Beney Zsuzsának, egy félbeszakadt beszélgetés folytatása helyett

“…s inkább csak úgy elő-előtűnik, a nélkül, hogy bevallaná [apparens magis quam confessa]…”

(Quintilianus: Institutio oratoria, Prácser Albert fordítása)

“…nagyon csúfondárosan [eirónikosz], a maga szokott, sajátságos módján így szólt: –…”

(Platón: A lakoma, Telegdi Zsigmond fordítása)

“…örültem, igen természetesen, de, éreztem, másképp…”

(Kertész Imre: Sorstalanság)

Az olvasó embernek könnyen támadhatott kedve egykoron – és támadhat akár most is – furcsálkodni Kertész Imre Sorstalanságának jó néhány pontján; így például a regény utolsó oldalán, ahol az elbeszélő Köves Gyuri a “koncentrációs táborok boldogságát” említi. (Sorstalanság, Budapest, [1975], negyedik kiadás, 333.) Valószínűleg ironikus kijelentéssel van dolgunk. Valószínűleg nem a hétköznapi értelemben vett és közhasználatban elkoptatott kifejezéssel megragadható érzeményre gondol Kertész akkor, amikor leírja a “boldogság” szót. Valószínűleg rendhagyó, feszült viszony áll fenn az irónia mondott és gondolt minőségei között, a színlelt kijelentés (simulatio) és a leplezett jelentés (dissimulatio) között. Ráadásul, ha tényleg, azaz radikálisan rendhagyó viszonyról van szó, akkor nem mondhatjuk nyugodt lélekkel, hogy Kertész pontosan az ellenkezőjét gondolná annak, amit mond, vagyis hogy valójában a “boldogtalanság” eszméjére utalna a “boldogság” szóval. Ámde annál inkább mondhatjuk, hogy nem tudjuk biztosan, mire gondol akkor, amikor ezt a szót használja, azaz hogy biztosan valami másra gondol, mint amit egyébként a hétköznapokban értünk alatta. Lehet, hogy immár nincs is igazán komolyan vehető jelentése a “boldogság” szónak – és nem csupán Adorno nevezetes Auschwitz-tézisének meghosszabbítása értelmében, hanem egyébként is, és eleve. “Nem betű a betű. / Nem mondat a mondat” – idézhetjük Pilinszky Költeményét. De idézhetnénk akár Kertészt is, aki egy interjúban arról beszél, hogy a totalitárius diktatúrák XX. századában “az egyén megfosztatott nyelvétől, nyelvi paneleket kínálnak neki, nincs érvényes hangja”. Következésképpen az írónak “vissza kell vennie, újra fel kell fedeznie a nyelvét”. (A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt, Budapest, 1998, 204.) Többek között (vagy elsősorban?) “vissza kell vennie, újra fel kell fedeznie” a “boldogság” szó – ha nem is eredeti, de érvényes – jelentését. Kertész újra jelentést kíván adni a jelentés nélküli szónak, pontosabban felkínálja a lehetőséget az olvasónak, hogy jelentést tulajdonítson a “boldogság” szónak, és persze a “boldogság” szóval képviselt, abban összpontosuló megannyi – valóságos vagy lehetséges – privát és kollektív élettapasztalatának.

