Kivételesen nagy vállalkozás Ferencz Győző könyve; nemcsak az utóbbi évek egyik legnagyobb egyszemélyes irodalomtudományi vállalkozása, de jelentős írói alkotás is. Szabálytalan kritikájában nem véletlenül nevezi Márton László regényírói teljesítménynek (Holmi, 2006/11., 1553–1573). Megfontolt alapossága és kitartó figyelme az életrajzi részletek pontosítása iránt mindvégig a tények szoros közelében tartja a munkát. Lecsupaszított tárgyszerűségre törekvése – paradox módon – a szöveg szerzőjének erős jelenlétét eredményezi; ugyanakkor ez a figyelem hihetetlen önkorlátozásra is kényszeríti saját szövegével kapcsolatban. A nyelv, amelyen ír, pontos, szabatos értelmezői nyelv, amely nem használja a stilizálás, a retorizálás patetikusabb, poétikusabb regisztereit. Ez is kivételes, mindvégig megnyugtató és mégis hiányt okozó sajátossága ennek a könyvnek. A dokumentálás erős szándéka ugyanis mintha a verseket is dokumentumokká változtatná. Az élet, a kor, egy gyerekkori trauma (bűntudatból származó haláltudat) dokumentumává. Ezáltal mintha nem hagyna elegendő önmozgást a szövegek közötti játék jelentést generáló lehetőségének. A továbbiakban megjegyzéseket fűzök Ferencz Győző munkájának néhány lehetséges következtetéséhez, amelyek az életszentség fogalma körül kavarognak, mellyel azt a dicsérő ítéletet is sugallni szeretném, hogy ennek a terjedelme szerint is rendkívüli opusnak távoli műfaji előzménye a hagiográfia.

(Személyes bevezető) Nem hallgatom el, hogy Radnóti Miklós versei számomra nagyon fontos versek. Tizenhárom–tizennégy éves korom körül olvastam őket, mindet, újra és újra. Mivel egy kamasz számára is belátható terjedelmű életmű ez, így hát javarészt memoriterré vált, emlékezetből tudom őket idézni. Radnóti alakja és élete azonban, Ferencz Győző könyvét olvasva gondolkodtam el ezen, mégis távoli, valamiképpen érinthetetlen, kultikus tisztelettel övezett jelenség. Ez azt is jelenti, hogy egyszeri. A tabuvá tétel figyelhető meg vele kapcsolatban. Megismételhetetlen, mert egyszeri. És mert tabu, hát érinthetetlen. Irodalmi szövegek esetében ez azonban a mű halálához vezet, hiszen csak a kulturális emlékezet megújító ereje képes életben tartani szövegeket. Akárcsak megőrizni attól, hogy a feledés homályába süllyedjenek. Radnóti költészetének klasszicizáló törekvése kulturális kötődésének esszenciális jellegét eredményezte. József Attila utolsó éveinek költői nyelvéhez hasonlóan Radnóti poétikája is a tiszta nyelvi rend, a racionalitás áttetsző logikai műveletei felé vezetett. Olyan nyelvi szerkezetekké tisztultak le versbeszédükben a sorképzés, a képalkotás műveletei, amelyek a formális logika legegyszerűbb alakzatait voltak csak képesek elfogadni. Szintaktikai purizmusuk eredményeképpen pedig olyan tiszta, azonnal átlátható gondolati tartalmakat rögzítettek, amelyek az európai kultúra racionalitáseszményeit a legmagasabb szinten érték el és fogalmazták újra. Nincs homály, kuszaság, pontatlanság Radnóti verseinek nyelvében. Poétikája a tiszta képszerkezetek és világos eszmék fegyelmét a költői hatás alapjává emelte. Ez különösen fontos, ha kora eszmei és nyelvi zagyvaságát, a hazugság ideologikus uralmát is tekintetbe vesszük. A nyelvi és logikai rend ellen folytatott rombolásnak a huszadik század eleje óta folyó törekvései közegében ez emberi bátorságról árulkodik. És ami még fontosabb, hogy a morális tisztaság hajthatatlan igényét jelenti, akár az önfeláldozás végletéig feszítve. Radnótinál is, akárcsak József Attila esetében, ez a morális elszántság a hazugság, az “ordas eszmék” elleni védekezés eszközeként hozta magával a versbeszéd kristályosan tiszta, makulátlan rendjének kialakítását.

