Azon az éjjelen, sokára aludtam el, a rongyos lepedő, mint verejtékkel itatott kényszerzubbony, rám tekeredett, éreztem, mind szorosabbra húzzák, mikor már egyáltalán nem ellenkezhettem, nem kapálódzhattam, figyelni kezdtem, meddig húzhatják, szoríthatják még, úgy éreztem, végtelen, s valóban végtelen húzták, szorították még, azon az éjjelen, amikor kivégezték a férjemet, álmomban megjelent, bejött, féltem, mint jégen, beszakad nehéz bakancsa, mert ő maga sovány volt, könnyű, féltem, beszakad a sokszor átfestett, szujos padlódeszkán, közel jött az ágyhoz, de nem ült le, mint szokott a lábamhoz, már egyáltalán nem volt ideje, de egy pillanatra mintha mégis fölém hajolt volna, arca piros volt, mint a pörkölt disznó bőre, de az ő bőre a fagytól pörkölődött, égett olyan ropogósra, fölém hajolt, lehelete illatos volt, egész úton fenyőmagot evett, havat, fölém hajolt, és azt mondta:

kivégeztek.

Ezt a tényt többé nem érintettem. De azon például, hogy hogyan is jött el abból a messzi, sötét, havas erdőből, hogyan vonszolta súlyos, szöges bakancsát, még sokáig tűnődtem. És arra a felismerésre jutottam, nagyon szerethetett – nagyon szerethet, ha mégis eljött. Hogy egy pillanatra fölém hajolva, fenyőmagtól, hótól illatos leheletébe göngyölve szavát, tudassa velem:

Mozdulatlanul feküdtem. Akkor már egyetlen porcikámat sem tudtam megmozdítani, mintha belső szerveimet is külön-külön kis kényszerzubbonyokba kötötték volna, mind szorosabbra húzták, nem tudtam visszajelezni neki, hogy köszönöm a figyelmességét. Mert hát, ugye, akár itt is hagyhatott volna a teljes bizonytalanságban.

Bekattant a fagott-tanárom. Nem fagottot akartam tanulni: szaxofont. De nem volt szabad hely. Csak a fagotton. Aztán megszerettem. A tanáromat is. Aki most bekattant. A földrajztanárom meg kukázik.

Valami furcsa zajt hallottam a sugárút egyik hatalmas fémkonténeréből. Arra gondoltam, kisgyerek zörög, dörömböl, nem tud kijönni, segítséget kér. Beledobták. Konténerbe zárták. Vagy az a játszótere. Onnan nem tud elcsavarogni. Nem megy lopni, gyilkolni a társaival. Kibérelték. Óvoda, napközi, iskola helyett naponta oda viszik. Ott tartják. A hatalmas fémkonténerben. Csak most valaki rá találta zárni a konténer súlyos fedelét. Már nem kap levegőt. Odasiettem. Felnyitottam. Szinte visszalökött a kitóduló erős bűz. Benéztem a szemét és mocsok most éppen nagyrészt üres, öblös tankjába.

És megpillantottam földrajztanárom maszatos arcát. Azt hittem, ürüléket eszik térdepelve, jóllehet finom, drága, túlérett banán volt a kezében. Hunyorogva emelte felém, a betűző nap felé, maszatos arcát. Úgy festett, mint amikor a kisgyerekek magukra kenik, magukra boldogan, még meleg ürüléküket. De ahogy térdepelt, s ahogyan a maradék banánt két tenyere között tartotta, valójában már nem is látszott, mit tart, úgy tűnt, akárha titkos katakombában imádkozna. Zavaromban én is térdre ereszkedtem, imádkozni kezdtem. Már sötétedett, amikor keresztet vetettem.

Mondtam, én nem fagottot akartam tanulni. Aztán megszerettem. Később a katonaságnál, az albánoktól, egy ősi kis faluba vezettek, töröksípot vettem. Fagotton iskolázott nyelvem azonnal ráérzett az ősi síp nádjára. Lefekvés előtt azon játszottam a sötét hegyek között.

Ha bambusz-rizómát akarsz ültetni, magyarázta, nagyon kell vigyáznod. Ismerem én a bambuszt, mondtam, hiszen volt nekünk Újvidéken, a Virág utcában egy kis bambuszligetünk, szerettem ott olvasgatni, meg hát, kezdtem fontoskodni, jártam én Japánban valóságos bambuszerdőkben is a Fujiyama alatt… Ha bambusz-rizómát akarsz ültetni, körül kell ásnod a neki szánt területet, folytatta. És a gödör falát körül bevonni ofszetlemezzel. Mivel?, kérdeztem. Ofszetlemezzel, mondta. Akkor döbbentem csak rá, hogy természetbarát ismerősöm tulajdonképpen nyomdász. Jó, mondtam, majd elmegyek hozzád ofszetlemezért. Azt nem fúrja át, folytatta, finoman lecsúszik róla, mutatta, körbe-körbe kúszik, keresi a kijáratot, és ha valahol nem jól illeszted össze az ofszetlemezeket, már ki is bújik, ezért legjobb duplán rakni. Mit?, kérdeztem. Duplán, az ofszetlemezeket, mondta. Akkor nyugodtan alhatsz, nem bújik ki a bambusz-rizóma… Festőbarátom jutott eszembe, aki ofszetlemezekre karcolja-karmolja-rajzolja-festi képeit, egy szép, új eljárást inaugurálva. Mondtam már neki, szeretném megnézni-meghallgatni képeit, elidőzni egy kicsit meg-megcsillanó, meg-megrianó lemezei között. Mert a befagyott folyók és befagyott tavak jégpáncélja mellett csak az ofszetlemez tud még megrianni, mert a rianás, aki állt befagyott folyó, tó közepén, s hallotta, megélte-túlélte, tudja, nem a reccsenő robajon, hanem annak a borzalomnak a melodikusságán a hangsúly, ahogyan bensőd, úgy a lélek, mint a csont, egyszerre reped ketté, reped, mondom, szinte melankolikus melódiát hallatva, s az a belső melankolikus melódia a rianás… Most úgy éreztem, megtaláltam, mi módon is kell majd ismerkednem a szegedi Kis-Virág feletti hófehér műteremben körberakott, finom ofszetlemezekre karcolt-karmolt-rajzolt-festett képeivel, hogyan kell tanulmányoznom őket. Úgy kell kúsznom, mint a bambusz-rizóma ahogyan kúszik polipkarjaival, kitartóan tapogatva a sötét föld alatt. Kúszni körbe-körbe. A leheletnyi lemezeket tapogatva, maximális nyomásnak téve ki őket, hibát, rést keresve, amelyen menekülhetnél, s ugyanakkor magad köré tekeredve mind szorosabban, akárha önnön kezeddel akarnád, ott, a műterem közepén, megfojtani magad.

