Az “értekező József Attila” újabban került gondolkodásunk előterébe. Nem mintha nem tudtunk volna a korábban esztétikai töredékeknek tartott írásokról, az Irodalom és szocializmusról, netán a Hegel, Marx, Freud-ról, s mindazokról a tanulmányokról, kritikákról, amelyek Szabolcsi Miklós úttörő vállalkozásában megjelentek. Az 1958-as kritikai kiadás minden erénye mellett természetesen magán viselte a kor bélyegét: annak kirekesztő, beszűkítő szellemiségét a szocialista nézeteken kívül eső, netán azokkal szembenálló filozófiát, világképet illetően. Ugyanakkor – ha olykor megcsonkítva is – közreadta, jelentős filológiai apparátust mozgatva, azokat a szövegeket, amelyek nem illettek bele az akkori, a kommunista költőről alkotott portréba: a barthás publicisztikát és a kommunista mozgalomtól elforduló, a szociáldemokráciához közeledő tanulmányt (A szocializmus bölcselete). A monográfia megírására készülő Szabolcsi Miklós (az 1950-es években) tehát eleget tett az értekező József Attila megismerése iránti igénynek, noha maga csak 1977-es kötetétől kezdve hagyatkozik az 1958-as kiadásra.

József Attila gondolkodói alkatát – vélhetnénk – a költő szorította háttérbe. S ez tulajdonképp kézenfekvő is, hisz ahogyan a filozófia a Téli éjszaka, az Eszmélet vagy A Dunánál soraiba sűrűsödik – hogy csak három eltérő korszakot, gondolkodásmódot reprezentáló alkotást említsünk –, azt valószínűleg nem lehet érvényes módon prózába áttenni. Legalábbis e versekkel való párhuzamos olvasásban nem. Ugyanakkor nem feledhető, hogy József Attila gondolkodói teljesítményét már a kortársai alulértékelték, nem elválaszthatóan politikai és személyes konfliktusoktól. A Magyar Mű és Labanc Szemle vagy az antimarxista bolondgombának nevezett Egyéniség és valóság vitathatatlanul sértő írás, elhatárolódó, megkülönböztető vonásokkal mind a barthásoktól, mind a kommunistáktól, ám tagadhatatlanul egyéni, egyedi alkotás. A nyelvi hedonizmus példái ezek az írások. A személyiség tobzódik a prózában, mert talán a lírai alkotásmód beszorítja a szerzőt a metaforizáló, allúziókra hagyatkozó beszédmódba. Az elsőként említett tanulmány nyelvi játékai, szellemes szócsavarásai vagy a másik írás már-már öngerjesztő szövegfűzése meggyőzheti erről az olvasót. Amint arról is, hogy ezek az értekezések egy szabálytalan személyiség gondolati termékei, aki szinte mindig übereli az olvasott forrást, s nem egyszerűen továbbgondolja. Eredetit, eredendőt akar létrehozni, amint verseiben is.

Az értekező József Attila annak a paradigmaváltásnak a jegyében válik egyre inkább izgalmassá, amelynek folytán a 80-as évtized második felében, a 90-es évek elején a polgári filozófia felől olvastuk az életművet. Így jelent meg az olvasatban Bergson, Croce, Heidegger, Pauler Ákos, illetve a pszichoanalízis. Ez a megközelítés korábban is evidencia volt, de – az untig értelmezett okok miatt – csak periférikusan érvényesülhetett. Tverdota György munkái, elsősorban az “esztétikai töredékeket” a költő világképébe, gondolati rendszerébe elhelyező tanulmányai jelentették a revízió alapját és kezdetét. Ennek a munkának az eredményeit kamatoztatja a Horváth Ivánnal közösen kiadott új kritikai kiadás első része, amely az 1930-ig megjelent írásokat közli. Anélkül persze, hogy ezt a időszakot lebecsülnénk, mondhatjuk: József Attila érett korszaka még hátra van. Ebben a hatalmas munkában, József Attila társadalomfilozófiai, politikai, történeti írásainak feltárásában fontos szerepet vállalt Lengyel András hosszú évek óta folytatott kutatásaival.

