarat, némi fizetésért segédkezik Nikosz úrnál. Választékosan beszél angolul. Egy barna hajú, nagyon szép hölgy szólította meg a faluban az olasz fagylaltozónál, átadta a csomagot, megkérte, vigye el Nikosz úr éttermébe, ő majd továbbítja a címzettnek. Azt nem tudja, Nikosz úr miért kérte meg arra, hogy csak este adja át, abban az órában, mondta Nikosz úr, amikor az úr itt szokott vacsora után üldögélni.

A csomag virágmintás, fényes papírba van csomagolva, sötétkék bársonyszalaggal van átkötve.

Egy szép arcú barna hölgy?

Igen, egy nagyon szép arcú, karcsú hölgy.

Fehér farmerben talán?

Pontosan uram, fehér farmerben.

Fehér pólóban?

Valóban, uram.

Mosolyog, mintha valamiről tudomást szerzett volna.

Megkérdezem, hogy eljön-e másnap is.

Nem valószínű, uram, letelt a szüleim szabadsága. Rövidesen hazautazunk. Vár. Nem engem néz. A kezemet figyeli, kibontom-e végre a csomagot. Nem bontom ki.

Lehet, hogy majd eljövök megint. A szüleimmel vagy egyszer a szüleim nélkül. Szeretek itt lenni. Mi is szerettünk, mondom. Mosolyog. Nem lepi meg, hogy többes számot használtam.

Nagyon messze, a szigetek felől villámlik. Déli szél fúj. Kivilágított vitorlás úszik a part közelében.

A fiú már nincs sehol.

Nem is köszönt el.

Lehet, hogy köszönt, a villámcsapástól nem hallottam.

Körülöttem minden olyan, a sörözők csendes beszélgetése, a parti kövekhez csapódó hullámok hangja, mint máskor, mintha csak Paulóra várakoznék most is, amiként egy éve, üzent, hogy a szokásos időnkben vár a szokásos helyen, siessek, el kell olvasnom a forgatókönyv befejező részét, nyugtalannak éreztem a hangját a telefonban, másnap indultam, este itt ültem a várakozásaink szokásos idejében.

Felemelem a csomagot, kibontom.

 

Akkoriban is Erikával dolgozott. A forgatókönyveket együtt írták. Paulóé volt az ötlet, a történet, a naponta változó szövegeket Erika írta.

Szerdán este kilenc óra körül Nikosz teraszán, mondta Pauló a telefonba.

Már tíz óra.

Kérek még egy sört.

A telefonbeszélgetésben nem említette Erikát.

Nikosz a szobámba vezet. Bepillantok Pauló szobájába is. A megszokott rendetlenség, a könyvek, a fehérneműk szétdobálva. Női holmit nem látok.

Gitáros játszik a teraszon.

Paulónak nem mondtam meg, hogy azért iratkoztam át az első év után a filmrendezői szakról a bölcsészkarra, művészettörténetre, mert akkor már bizonyos voltam benne, hogy utolérhetetlenül jobb nálam. Gondolkozásban talán egyformák voltunk, de ő mindent azonnal képekben látott, én legfeljebb az értelmezésben voltam erősebb. Neki alig voltak szavai, én néha még a magam számára is kínosan hosszú elemzésekbe bonyolódtam. Az évfolyamtársaink elismeréssel beszéltek a megszállottságáról, a vizsgamunkáiról az terjedt, hogy a nálunk huszonöt-harminc évvel idősebb mesterek indultak el ilyen színvonalon a pályán. Erika akkor váltott át az ágyban is Paulóra, amikor a berlini fesztiválon Wim Wenders megnézte a rövidfilmjüket, kivételes, de erősebb dramaturgiai munkára, összefogottabb kompozícióra van szükség, mert, így mondta a vetítés után, a képsorai, uram, kioltják egymást.

Erikát nem vették fel a rendezői szakra, átirányították a dramaturg osztályba. Jó volt abban, amit csinált, legalább olyan jó, mint Pauló abban, amit ő csinált, már a vizsgamunkákban is együtt dolgoztak, habár sokat vitáztak, Erika gondosan kidolgozta a figurák közötti kapcsolatokat, az ütközéseket, tudott talányos helyzeteket ajánlani, de végül mindenkit kimenekített a kelepcékből, Pauló ezt hamisnak tartotta, nem tudta jól megfogalmazni, hogy miért, ez a szerencsém, mondogatta, ha el tudnám beszélni, nem tudnám képekben látni.