Gondoltam, megvárjuk, amíg betakarítják a cukorrépát. Persze, mondta a másik, aki arról mesélt, már ki tudja, hányadszor, mind durvábban nyomva az arcát a hideg rácsra, hogy ha szabadul, gázt szereltet az autójába. Gondolta, megvárjuk. De ő nem tudott várni, szegény. Mindennap fölsúrolta a padlót. És a répások nagy, sáros bakancsaikkal továbbra is csak be-beszaladtak. A mostohája ugyanis a belső szobában pálinkát mért. Ő csak egyre súrolta a padlót. Olykor kisétáltam a határba, szemrevételezni a hatalmas, sáros répahegyeket. Majd új kaparóvasat vertem közvetlen a küszöb mellé, a tégla közé, mert a régi valójában már teljesen elkopott. De hiába, legtöbbjük nem volt hajlandó a kaparóval bajlódni, igaz, az a sár olyan volt, mint a szurok, lehetetlen is lett volna lekaparni a szöges bakancsok talpáról. Nem volt más hátra, előkerestem öregapám vadászpuskáját. Szépen kipucoltam. Átolajoztam. A répások közben át-átloholtak a konyhán. Ő meg egyre csak súrolta a padlót. A zsírszóda mind szétette szép ujjait. Színes hüvelyeket töltöttem, lefojtottam a puskaport, az olaszok jócskán hagytak apró sörétet, amikor a napraforgótáblákon lőtték a gerléket. Pedig hát volt ott farkasra, medvére való sörét is, nagyapám ugyanis egyszer vadászott farkasra Romániában, egyszer meg medvére Boszniában, tölthettem volna tehát a hüvelyekbe farkasra, medvére való sörétet is… Közben kész lett az ebéd. Mert még arra is futotta az idejéből. Tejfölös krumplileves, grenadírmars. Az egyik répás meg is jegyezte, az én asszonyom, hogy a fene enné meg a zsírját, sosem csinál nekem grenadírmarsot. Aztán ebéd után ittam egy pohár sört. Majd leakasztottam a fogasról a puskát.

És egyszerre lőttem szemközt a sáros bakancsokkal becsörtető három répást. Felugrottak, mint a nyulak. Majd a padlóra vágódtak. A tisztára súrolt padlóra, amely immár nemcsak sáros lett, hanem véres is. Ha szabadulok, még három évem van (azt mondta a bíró, ha nagyobb söréttel találom tölteni a hüvelyeket, életfogytiglanit is kaphattam volna), mondtam is már az asszonynak, tejfölös krumplilevessel várjon, grenadírmarssal.

Istenem, maga még mindig itt van, itt kóvályog, ha nyár lenne, nem ősz, azt mondanám, mint a gólyafos a levegőben?! Rossz villamosra szálltam, nem ment át a hídon, errefelé kanyarodott, aztán meg téves oldalon, nem a Gellért-hegy oldalában, hanem a másik felén, a fürdőnél vártam a buszra… Ön, uram, egy szerencsétlen ember. Bocsásson meg, de én látom, hallani nem hallok jól, de látni még éjszaka is tisztán látok, bocsásson meg, de én látom: ön, uram, egy szerencsétlen ember, látom, tisztán látom, magának már nincs más hátra, csak: a lottó! Mintha váratlanul gyomorszájon ütött volna, dadogva próbáltam mondani valamit, hogy már húsz éve nem jártam errefele, pedig a lányom négy évig itt lakott a Sziklakápolnában, húsz éve egy messzi, kis fürdővárosban élek, ahol öt percre tőlem a két legtávolabbi pont, a temető és a vasúti állomás, de mondom, valójában inkább csak dadogtam. Ön már gyerekkorában is dadogott?, kérdezte. Nem, mondtam elámulva kérdésén, hatvanéves koromban kezdtem dadogni. Hatvanéves koromban zavarodott hirtelen össze bennem a világ. Bocsásson meg, mondta visszautasítva bizalmaskodásomat. Adjon egy tippet. Most meg azt hittem, ugrat, humorizál, hiszen már jól ismertük egymást, harmadszor találkoztunk a lassan aláereszkedő ködben, de nem, egyáltalán nem ugratott, nem humorizált. Látszott rajta, élete nagy sanszát orrintotta meg. Gyűrött újságot (Metró) vett ki a zsebéből, meg egy lilán világító örökírót. És valami még nem látott arckifejezéssel várta a tippet. Nem volt hová hátrálnom. Akkor már mások is vártak a buszra. Rá voltam utalva. Ugyanis tudtam, noha immár jó helyen várom a buszt, de azt még mindig nem tudtam, melyik megállónál kell leszállnom, s azt se, aztán hogyan tovább az Árpád híd felé. Mondtam neki, talán hogy eltereljem a figyelmét a lottózásról, a Feneketlen-tó mellől jövök… Adjon egy tippet, mordult rám. Láttam, a buszmegállóban már többen figyelnek bennünket. Valóban nem volt hová hátrálnom. Tizennyolc, mondtam. Írta. Tizenkilenc, mondtam. Írta. Húsz. Húsz, mondta. Negyvenegy. Negyvenhét. Kösz, mondta, és visszagyűrte az újságot (Metró) a zsebébe. Holnap megteszem. Akkor egy öregúr lépett hozzánk. Szép azúrnyakkendőjét megkapta a vasaló, így most úgy festett, mintha vécébe ejtették volna. Látszott, fél életét lóversenypályákon töltötte. Kaphatnék én is egy tippet a jövő hétre? Negyvenkettő, mondtam spontán, valami benső hangra hallgatva, immár nem dadogva. Negyvenkettő, mondta. Kér egy ceruzát, kérdeztem, ugyanis tele voltak a zsebeim IKEA-ceruzácskákkal. Köszönöm, megjegyzem, uram, mondta. Negyvenhárom. Negyvenhárom. Negyvennyolc. Negyvennyolc, mondta. Ötven, mondtam. Ötven, mondta. Majd még hozzátette, nagyon köszönöm. Félrehúzódtam, megijedtem ugyanis, hogy a többiek is mind, szépen sorban tippeket fognak kérni tőlem. Különösen az egyik kövér, vörösképű emberke, aki az előbb hugyozta oldalba a Rudas-fürdőt. Sétáltam le-föl. Majd visszasompolyogtam ahhoz a fiatal, behemót figurához, aki szerencsétlennek nevezett. Éreztem, hatalma van felettem. Médiuma lettem. Ha azt mondta volna, uram, maga annyira szerencsétlen, hogy immár semmi más nem maradt hátra magának, mint hogy a Szabadság hídról szépen a Dunába vesse magát, az volt az érzésem, megtettem volna. Szó nélkül a Dunába vetettem volna magam a Szabadság hídról. Elnehezültek a lábaim, mondta, látta, a füvön kell mennem, meg, látja – láttam, észrevette, hogy észrevettem, de hát utalt is megromlott hallására –, fülhallgatót kell hordanom, majd még nekem is kétszer át kell szállnom, s aztán az Ördögároktól gyalog. Szuroksötét lesz, mire hazaérek, és szuroksötét lesz akkor is, amikor hajnalban munkára fogok indulni. Én szurokban cammogok, uram, egész nap… Csak ön húzhat ki belőle a tippjével. Az előbb a Feneketlen-tóról beszélt… Igen, húsz éve jártam arrafele utoljára, akkor is bele akartuk ölni magunkat… Most, hogy húsz év után ismét megálltam egy pillanatra a partján, az volt az érzésem, ott fekszünk a fenekén. A Feneketlen-tó fenekén?, kérdezte. Igen, mondtam. Hallgatott. Sötét, mocskos köd ereszkedett. Említettem, most is egy tó mellett élünk. Azzal, akivel vízbe akarták ölni magukat?, kérdezte. Igen, mondtam. A Velencei-tó mellett? Nem. A Balatonnál? Nem, mondtam. Értetlenül nézett rám, mintha csak ez a két tó létezne a világon. A Vértó mellett, mondtam. Vér? Vértó? Ilyen tóról, uram, én még nem hallottam. Pedig a bátyám földrajztanár volt. Én örököltem a glóbuszát.

Leírhatatlan érzés, ahogy mintha finom, fekete selyemharisnyát húznának a lábamra, pedig hát én gyerekkoromban nem szerettem anyám, nővérem cuccaiban tetszelegni, most hirtelen arra gondoltam, valamit kihagytam az életemből, mondom, leírhatatlan érzés, csak az egyik profi párizsi zsebtolvaj érintése volt valami hasonló, ahogy a metrón kilopta farzsebemből a pénzt, miközben nekem az volt az érzésem, megsimogatta a fenekem, így még senki sem simogatta meg a fenekem, leírhatatlan érzés, ahogyan belépve a szobába mintha finom, fekete selyemharisnyát húznának a lábamra a bolhák.