Legújabb tanulmánykötete József Attila gondolkodói alkatának három aspektusát vizsgálja: a par excellence filozófiait, a politikatörténetit és a pszichoanalitikust. Módszerét illetően azt a metódust nevezhetnénk meg, amelyet ő maga “gondolkodástörténeti filológiának” nevez. Lengyel András kutatói alkatát – s talán nem túlzás: ethoszát – kétségkívül a filológia feltétlen tisztelete, a feltárt adatok, tények kínosan precíz elhelyezése jellemzi. Olykor szolid tudósi visszafogottsággal, olykor vitázva tesz hitet szemlélete mellett, ami indokolt is, hisz a referencialitást illetően másféle gondolkodásmód is létezik: “Ma ugyanis, akár tetszik ez, akár nem, elsősorban a filológiai megközelítés jelenti a járható utat; ez a megközelítés az, amely alapot ad az értelmezésnek, s amelynek hiánya, mint többször láthattuk már, óhatatlanul is irreális spekulációkat eredményez.” Nyilvánvaló, hogy nem tetszik mindenkinek ez a gondolkodásmód, főleg nem a filológia és a spekulációk ilyetén összekötése. Még akkor sem, ha Lengyel András természetesen nem a generatív filológiát műveli, azaz esze ágában sincs levezetni életrajzból gondolkodásmódot és más effélét. Ugyanakkor a filológiát olyan kontrollnak tekinti, amely segíti az értelmezést. Ez az önmeghatározás, a kutatói szellemi pozícióját illető distinkció érthető is, hisz eddigi munkái konzekvensen tükrözik ezt a szemléletet. Kevésbé világosak azonban a Tverdota Györggyel folytatott polémia szellemi eredői (9–12.). Nyilvánvaló, hogy Lengyel András nem anti-Tverdotát ír, hogy hagyatkozik Tverdota kutatásaira, s az is, hogy némely kérdésben nem értenek egyet. Ez természetes is, bár úgy tűnik, mindez inkább csak a nemzeti szocialista-epizód értékelésében, illetve Lengyel részéről talán túlértékelésében, mutatkozik meg. Lengyel András – mint mondja – az “értelmező” József Attilát tartja relevánsnak, aki kreatívan viszonyul szellemi forrásaihoz, s ezzel az olvasott fogalmak, okfejtések új logikai, gondolati státust nyernek írásaiban. Számomra azonban nem tűnik az értelmezések közti “divergencia” oly erősnek, hogy a két kutató eredményei szembeállíthatók lennének. Annál is inkább, hisz közismert József Attila hasonló kreativitása lírikusként is. A pastiche-t valóban eredeti módon értelmezi, amikor költőelődei, kortársai szóképeit, fordulatait úgy illeszti saját szövegébe, hogy olykor még kutatónak sem kell lenni az “eredeti” felismeréséhez. De az is nyilvánvaló, hogy az átvett szövegdarab önálló életet él, sőt új, sokszor az eredetinél sokkalta erősebb és attraktívabb szerepben.

A tanulmánykötet filozófiatörténeti részében különösen erős az a kutatói elkötelezettség, amelyet a szerző így foglal össze: “A gondolkodástörténeti filológia egyik lehetséges útja az értekezői életműben szereplő terminusok eredetének tisztázása.” (54.) Ez történik meg az abszolútum, az exisztencia, az önlét, a nemzet fogalmak leírásakor. E fogalmak eredetének és József Attila-i interpretációjának feltárására, értelmezésére épülnek e kötetrész tanulmányai. Ugyanakkor – mint a szerző maga is írja több alkalommal – mindez túl a filológia mindennapi nehézségein, azért sem egyszerű, mert ezek a terminusok nem állandó alakban szerepelnek, s épp a nyughatatlan alkotói kreativitásnak köszönhetően többrétegűek. Arról nem is beszélve, hogy viszonylag jól körülhatárolható filozófiai tradícióhoz kapcsolódnak, ám hogy e tradíció melyik szakaszához kötődik József Attila, az egy sokat olvasó költő esetében nehezen definiálható. S ide kötődik a már említett kérdés: az értekező fogalomhasználatának többarcúsága. József Attila szabadon kezelte forrásait, s összevonta a különböző szerzőktől olvasott gondolatokat, fogalmakat, egyénítve azokat. (Kortársai kárhoztatták is érte, zavarosnak, tudálékosnak tartva írásait.) Ami persze következett abból is, hogy nem tartozott filozófiai iskolához, körhöz, nem kötelezte el magát egyik vagy másik filozófia mellett. (Jól mutatja ezt, hogy a filozófiai érdeklődését, felkészülését inspiráló Vágó-család és baráti köre különböző vonzásokat és taszításokat alakított ki benne. Vágóék barátja, Mannheim Károly nem volt számára szimpatikus, mert a tudásszociológus láthatóan lekezelte őt. Ez is indíttatta tehát Mannheim riválisai irányába, s olvasott Jasperst és talán Heideggert.)