Nagy költészet áll tehát előttünk, amely sokféle módon tudna párbeszédet folytatni azzal a kulturális hagyománnyal, amelyben elhelyezkedik. Mindennek ellenére Radnóti esetében ez nem érzékelhető, és ahogy Márton László is hangsúlyozza, szemben József Attila lírájával, ez a költészet hallgat. Hallgatásával vádol. Ferencz Győző a fiatal Radnóti verseinek keletkezésével kapcsolatban, költői fejlődését követve a magyar költészetbe, kultúrába való mély beágyazottságról ad számot. Genezise felől szemlélve nem idegen, társtalan, magányos ez a versvilág. A megszólaló hagyomány iránti igénnyel szemben mégis szinte szentségsértésnek tűnne fel Radnóti verseinek szétírása, ironikus kifordítása, vagy ha bármilyen módon megtörténne versei rendjének átformálása.

Annál inkább elképzelhetőnek gondolom Radnóti Miklós esetében az életszentség vizsgálatát, példájának és művének olyan befogadását, üzenetének olyan értelmezését, amely leginkább arra emlékeztetne, ahogyan a katolicizmus hagiográfiai hagyománya, az élet földi megjelenése és a mű transzcendens utalásai között a kollektív tapasztalatot jelentéssé lényegíti át. Az életszentség ugyanis a sors, vagyis az egyéni teljesítmény és a kollektív igény párbeszédéből formálódik meg. Sokakban élt a beteljesítetlen igény és vágy a vészkorszak idején is a befogadó, szolidaritást vállaló nemzeti közösség és az individuális áldozatvállalás eszméi iránt, de a kollektív teljesítmény mélyen az önszemlélet elvárásai alatt mozgott. Ez a konfliktus a magyar kulturális közösség mind a mai napig tovább gyűrűző és romboló hatású defektusa. Begyógyítatlan sebe. Pilinszkyt élete vége felé állítólag foglalkoztatta a szentté válás gondolata. Az ötlet csak első hallásra tűnik abszurdnak, valójában a huszadik század (keresztény és zsidó) hitvallói is elszántság és elszánás által váltak azzá. De a szenteket a továbbélő közösségek öngyógyító energiái és igényei teremtik meg, amelynek formát – többek között – a hagiográfiai hagyomány ad.

(Az olvasás nehézsége) Minden személyes elfogultság ellenére a könyv olvastán azt tapasztaltam, hogy ellene hat az olvashatóságnak. Nem tudtam ellenőrizni ezt a feltevésemet, mivel ismerőseim körében nem találtam a könyvnek rajtam kívül más olvasóját. Bizonyos, hogy az életrajzokhoz, monográfiákhoz mérten rendkívüli terjedelem kitartást, elszántságot igényel. Bár bennem elvileg ezek a feltételek adva voltak, mégis nehezen haladtam előre. Miután ismételten ezzel az érzéssel szembesültem, keresni kezdtem az okát. Először is önmagamban; feltéve azt a kérdést, hogy vajon bennem milyen előzetes igények élhettek vagy fogalmazódhattak meg a könyvvel kapcsolatban. Ez pedig az élettörténet, a művek keletkezése és a korszakkal kapcsolatos néhány, az előző kettő megértéséhez föltétlenül szükséges ismeret, összefüggés feltárása esetén már teljesült volna. Amire egy életrajzban az olvasó talán kevésbé tartana igényt, azok a verseket leíró kommentárok, motivikus kapcsolatokat, hálókat feltáró és felkínáló olvasási ajánlatok. Bizonytalan vagyok a tekintetben, hogy Ferencz Győző munkája ilyen értelemben nem zárja-e le, de legalábbis korlátozza – szándéka ellenére is – az értelmezések szabadságát, a szövegekkel folytatható dialógus útját. De ezt csak roppant óvatosan és feltételesen fogalmazom meg.

