A moszkvai Tri Kvadrata kiadó gondozásában 2006 tavaszán terjedelmes orosz nyelvű József Attila-kötet jelent meg Na vetke pusztoti (A semmi ágán) címmel. Az elkészült válogatás mind terjedelmét, mind pedig színvonalát tekintve igen impozáns. A legkorábbi József Attila-versek mellett az orosz olvasók a költő legjobb és legismertebb költeményeivel ismerkedhetnek meg, a fordítások pedig egyfelől olyan jelentős, már évtizedekkel ezelőtt is József Attilával és József Attila-versek fordításával foglalkozó szerzők tollából származnak, mint például D. Szamojlov, Ny. Csukovszkij, L. Martinov, V. Levik, másfelől pedig fiatalabb, a fordítás mellett hungarológiával is foglalkozó tudósok munkái, mint O. Rosszijanov, J. Guszev, J. Mahilina, M. Borogyickaja, G. Jefremov vagy Ny. Vanhanen.

A gyűjteményes kötetben a verseket a Curriculum vitae, a József Attila-levelezés néhány darabja, majd pedig Illyés Flóra József Attila utolsó hónapjai című visszaemlékezése követi. A kötet előszavát Az ész misztikája címmel Szilágyi Ákos, a záró tanulmányt pedig József Attila költői univerzuma címmel Tverdota György írta.

A könyv oroszországi bemutatóját a másfél éve zajló oroszországi magyar kulturális évad záró napjai egyikén, 2006. április negyedikén a moszkvai Idegen Nyelvű Könyvtár dísztermében nyitotta meg az est magyar házigazdája, Szilágyi Ákos, őt követte a kötet összeállítójának és szerkesztőjének, Vjacseszlav Szeredának, majd a Tri Kvadrata kiadó igazgatójának, Szergej Mituricsnak a felszólalása. Az est záró akkordjaként az orosz kulturális élet meghatározó alakjai olvastak fel a kötet verseiből néhányat, közöttük például Jevgenyij Popov vagy a külföldön is nagy népszerűségnek örvendő költő, Alekszandr Prigov.

Az esten elhangzottakból számunkra talán a legfontosabb és legérdekesebb az, amit Szereda és Miturics a könyv létrejöttének folyamatáról mondott. Ennek a válogatásnak a megjelenése ugyanis szoros összefüggésben van József Attila eddigi oroszországi recepciójával, pontosabban annak elutasításával, vagyis azoknak a kultúrpolitikai elveknek a cáfolatával, amelyek az 50-es évektől kezdve egészen a 80-as évek végéig meghatározták mindazt, amit a magyar költőről Oroszországban mondani és írni lehetett, illetve amit le lehetett tőle fordítani. A kötet szerkesztője, Vjacseszlav Szereda körülbelül három évtizeden keresztül volt kénytelen érzékelni ennek a kultúrpolitikának a hamis jellegét, s közben végig úgy érezte, hogy az, amit neki József Attiláról a leningrádi egyetem magyar szakát végezve tanítottak, egészen a 80-as évek végéig megjelenő József Attila-fordításkötetek előszavában olvasható állításokig, egyáltalán nem az igazi József Attila. Ezért úgy vélte, hogy az erősen átideologizált, proletárköltőnek beállított József Attiláról Oroszországban más, valódibb képet kialakítani csak egy új szemléletű József Attila-válogatáskötettel lehet, s benne olyan, a legmodernebb irodalomszemléletet képviselő magyar József Attila-kutatók írásaival, mint amilyen Szilágyi Ákos és Tverdota György.

Szereda az új kötet létrejötte érdekében ezért először a moszkvai magyar kulturális központ támogatásával és azzal együttműködve versfordítói pályázatot írt ki. A pályázatra érkezett versfordítások egy része először Vjacseszlav Szereda bevezetőjével az Inosztrannaja Lityeratura című irodalmi folyóirat 2004/5-ös számában jelent meg.

Szereda azzal indítja a fordításokhoz írott előszavát, hogy egészen az 1937-ben bekövetkezett tragikusan korai haláláig Oroszországban még csak fel sem fedezték József Attilát. Ekkor ugyanis Oroszországban még – Szereda szavaival élve – “egészen más szelek fújtak”, hiszen Hidas Antal harcos proletár költészetéért “lelkesedtek”. József Attila kiadására csak jó néhány évvel később, az 50-es évek végén kerülhetett sor először. Abban a néhány gyűjteményes verseskötetben azonban, amelyek ekkor Oroszországban napvilágot láttak, s amelyek közül a legteljesebb 1962-ben neves fordítók közreműködésével készült, mint L. Martinov, Ny. Csukovszkij, D. Szamojlov, Sz. Kirszanov, V. Kornyilov, V. Korcsaginov és V. Levik, József Attila alig kapott helyet. Mindössze néhány versét, illetve néhány versének gyönyörű, a teljes kontextusból azonban kiragadott sorát közölték. Mégpedig amiatt, mert kiforratlan, mégis ellentmondásokkal teli költészetnek vélték a József Attila-lírát. Az egzisztenciális problémákkal teli költészet ugyanis az akkori orosz kultúrpolitika számára különös módon kapcsolja egybe a legtávolabbi költői képeket, ezzel megbontva a szigorú költői formanyelvet, és ami talán a legelfogadhatatlanabb a 60-as évek Oroszországa számára, hogy a magyar költő nem átall olyan gondolkodók eszméivel operálni, mint amilyen Benedetto Croce vagy Sigmund Freud.