Mohón futom át, amit eddig papírra vetettem: le tudtad-e írni azt az érzést, azt, ahogyan a nyár folyamán bezárt szobában inkubálódó tömérdek bolha húzza lábadra a fekete selyemharisnyát, s te már mennél is a szekrényhez, hogy anyád, nővéred alsóneműit is magadra öltsd, magas sarkú cipőjükbe lépj, pipereasztalkájukhoz ülj, szív alakúra rajzold át ajkad, le tudtad-e írni annak a profi párizsi zsebtolvajnak az érintését, ami neked simogatásnak tűnt, le tudtad-e írni azt a pillantásváltást, ami köztetek történt, miközben ő már a peronon állt zsákmányával, igaz, még nem tudván pontosan, mit és mekkora összeget is húzott ki a farzsebemből, s még az én agyamig sem jutott el a gondolat, megloptak, legalábbis még nem volt idő arra gondolnom, csak azt éreztem, megérintettek, megsimogattak, megsimogatták a fenekemet, ő meg, hogy megérintett, megsimogatta a fenekemet, le tudtad-e írni e leírhatatlan érzést, ahogy a miriád semmis lény mohón kúszik minden pórusod érintve, minden egyes pórusod külön-külön reaktiválva, húzza lábadra a finom, fekete selyemharisnyát, le tudtad-e írni, jóllehet talán csak szív alakúra rajzolt ajkakkal suttoghatnád el, Istenem, vajon le tudtad-e írni?

Kis erdőt ültetett. Az akácok nagy részét kitermelte. Így mondta. Az ecetfákból meg, furcsamód egészen magasra felnyírva őket, külön ligetet képezett. Olyan szépen beszélt arról a ligetről, megkívántam leledzni benne. Hiszen rég sejtettem már, az ecetfának nem szentelünk kellő figyelmet. Ahogyan például a virágok közül a büdöskének, a büdöske egyedülálló illatának sem. Mondanom sem kell, a nyírfákat is elkülönítette. De erdejében valójában a juhar és a kőris dominált. Ám most, jelentette ki, kis tölgyfaerdővé akarja átépíteni. Valójában nem is kicsivé, ugyanis amikor a faiskolában, ahol tölgycsemeték iránt érdeklődött, megértették, hogy privát, hogy egy privát erdőről lenne szó, ingyen adtak neki száz (100) darab tölgycsemetét. Milyen szép dolog is ez, gondoltam, kapni ingyen száz (100) darab tölgycsemetét. Milyen szép dolog is lehet olyan embernek lenni, aki száz (100) tölgycsemetét kapott… Már szépen cseperednek. Naponta sétál az erdejében. Noha tudja, majd csak negyven (40), illetve immáron csupán harminchárom (33) év múlva fogja meghozni az első makktermést. S csak majd azután kezdenek odaszokni a vaddisznók. Mert dagványt is akar. Dagványt?, kérdeztem, mint aki nem jól hallja. Igen, mondta. Az egyik kis halastavat hagyta elmocsarasodni, magyarázta. Azt szeretné, ha majd kis, csíkos vaddisznóval lenne tele az ő erdeje is… Egy pillanatra úgy tűnt, fontosabb számára a dagvány, mint a tölgyes, jóllehet külön nem megy, ugyanis dagványt csak a vaddisznó vagy víziló taposhat, s mivel felénk víziló nincs, egyedül csak a vaddisznó jöhet számításba, vaddisznó pedig makk nélkül nem jön az erdődbe, egy-egy pillanatra az volt az érzésem, nemsokára ő is ott fog hemperegni abban a dagványban, maga fogja megdolgozni, ugyanis, mint megjegyezte, nem biztos, hogy az első makktermést ki fogja tudni várni. Megemlítettem neki, hogy igen különösnek találom ezen munkálkodásait, de obszervációit is, ugyanis nekem is van egy dagványom. Előbb persze arra gondolt, hogy az én kis tavam is elmocsarasodott, nem is rossz, mondta, kék medence, kis privát, mondén Azúr-part, s közvetlen mellette, akárha valami iszapfürdő: a dagvány, de amikor megértette, hogy csupán egy szövegről van szó, elképedt. Előkerestem neki, ugyanis magam is nagyon kíváncsi voltam rá, hiszen Kafga Ferencz nevű alteregóm írta volt valójában még Berlinben.

Nyomdász barátom, akit újabban főerdésznek nevezek, sokáig böngészte a szöveget, végül dühösen felhördült. Szép, mondta, szép indítás: otthonterületünk dagványában, végre, gondoltam, ahogy olvasni kezdtem, de mi a szart keresnek itt azok az üveggömbök? Nem tudom, mondtam zavartan, hiszen Berlin óta én sem láttam Kafga Feri e kis szövegét. Hőseimmel ugyanis ilyen kis szövegeket szoktam íratni, még ma is gyakran íratok velük ilyen semmis kis szövegeket, hogy valamiféleképpen elhatárolhassam magamat tőlük. Egész kis könyv gyűlt már össze ezen semmis szövegeikből: Szeméremékszerek címmel… Barátom megállt egy pillanatra, Szeméremékszerek?, kérdezte, majd legyintett. Siet, mondta.

Künn a százéves feketefenyők mélyen megmerültek a ködben, egy hónapja még ott ültek alattuk, most pedig behúzódtak ide, a nemrég nyílt kis kávéház, a PALIGO-CAFFE* belső szobájába. Kafga Feri, mint szokta, épp hangosan tallózott az újságban; Gorotva és Elemér pedig azon vitatkoztak, hová is utaztak el Olivérék, Ljubljanába, Celjébe avagy Škofja Lokába; a többi infaustus viszont még a Don Corleonéban bóbiskolt, bár az sincs kizárva, Jonathán meg Szanitter már Boris PAPRIKA-CSÁRDÁ-jában ült, nem messze a férfistrandtól, a tó fölött, ugyanis Boris felesége, Goco, aki Amerikába ment volt szülni, ott élnek, oda menekültek Horvátországból a szülei (ők meg, ugye, valamiért ide, éppen ide, hozzánk menekültek, s ahogyan Misu mondja, mi máris megszerettük őket, maguk kreálta miniatűr kávéházuk legkedvesebb törzshelyünk), most kell, hogy megérkezzen a kisbabával, elsők között szeretnék látni a kis amerikait, aki egykor majd a PAPRIKA-CSÁRDÁ-t örökölni fogja, mert mint Boris többször hangsúlyozta, neki csinálták…

Tegnap zárult, olvasta Kafga, bár sosem lehetett pontosan tudni, mit is olvas valójában, mit csempész a szövegbe, mire is variál valójában, tegnap zárult a bori medence eladására kiírt pályázat. A hét végén kiderül, kié lesz ez az ipari óriás, amely felöleli a bori, a majdanpeki bányákat, az öntödét, s ami a legfontosabb, a hozzá tartozó 1,2 millió tonna rézérctartalékot, melynek jelentős része: arany. Nem értem, mondta Elemér, miért van az, hogy az aranybányákat rézbányáknak nevezik?! Hát nem érted, mondta Gorotva, ez a fedőnevük… A régészeti ásatások alapján Bor környékén 4.500 évvel ezelőtt kezdődött a bányászkodás, ám ma már Bor és környéke fekete pontként szerepel Európa ökológiai térképén… Még jó, hogy Európának fogalma sincs arról, hogy Borban, a világ egyik legnagyobb rézbányájában, melynek 1,2 millió tonna réztartalékának jelentős része: arany, ellopták Radnóti Miklósnak, a nagy magyar költőnek, akit egészen oda, Borba hajtottak volt kényszermunkára, vékonyan, akárha Carpeux Watteau-ja, Izsó Csokonai-ja, vékonyan megcsavarodó, kitűnő bronzszobrát, ellopták és beolvasztották, be, mintha csak azt akarták volna mondani, őt eleve nem tömegsírba szánták, hanem tűzbe… A ciprusi székhelyű EAST Point kompánia egyik tulajdonosa szerint túl nagy kockázattal jár ennek a cégnek a megvásárlása, ezért inkább Afrikába, az ottani réz- és aranybányák kiaknázásába fektetnek be. Igen, értem, mondta Szanitter Tibike, de mi lesz Radnóti Miklóssal?!