A boldogság Kertész-féle hermeneutikájának kitüntetett közege az irónia, mégpedig annak radikálisabb változata. Vagyis – a klasszikus retorika ajánlatait mozgósítva – nem az ironia contraria, ahol tehát csupán a mondottak ellenkezőjére kell gondolnunk, és már meg is fejtettük a feladványt (“boldogság” = “boldogtalanság”), hanem az ironia alia, ahol csak abban lehetünk biztosak, hogy a közlő mást gondol, mint amit mond (“boldogság” = ?). (Vö. Cicero: De oratore II, 269.) Következésképpen nekünk is másra kell gondolnunk. Pontosabban, mindenki a maga módján – olvasói szabadságának igénye, joga, sőt kötelessége szerint – gondolhat valami másra. Ami – a szabadság tehát – egyszerre csábító és rémisztő. Nem csoda hát, ha segítségre vágyunk, elsősorban talán a szerző vagy az elbeszélő többé-kevésbé egyértelmű útmutatására. Ámde, egy amerikai irodalomtudós etikai színezetű poétikai kategóriáit kölcsönvéve, a Sorstalanság elbeszélője olyan “megbízhatatlan narrátor” (unreliable narrator), aki ráadásul minduntalan a – nem az ellentétesség, hanem a másság értelmében vett – “megbízhatatlan irónia” (unstable irony) eszközéhez folyamodik, szemben a “megbízható iróniát” használó “megbízható narrátorral”. (Wayne Booth: The Rhetoric of Fiction, Chicago, 1961.; A Rhetoric of Irony, Chicago, 1975.; Vö. Stanley Fish kritikájával: Short People Got No Reason to Live: Reading Irony, in: Doing What Comes Naturally, Oxford, 1989.) A megbízhatatlan iróniát használó megbízhatatlan elbeszélőt mozgató kiismerhetetlen szerző, a Sorstalanság szerzője viszont – a szövegjelentés bábáskodó Szókratészaként – nagyon is bízik bennünk, azokban a bizakodó olvasókban tehát, akik képesek élni a nekik ajándékozott szabadsággal, az értelmezés szabadságával. De nézzük, mit bír el az irónia klasszikus retorikai fogalma; elbírja-e a Kertész-próza által provokált olvasó kérdéseit, a retorikai modell, úgymond, befogadásesztétikai fordulatának következményeit.

Quintilianus szónoklattanában két ízben is felbukkan az irónia fogalma; először akkor, amikor amellett érvel, hogy az emberi indulat (pathos) és jellem (ethos) között megannyi átfedés van, hiszen olykor ugyanabból a természetből (natura) fakadnak, így például az amor pathosa és a caritas ethosa esetében. Mint ahogyan mások szenvedélyeinek játékos gúnyolása is egyfajta ethosról árulkodik. De ugyanez elmondható a megjátszott kiválóság (virtus simulationis) vagy az irónia (είςωνεία) esetében, mely utóbbi minőség használója mindig mást (diversum) gondol, mint amit mond. (Institutio oratoria VI, 8-16.) Az ethos-elvű irónia egyik változata lehet például az, amikor valaki ethosnak mondja a pathost, vagyis amikor a színlelt kijelentés (simulatio) sajátos feszültségben áll a leplezett gondolattal (dissimulatio). Ilyen például a Cicero által többször is hivatkozott Aemilianus Africanus megannyi gesztusa, mondjuk, amikor a csatából távolmaradó alvezérének indoklását, miszerint az csak a sátrak őrzése végett ragadt a táborban, az alábbi szavakkal viszonozza: “Nem szeretem a túlzott óvatosságot.” (De oratore II, 272–273.) Cicero és Quintilianus példáit összevonva: Africanus ironikusan ethosnak, “óvatosságnak” mondja a pathost, a “gyávaságot”, vagyis mást (aliud) mond, mint amit gondol, éppenséggel lényegében az ellenkezőjét. És – visszatérve Quintilianus szembeállításaihoz – míg a szubverzív pathos mindig pillanatértékű (temporale), addig az integratív ethos folytonosságot (perpetuum) biztosít (Institutio oratoria VI, 10.) – adott esetben egy pathos időbeli értelmezésével, teszem azt, ábrázolásával. Ahogyan azt Arisztotelész is mondja a Poétikában és a Politikában: a szenvedély (pathosz) ábrázolása (mimészisz), miközben gyönyörrel (hédoné) tölt el, egyúttal meg is tisztít (katharszisz) minket a szenvedélytől, és így végső soron erényesebbé válhatunk általa (areté). Mondhatni, az erényes – vagy legalábbis egyre erényesebb, más szóval egyre kevésbé nem erényes, de legrosszabb esetben is tartós nem-erényességével egyre inkább szembesülő – élet, egyáltalán az élet folytathatóságát mindig valamely szenvedély vagy indulat folytonos és fokozatos értelmezése biztosítja. Egyik legmakacsabb emberi indulatunk, a boldogság utáni vágy – amely a dolgok természetéből fakadóan folyamatosan frusztrálódik – csakis annak folyamatos értelmezése által maradhat életben. Az értelmezés egyik kitüntetett módja pedig az irónia. Kérdés, meddig értelmezhető, meddig tartható életben a boldogság utáni vágy. Meddig van értelme remélni, élni – az egyre reménytelenebbnek tűnő boldogság vonzásában? Meddig terjedhet az élet folytathatóságát garantáló irónia hatásköre? Elérhet-e, és ha igen, miként, a “koncentrációs táborok boldogságára” emlékező hétköznapi praxis – és a vele párhuzamos íráspraxis – világába is?