Nikosz figyeli, ahogy bepillantok a másik szobába. Ha hárman érkeztünk, mindig megnyitotta Erika számára az udvarra néző szobát. Néha elkaptam a pillantását, miközben nézte Erikát, amikor fürdőruhában lesuhant a nyolc lépcsőn a partra. Egyszer észrevette, hogy nézem őt. Elismerően elmosolyodott. Ennyi volt a részvétele a hármunk történetében.

Ha a barátom megérkezik, említse meg neki, hogy itt vagyok, mondom tíz óra után a felszolgálónak, sétálok egy kicsit, nemsokára visszajövök.

Ő is ismeri Paulót, bólint.

A parti villák mögött a falut átszelő országútig is lépcsők vezetnek. Felmegyek, jobbra indulok az egyetlen terecske felé. A teraszokon turisták, az árusok este is nyitva tartják az üzleteket. Az olasz fagylaltos előtt sor áll. Itt nem nyolc, legalább huszonöt lépcső vezet a partig. A tenger láthatatlan, olyan végtelen a sötétség. A hullámoknak csak a csobbanását hallani.

Pauló a hangokban is lát képeket.

A múlt évben ülünk a padon a lépcsősornál. Nézi a vizet, amit én nem látok, csak a láthatatlanságot látom. Gyönyörű, mondja, talán órák múltán egy csobbanás valahol, mondja, és végleges az elmúlás, lehet, hogy nem is végleges, de visszavonhatatlan.

Lassan fordul felém. Az utcai lámpák nem világítanak a padig, holdfény sincs. Nem is az ő arca. Persze az övé, de mintha maszk takarná. Akkor sem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy miért látom ilyennek, azóta sem. Van, amikor az értelmezésre való képességem csődöt mond. A kisfiús, az egykori diákszínpadi szerepére emlékeztető arca volt.

Reggel mentünk vissza. Még mindig a padon ült.

Nevetett. Mintha ő is most érkezett volna frissen reggeli után. Hol lakhatott Poszeidón? – kérdezte. A hangjából érződött, hogy nem tőlünk vár választ. Sehol, mondta elégtétellel, mint aki nem hiába áldozta erre az egyetlen szóra az éjszakáját. Erika azt mondta: a víz, a víz, a víz mindent elmesél. Erika azért mondta ezt, hogy visszatérítse Paulót a munkához. Akkoriban még a Guardi-filmen dolgoztak. Így nevezték. Néha alkonyfilmnek is emlegették. Két évvel előbb a velencei fesztivál után Milánón átutazva a Poldi Pezzoli Múzeumban Pauló megpillantotta Guardi egyik lagúna-képét. Erika rövid tárgyalás után megnyerte George Váradit Pauló filmjének a velencei vetítése után, hogy legyen a producere egy Guardi-filmnek. Nem tudom, hogy sikerült ez Erikának, milyen hatással volt Váradira, mit vetett be az ágyon kívül, habár, gondoltam, az ágy sem lehet kizárva, Erikánál semmi sem lehet kizárva, könnyedén szét tudta választani az énjeit, mintha betonfalat húzna közéjük, amit ugyanolyan észrevétlenül bontott le a kellő időben, amiképpen felépítette, s abból, ami az alapozás és a szétszedés között történik, többnyire a győzelem tudata maradt meg az arcán, mint egy szelíden mosolygó maszk. Paulóval nem beszéltünk Erika maszkjairól, de biztos vagyok benne, hogy ő is mögéjük látott. Volt idő, amikor szerelmes voltam Erikába, ő is belém. Abban a volt időben megtanultunk olvasni egymás némaságából. Megéreztem, mit nem tud eltitkolni, s ez elégtétellel töltött el, nem azért, hogy lám, ő is sebezhető, inkább azért, hogy épen tartható mindhármunkban a kölcsönösség, ami az összetartozásunk alapja volt.

George elképesztően sok pénzt tud felhajtani, az egyik legismertebb hollywoodi producer, magyarázta Erika, a legsikeresebb operatőrök közül választhatunk, egy velencei karneválba akarja a sztorit helyezni, tetszenek neki is a Guardi-képek, de több gondolát szeretne, lagúnákat, erős szerelmi szálat, két hónapunk van a forgatókönyvre.