A költővel szembeni ellenérzést viszont a 60-as évek második felétől a József Attila költészete iránti abszolút lelkesedés váltja fel. Ekkortól jelennek meg versei Oroszországban önálló kötetben is, amelyeknek a megjelentetésével József Attila, mint a legigazibb proletárköltő iránt érzett tiszteletüknek adnak hangot. Azaz a 60-as évek második felétől kezdve Oroszországban József Attilát a pártpolitikának megfelelően, a rendszer elvárásaihoz hűen interpretálták: költészetét a proletariátus életérzéseit tükröző költészetre egyszerűsítették le, az olvasóközönség elé csak az ilyen tematikájú versei kerülhettek.

Ilyen válogatáskötet látott napvilágot például 1968-ban, a Gyetszkaja Lityeratura kiadó gondozásában Rogyina maja (Hazám) címmel, D. Szamojlov előszavával. Az előszó írójának József Attila életrajzával – természetesen átideologizált életrajzával – is foglalkoznia kellett.¹ Ebből az életrajzból pedig a rendszer nyomására a legfontosabb momentumként azt kellett hangsúlyoznia, hogy állítólag József Attila asztalán állandóan ott feküdt Lenin Állam és forradalom című műve, amely mintegy útmutatóul szolgált annak a forradalmár költőnek az egész költészetére nézve, aki gyermekként megélte ugyan az 1919-es dicsőséges forradalmat, de további létére a fehér terror szorítása nyomta rá a bélyegét, és a burzsoá rendőrség állandó zaklatása (!) közepette teltek mindennapjai. D. Szamojlov pártérdekektől átitatott előszava szerint József Attila éppen emiatt szentelte versein keresztül egész életét a proletárfelkelés szervezésének, a kommunista tanok terjesztésének. A kötetben azonban – és ezzel válik a könyv ellentmondásossá – a meglehetősen elhibázott, a József Attila-életművet elferdítő előszó után a “proletárversek” igen kiváló fordításaival találkozunk.

A fordítással 1980-ban sem volt baj, amikor ismét D. Szamojlov előszavával megjelent egy újabb József Attila-verseket tartalmazó válogatáskötet, ezúttal a Hudozsesztvennaja Lityeratura kiadó gondozásában, Moszkvában, Sztyihi (Versek) címmel. 1968-hoz képest az ehhez a kötethez írott előszó a pártideológiára még inkább ráerősít, amikor abban a következőket olvashatjuk: “József Attila harminckét éves volt, amikor meghalt. Fiatal volt, mint ahogy fiatal volt a költészete is. Költészetének kezdete a század gyermekkorával esett egybe, a háború és a forradalmak zavaros időszakával, amikor az emberek és a versek korán felnőtté érnek. József Attila költészete a fehér terror borzalmas időszakában formálódott, miután vereséget szenvedett a Magyar Tanácsköztársaság, azaz az ellenforradalom földjén, ahol a háborgó szociális konfliktusok belülre voltak száműzve – és belülre volt száműzve József Attila költészete is, amely a személyiségéből, a szenvedéseiből, az ösztöneiből fakadt. Ezért maradt meg oly szilárdan a nép emlékezetében – költészete ugyanis az évszázad fő áramlatait érzékeltetette. A sorsa az időt testesítette meg. Az idő közkincsévé vált.”²

A pártpropaganda azonban 1980-ban Szamojlovtól nemcsak azt követelte meg, hogy előszavában a költőből proletárköltőt, forradalmárt faragjon, hanem azt is, hogy József Attila Istennel pörlekedő költészetét egyenesen istenkáromlásnak tekintse: “A személyiség, az »én« ereje József Attilánál nem rögtön jelentkezik költészetében. Tizennyolc évesen viszont megírta a Buntujuscsij Hrisztosz (Lázadó Krisztus) című versét. Ez már az igazi József Attila, itt már a saját módszerével írja le a világhoz való viszonyát. Eddig a korszakáig csak a kapitalista állammal ütközött – az éhezéssel, a nélkülözéssel, a szegénységgel. Most az állam a törvényei szervező erejével nehezedik rá. Amire istenkáromlással felel.