A “…gondja kél a gondolatban” nagyobb tömbjét azok a társadalomtörténeti, politikatörténeti írások alkotják, amelyek József Attilának a népi, kommunista, szociáldemokrata korszakát, illetve a nemzetiszocialista epizódját értelmezik. Fontos kortörténeti, eszmetörténeti adalékokkal is szolgálnak ezek a tanulmányok, s természetesen kiegészítik a költő portréját. Lengyel András, aki korábbi köteteiben (mindenekelőtt: Törésvonalak, 1990 és A modernitás antinómiái, 1996) a két háború közti magyar társadalom és magyar irodalom számos kevésbé ismert jelenségét, személyiségét is bemutatta, most a József Attila-életmű ugyancsak feltáratlan vagy kevésbé ismert területeire kalauzolja az olvasót. Kutatásai eredetiségét jelzi, hogy több olyan töredék elemzésére, értékelésére is vállalkozik, amelyek még csak az úgynevezett internetes kritikai kiadásból ismertek, tehát elég sok bizonytalanság övezi ezeket a szövegeket.

Izgalmas tanulmány szól a “narodnyik” József Attiláról. Többen szóltunk már erről a korszakról, és arról is, hogy a költő természetesen nem volt narodnyik, csak későbbi kommunista elvbarátai illették ezzel a – korabeli mozgalmi szóhasználatban meglehetősen stigmatizáló – jelzővel. Lengyel András egy töredékkel egészíti ki a barthás József Attila portréját, amellyel a költő Kecskeméti György Századunkbeli cikkére válaszol, s amelyet aztán nem közöl. Az értelmezés szoros tartalmi közelségbe vonja az újonnan elemzett írást a Magyar Mű és Labanc Szemlével. Abszolút jogosan, de nem feltétlenül valamiféle lineáris gondolkodástörténet mentén. Lengyel András a korábbi vitacikk záró gondolatát (“… a szocializmusra pedig majd figyelmesen és népünk jövőjét nyítogató szeretettel vigyázunk mi magunk”) úgy értékeli, mint amely előre mutat a “későbbi, nyíltan kommunista beállítódásra”. Nem lehet azonban kihagyni ebből a “fejlődéssorból” a Ki a faluba szövegét sem, amelyet ugyan szerzőtárssal jegyez József Attila, de amelynek fogalmazásmódja egyértelműen az övé. József Attila szocialista fordulatát vitathatatlanul ez a töredékesen ismert szöveg hordozza, de talán nem a kommunista korszak előzményeként, hanem annak a szocializmusképnek felvázolásaként, amely majd épp a doktrinér kommunista ideológiából kiábránduló és a szociáldemokrácia felé tekintő költő gondolkodásmódjában teljesedik ki, nevezetesen a Szocializmus bölcseletében.

Érdekes dokumentuma ez a töredék a költő szocializmusképének. Erőteljes érvelés szól a nyugati tőke ellen, a nemzeti érdekek mellett: “Magyarországon azonban a tőkés fejlődés egyszerűen ki van zárva, egyrészt természeti kincseink hiánya, másrészt a tőke általános válsága miatt. A nyugati tündér tehát kispolgárok ábrándja, de a magyar közösség zöme, a parasztság – munkásság számára egyenesen a tőkés ellenforradalom ördöge.” A “nemzeti szempont” érvényesülése a kapitalizmus kritikájával párosul, mint nem egy kortársánál. A “nyugati tőke” bírálata tehát ekkor még inkább a népi érveléssel rokon, anélkül, hogy “idegenségét” felemlegetné. “A magyar nemzetiség érdeke … a tiszta szocializmus” – vonja le a végkövetkeztetést a költő anélkül, hogy kifejtené, mit ért a nemzeti érdeken alapuló tiszta szocializmuson. Annyi azonban bizonyos, hogy a 20-as, 30-as évtizedfordulón a barthás mozgalmon belül is többféle szocializmusfelfogás létezett, s majd a népi mozgalomban is, vagy épp Németh László gondolkodásában, aki a marxizmus nélküli szocializmus híve volt ekkortájt.