Közben künn a százéves feketefenyők még mélyebben merültek a ködbe, néhány nap, és a koronáik is megmerülnek, hogy aztán tömbökben kezdjen zuhogni a hó. Akkorra már Kafga Feri nagy aranyrögökről fog olvasni az infaustusoknak, nagy aranyrögökkel fognak védekezni a hó zuhogó tömbjei ellen. De most folytatta.

Fél nyugdíjat kapott. Ki?, kérdezte Vendel, aki kissé megzavarodott, nem értette, a 12 tonna rézérc után, melynek legnagyobb hányada: arany, hogyan következhet most egy fél nyugdíj, jóllehet érthette volna, hiszen ő is fél nyugdíjat kap, nálunk valójában mindenki fél nyugdíjat kap. A gyilkos, Nyári János, mondta, illetve hát olvasta Kafga. Akinek a második feleségét Krisztinának hívták. Láttam egyszer. Ki látta?, vágott közbe Vendel. Az újságíró, illetve az újságírónak nyilatkozó illetők egyike, tudod, ahogy ilyenkor szokott lenni, a szomszédok egyike beszélni kezd, majd a boltos is, mondta Elemér. Kafga folytatta. A házat, amelyben laktak, még az első feleségétől, Jusztitól örökölte. Krisztina állandóan kóborolt. Volt, amikor éjszaka sem jött haza, de Nyári Jánosnak még akkor sem volt szabad fenn aludnia a házban. A fészerben volt egy kis vacka, ott aludt. Krisztinát elvitték boncolni. Közben Nyári Jánosnak meg valahogy sikerült felakasztania magát. Tudták, az utcában mindenki tudta, barátja, a Vass Dénes a hibás valójában, mert noha Krisztina sok mindenkivel lefeküdt, Nyári Jánost az bántotta, azért csapta le a fejszével, hogy galambász barátja, Vass Dénes is kikezdett vele, engedte, hogy Krisztina kikezdjen vele. És lám, a sors különös iróniája, mégis az övé, Vass Dénesé lett Nyári János 70 galambja is, mind a 70 hibátlan szabadkai rezgőnyakú. Mert másnak nem volt ereje, gusztusa összefogdosni őket. Vass Dénes hangosan számolva, mind a 70-et belerakta szépen a maga hozta hálós zsákokba, mert a hátsó kertben lévő galambketrecet nem fonták körül sárga műanyagszalaggal a rendőrök, a megroggyant budit, a kamrát körülfonták kétszeresen is, de a ketrecet valamiért nem, talán azért, mert Vass Dénes azt mondta nekik, az már nem tartozik oda. Majd vigyázva felrakta őket az utánfutójára. És se szó, se beszéd , távozott velük. Különös, jegyezte meg a szomszéd, a galambok még a zsákban is turbékoltak. Künn a ködben, a százéves feketefenyők alatt Jonathán és Szanitter alakja sejlett. Elemér arra gondolt, nincs kizárva, immár annyira feloldódtak, hogy nem fogják tudni kiszakítani belőle magukat, nem fognak tudni átverekedni, a szó szoros értelmében átúszni rajta, csak ott, a helyükön egy-két napig kissé sűrűbb, sötétebb lesz a köd. Vendel arra gondolt, ha Kafga Feri most nem olvassa tovább azt a cikket, fölkel, odamegy hozzá, kirántja kezéből az újságot, megeteti vele, vagy legalább is összetépi. De akkor Kafga folytatta. A ház köré tekert sárga műanyag-szalagokat hetekig nem bántotta senki. De aztán egy napon, minden bizonnyal előbb ügyvédeiken keresztül, felvették egymással a kapcsolatot, összehangolták az időpontot, megjelent a háznál Krisztina húgának a Fekete-tónál (Crna Bara) élő gyereke, valamint Nyári János kupuszinai nagybátyjának az unokája, aki egyszer, akkor még élt Jusztina, náluk, Szabadkán töltötte az iskolai szünidőt. Letekerték a sárga szalagot. Gyorsan megegyeztek, a Crna Bara-i gyerek Nyári János Nagyfénynél lévő öt (5) hold földjére tart igényt, a kupuszinai fiatalember pedig úgy nyilatkozott, Szabadkára szándékszik költözni, közelebb a határhoz. Jonathán és Szanitter, most már egyértelmű volt, hogy ők azok, a PALIGO-CAFFE lámpája alá értek. Úgy tűnt, arcukról csorog a verejték, jóllehet inkább a kávéház ablakára csapódó páráról lehetett szó.

Levettem, mondta. A Mariska néni fejét. Nagyban. Meg a macskáét is. Szintén nagyban. Én, tudod, most már a mise alatt is tudok fényképezni. Érted? Nem a szentfazekakat. Még csak a papokat sem. Valami egészen mást. Amit csak ezek a gépek tudnak. Magát a dolog misztériumát talán. Meg, tudod, Béla, én lenn a metróban is tudok fényképezni, anélkül, hogy az utasok bármit is megsejtenének. Azt, ahogyan a tömérdek fásult lény bóbiskol. Nem külön-külön az utasokat, hanem valami lebegő lepedéket, lepényhalszerű hókaságot. Azt is csak ezek a gépek tudják. Nem pedig a fontoskodó fotósok. Azok az ájtatosak, mert tudod, a paparazzókat én is szeretem. Ha újraszülethetnék, paparazzo szeretnék lenni… Várj, egy pillanat, jön, érkezik a kalauznő. Leveszem neked a fejét. Rögtön megkapod. Látod? Nem csúnya. Nem is szép. Kicsit férfias, ugye? De hát te szereted a férfias nőket… Haha! Nem hallod? Hát igen, meg kell szoknunk, az én vonatom is zörög, meg a te vonatod is zörög. Az enyém most éppen lassít. De én nem szállok le Balástyán. Te sem szállsz le Fehérvárott? Akkor kéred alapképnek a macska fejét? Nem nyitóképnek, hanem záróképnek. Jobb, ha a nyitókép megmarad fehérnek, akkor tisztán látod, hány óra. Nekünk, akiknek nincs gyerekünk, jobb a macska feje… Még akkor is, ha a trafikos öregasszony azt mondta a minap, még nem is meséltem neked, hogy a gyerek nélküli embereknek olyan macskabűzük van, hiába a sok pipere, kencefice, átüt, kiütközik rajtuk a macskabűz… Hát ismersz, Béluskám, ismered a számat, el tudod képzelni, mit kapott tőlem az öregasszony, mármint hogy az ő picsájának milyen is a bűze a négy fattya ellenére, akik, ugye, csak azért látogatják meg olykor, hogy elkacsmarják a pénzét, megkopasszák… Akkor, Béluskám, átküldöm neked a macska fejét… Ja, ne fejet mondjak? Arcot? Jó, persze, ezer bocs, Béluskám, akkor átküldöm neked a macska arcát… Ne haragudj, már teljesen elfelejtettem, pedig hát tudom, jól tudom, emlékszel, én is épp nálatok voltam, amikor a feleséged le találta vágni az ajtóval a macska fejét…