Ugyanis szónoklattana későbbi pontján, a szóképek és alakzatok vizsgálata során Quintilianus immár több fokozatban tárgyalja az iróniát, mely fokozatiság érvényes lehet Kertész prózájában is – a boldogság hermeneutikájának akár alkotás-, akár befogadáselvű körében. Mert míg genusát tekintve, általánosságban az irónia a mondott és a gondolt minőségek ellentétét hordozza, addig speciesei vonatkozásában, típusonként már jelentős különbségek mutatkoznak. Szóképként az irónia jelentésének egyértelműségéről beszélhetünk, mondhatni megbízhatóságáról (tropos apertior est, quanquam aliud dicit ac sentit, non aliud tamen simulat); alakzatként viszont már nem tekinthetünk magabiztosan az ironikus kijelentés látszata mögé (in figura totius voluntatis fictio est apparens magis quam confessa). És ez a bizonytalansági tényező – az ironikus alakzat “inkább megjelenő, mint bevallott” minősége, tehát inkább a simulatio, mint a dissimulatio oldalának súlya – fokozódik akkor, ha nem csupán trópusról vagy figuráról, hanem az egész élet (vita universa) iróniájáról van szó, mint például Szókratész esetében (Institutio oratoria IX, 44-47.) – aki Platón Alkibiadésze szerint “egész életén át csak mókázik [eiróneuomenosz] szüntelenül”, és őhozzá is mindig “nagyon csúfondárosan [eirónikosz], a maga szokott, sajátságos módján” beszél. (A lakoma, 216e, 218d, Telegdi Miklós fordítása.) Az ellentétesség elvét képviselő trópustól a másság alakzatain át így végül eljutunk a teljes élet – teljességgel megmagyarázhatatlan – iróniájáig, a szókratészi iróniáig. A szűkebb hatókörűnek látszó szóképtől a mondat- vagy gondolatszerkezeteken át a nyelv egészével együtt az élet egészét is átfogó minőségig. Kertész Sorstalansága esetében: a “boldogság” utáni vágyakozás mindig pillanatérvényű (temporale) pathosától annak értelmezett és ábrázolt, miáltal folytonosságelvű (perpetuum) ethosáig, amely élni tanít, Auschwitzcal együtt és Auschwitz után, és amelyet Paul Ricoeur klasszikussá vált fordulatával akár narratív identitásnak, elbeszélt önazonosságnak is nevezhetünk. A gyermek elbeszélő zsigeri boldogságigénye ugyan tényleg nem lehet azonos a felnőtt szerző rezignált boldogságfelfogásával, noha tagadhatatlanul egyazon történet részesei mindketten. Nézzük, hogyan.