A József Attila-i “tiszta szocializmus”, amelynek formát az értelem ad – amint a költő még csak sejttette 1930-ban –, a Szocializmus bölcseletében fogalmazódik meg. Lengyel András – ismét csak a filológiára visszautalva – egyenesen a Miért nem én? folytatásának tekinti: “annak személytelenített és általánosított újrafogalmazása”. Amennyit ma tudunk erről a híres-hírhedt, valószínűleg lappangó vádiratról, annak hangnemét, logikáját az a beszédmód ural(hat)ja, amelyre a Veres Péternek írott 1934. szeptemberi levélből következtethetünk. A Szocializmus bölcselete azonban a világpolitika, a szocializmus, a baloldaliság ügyének higgadt végiggondolása, tisztázása. Igaza van Lengyel Andrásnak, (a lap struktúrájából adódóan ) a kis terjedelmű írás nem kisebb feladatra vállalkozott, mint a filozófus Marx újraértelmezésére. József Attila írásának központi kategóriája és egyben kiindulópontja az emberi öntudat, illetve annak Marxra hivatkozó bolsevista manipulálása. “…azon a nézeten vagyok, hogy az egész marxi bölcselet kérdése azon egy az emberi tudat alakulásának kérdésével” – írja, világosan jelezve Marx újrapozicionálásának igényét, a szocializmus gazdaságtana helyett a szocializmus filozófiáját állítva középpontba. Ez a “renegát” fordulat nyilvánvalóan nem Marx ellenében megy végbe, hanem a marxi gazdaságtanra hivatkozó bolsevista gyakorlat ellen irányul. A bolsevizmus kritikája (benne Lenin ironikus idézése) azon alapelvre épül, amely mind a költőt, mind a teoretikus gondolkodót ez idő tájt szinte kényszeresen foglalkoztatja: minden társadalmi formáció alapköve az öntudat, a tudatos elme. Ezt a világképi fordulatot pedig a pszichoanalízis közvetítette számára.

Az utóbbi évek József Attila-kutatásában egyre határozottabb irányt jelöl a freudomarximus szerepe a költő világképében. Az úttörő Erős Ferencet követő kutatók között találjuk Lengyel Andrást is, aki – ismét a filológiának köszönhetően – Rapaport Samu és József Attila szegedi kapcsolataiból közelített a pszichoanalízishez. Majd eljutott – ő is – Wilhelm Reichhez. Mert József Attila marxizmusának teoretikus fordulatában – s majd lírai leképeződéseiben – közvetve vagy közvetlenül Reich hatása az eredő. Reich még 1929-ben így differenciált a Dialektikus materializmus és pszichoanalízis című írásában: “…a marxista irodalomban nincs mindig világos különbség a marxizmus mint társadalomtan, tehát tudomány és a marxizmus mint filozófiai módszer és világnézet [Weltanschauung] között”. József Attila ezt a reichi intenciót követi, s tesz különbséget, elkötelezve magát a “filozófiai módszer” mellett. A szocializmus bölcselete tehát kétségkívül egy új társadalomfilozófia megteremtésének kísérlete. Lengyel András azonban nagyon is elgondolkodtató kérdést tesz fel: milyen nézőpontból is értelmezhető ez a szöveg. Úgy tűnik, elfogadja Tverdota Györgynek azt a karakterisztikus megállapítását, hogy József Attila “felforgató típusú ember volt, radikális gondolkodó”, aki minden elmélethez kritikusan viszonyul. S bár az írás keletkezésekor közeledik a szociáldemokráciához, s talán Mónus Illés támogatását is élvezi, e bölcselet azonban nem a szociáldemokrácia bölcselete. Hosszan lehetne idézni azokat a mondatokat, amelyek a munkások emberi öntudatáról, illetve annak manipulációjáról szólnak. “Így tehát éppen azok a munkás emberek öntudatosak, akiknek »osztályöntudata« az emberiség társadalmi lényének tudatosításából táplálkozik, vagyis magából az emberi öntudatból, ahelyett, hogy ez az »osztályöntudat« a kiirtott emberi öntudat helyén hajtana ki” – írja, utalva arra a mozgalmi gyakorlatra, amelyben a társadalmi meghatározottságú emberi lényeg szembekerül az “arany öntudattal”. Majd így folytatja: “Ez a felfogás természeténél fogva nem veti meg a harcot, de elveti a parancs uralmat, mert hiszen fegyverrel senkit nem lehet emberi öntudatra kényszeríteni. Olyan eljárás volna ez, mintha a kényszerképzetes betegeket állandó ütlegeléssel akarnók meggyógyítani.” József Attila – összhangban a marxi és a freudista felfogással – az embert mint “társadalmi lényt” értelmezi, ám a modernizmus e két meghatározó filozófiáját a Szocializmus bölcseletében úgy szembesíti, hogy óhatatlanul is az utóbbi nézőpontja érvényesül. Tehát nem valószínű, hogy a szocializmus bölcseletének felszámolási stádiumát tükrözné ez az írás – mint az egyébként nagyon alapos és eleven reflexiókban gazdag tanulmány végén egy hipotetikus feltevésként olvashatjuk –, sokkal inkább az újraalapozás kísérleteként.