Egész életében káromolja az Istent, azért, mert isten a világban sok van, zsír viszont kevés, és éppen emiatt, miközben a lét értelmén gondolkodik, a hivatalos vallás szegényes absztrakciói nem képesek átitatni a lelkét.”³

Az istenkáromlás, a vallásellenesség azonban az e kötethez írott, átideologizált előszó szerint nem akadályozza meg a költőt abban, hogy az – ismét a kommunista ideológiából oly jól ismert és követendő – optimizmus az egész életét meghatározza. Ezt nemes egyszerűséggel így fogalmazza meg Szamojlov: “A maga teljességében van jelen nála a szerelem, a humanizmus és a remény. Teljes a hite abban, hogy a társadalmi felépítmény igazsága győzedelmeskedni fog. Csak ezzel a hittel együtt tud élni a költő. Amikor elveszíti a hitét, befejezi a versírást, és meghal.”⁴

Nos, ezek miatt a kiáltóan egyoldalú, felületes, pártpropagandától átitatott József Attila-értelmezések miatt óriási jelentőségű a most megjelent Na vetke pusztoti (A semmi ágán) című kötet, amelyben Tverdota György kiváló tanulmánya azzal oldja fel ezt az egyoldalú szemléletet, hogy József Attila költészetét a klasszikus modernizmus, illetve a tiszta költészet felől közelíti meg. Úgy véli, tisztázni kell, hogyan lehetséges, hogy az a költő, aki a költészete csúcsán felismeri, hogy verseiben nincs helye a szentimentalizmusnak, az agitációnak, a valóságtükrözésnek, a retorikának és a tanításnak, hirtelen ezekkel ellentétes szélsőségekbe esik, művein keresztül tanítani, agitálni akar, és a munkásosztály szegénységéről kíván tanúbizonyságot tenni. Ezt valóban nehéz megérteni, véli Tverdota, és ezt József Attila kortársai is nehezen értették meg. Ha viszont a tanulmányíró véleménye szerint tisztában vagyunk azzal, hogy az a tiszta poézis, amelyet József Attila művelt, az archaikus poézissel, a mágiával volt kapcsolatban, már közelebb jutunk az igazsághoz. A mágikus, archaikus költészet, amelyből József Attila költészete például a folklórhagyományokon keresztül táplálkozott, elsősorban nem azért teremtődött, hogy verseket hozzon létre, hanem azért, hogy megvalósítson valamilyen, a társadalom számára hasznos cselekedetet. A cselekvés poézisét ezekkel a feltételekkel a tiszta poézis útján lehet megalkotni. Lehetséges tehát, hogy a költészet tiszta, tökéletes és abszolút legyen, ugyanakkor magába foglalja a politikai törekvéseket is. Tverdota véleménye szerint “nyilvánvalóan esztelen az a rizikó, amit József Attila akkor vállal, amikor úgy dönt, hogy költőként részt vesz a politikában, és ezzel semmiben sem tér el a múzsa szigorú követelményeitől. »Petőfi – írja az ekkor ideálisnak tartott költőjéről József Attila – a tiszta művészet segítségével a reális politikai törekvéseket is kifejtette versein keresztül.« Nem feltételezhetjük, hogy ez akár Petőfinek, akár József Attilának minden alkalommal sikerült: a feladat ahhoz túlságosan bonyolult. De hatalmas hiba lenne azt feltételezni, hogy az olyan versekben, mint a Rabocsije (Munkások), a Szocialiszti (Szocialisták) és más hasonlók, József Attila agitációs proletárköltészetet akart volna művelni. Valóban megpróbálta egyesíteni a tiszta poézis elveit a politikai költészet követelményeivel. Ezek a próbálkozásai problémásak voltak ugyan, de azt mégsem állíthatjuk, hogy a költő rabként vetette volna alá művészetét a pártkritika normáinak.”⁵

Tverdota mindezek mellett azonban azt is hangsúlyozza, hogy 1931 körül József Attilában még valóban élt az a “naiv hit”, hogy az ország sorsa forradalom útján jobbra fordulhat, és hogy ez a forradalom egyre inkább érlelődik. Ennek az illúziónak az elvesztése is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a költő 1932–33-ra valóban olyan magas színvonalú költészetet teremtsen, amelynek eredménye például a Nocs gorodszkoj okraini (Külvárosi éj), a Szkazsi, sto zrejet (Mondd, mit érlel), a Szegymoj (A hetedik) vagy a Zimnyaja nocs (Téli éjszaka) és az Oda (Óda).