A továbbiakban a Sorstalanság egyfajta pathos-tablóját nyújtom, vagyis sorra veszem a “boldogság” szóval kapcsolatos egyéb szavak (“derű”, “mulatság”, “öröm” stb.) minél több regénybeli felbukkanását. Remélvén, hogy a külön-külön könnyen félreérthető szavak egyre tágabb szövegkörnyezetének vizsgálata révén – a quintilianusi vagy szókratészi értelemben vett irónia fokozatosan táguló és rétegeződő köreiben – végül közelebb kerülhetünk a “koncentrációs táborok boldogságának”, vagyis a “boldogság” szó talán legradikálisabb jelentésének, ha nem is maradéktalan megértéséhez, de értő elfogadásához. Kertész regénye ugyanis a történelmileg vagy generációsan, és még oly sok egyéb – esetenként rosszabbnál rosszabb – értelemben könnyen rögzíthető, karantenizálható vagy privatizálható tragédia univerzalitására emlékeztet minket. Mindenkit, aki olvas. Azokat, akik tényleg olvasnak, amikor olvasnak.

Köves Gyurit már a regény legelső oldalaitól kezdve, ahol is apja munkaszolgálatba indul, satuba fogja egyfelől a jelen helyzetből érthetően fakadó szomorúság (“ezen a számunkra oly szomorú napon” – 6.), amely természetesen másokra is jellemző (“az öreg szomorúan bólintott” – 14.), másfelől a szintúgy érthetően támadt vágy életének “egy bizonyos korszaka” után, “amit »a gondtalan, boldog gyermekéveknek«” (26.) szokás nevezni. Persze az utóbbi szólam többnyire idézőjelben vagy idézőjel-értékű szövegkörnyezetben, vagyis a narráció eszközeivel viszonylagossá téve, ha tetszik, tagadó formában, ha tetszik, ironikus fénytörésben lehet csak jelen; például akkor, amikor az apát búcsúztató Lajos bácsi “Isten segítségét kérte abban a tárgyban, hogy »hamarosan ismét a családi asztalnál ülhessünk mindannyian, békében, szeretetben, egészségben«”. (31.) Az elmúlt szép napokra emlékezve, valamint az eljövendő szép napok reményében, tehát az időre vonatkozó kétszeres fikció látszatvilágában megszületik az idő értelmezésének harmadik fikciója is, amely mindig a jelen rendhagyó szépségére – Nádas Péter Emlékiratok könyvének telt fordulatát kölcsönvéve: szabálytalanságának szépségére – irányul, és amely a regény előrehaladtával egyre radikálisabb és provokatívabb formát ölt (egészen a “szép koncentrációs tábor” megdöbbentő gondolatáig – 240.): “De – gondoltam – mégis, legalább egy szép nap emlékével bocsátottuk a munkatáborba szegényt.” (34.)