(Ki beszél?) A szerző által választott és a könyvben érvényesülő elbeszélői pozíció is kérdéseket vet fel. A könyv szemléletét szervező alapvető feltevés (pontosan idézve a könyv első mondatát): “Radnóti Miklós költői életművét kivételessé teszi, hogy élet és költészet ritka egységét teremti meg.” A mondat – ha többször elolvassuk – enigmatikusnak tűnhet. A mondat alanyának bizonytalansága hagy némi rést. Ezt az egységet végül is ki teremti meg? Vagy a hagiográfiai hagyomány felől nézve: az életszentségben megnyilatkozó egység kinek a tekintete előtt nyilatkoztatja ki magát? Mit jelent a szemek késleltetett felnyílásának toposza? Az élet, a sors vajon dokumentumok által válik-e hozzáférhetővé, vagy a versek költői ereje teremti meg, a nyelvi átformálás energiája hozza létre az egység feltárulását? A feltárulás mint az apokaliptikus pillantás nem változtat-e mindent “dokumentummá”? A beszélő hangja pedig ezáltal válik a lejegyző, a tanú funkciójává.

Ne tévesszük egy pillanatra sem szem elől, hogy Ferencz Győző munkája írói vállalkozás is, hiszen az irodalomtörténeti elbeszélések tudvalévően a fikcióalkotás eszközeit is kénytelenek használni. Bármennyire is dokumentált egy élet, a bűnbeesett nyelv képtelen az igaz arcát felmutatni egy embernek vagy egy kornak. Ferencz Győző láthatóan az adatok és dokumentumok teljességének felhasználását célozta meg. Erős cezúrát húzott gondolatban élet és költészet közé, hogy ne tévessze szem elől az egyik és a másik oldalt. De a limes, a határ is rendelkezik önmozgással. Ferencz Győző előzetes döntése üdítő hatású a könyv egészére nézve, mely szerint Radnóti Miklóst nem úgy kezeli, mint ismeretlen irodalomtörténeti, életrajzi alakot, hanem mint egy másik költőt és irodalomtudóst. Ugyanakkor roppant fegyelmezetten és folyamatosan életben tartott önkritikával nem téveszti össze a Radnótiról kialakított saját, személyes képét azzal a Radnóti-képpel, amelyről mindig a tények, szövegek, mondatok, retorikai fordulatok és nyelvi szerkezetek szoros olvasása által tesz kijelentéseket. Akit azonban Ferencz Győző az olvasó elé állít, mindig változó alak, és csupán a feltárható adatok és tények által elbeszélhető. Tehát racionalizáló műveletek segítségével. Költői önteremtése, szövegeinek jelentése önértelmezésének részévé válik. Ám e rekonstrukciós műveletek során nehéz mit kezdeni a személyes hitből következő összetevőkkel. Radnóti katolizálása például látványosan ilyen, hiszen mellőz minden racionális mozzanatot. Tizenöt évvel korábbi elhatározásról beszél 1943-ban, akkor tehát az 1931-es sajtóper előttről származik a döntés. A megkínzásokkal szemben felöltött magatartás azonban a Krisztus szimbolikus alakjával történő azonosulás lelki történéseiről tudósít. A keresztény hívők nyelvén szólva: Jézus belépett az életébe. De mit jelent ez a mű és az életszentség kapcsolatát illetően?