Egyszer csak, a fene se tudja, honnan és miképpen, valami jó friss, fekete föld mutatkozott az udvar sarkában, kezdi meséjét. Gondolta, lecibálja róla az aranykát, mert az takarta, meg néminemű más gaz, és fölhányja a kocsira. Úgy is történt. Korán kelt, megetette a jószágot, megfejt, kicsit el is bóbiskolt a meleg istállóban, majd elvégezett a ház körül, és odaállt a kocsival abba a sarokba, amelyről eddig nem is volt tudomása. Mintha az a sarka eddig nem is létezett volna az udvarnak. Akárha egy óriás vakondtúrás, olyan volt. Lehetséges, gondolta, minden ezer-kétezer (1000–2000) kis vakondra jut egy medve nagyságú, amely ilyen tömérdek finom fekete földet túr ki a járataiból… Rúdjánál fogva odatolta a kocsit. És szépen feldobálta az ásóval a fekete falatokat. Már jött föl a nap, mire megpúpozta. Ment a lovakért. Közben ivott a kútnál. A lánya akkor jött ki a házból. Hova viszi kend azt a fekete földet?! Anyádra, mondta. Már nagyon elhasználódott, elkopott, kifényesedett, ami rajta van. Gondoltam, frisset viszek, szórok rá. Biztos örül majd neki. Hát biztos, mondta a lány. Befogta a lovakat. Már fönn ült a bakon, amikor oldalról a lányt hallotta. Kimegyek én is kendtekkel. Hátranézett. Látta, a beteg lány, aki már öregasszony volt valójában, nagyon beteg, cukros meg rákos is, kapaszkodik föl a kocsira. Várt egy kicsit. Keze szárával megtörölte az orrát. Csavart a horpadt dózniból, rágyújtott. Jóízűen az ég felé fújta a füstöt. És aztán intett a lovaknak. Mintha intett volna. Tudták azok maguktól. Megindultak. És akkor nagy üvöltés hangzott. A lány még mindig nem ért föl a kocsira. Még mindig mászás közben volt. A kerekek alá esett. Átment rajta a kocsi. A csézán vitte be az orvoshoz. Nem vihettem a fekete földdel teli kocsin, nem fektethettem föl rá, mondta, túlságosan megpúpoztam, legurult volna róla. Két helyen tört el a medencecsontja. Azóta is ott áll a fekete földdel megpakolt kocsi. Abban a sarkában az udvarnak, amit ismét befutott az aranyka. Befutotta a kocsit is. Úgy ragyog immár, mintha aranyból készítették volna, mintha arannyal, tiszta arannyal pakoltam volna meg azon a napon. A csontok rosszul forrtak össze. Ilyet még az orvosok se láttak. Összenőttek a combjai. Messziről is jönnek emberek. Valaki azt mondta, ezzel az erővel akár pénzért is mutogathatnád.

Kora ősz volt, kerékpáron ereszkedtek a Friedrich strasséról a Haubachstrassén a Wilmersdorfer felé, hogy betérjenek a Rogaczkyhoz. Felesége elsodródott mellőle. Próbált utána kiáltani, ne hagyja magára. De nagy volt a zaj, nem hallotta. Tengeri halat, kagylót vásárolt. Ő akkor már ott állt a három marhanyelv előtt. Nem mozdult. Ott talált rá a felesége. Onnan vezette ki a levegőre. Hogy aztán, mintha mi sem történt volna, boldogan gurblizzanak ki a Kaiserdammra, és aztán bekapcsolódva a forgalomba száguldjanak hazafelé. De aztán napokig nem szólt. Nem tudott megszólalni. Mi van?, kérdezte a felesége. Haragszol? Nem, írta egy cetlire. Bedagadt a számba a nyelvem.

Szép kis könyvtára volt. Ötven könyv talán, inkább kevesebb, mint több. Az ilyen kis könyvtárak a legszebbek. Ha újrakezdhetném, én is csak egy ötvenkötetes könyvtárat gyűjtenék magamnak… Mindegyik könyv kék pakkpapírba volt csomagolva, a régebbiek (olyan is akadt, amely már fél évszázada a tulajdonában volt) színét kiszívta a nap. És mindegyikre egyforma, zöld-piros szegélyű, kitűnő minőségű, békebeli vignetta volt ragasztva, zsinórírással rajta az író neve, a könyv címe és sorszáma.

Mindegyik könyv leányregény volt.

Talán ez, Laszti néni (Vujkovich-Lámich Skolasztika) könyvtára volt a legkomplettebb leányregény-könyvtár a világon. Ki a megmondhatója, létezik-e nagyobb, teljesebb – igazibb leányregény-könyvtár? Mindegyik könyvet tudta fejből, némelyiket kölcsönadta feleségemnek, majd a gyerekeimnek.

Olykor én is beleolvastam ezekbe a könyvekbe, ma már nagyon sajnálom, hogy nem olvastam át módszeresen az egész könyvtárat. Nem jegyeztem fel Laszti néninek (Vujkovich-Lámich Skolasztika) a könyvekről mondott ajánló szövegeit, kommentárjait. Ma vezérszónoka lehetnék a leányregények problémáját taglaló nemzetközi értekezletek valamelyikének. Mert föltételezem, sok ilyen tudományos tanácskozást tartanak szerte a világban az irodalom tudósai, Kaliforniától az Elefántcsontpartig, a Pó deltájától Ausztráliáig. Hihetetlenül szép kutyák voltak ezekben a regényekben. De persze macskák is. Sőt antilopok. És a lányok arca, ha nem volt szeplős, majdnem mindig szeplős volt, jóllehet lényük abszolút szeplőtelen, akkor halvány pírban égett. A ház, amelyben éltek, külön állt, nagy, zsúfolt kerttel, aztán mezők következtek, sötét erdővel szegélyezett folyó, avagy a tenger ragyogó, homokos partja. Sosem néztem le ezeket a regényeket, de én akkor Döblin, Céline, Pilnjak, Faulkner, Durell, Genêt, Burroughs vad regényeit faltam, ám most csak róluk álmodozom, pontosan érzem már, az első regény, amit írni fogok, egy leányregény lesz. Csak még azt kell eldöntenem, tenger vagy folyó lesz-e, ahová a hősnő (Alma? Szeréna?) naponta elszökik. Avagy egy kis tó. Egy végtelen lankák közül kiemelkedő zöld hegyháton elejtett kis, kerek tükörnyi tengerszem…

Különös, Laszti néni (Vujkovich-Lámich Skolasztika), ez a szabadkai úrihölgy, aki egész életében a szabadkai Szent György-templom apácáinak segítkezett, éppen itt, Berlinben jutott eszembe.

Az történt ugyanis, hogy idős íróbarátom felesége megbetegedett, őt emelgettük, fürdettük, gondoztuk. Otthon egyszer megemlítettem, érdekes, ha dolgát végezendő levetkőztetjük, lehúzzuk bugyiját, milyen szépen, szemérmesen viselkedik, akár egy kislány, jóllehet valójában már közel a nyolcvanhoz és immár egészen közel a halálhoz. Igen, a szemérme szinte a haláláig megmaradt. És ez valamiféleképpen szép volt. Feleségem akkor azt mondta, biztosan azért, mert nem szült. Majd elrévedezve Skolasztikáról kezdett mesélni.

Laszti nénit 70 éves korában, mondta: szűzen abortálták. Úgy vették ki méhéből a rákot. Abba is halt bele. Az abortálásba?, kérdeztem. Igen, mondta. De facto a szüzességébe. Amelyet, lám, csak élete árán veszített volt el.