Pauló bólogatott. Egészen mást láthatott közben maga előtt, mint amiről Erika beszélt. A Guardi-képekből őt a különleges fények érdekelték, a mozdulatlan víztükör, mindent eltakar, mondta, amikor a képek előtt álldogáltunk, azt kellene megtalálni, amit eltakar.

Akkoriban már beleástam magam a velencei festészet alkonykorszakába. Ezért vittem el őket is a milánói képtárba. Azt mondtam Paulónak, hogy ha ki tudja hozni a filmből azt, ami a számára fontos, akkor komolyan kell venni a producer ajánlatát.

A víz, a víz, a víz mindent elmesél, ismételgette Erika a padon. Ekkor nevetett fel Pauló, ekkor kérdezte, nem tőlünk, hanem önmagától: hol lakhatott Poszeidón? Erika újra a vízről kezdett beszélni, Pauló közbevágott, nem erről van szó, a víz önmagában semmi, hanem a kő, a sziklakő, a fény meg a kő, ismételgette.

A parttól úgy húsz méterre kiemelkedett a tengerből egy gúla alakú szikla. Pauló lement a lépcsőn, levette a szandálját. Bermuda volt rajta. Belegázolt a vízbe. A mutatóujjával rajzolni kezdett a sziklára. Várakoztunk néhány percig, aztán Erika lekiáltott neki, hogy ő megy úszni, menjünk majd utána. Este Pauló azt mondta, hogy szénceruzával lerajzolta az arcot, amit, így mondta, látni vélt a sziklán, de előbb napnyugtakor is megfigyelte.

Mikor reggel a szilához ment, nem tudtam megfigyelni, mit csinál, mondtam, talán a távolság miatt, talán a fény vakított el. Ugyanolyan hosszan nézett, mint én a rajzot. Nem állítanám, hogy arc, azt sem, hogy maszk, mondtam. Rendben, felelte, így akartam. Nem hagyott nyugodni, hogy mégis arc-e, vagy olyan maszk, ami ugyan eltakarja az arcot, de mintha látni engedte volna azt is, amit eltakart. Éreztem, hogy Pauló ugyanolyan hosszan nézi az én arcomat, amilyen hosszan kezdtek előttem kirajzolódni a maszk alatti vonások. Női arc. Hosszú haj, ívelt száj, finom orrhajlat, a holt szemüregek csücskében egy-egy könnycsepp. Szénrajz volt, de a satírozások és a hol finom arabeszkre emlékeztető, hol erőteljes ívek mintha fényeket is, árnyékokat is sugároztak volna. Tudtam, hogy mindig az ilyen belülről világító fényt kereste a kamerával. Sokszor faggattam, erről is nehezen tudott beszélni. Másként látás, mondta, a látásformák felfüggesztése, mondta.

Munka közben Erika sokszor rászólt, néha rárivallt, azért mondhatnál többet is erről, az Isten áldjon meg, legalább azt, hogy neked ez így jó vagy nem jó. Pauló nevetett, persze, persze, majd kiválasztjuk, megvárjuk a fényt, számolgatjuk a beesési szöget, még a próbafelvételek előtt kipróbáljuk, melyik a jó kameraállás, melyik a rossz, hogyan mozgathatóak az alakok egy adott térben. Tudtuk, ez azt jelenti, hogy otthagy bennünket, egy-két óra múlva visszajön, annyit mond csak, hogy az első vagy a második, netán a harmadik változattal haladjunk tovább.

Hozzászoktam a dialógusaink ilyen formáihoz. Kételyemben, amely abból született, hogy vajon jól értem-e azt, amit Pauló nem mond, ámde mégis közölni kíván, az kárpótolt, hogy az ő kételyeit is megéreztem. Nem csak a kételyeit. A félelmét. Attól, hogy bármit mondana, az legfeljebb megközelítené csak, amit értésünkre akar adni.