Ezt a költészetet pedig a Na vetke pusztoti (A semmi ágán) kötet előszavának írója, Szi-lágyi Ákos az orosz kontextusban is elhelyezi annak érdekében, hogy a kötet által revideált költőt még közelebb hozza az orosz olvasókhoz. Kiemeli József Attila származása szerinti görög katolikus, azaz keleti keresztény tradícióhoz való tartozását. Ugyanakkor kijelenti: távol áll tőle, hogy a költőből vallásos, pláne, hogy pravoszláv költőt faragjon, ennek a tradíciónak az említésével József Attilának mindössze azt a költői tulajdonságát kívánja magyarázni, amely a látható dolgok nagyon erős, igen intenzív átélésére irányul. Ez ugyanis a pravoszláv hagyományból gyökerezik, és ez az a látásmód, amely József Attila költészetét Andrej Tarkovszkij látásmódjával rokonítja. A filmrendező említése mellett pedig Szilágyi olyan nagy orosz költőket is felsorol, akiknek a verseit ismerve az orosz olvasó még inkább át tudja élni a magyar költő életérzéseit: Majakovszkijt, Jeszenyint, Mandelstamot, a korai Paszternakot és Cvetajevát.

Az 50-es évek elutasított, a 60-as, 70-es, és 80-as évek átideologizált József Attilája Oroszországban tehát ezzel a kötettel, részint a kiváló és gazdag válogatással, részint a magas színvonalú tanulmányokkal végre a helyére került. A válogatást tekintve egyáltalán nem lehet hiányérzetünk, hiszen a nagy József Attila-versek közül egyetlenegy sem hiányzik. S hasonlóan a magyar nyelven kiadott József Attila-kötetekhez, a költő verseit itt is a megírás évének feltüntetésével, időrendben közlik. A Jurij Guszev fordításában olvasható József Attila-levelek között pedig olyan “gyöngyszemeket” találunk, mint például József Attila Babits Mihályhoz írott néhány sora, amelyben a költő Babitshoz mint a Baumgarten-díj kurátorához anyagi segítségért fordul. De a levelek közül Guszev olyanokat is lefordított, amelyek esetleg még a magyar olvasók többsége számára sem ismertek, például az a levél, amelyet József Attila Bak doktorhoz, ahhoz az orvoshoz írt, aki őt élete utolsó éveiben kezelte, vagy a Cserépfalvi Imre kiadóhoz szóló levél. Szintén a kötet érdeme, hogy József Attila levelezőtársai mindegyikéről lábjegyzetben rövid ismertetőt is olvashat az orosz közönség.

A versfordítások nagy többségével kapcsolatban szintén nem lehet kifogásunk, hiszen a legtöbb fordító a költő verseinek hangulatát, mondanivalóját, ritmusát és rímelését is kiválóan érzékelteti, miközben lehetőség szerint a magyaros ízeket is megőrzi. Így marad meg például a Medvezsij tanyec (Medvetánc) versszakokat lezáró “Brumma, brumma brumadzá”-ja D. Szamojlov fordításában is, nyilvánvalóan azért, mert a medve táncát és hangját ezek a magyar szavak az orosz nyelv kontextusában is tökéletesen adják vissza. A Privetsztvije Tomaszu Manu (Thomas Mann üdvözlése) – hogy csak a legismertebb József Attila-versekből említsek egyet – fordítása szintén bravúrosnak mondható.

Néhány vers orosz nyelvre ültetésével kapcsolatban azonban, ha hibát nem is (hiszen a metaforákban oly gazdag József Attila-művek fordítása gyakran szinte megoldhatatlan feladat), de néhány hiányosságot meg szeretnék említeni. A Pozdnyij placs (Kései sirató) eleje például a “Harminchat fokos lázban égek mindig, s te nem ápolsz anyám” elgondolkodtató, paradox sorainak éppen a paradox jellegét töri meg azzal, amikor mindössze közli, hogy “Bár csak harminchat fokos vagyok, mégis olyan, mintha égne a testem”, s a költő így a fordításban nem számon kéri az anyát, hanem egyszerűen felteszi a kérdést: “Anyám, hol vagy?” Az Ars poetica (Ars poetica) “Ehess, ihass, ölelhess, alhass” sorából “Egyél, aludj, csókolj, ölelj” lett, és a “sziszegve se szolgálok” gyönyörű alliterációja is elsikkadt a fordítás során. Negatív példaként kell említenem a Kolibelnaja (Altató) című vers fordítását is, amelyből az eredeti “Tűzoltó leszel s katona! / Vadakat terelő juhász!” felsorolásból a fordító egyszerűen kihagyta a “vadakat terelő juhász” részt, illetve a “míg szendereg a robogás” sorhoz hasonló sincs benne a vers orosz változatában.

Nagyon kell igyekeznie azonban az olvasónak, hogy efféle hiányosságokra leljen a kötetben, amelynek hiánypótló, József Attila eddigi oroszországi recepcióját megújító jellege vitathatatlan, s a kisebb pontatlanságok semmit sem vonnak le az értékéből.

Jegyzetek