A szép, kedves szőke lány fülében, ahogy megölelte, megcsókolta, s ujjai a melle felé kezdtek csúszni, döbbenten pillantotta meg: vatta. Már teljesen sárga volt. Visszahőkölt. A lány szerencsére nem vett észre semmit. Később ő is teljesen megfeledkezett róla. A városba mentek. Moziba. A közönség olykor hangosan fölnevetett. Megállás nélkül ropogott a szotyola. Visszajövet szerelmeskedtek. A lány először tette vállára a lábait. Közben a vatta a párnára esett. Gyorsan lepöccintette. Mi az, mit csinálsz, kérdezte a lány. Semmit, mondta. A lány teste ezüstösen csillogott, kis, kemény mellei harsogtak az ujja alatt. Abszolút egymásba csuklottak, a lány lassan, fokozatosan emelte a lábait, végül úgy tűnt, talpai már a mennyezeten szaladgálnak. Aztán együtt tusoltak, csipkedték egymást. Verseket olvastak. Később, vacsora után, sűrű macedón bort ittak, megkérte a kezét. A lány boldog igent mondott.

A széket feltette az asztalra. És kezében az injekciós tűvel arra tornázta föl magát. Igaz, kissé nehézkesebben, mint gondoltam. Féltem is, agyonüti, belezuhan a tűbe, ledöfi magát. Persze fogalmam sem volt, miben mesterkedik. Ha egy év gondolkodási időt kapok, mikor kap az ember egy év gondolkodási időt, noha, ugye, elvben kaphatna, csak meg kellene állítani a képet, meg egy évre, ha egy év gondolkodási időt kapok, mert hát, ugye, miért ne kaphatnánk, akár mondat közben is, egy év gondolkodási időt, miért ne állíthatnánk le felénél a mondatot, ha egy évre leállítanánk a képet, felénél a mondatot, le az ügyes-bajos dolgokat mind, ha egy év gondolkodási időt kapnék, mondom, akkor sem találnám ki, mi a szart akar ott fönn a mennyezet alatt. De most, mivel nem kaptam gondolkodási időt, lerövidítem.

A tíz (10) méteres mestergerendát injekciózta. Észbontó módszerességgel. Sokfajta módszeres embert láttam, tudod, én különben szeretem nézni, bámulni őket, a módszeres embereket, nekem igen érdekesek az ilyen emberek, a módszeresek, megszállottak, mániákusok, hiszen én nem tartozom közéjük, nekem más látószög, lépték, más eljárási módozat adatott, éppen ezért, ha lehet így mondani, van némi rálátásom ún. módszerükre, ám mondom, ilyen módszerességgel még nem találkoztam.

A szú minden egyes láthatatlan lyukába–járatába benyomott egy csöpp mérget. Aztán lekászálódott. Ismét rettegni kezdtem, belezuhan, szívébe áll a hosszú tű. Aztán arrébb húzta az asztalt. Ismét feltornázta magát. Csak most döbbentem rá, valójában egy öreg emberről van szó, aki már közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Figyeltem, miközben észrevétlen egészen alája lopakodtam, ha netán le találna zuhanni, elkaphassam, noha fönnállt a veszély, akkor meg belém találja döfni, az én szívembe a hosszú tűt. Lekászálódott. Megint arrébb tolta az asztalt. Teleszívta a spriccet. Feltornázta magát. Valami mondókát ismételgetett, mármint hogy egyetlenegy sem menekülhet, mindből, minden szúból kiengedi a szuszt, mindből, egyenként, közben hallgatva, mint mikor biciklikereket szúr ki a gyermek, hallgatva, hogyan megy ki a szúból, mint ziháltan lélekző haldoklóból, semmis süvítéssel a lélek, hogyan megy ki minden egyes szúból a szusz… Ahogy befejezte, a negyedén már túl volt a 10 méteres mestergerendának, azt mondta, aznap pontosan, ő úgy mondta, exaktliche: négyszázhuszonöt (425) lyukba lövellt mérget.

Aztán levette a széket, helyére tolta az asztalt. Isteni snapszot hozott, tavalyelőtti bodzát. Koccintottunk. Hallgattunk. Akkor mintha észbe kapott volna, eszébe jutott, miért is jöhettem. Fölkelt, mindjárt hozom, mondta, hozom a novelládat, s máris a kredenchez sietett, elkezdte huzigálni a fiókokat. Itt volt, mondta. Mi?, kérdeztem. A novellád, mondta. Még képes lesz, gondolta, azt mondani, elhányódott, valaki betört, ellopta a kredenc fiókjából a novellámat, csak hogy ne kelljen megmondani a véleményét. De akkor felkiáltott. Megvan! A szőnyegre szórta, simogatni kezdte, sorba rakni az összevissza kevert, gyűrt lapokat. Szép, mondta. Nagyon szép, tette hozzá. Az a hosszú, már-már valóban végtelen létra, az a fényesre kopott kordé, aztán meg, amikor az ember már azt hiszi, vége: az a hárfa! Gratulálok. Hiszen csak a hárfa után kezdődik, majd csak akkor tudjuk meg, hová is baktat tulajdonképpen Barnabás. Foltozott szatyrával a kezében. A temetővel szembe, a halas mellé: a gilisztatenyésztőhöz… Bravó. Csak aztán a gilisztás udvarának, telepeinek, boxainak, a komposzt-, a humuszbázisainak, bányáinak leírása sikeredett kissé halványabbra. Nem elég szakszerű, nem elég részletes, illetve hát nem elég zsíros a rózsaszínen áttetsző, gyűrűsen nyüzsgő testek tömege, nekünk, olvasóknak nem adatott meg átengedni magunkon a földet, nem adatott meg humuszt gyártanunk… Az pedig, ahogyan az utcán az elhasznált, fényesre kopott földre kiönti, szabadjára engedi őket, noha fantasztikus dolog, valamiért még kevésbé van megírva, mint az az udvar. Pedig hát így is megsirattam. Anyám is. Mit?, kérdeztem. Mit sirattatok meg édesanyáddal?! Hát szegény Barnabást. Tudod, mit nem éreztem? Mit?, kérdeztem, ugyanis már úgy hallgattam, mintha nem is az én szövegemről beszélt volna, ahogyan tulajdonképpen nem is az én szövegemről volt szó valójában. Jonathán szemszögéből írtam, majd Kafga Ferinek ajándékoztam. Tehát valójában Kafga Feri írta Jonathán szemével Barnabásról azt a novellát… Mit nem éreztél?, kérdeztem mind kíváncsiabban. Azt, amit Beckett egyetlen kukaccal el tud érni, nem kell neki öt (5) kilogramm. Nem értettem, mit is akar mondani. Várj, mondta, ismét felkelt, a novella lapjai ismét szétcsúsztak, lassan aláhullottak a fotel karfájáról. Nem nyúltam értük. Ismét huzigálni kezdte a kredenc fiókjait. Tán csak nem lopta el valaki?! Mit?, kérdeztem. A könyvet. Megvan. Talán egy kukac néz… (A magyarok, tette hozzá, ha jól emlékszem, úgy fordították, hogy: Nem félsz, hogy egy poloska meglát?) Én, látod, a szújoktól kezdtem félni. Igen, egy pillanatban azt éreztem, néz. Egy szú. Aztán meg azt, hogy mind több: száz (100) szú, ezer (1000) szú, tízezer (10.000) szú néz…