Amennyire tehát hazugnak bizonyul a “szép napok” “boldogságának” emléke (viszszafelé) és reménye (előrefelé), annyira lesznek hazugok, és egyúttal persze rendhagyóan szépek, a jelenre vonatkozó szólamok: a kényszermunka “szórakoztató” volta, (36.) párhuzamosan az első csókot kísérő “egyfajta derűs csodálkozással” (42.); a deportálás kezdetének “mulatságként” való ábrázolása (52.), továbbá a rákövetkező eseményeken érzett “jókedvű meglepődés” (71.) és “nevethetnék” (73.); valamint a megannyi “bolondos benyomás” (105.) és “derült álmélkodás” (115.) – immár a koncentrációs táborban. A “jókedvű meglepődés” és “derült álmélkodás” stilizáltan gyermeki alappátoszát egyre erőteljesebben, egyre durvábban teszi próbára először a deportálás, majd a koncentrációs tábor idegenségének tapasztalata – amelyet a Kertész által beszéltetett Köves Gyuri persze a csekély számú és kis hatósugarú ismerősséggel, meghittséggel próbál ellensúlyozni. A szerző és az elbeszélő perspektívái itt látványosan elválnak egymástól, miközben persze alapvetően egymáshoz is tartoznak, mégpedig az irónia kétrétegű alakzatának jóvoltából: egyfelől a simulatio szintjén a fiú tagadhatatlanul mindig mond valami meghökkentőt, valami “derűset”, másfelől a dissimulatio rétegében feltehetően Kertész is gondol valamire, talán éppen a mondottak ellenkezőjére (ironia contraria), de talán csupán valami másra (ironia alia). Az ironikus szólam két rétege, Köves Gyuri nyílt beszéde és Kertész leplezett észjárása között persze nem maszatolhatjuk el a különbséget, nem számolhatjuk fel az irónia esztétikai minőségét. De nem is vehetjük semmibe a kettő szerves egymásrautaltságát – mint ahogyan A kudarc fikcionált Öregje is “egy képzeletbeli tizennégy és fél éves fiúról” beszél, ugyanakkor nem tagadja: “… ez a tizennégy és fél éves fiú valaha én magam voltam…” (Budapest, 1988, második kiadás, 82.) Ugyanakkor az időbeli távolság a “valaha” volt fiú és az emlékező felnőtt között a Sorstalanság regényfikciójában látványosan átváltozik a “képzeletbeli” fiú és a szerző közötti távolság ironikus alakzatává. Olyan rendhagyó, ámde átfogó szépségalakzattá, amelyben a felnőtt szerző nyugodt lélekkel tényleg nem gondolhatja pusztán az ellenkezőjét annak, nem utasíthatja el azt, amit a vele részben koegzisztens – “… ez a tizennégy és fél éves fiú valaha én magam voltam…” – gyermek elbeszélő mond; noha kénytelen valami mást gondolni, hiszen mégiscsak egy tőle – életkorát és létmódját tekintve – távoli “képzeletbeli tizennégy és fél éves fiúról” van szó. A Sorstalanság kettejük egyidejű azonosságának és különbözőségének a gyümölcse. Kettejük egyszerre folytonos és megszakított, de épp így közös története. Kettejük elbeszélt (ön)azonosságának rafinált nyelvi közege, annak megannyi szabálytalan, ugyanakkor folytonosságot kölcsönző szépségével együtt. Az ellentétes irónia mindezt – logikai úton – tagadná. A másság iróniája mindezt – nem logikai úton – garantálja.

A szerzőt és az elbeszélőt elválasztó–összekötő ironikus távolságalakzat kimódoltan “derűs” hangfekvésének persze megvan a maga valóságos párhuzama is a felnőttek iránti gyermeki bizalomban, ahogyan arról maga Kertész is beszél az auschwitzi és buchenwaldi napokra vonatkozó emlékezés eredendő részlegességének, elégtelenségének bénító tudatát ezúttal praktikusan (és jogosan) mellőző interjúkötetében: “Egyszerűen úgy képzeltem, hogy a felnőtt emberek világának az a kötelessége, hogy engem innen kimentsen és épségben hazajuttasson. Ez ma egy kissé mulatságosan hangzik, de valóban így éreztem. És rendíthetetlenül hiszem, hogy ennek a gyermekes bizalomnak köszönhetem a megmenekülésemet.” (K. dosszié, Budapest, 2006, 18.) De miként képes a felnőtt író megteremteni a “gyermekes bizalom” művi párhuzamát? Feltehetően csakis művi úton, valamely nagyon is művi eszközzel, mondjuk a “gyermekes bizalmat” parodizáló, hiszen a felnőtt szerző által irányított “képzeletbeli tizennégy és fél éves” elbeszélő hős iróniájával. És ha mi, olvasók is egyfajta “gyermekes bizalmat” érzünk a felnőtt szerző iránt, valamint az ő megbízhatatlan elbeszélője, Köves Gyuri iránt, akkor már tényleg csak azt kell eldöntenünk, hogy kettejük közös művében, a Sorstalanság átfogó iróniájában, az elbeszélő színlelt szólama (simulatio) és a szerző leplezett gondolata (dissimulatio) között milyen jellegű a kapcsolat: ellentétes értelmű (ironia contraria) vagy másságelvű (ironia alia)?