Lengyel András szerteágazó József Attila-kutatásában és értelmezésében a legeredetibbnek – és talán legizgalmasabbnak – a nemzeti szocialista intermezzo feltárása tűnik. Kérdés lehet persze, nem kap-e túlzott hangsúlyt ez az alig hat hétnyi időszak, egy másfél oldalas töredékes írással és egy-két rossz verssel. Amikor Lengyel András először szólt a kéziratról (1996-ban), még erős volt ugyan a titkok feltárásának mámora, ő azonban nem akarta “leleplezni” az úgymond kommunistából nemzeti szocialistává vedlő József Attilát. Noha megítélésem szerint – szemben Lengyel András véleményével – ez az írás sem gondolati mélységét, sem retorikus toposzait tekintve nem éri el a korszak más prózai írásainak közelségét, de mindenképp indokolt annak vizsgálata, ahogy a “költő jobbra tért”. Ezt olvashatjuk azokban a tanulmányokban, amelyek imponáló tárgyismerettel, az összefüggések gazdag interpretációjával kutatják az írás keletkezési körülményeit.

“… a valóságban csak maga a munkásosztály állhat helyt a munkásosztály érdekeiért. (Meg kellett volna már tanulnunk, hogy a munkásosztályt csak maguk a munkások szabadíthatják fel, tehát nem revizionista politikusok és nem hivatásos forradalmárok)” – írja a költő Az egységfront körül című programadó írásában, már távolodva a párttól, kritizálva annak “hivatásos forradalmárjait”. A Társadalmi Szemle őrjöngő válasza egyértelművé tette, hogy a költő már nem kívánatos a mozgalomban. Tehát egy sértett, s talán bosszút forraló ember közeledett ahhoz az irányzathoz, amelyet a “nemzeti újjászületés férfijai” képviseltek, s Rátz Kálmán közvetített. A szöveg – mint Lengyel András is írja – nem valamiféle NSDAP-felhívás aktualizálása. Központi gondolata: a munkásmozgalomnak nemzetivé kell válnia. Azaz valóban felmerül a kérdés: a költő a nationalsozializmusról ír, vagy a nemzeti szocializmusról? A magam részéről az utóbbit látom érvényesülni, annak a gondolatsornak a folytatását, amit már a “magyar szocializmusról” írottak kezdtek még, s amit a hívő kommunista időszak ideiglenesen elfeledett.

A munkásmozgalom belső kritikáját nem A nemzeti szocializmus adja meg a költő világképére és poézisére is vonatkozó érvényességgel, hanem A szocializmus bölcselete, s még inkább a Hegel, Marx, Freud. Ezzel együtt nagyon izgalmas filológiai kérdés lehet: József Attila valóban írt-e levelet Otto Strassernek, s ha igen, mit tartalmazhatott a levél?

Lengyel András korábban folyóiratokban, tanulmánykötetekben megjelent tanulmányait olvashatjuk újabb könyvében. Az ebből következő átfedések, ismétlődések a gyűjteményes kötetek sajátosságai. Nem akadályozzák az olvasót abban a szellemi kalandban, hogy az irodalomtörténész útmutatásával, széleskörű, eredeti gondolatokban gazdag interpretációival bejárja József Attila alig olvasott vagy félreolvasott szövegeit, “szép, új tartományait”. Az értekező prózáját.

(Tiszatáj Könyvek, Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2005, 275 oldal, 2100 Ft)