Éreztem, hogy Pauló rögzíti a tanácstalan tekintetemet. Kiszolgáltatott voltam a pillantásának, s habár ez az alávetettségem tudatával járt, enyhített rajta az, hogy az ő kiszolgáltatottságát is éreztem benne. A saját szenvedélyének való kiszolgáltatottságát. Máskor, az Erikával való együttlétünkben is találkoztam ezzel a kölcsönösséggel, miközben szeretkeztünk, és észrevettem, hogy a félig lehunyt szempillái mögül elhomályosodó tekintettel figyeli a félig lehunyt szempilláim mögött elhomályosodó tekintetemet, egyszer el is mondta, szeretett beszélni a szeretkezésről, szerette, ha elmondom, milyennek láttam őt, szeretkezés közben nem beszélt, de voltak hangjai, leste az arcomat, a testem mozgását is próbálta nézni, olyannyira össze voltunk szokva, hogy éreztem a combmozdulatáról, mikor kell segítenem, hogy rám fordulhasson, minden közös mozdulatunkat ő akarta diktálni, az uralmi helyzet élvezettel töltötte el, bárhol is voltunk, nem fojtotta magába a torokhangokat, legfeljebb ha olyan helyeken szeretkeztünk, ahol vékonyak lehettek a falak, a végső pillanatokban egy odakészített párnát nyomott az arcára. Persze másféle, ám mégis hasonló örömet pillantottam meg Paulónak a riadtságomat felfedező mohóságában, miközben ő sem kívánta titkolni a kiszolgáltatottságát, egyszerre vontuk el egymásról a pillantásunkat, s fordítottuk újra a szénrajz felé, éreztük, hogy fontos útvonalon kísérjük egymást.

Felvillant bennem, hogy nem is olyan régen, vagy éppen elég régen?, mikor is?, nem találtam fontosnak, hogy azt, ami felvillant bennem, az idővel hozzam kapcsolatba, olyannyira magának a felvillanásnak a jelenével függött össze, s ily módon nem az idő figyelmeztető intését éreztem, hanem a kiiktatása ment végbe, miközben tehát már újra a szénrajzot néztem, felvillant bennem, Pauló egyszer mondott valamit arról, hogy a szem nem csak a másikat látja, befelé is lát, s számára ez a legfontosabb, továbbá az, így mondta, továbbá az, hogy amit ilyenkor felfedez, azt hasonlóképpen fedezhesse fel, így mondta, a befelé látó kamerával.

Beállok a sorba az olasz fagylaltosnál. Húsz év körüli fiú kanalazza bűvészmozdulatokkal az adagokat. Egy kislány ámulva nézi. Pisztáciát és mogyorót kérek. A fiú látja a sikerét, mielőtt átadja a nekem szánt tölcsért, követhetetlen mozdulattal eltünteti a köténye alá, onnan húzza elő. A kislány tapsol.

Elindulok a régi padunkhoz.

A huszonöt lépcsőfokot megvilágítja a hold.

A tenger nyugodt, az égen csillagszőnyeg, a parttól alig húsz méterre a vízből kimeredő sziklát ugyanúgy világítja meg a hold, mint amikor Pauló belegázolt a vízbe. Most, hogy végignéztem a fagylaltos fiú mutatványát, hasonlónak érzem a kezei játékához Pauló egykori mozdulatait, miközben mintha rajzolt volna a sziklára.

Miért volt olyan fontos a számára, hogy ideutazzam, hogy olvassam a forgatókönyv befejező részét?

Lemegyek a lépcsőkön.

Mintha valaki figyelne.

A partszakasz üres.

Visszamegyek a padhoz.

Most indul el egy alak felfelé a lépcsőn, csak az árnyszerű mozgását látom. Felér. Elkerüli a padot. Nem látható az arca, mégis úgy érzem, vet rám egy pillantást. Mintha ismerne, de ezt is csak a fejtartásából érzem, abból, hogy talán biccent.

Biztos vagyok benne, hogy nem biccentett, habár az imént úgy éreztem. Talán rájött, hogy tévedett, amikor felismerni vélt, talán egy másodperccel előbb jött rá, mint ahogy biccenteni akart, talán azt érezte, hogy félreérthető volt a tekintete, nem tudhatja, hogy még mindig nem látom az arcát.

Karcsú. Feszülő fehér farmer, feszülő fehér pólóing, vállig érő haj, nem vagyok biztos a színében, mintha ezüstös lenne, lehet, hogy a holdfényben látom ezüstösnek.