Én most, szabadságelvű olvasóként – a provokatív szerző által üresen hagyott dissimulatio helyére nyomuló befogadóként – természetesen az utóbbira voksolnék. Már csak azért is, mivel szeretnék minél messzebb kerülni Kertész regényének egyik legelső olvasójától, az egykori állami kiadó 1973-as, elutasító, ideologikusan moralizáló lektori jelentésének írójától, aki pusztán a “megrázó” téma és a “rosszízű” fogalmazásmód (persze nem ironikus színezetű) ellentétét érzékeli: “Úgy véljük, élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült, pedig a téma iszonyatos és megrázó. Hogy mégsem válik az olvasó számára megrendítő élménnyé a regény, elsősorban főhőse enyhén szólva furcsa reakcióin múlik.” (A kudarc, 64.) Az ellentétes iróniával strukturális értelemben rokon sematikus gondolatalakzatot (“élményanyag” versus “megfogalmazás”) a Sorstalanságra ráolvasó “pedig”-ből egyenesen következik az elutasító “mégsem”. Noha következhetne akár az elfogadás “mégis” indexű döntése is – ámde csakis az értelmezésre sarkalló, másságelvű irónia jóvoltából. Hiszen a tulajdonképpeni irónia – a kora romantikus Friedrich Schlegel elhíresült fordulatával – mindig érthetetlen, azaz nem értelmezhető végső érvénnyel, egyféleképpen, sem a szerzői szándék, sem valamely normatív (moralizáló) olvasói elvárás jegyében. Éppen ezért, hogy még csak véletlenül se tévedjünk a tartalom és forma kényszeres szembeállításának ideologikus zsákutcájába, Kertész iróniáját nem az ellentétesség, hanem a másság értelmében illik fogadnunk, azaz nem is annyira megfejtenünk kell, hanem körüljárnunk, gyönyörködnünk érdemes annak változatos formáiban. Ahogyan arra Wittgenstein éppen Kertész által fordított aforizmája is biztat: “Shakespeare-t csak bámulni tudom; kezdeni vele semmit sem.” Éppúgy nem, mint egy csodálkozásra késztető virággal, amelynek érzéki misztériumáról legfeljebb annyit mondhatunk: “Nézd csak, nyílik!” (Észrevételek, Budapest, 1995, 123, 84.)

Kertész regényének átfogó iróniája is úgy bontakozik ki előttünk, mint egy nyiladozó virág szépsége. Érdemes tehát elgondolkodnunk a minket gyönyörködtető művi alakzatok és az általuk – pontosabban a szerző-elbeszélő kettőse által – megbízhatatlanul képviselt (egyszerre személyes és történelmi) tapasztalat között húzódó szakadékról. Mondhatni, aki nem járt 1944–45-ben koncentrációs táborban, az csakis a másság értelmében vett iróniával rokon távolságalakzatok valamelyike révén kerülhet csak közvetve kapcsolatba mindazzal, amit közvetlenül még az sem képes ábrázolni, aki történetesen járt 1944–45-ben koncentrációs táborban. Mindnyájan, azok is, akik a valóságban ott voltak Auschwitzban vagy Buchenwaldban, és azok is, akik nem voltak ott, a szépirodalom jóvoltából mégiscsak ott lehetünk a Sorstalanságban ábrázolt koncentrációs táborban. Csakis így, az áttételes és távolságtartó, Kertész esetében: provokatívan modoros és ironikus szépirodalmi fikció révén lehetünk együtt, emlékezhetünk együtt arra, ami mindnyájunk ügye: Auschwitzra. Hiszen – jogos túlzással élve – a nyelv eleve, keresztül-kasul ironikus, amennyiben felszámolhatatlan távolságot vesz fel mindazzal, amire vonatkozik, legyen szó bármiről is, akár szerelemről, akár szabadságról, akár életről, akár halálról. Akár Auschwitzról.