(A diszpozíció) Épp a szerző alapvető, a diszpozíciót illető döntéséből kifolyólag fenyeget annak veszélye, hogy ez a nagyszerű és szenvedélyes vállalkozás (bármennyire is igyekszik a beszélő hang tárgyszerű és távolságtartó maradni, a terjedelem és kidolgozottság obszessziója leleplezi) nemcsak megnyithatja Radnóti költészetének visszatérését, de az útjába is állhat. Fontosabb ugyanakkor, hogy esélyt jelent arra, hogy a Kádár kori privilegizált helyzetből a magyar kulturális emlékezetet alakítani és önszemléletének kritikus felülvizsgálatára is ösztönözni képes, élő költői életművé válhasson. És, hogy a szerző szimbolikus történelmi alakjának “életszentsége” által az azonosulás és részesedés kulturális funkcióját is betölthesse, amint az a szimbolikus történeti alakok esetében természetes. Mondanék példákat, amelyek egyeseket talán értetlenséggel, netán felháborodással töltenek majd el: István király, Szent Erzsébet, Balassi, Rákóczi, Mikes, Kossuth, Széchenyi, Arany, Ady stb. A könyv elbeszélői magatartása lezártnak mutatja fel élet és költészet kapcsolatát, nem hagy nyitva kérdéseket, nem tesz fel (megválaszolatlan) kérdéseket. Olvasóit – remélhetőleg – mindez annál inkább aktivizálja (és ebben paradox módon mégiscsak teljesülhet a fenti félelem cáfolata), és hasonlóan szenvedélyes és szabálytalan írásra ragadtat másokat is, mint például már említett olvasóját, Márton Lászlót.

A könyv elbeszélői hangját a dokumentumok, idézetek, a legkülönfélébb források, iktatási számok, dátumok, egyéb mellékesnek tűnő anyagok részletes ismertetése, feldolgozása, latolgatása határozza meg. Ezáltal sajátos montázs is keletkezik, és az így kialakuló szöveganyag szintetizálását végző szerzői szólam is dokumentumjellegűvé válik. Máshol azonban kilép ebből a hangnemből, kommentál, állást foglal. Másutt ismét másként, elemez, motívumok kapcsolatát nyomon követve az esztétikai, irodalomtudományi diskurzus beszélői pozícióját foglalja el. Ismét másutt a pszichológiai rekonstrukció műveleteinek megalkotása során belső pozíciót foglal el, láttatja a lelki mozgatórugókat, és összefüggést teremt a cselekvések, események, reakciók, versszövegek között. Ferencz Győző munkájának ez a jellegzetessége azonban – véleményem szerint – a szélesebb olvasóközönséget elrettentheti, elfáraszthatja. És a sokféle szöveg közlésének indokoltsága aligha vonható kétségbe, mivel Ferencz Győző olyan forrásokat és dokumentumokat is használhatott munkája során, mint például a GyF. jelzetű iratanyag, Gyarmati Fanni naplója, levelei és egyéb dokumentumok. Ám ha mindez egy külön kötet anyagát képezte volna mint adattár, az nagyban tehermentesítette volna a könyv elbeszélését.

(A zsidóság kérdése) Radnóti művének és alakjának neuralgikus pontja saját zsidóságával szemben és a zsidósággal kapcsolatban elfoglalt álláspontja. Ebben súlyos tévedéseknek minősülő meggyőződések is helyet kaptak. Az európai kultúra “csődje” e tévedések egyik forrása. A másik azonban a magyar kultúra téveszméiből eredeztethető, az asszimiláció programjához kapcsolódó “társadalmi szerződés” egyoldalú felmondásából. A katolicizmusnak sem volt arra válasza, hogy mit kezdjen Radnóti katolicizmusával. Magyarságtudatával nem tudott mit kezdeni a magyarság. Radnóti magyar anyanyelvű zsidóként született és zsidóként halt meg, de közben katolizált – akkor, amikor ez már láthatóan és tudhatóan semmilyen előnnyel nem járt. Sokkal inkább a gyanakvás, a megvetés érhette – mindkét oldalról. A katolizálás költői nyelv választása volt számára, a poétikai azonosság vállalását talán hangsúlyosabban jelentette számára (Sík Sándor és Babits Mihály személye által), mint valamiféle romantikus (ekkorra már kiüresedett és hazuggá vált) nemzettudat történeti kódjainak értelmében felfogott közösséghez való csatlakozást. A költői beszéd felelőssége morális döntések vállalását is elkerülhetetlen feladattá avatta számára. A költői tisztaság egyre erősödő hangsúlyozása az életszentség laicizált felfogását mutatja.