Tudod, meséltem már, mondta kezében a csukott könyvvel, hátradőlve olvasófotelében, Berlinben, Boróék régi pincéjét takarítva ráakadtam, Gajo, volt tanárom, a Lét és idő horvát fordítójának írógépére, emigrációjának első éveiben Boro is azon a gépen dolgozott, nekem kellett volna kidobnom, de nem volt hozzá erőm, se fizikai, mert már annyira kimerültem, se lelki, tudod, Gajóék éppen akkor látogatták meg Heideggert a Schwarzwaldban, a hatvanas évek elején, amikor tanítványuk lettem… Egész életében betegesnek tűnt… Ki?, kérdeztem, vigyáznom kellett, el ne veszítsem a fonalat, legalábbis a vörös fonalat, mert, mint ahogyan éppen ő tanított, a többi fonalat lassan, észrevétlen kiengedheted az ujjaid közül, elvagdoshatod, el is kell vagdosnod… Ismét felkelt, megint huzigálni kezdte a kredenc fiókjait. A szomszéd helyiségből, a tévé mellől kiszólt a felesége. Mi a fenét keresel már megint?! Volt itt egy Heidegger, mondta. Ott van, ha ott volt. Állandóan attól retteg, irányította látatlanban felém a hangját, valaki betör, és elviszi a Heideggerét. Megtalálta. Hozta. Végigtaposott a novellámon, néztem a szivacsos gumitalp mintáit, állandóan változnak a fröccsentett szivacsos gumitalpak mintázatai, külön stúdiumok, külön formatervezési truvájok eredményei, úgy tűnt, miközben ismét a kredenchez ment, titokban valami nagy, lila pecsétpárnára lépett, hogy most egyenként nyilvánítsa lila pecsétjével hivatalosan is semissé novellámat, a lapok egyik kupacát közben szét is rúgta. Sokáig lapozott a testes, szürke könyvben. Látszott, afféle narkotikum számára a sűrű szöveg. Akkor elkezdte olvasni. Ilyen még nem volt, hogy úgy olvassa fel nekem valaki Heideggert, akárha Rejtő Jenőt. (Mondanom sem kell, sok időmbe telt, amíg most, itthon én is megtaláltam ezt a passzust.)

Minden állat és minden állatfaj saját módján vívja ki az övezetet, amellyel egy körzetet körülvesz, és amelybe beleilleszkedik. A tengeri sün övezete egész más, mint a méhé, és azé megint más, mint a széncinkéé, ezé más, mint a mókusé stb. De az állatok övezetei, melyeken belül viselkedés-összefüggésük és ösztönük hajtotta működésük mozog, nem egyszerűen egymás mellett és alatt helyezkednek el, hanem átnyúlnak egymásba. A szúnak például, mely a tölgyfakéregben fúr, megvan a maga sajátos övezete. De ő maga, a szú, és ez azt jelenti, övezetével maga is benne van az utána kutató harkály övezetében. És ez a harkály mindenestül benne van annak a mókusnak az övezetében, amely a munkája közben megzavarja. Az állatvilág kábult övezetei nyitottságának ezen egész összefüggése mármost nemcsak roppant és általunk csak sejtett méretekben gazdag tartalomban és vonatkozásokban, hanem mindemellett még alapvetően különbözik is a létező megnyíltságtól, ahogy az az ember világképző jelenvalóléte számára felmerül…

El tudod képzelni, mennyire elmerültem, a szó szoros értelmében alámerültem e kábult övezetekben, nevezetesen a szú kábult övezetében, hogy aztán fölmerüljön számomra, gondoltam, mondta váratlan szüneteket tartva, Heidegger ott hibázott, hogy egész könyvét nem a szú kábult övezetének, e kábult övezet nyitottságainak szentelte, egész hátralévő munkásságát. Én biz’, gondoltam, azt fogom tenni, életem hátralévő részét a szú kábult övezetének szentelem, úgy is lett, míg aztán egy napon, mint a harkály, el nem kezdtem üldözni őket, szóval, mint láttad, neki nem estem injekciózni a mestergerendát…De a nehezén már túl vagyok, felismerem a helyeket, ahová lyuk nélkül is be kell szúrnom. Te mit gondolsz, fogta meg akkor a kezem, lehetséges, hogy egykor felénk ekkora fenyők nőttek? Zavartan dadogtam, jóllehet már előbb is sok mindent tudtam arról a mestergerendáról. Tudtam, a megboldogult Magyar Lászlóék Hajdújárás központjában állt, majd összedőlt házából való. A Niagaránál meghalt levéltáros barátommal is váltottam volt szót egykor arról a házról. Üresen állt évekig, mert testvéreivel, az örökösökkel nem tudták eldönteni, mi is legyen a sorsa az apai háznak. És közben, a legnehezebb háborús évekről van éppen szó, összerogyott, a vert falak, a vályog egy-két év alatt elolvadt, a cserepeket meg amit lehetett, széthúzták az emberek. Csak a végtelen mestergerenda maradt. Azzal nem tudtak mit kezdeni. Azt nem tudták az éj leple alatt elhúzni. Meg tán mert annyira monumentálisnak tűnt, nem is mertek hozzányúlni, hová is fért, miféle építményt is tarthatott volna, de felfűrészelni sem merték. Amikor is ő, a mesterem egy napon apró pénzért meg nem vette, ki nem szállíttatta a Ludasi-tó partján lévő haciendájára. Ahol egy külön új épületet tervezett neki. És valóban, a gerendát egy napon szépen, ünnepélyesen felemelték, beépítették. Patacsics vésnökkel még egy réztáblát is íratott, amelynek leleplezésénél magam is jelen voltam:

Aztán, mesélte, tíz-tizenöt év múlhatott, arra lettünk figyelmesek, mindent belep valami furcsa sárga por. Előbb az ablakokra gyanakodtak, sok ablak volt ezen a nagy hodályon (télen két dobkályha fűtötte), beszüremlik a homok, ez a bácskai sivatag, aztán egy napon megoldódott a rejtély. Hiszen ez: faliszt!, kiáltott fel a felesége. És máris sikítozni kezdett. Ránk szakad ez a borzalmas gerenda! Mesterem is halálra rémült. Egy szú nézett, mondta. Egy fej és szem nélküli betűző szú. Kissé megrémültem, még senki sem nézett fej és szem nélkül. De hát az Isten is így valahogy figyel, les bennünket, fúrja tekintetét a hátunk közepébe, jóllehet neki nem csak feje, szeme, hanem semmije sincsen. De aztán barátkozni próbáltam vele. Tanulmányozni kezdtem, mint mondottam, alámerültem, hiszen mit sem tudunk ezekről a hengerded bogárkákról. Mit sem példának okáért a betűző szú írószerszámáról, szájszeréről, mert, emelte fel az ujját mesterem, a betűző szú a szájával ír, a szájával ír némán, illetve hát éppen csak percegve, különösmód, állapítottam meg, akár az ősmagyarok, emelte föl a hangját: ékírással… Itt némi vita alakult ki egyszer aztán Gorotva György és közöttem, mondta, ugyanis György azt állította, a szú nem ékírással ír, noha, megengedte, vannak merőleges sorai is, hanem inkább melodikusan, mint az arabok. Mit sem tudunk az anyaszú gombakertészetéről, ambróziatermesztéséről, a gombamicéliumról. Aztán, meséltem száz (100), majd ezer (1.000), tízezer (10.000) szú nézett, száz (100), majd ezer (1.000), tízezer (10.000) szú őrölte, szitálta ránk a lisztet… Sikítva menekültek a többiek is. Az asszony azóta nem lépett ebbe a terembe. Az infaustusok összeültek, dr. Rekecki véleményét is kikértük, jóllehet ő, tudod, inkább a vízi lényekre specializált, a Vértót színező algákra nevezetesen. Dr. Cukor azt ajánlotta, szúfarkasokat kell a mestergerendára telepíteni, majd azok kiirtják ezeket a betűző rémeket. Ami, mármint dr. Cukor elképzelése, Regény Misunak is tetszett. Maga is kijött velünk a határsáv fenyvesébe szúfarkast gyűjteni. De a liszt egyre csak folyt. Akárha malomban éltünk volna. Az asszony mind többet hisztériázott. A gyerekeket féltette, akik élveztek a sárga lisztben játszani. Akkor találtam ezt a spriccet… Azóta injekciózom őket. Látod, holnap talán már elérem a felét. A gerenda fele tehát holnap ilyenkorra már meg lesz mentve. Aztán még egy hét a másik fele. Ha befejezem, szó volt róla, megünnepeljük az infaustusokkal. Nincs kizárva, valaki, netán éppen Regény Misu egy kis alkalmi beszédet is fog tartani. Ha lesz időd, szívesen látlak, hozz új novellettet, kiviszem édesanyámnak a tanyára, örülni fog neki, csak ne olyant, hogy aztán ismét napokig sírjon, zokogjon.