Nem tartom fontosnak sem a haja színét, sem a karcsúságát, a hosszú combjait, nem tudom, mitől érzek a lépteiben nyugtalanságot, talán mégis rám pillantott, talán mégis biccentett, s most tart tőle, hogy ezt a szándékával ellentétesen értelmezem.

Felállok. Elindulok utána.

Pauló már hónapok óta nem adott magáról hírt. Annyit tudtam róla, hogy dolgozik, váratlanul lejött Tolonba. Erika George-dzsal tárgyalt, a producer már hatalmas összegeket gyűjtött össze a szponzoroktól, Pauló díjai, amiket a nemzetközi fesztiválokon nyert, jó ajánlólevelek voltak. Erika is jó ajánlólevél volt, George hurcolta magával a fogadásokra, díszbemutatókra, díjkiosztásokra, Erika mélyen kivágott estélyi ruhákban tündökölt, mutatott néhány fotót, vagy egyszínű fehér, vagy egyszínű fekete estélyiket viselt, csillogó ékszerekkel, az egyik fotón George úgy ölelte át a vállát, mintha a szeretője volna, férfias és meghitt volt a mozdulata, lehet, hogy egyszer-kétszer lefeküdt vele Erika, miközben arra gondolt, hogy Pauló filmjéhez bassza össze a pénzt, de mégsem gondolom, hogy ágyba bújtak, Erika tudott úgy viselkedni, mintha szerető volna, holott nem volt az, máskor meg, ha Pauló társaságában mutatkozott velem, senki sem gondolhatta, hogy mi kapcsol össze hármunkat, mindenesetre be kellett vetnie magát George-nál, hogy vállalja Pauló új filmjének a finanszírozását, mert a Velencei karneválnak, amit magunk között Guardi-filmnek neveztünk, megint nagyon jó volt a szakmai visszhangja, de George szerint nem hozott kasszasikert, ahhoz túl súlyos, mondta.

A lány kiér a nyaraló főutcájára. Tíz méterre haladok tőle. Körülnéz. Nyugtalan. Lehet, hogy csak bennem kelt nyugtalanságot, lehet, hogy csak úgy tesz, mint aki tart valamitől. Kissé színpadiasak a léptei.

Mintha találkoztunk volna már valahol. Miképpen érezhetem ezt, amikor az arcát még mindig nem látom?

Ha Pauló volna a helyemben, és volna nála kamera, ráirányítaná. Azt hiszem, a lány engedné. Talán játszana is a lépteivel a kamerának.

Elhagyja a gyümölcsöst, aki késő este is friss árut kínál. Ritkulnak a házak. Távolabb vannak egymástól a lámpaoszlopok. Eléri a partra kanyarodó, lejtős ösvényt. A sötétből előlép egy férfi. Az ő arcát sem látom. Izmos, karcsú. Farmert visel, fekete garbót. A lány futni kezd. Úgy érzem, tudja, hogy hiába próbál elfutni, mégis próbálkozik. A férfi utoléri, karon ragadja. A lány felemeli a szabad karját, ökölbe szorítja a kezét, a férfi elkapja, mielőtt megüthetné őt. Észreveszik, hogy mögöttük vagyok. A férfi elengedi a lányt, a lány belekarol, egymáshoz simulva mennek tovább.

A lefelé vezető ösvényen gyorsan eljutok Nikosz teraszához. Az asztalomon a félig kiürült söröspoharam. Megkérdezem a felszolgálót, látta-e Paulót, nem látta. Megkérdezem, hogy Nikosz úr itt van-e. Némi habozás után azt mondja, hogy Nikosz úr elment, hívatták. Ki hívatta? Nem tudja. Mikor ment el? Talán félórával azelőtt, hogy az úr sétára indult.

Nyolc asztal van a teraszon. Néhány lépcső vezet a partra.

A lány és a férfi a sarokasztalnál ül. A lány kissé oldalt, az arcából csak a finoman ívelt orr, a gyengéd vonalú áll látható. A férfi cigarettára gyújt, engem néz. Olyan érzésem támad, hogy az imént, amikor a maradék sört ittam, a lány is figyelt, most fordult csak félre, amikor letettem a poharat és hátradőltem.