Aligha lehet azonban Radnóti életéről és költészetéről hitelesen beszélni a felelősség kérdésének hosszú, öngyötrő és kritikus boncolgatása nélkül. Hiszen az életszentség kérdése az áldozathozatal felajánlás-jellege nélkül nem értelmezhető. De kiért vagy miért történt ez az áldozat? Noha Radnóti gyilkosai a zsidót látták benne, ám ő úgy fogadta a rá kiszabott halált, úgy halt meg, hogy költészetével keresztény értelmet adott neki: azonosult a Jézus-képpel mint kulturális mintával. Kivégzése ezáltal lerombolása és megerősítése a megváltó halál krisztusi mítoszának. De a vita arról, hogy melyik mozzanat a hangsúlyosabb benne, elmaradt mind ez ideig. Radnóti élete és költészete értelmezésre váró, szimbolikus sors. Megértése, az “életszentségből” kibontható jelentések feltárása továbbra is el nem végzett feladat, amelyet a magyar kultúra mind ez ideig megkerült.

(A felelősség kérdése) Mit adott és mit vett el Radnóti élete és költészete? Ez a két kérdés valójában egyetlen kérdés. Mint az éremnek, két oldala van. Az első kérdés tehát, hogy mit adott a magyar kultúrának Radnóti Miklós élete és műve. Azt hiszem, eddig is nyilvánvalóvá vált már, hogy Ferencz Győző könyvének felfogásában, kulturális tágasságú elbeszélése értelmében Radnóti Miklós nem pusztán irodalmi figura, hanem a magyar történelem, a magyar kultúra egészét megérintő jelenség. A magyar kulturális emlékezet traumatikus pillanatában adott a legmagasabb – esztétikai, morális, és megkockáztatom (anélkül, hogy kifejteném, hogyan értem), vallási – szinten önmaga személyes sorsán és az irodalom szűk körén túlmutató érvényű válaszokat. A vallási szféra esetében a szentek teszik ezt, egy nemzet esetében a szimbolikussá váló, a nép történelmével szoros értelmezői viszonyba került alakok képesek ugyanilyen jelentőségű szereplőkké válni.

Visszatérve tehát a kérdéshez, mit nyert a magyar kultúra? Egy kivételes makulátlanságú számvetést a holokauszt idején a magyar kulturális hagyomány értelmezését illetően. Kortárs tanúként – a felmagasztosuló áldozat – szempontjából szembesítve az olvasót, vagyis tudatosan az utókort a nemzeti mélypont történeti és költői látványával. A megbocsátás és a szolidaritás hangján szól kitaszítottként, mivel a magyar költői nyelvhez kíván méltó lenni. A szívszorító és szimbolikus munkaszolgálatra Arany verseinek füzeteit viszi magával. Közösségvállalása nem a kor miniszteri és egyéb rangokat viselő macskajancsijaival, a félelmében morálisan mélyen kompromittálódott magyar világgal történik, hanem a magyar költői nyelv hagyományával, így értve Vörösmarty és Arany nevét. Ahogy Ferencz Győző megjegyzi, Auschwitz előtti nyelven beszél, Arany nyelvén és poétikájától befolyásolva olyan borzalomról, amelynek megszólaltatására ez a nyelv teljesen felkészületlen volt. Világirodalmi mértékkel mérve egyedüli kincs Radnóti költészete; felmérhetetlen esély, amely a kulturális emlékezet és a nemzeti önismeret számára felkínált, ám alig kihasznált forrást jelent.