Elmentek a kis Fiattal, az Éva meg a férje meg az öregem. Hogy az éjszaka leple alatt ellopják az aranymotort. Mi az, hogy aranymotor?, kérdem. De nem hallja a kérdésemet. Folytatja. Vittek valami hevedert, botokat, és az aranymotort betuszkolták a Fiatba. És már indultak is volna. Ám Évának csak az aranymotoron maradt helye. Feküdj föl rá, mondta az öregem. Éva fölkászálódott az aranymotorra. Még úgy is szép volt. Kiterülve az aranymotoron. Vicceltek. Mármint hogy azt szeretné, ugye, ha fordítva lenne, ha az aranymotor, mármint ő, az öregem feküdne rajta… Elindultak. De alighogy elindultak, valami fény mutatkozott az úton. A rendőrök. Zsupsz, bekanyarodtak a fák közé, a sűrűbe. A rendőrök meg tovább hajtottak, de nincs kizárva, csak a kanyarig. Ott várják őket. Egész éjszaka a kis erdőben lapultak. Eddig valójában nem is tudtak erről az erdőről. Hogy szinte igazi vadonná lett. Éva feküdt, meg-megcsúszott az olajos motoron. Azt kérdezte, vannak-e vadak ebben a vadonban. Az öregem azt mondta, vannak. Mire Éva felsikított. A férfiak, akik nem gyújthattak rá, elbóbiskoltak. Akkor egy pillanatban felriadtak, azt hitték, beindult az aranymotor, közben csak az öregem eresztett egy sorozatot…

Mind kíváncsiabban hallgatjuk, ugyanis senki sem tudja, mi is az, hogy aranymotor, valami csodálatos végkifejletet várunk, mint az aranymadárról szóló mesében, de váratlanul témát vált. Rudinak sikerült elűzni az új ágyúval a seregélyek mongol hordáit, mondja, de a kukoricáját, valójában a mienket, mert Rudi a mi felesünk, szúrom közbe, mind kiették a fekete kányák. Nevetve mondja, olyan öregek, annyira nagyot hallanak, hogy hiába sütögeti Rudi a fülük mellett az ágyúját, meg se hallják. Mire föl Rudi mérgezni kezdte őket. A fekete kányákat. És mind elhullottak a galambjaim. A macskák megették őket, de a belüket nem bántották, szépen látszottak, lilán világítottak bennük a méreggel átitatott kukoricaszemek, a tyúkok viszont futkosni kezdtek a tyúkbelekkel, mind kicsipegették, megzabálták a lila kukoricaszemeket, s egyenként fölfordultak…

Most meg a róka hordja őket. Hat kutya van a tanyán, de a róka még így is be tud surranni. Egyszer csak megáll mondat közben, hallgassátok csak, valami most is zavarja a tyúkot, majd már azt látjuk, robban, száll a toll a kukoricásban. Nem mondtam?! Róka!, kiáltja, átugorja az asztalt, s felkapva az első keze ügyébe kerülő husángot már nyomul is a róka után a kukoricásban. A hat kutya utána.

Megleltem az eredeti jegyzetet, amelyet egy vonatjegy tasakjának a hátuljára firkantottam valami félig kiszáradt örökíróval (ácsceruzám ugyanis épp nem volt nálam) a Keletiben, künn a sínek végénél, ütközőtuskóinál felállított kis bódé előtti műanyagasztalnál, amelyről csorgott a döglött mustár. Mindent belepett a por. Minden kiégett a kánikulában. A döglött mustárral összemaszatolt papírtálcák mértani közepén, akárha valami célbadobás eredményeképpen, csikkek. Szinte nem volt döglött mustárral összemaszatolt papírtálca, amelynek a közepén, mértani közepén nem oltottak volna ki, közben ide-oda maszatolva a döglött mustárt, csikket. Meg söröskupakok voltak még szanaszét. Ide-oda guruló üres, poros, szürke flakonok. Fáradt voltam, nehezemre esett a várakozás, féltem a hosszú út kínlódásaitól. De magának a helynek nagyon örültem. Gondoltam, ott senki sem fog rám bukkanni. Egy-egy pillanatban nem tudtam eldönteni, Dél-Amerikában avagy Afrikában vagyok-e éppen, avagy mélyen lenn a Balkánon. Talán irányt kellett volna változtatnom. Mint Kafka egere, ahogyan irányt változtatott. El kellett volna indulnom a tengerek, a meleg tengerek irányába. Ott maradni örökre. Vagy a vulkánt célozni meg, közben kezemben a rája tüskés csontvázával irányítani a forgalmat az üres úton. Hirtelen úgy éreztem, a rája tüskés csontváza nélkül nem fogok tudni megmoccani, nem fogok tudni többé mozogni, tájékozódni a világban. Útközben, a Keleti felé jövet, az egyik bűzös díszmadárboltban láttam volt szépiacsontokat, vissza kellene menni, talán náluk akad egy olyan jogarszerű rájacsontváz. A verejték lassan átitatatta minden cuccom. Csorgott a lábszáramon. Megrettentem, lehetséges, hogy az ember valóban, a szó szoros értelmében megfő a saját levében?! De akkor, mondom, a hátizsákom fenekén, megleltem azt az eredeti jegyzetet, amelyet néhány éve ugyanott jegyeztem fel. Közben már két-háromszor felhasználtam, próbáltam felhasználni ezt a vonatjegyre karmolt vakszöveget. Erre próbáltam mozdítani, arra próbáltam mozdítani, itt beszúrni egy szót, ott beszúrni egy szót, de hiába, mindent ledobott, kidobott magából, lehetetlen volt bármit is hozzáhegeszteni. De akkor miért nem tépted szét? Talán kísérletképpen hagytam meg. Ugyanis már kíváncsi lettem, életem hátralévő részében még hányszor fogok próbálkozni vele. Valójában minden próbálkozásom után megfeledkeztem róla. Noha a fővárosban járva mindig ide siettem, itt töltöttem időmet, netán új mozzanatot sejthetek meg.

A biztonság kedvéért azért most, itt, lám, ismét itt, e döglött mustárral maszatolt papírtálcák között, akárha egy ilyen papírtálcára, átmásolom füzetembe, mert holnap már akár el is keveredhet, jó időre ismét el is veszhet ez a gyűrött, koszos tasakba dugott jegy. Amely, ezt elfelejtettem említeni, akárha még mindig érvényes lenne…

A Libella most akár egy pompeji kávéház. Homály, váratlanul egy-egy éles részlet, ismerős arc. Jékely szép unokája, Lea lányom barátnője. Leáékkal szemben laknak, a Lukács fürdő mellett, a falon ott a márványtábla:

ITT ÉLT ÁPRILY ÉS JÉKELY

Ugrás a lap tetejére