A lány is cigarettára gyújt. Beszélgetnek. De mintha csak igyekeznének, csak mutatni próbálnák, hogy beszélgetnek. Azt hiszem, addig szótlanul ülhettek, amíg nem látták meg, hogy észrevettem őket, akkor kezdtek a játékba. Nem ismerem őket, holott ha igyekeznek, hogy számomra természetesnek tűnjön a jelenlétük, akkor mégis ismerniük kell.

Egy idő után úgy látom, hogy a kétségtelenül rögtönzött jelenetük mégsem nekem szól. De akkor kinek? Mintha Pauló állította volna be, négy szereplő, ketten nem tudnak egymásról, ám a mindkettőjük által látható pároson át kapcsolat alakul ki közöttük.

A lány elvezeti a tekintetemet a másik sarokasztalig. Némileg távolabb van a többi asztaltól, majdnem sötétben.

A sarokasztalnál Erika ül.

A felszolgáló éppen italt visz neki. Úgy látom, vörösbor, kétdecis pohárban. Kedvenc viseletében van. Farmer, búzakék, magas nyakú pulóver. A kedvenc ékszere van a nyakában, aranyláncon függő bronzmedál.

Amikor Nikosz bevezetett a szobámba, s egy-egy pillantást vetettem a másik két szobába, nem láttam női holmit.

Most érkezhetett. Amíg sétáltam. Talán még ki sem csomagolt.

Miért nem a szokásos asztalunkhoz ült? Nikosz évek óta fenntartja számunkra, ha csak egyikünk is megérkezik.

Pauló neki is telefonált?

Pauló azt is mondta a telefonba, hogy üdvözli apámat, mindent nagyon köszön neki.

Nem tudhatta, hogy apám a múlt hónapban meghalt.

Mintha a lány nemcsak az én tekintetemet akarta volna elvezetni Erikához, de az övét is hozzám.

Erika szemében megjelenik a fény, ami már diákkorunk óta azt az örömöt helyettesíti, amivel hárman szavak nélkül is köszöntöttük egymást.

És ahhoz hasonlóan, ahogyan, amikor vetkőzni kezdett, pillantásában a derűt a feszültség váltotta fel, mintha most is, amikor már jó ideje nem előttem vetkőzik, maga oldva ki a melltartóját, csúsztatva le a bugyiját, hogy a hasát, aztán a fekete erdőcskét tárja fel, úgy érzem, hogy most is, Nikosz teraszán ismétlődnek a régi pillanatok, amikor a tekintetéből kiolvasható, hogy nem képes eltitkolni, mit jelentek a számára.

Hacsak nem tévedek ebben.

A lány felé fordul. Én is figyelem a lányt. Megérezheti, gyorsan a férfihoz hajol, újra beszélni kezd hozzá, de mintha csak arra volna ereje, hogy a közlés látszatát keltse, úgy beszél, mint aki választ sem vár, a férfit, bármennyire is könnyedén kíván alkalmazkodni az újabb és újabb helyzethez, ez meglepi, bólogat, úgy látom, nem talál szavakat ahhoz, hogy valóságos párbeszédet imitáljon.

Erika figyelme segít mindezt közvetíteni, mert ugyan eddig is követtem a lányt és a férfit, de nem találtam rá magyarázatot, hogy miért tartozna rám a kettősük, Erika tekintete azonban hozzájuk kapcsol.

A lány elhallgat, végre hosszan rám néz. Mintha remegne az ajka, de a két asztal közötti távolság miatt ebben nem vagyok biztos. Most megint úgy érzem, hogy mintha minden Pauló kamerája előtt játszódna, beállított mind a négyünket, megadta az instrukciókat. Lehet, hogy Paulón át ismerem a lányt?

Mindketten a bejárat felé fordulnak. Előbb a lány változtatott a testtartásán, a férfi észrevett az arcán valamit, ettől követte, hirtelen átkarolja a lány vállát, összeér az arcuk, de nincs a mozdulatukban meghittség.

A szőlőlugassal keretezett lépcsőről két férfi lép a teraszra. Magasak, izmosak. Fekete vászonnadrág, rövid ujjas fehér ing, árulkodóan széles, nagy csatos deréköv.

A lány rám pillant, a férfi újra beszél hozzá, de ő változatlanul engem néz, talán ugyanazt érzi, amit én, ismer, holott sohasem látott.

Az egyik magas alak elindul Erika felé. A másik az én asztalomhoz lép.