Ezért nagyobb és súlyosabb a veszteség a mérleg másik serpenyőjében. Ennek a teljesítménynek és sorsnak a fényében a magyar költői nyelv erejébe vetett romantikus-nemzeti indíttatású hit elveszett. Van-e Radnótién kívül olyan költészet, amely tanúságot tett a magyar kultúra – és jelesül a magyar költői hagyomány – esztétikai és morális erejéről? Szembenézett-e a magyar kultúra ezzel a hagyatékkal olyan módon, hogy dialógust kezdeményezett vele? Sikerült-e a kitaszított Radnóti költészetét magába visszafogadnia? Nem veszteség-e az is, hogy katolicizmusával a magyar katolicizmus alig tudott valamit kezdeni? Nem máig húzódóan súlyos bűn-e az, hogy a magyarországi holokausztot a magyar társadalom a nácik nyakába kívánja varrni? Radnóti példája a magyar Auschwitz-irodalom kellemetlen esete, az Abda határában található emlékmű olyan jel, amely lerombolja a Radnóti költészetének olvasatában óvatosan foltozgatott jelentéshálót. A halálsejtelemmel teli versek tartalmaznak utalásokat a gyilkos kilétére vonatkozóan. A három munkaszolgálatos időszak egyre súlyosabban traumatizáló, stigmatizáló elkövetői magyar tisztviselők, katonák, csendőrök. Vagy éppen önkéntesek, mint az 1943. március 16-án, az Albrecht-laktanyában történt megkínzása alkalmával. Radnóti zsidónak született és zsidóként halt meg, miközben nem volt zsidó-tudata. Megkínzói és gyilkosai azok a magyarok voltak, akikkel közösséget vállalt. Az exhumálás óta jelentéssel telítődött az az üresen hagyott hely, amely a halál sejtelméhez kapcsolódóan előrevetítette a gyilkosok tettét, de nem nevezte meg őket. A felelősség köre ezáltal kiterjesztődött, Radnóti kivételes, tanúságtevő költészete egyúttal elbizonytalanítja az Auschwitzban elpusztított, előzőleg zsidónak minősített magyar állampolgárok halálával kapcsolatban a felelősséget teljes mértékben a nácikra áttolni igyekvő, védekező magyarázatok morális hitelességét. Hiszen más a történeti és a költői igazság.

(Appendix) A kulturális emlékezet megőrző és megújító munkája a modern média korában aligha képzelhető el igazán hatékonyan ennek a keretein kívül. Ferencz Győző könyvének olvasása közben gondolkodtam el azon, hogy az 1989-es fordulat után vajon miért következett el a Radnóti-olvasás apálya? A zsidó–magyar párbeszéd (hiányának) újra felszínre kerülésével részint könnyen lehetne erre – persze csak részleges és felszínes – választ adni. De vajon miért nem történt kísérlet Radnóti élete, emblematikussá váló sorsa, “életszentsége” nagy erejű mozgóképes narratívájának megalkotására? Pedig a kulturális emlékezet traumatikus pontjainak olyan narratívákba formálása, amellyel tömegek képesek azonosulni, köztudottan gyógyító erővel bír. A Radnóti – a sors és a mű – iránti kulturális rokonszenv és szeretet a szembenállásokon való fölülemelkedés esélyét hordozhatná magában. Mert mi másra való egy “szent” világbeli vándorútja, alászállása és a halál felett aratott győzelme, ha nem arra, hogy gyógyító csodákat eredményezzen a megátalkodott szívekben?

(Személyes appendix) Különös, hogy sosem éreztem késztetést arra, hogy a Radnóti költészetével, művészetével, életével foglalkozó irodalomba beleolvassak. Erre József Attila esetében kezdetben tettem kísérletet, mígnem beláttam, hogy ideologikusan annyira terheltek ezek a megközelítések, hogy – többségében – méltatlanok tárgyukhoz. Méltatlanok (voltak) javarészt íróikhoz is, de a Kádár-korszak és a késő Kádár-korszak morális összezavarodottságában mindez már alig tűnt fel valakinek. Ahogy ma is csak azok fognak belegondolni mindebbe, akik kézbe veszik és elolvassák Ferencz Győző rendkívüli pontossággal és tárgyszerűséggel megírt könyvét. Ők látják majd megelevenedni a kort, amelynek ellenében megtörtént a csoda Radnóti Miklós érinthetetlenül tiszta költészetében. De mit kezdjünk a szégyennel és a gyalázattal, amely a magyar kultúra azóta is tisztázatlan, feldolgozatlan terhe?

(Osiris Monográfiák. Osiris Kiadó, Bp., 2005, 844 oldal, 4500 Ft)