Köves Gyuri első néhány auschwitzi napja “különösen békés, meleg” (89.), mint ahogyan a buchenwaldi napfelkelte is “szép és egészében érdekes”. (97.) Az otthoni körülmények között ilyenkor még többnyire alvó fiú számára paradox módon éppen a koncentrációs táborban mutatkozik meg a természeti szépség misztériuma, azon belül is annak központi alakzata, a mindent megvilágító nap, amelyen akár még ekként is álmélkodhatna: “Nézd csak, felkel!” (Vö. újfent az első világháborús lövészárkot megjárt Wittgenstein önfeledt csodálkozásával: “Nézd csak, nyílik!”) Az irodalom radikálisan művi eszközeivel imitált “gyermekes bizalom” a szépség iránt hátborzongató módon átsugárzik a koncentrációs táborok esztétizálható (sajnos, erre nem csupán Kertész iróniája a példa) struktúrájára is, például az élet és halál ügyében döntő orvosi vizsgálat már-már futurista jellegű koreográfiájára: “Minden mozgott, minden működött, mindenki a helyén, s végezte a magáét, pontosan, derűsen, olajozottan.” (111.) A vizsgálat után a “derűs” lenyűgözöttség persze újra megtalálja a maga tárgyát, immár az egyre fokozódó “öröm” hangfekvésében. Először: “Kiváltképp egy futballpálya örvendeztetett igen meg…” Majd: “Még nagyobb örömre adott okot, amit pár lépés után az út bal szegélyénél pillantottunk meg: vízcsap volt, semmi kétség…” (114.) (Még ha nem is iható minőségű vízzel.) Ugyancsak fontos “az otthonias ízű magyar szó váratlan öröme az idegenben”. (117.) Egyébként is, Köves Gyuri stilizált “gyermekes bizalma”, boldogságösztöne (Freud úgy mondaná: a benne dolgozó Lustprinzip) mindig a koncentrációs tábor tengernyi idegenségének módszeres leküzdésére irányul – a “derű” otthonos szigeteinek felfedezése révén. Teszem azt, zuhanyozás közben: “Köröttem is mindenfelé vidám neszek, tocskolás, prüszkölés, fújtatás: derűs, gondtalan perc volt.” (123.) Ilyen váratlan “derűs” pillanat továbbá a halkan szüremlő “békét hozó, víg zeneszó” is. (145.) De ilyen elsősorban “a gyárból való hazatérés meg az esti appel ideje közé” eső “jellegzetes, mindig mozgalmas és fölszabadult óra” (179.), a beszélgetések és tréfálkozások ideje, a “fájdalmas mosolyú, mégis valahogy gyönyörködő kifejezésű” arcok seregszemléje. (181.) Ami Ottlik Iskolájában a budi, vagyis a katonaiskolában maximálisan elérhető boldogság tere és ideje, átfogó trópusa, az Kertésznél a késő délutáni, kora esti órácska, valamint a köréje rendeződő, meghittnek látszó – mert meghittnek láttatott – pillanatok, amelyek nyomán a szerző és az elbeszélő közös iróniájának egyik legprovokatívabb túlzásában olvashatjuk: “… – aranynapok voltak, csakugyan.” (188.)

A Sorstalanság iróniájának színlelt rétegében, az elbeszélt simulatio kiterjedt szövegfelületén időzve egyre nyilvánvalóbbá lesz, hogy Köves Gyuri – mint mindnyájunk – megannyi érzéki öröme a legtöbb esetben motorikusan-fiziológiásan előhívható, például az “antreten” parancsszavának akusztikai szépségével, mely “szónak napjában egyszer van csak meg az a magasból lejtő s édes-búsan elnyúló, hosszú és hívogató dallama”. (185.) Vagy hasonló érzékszervi hatásról árulkodik például a “Buchenwald” szó elhangzását követő “barátságosság, mondhatni melegség valamelyest eltéveszthetetlen árnyalata, bizonyos ábrándos, bizonyos irigységféle érzelem színezete” (152.) – a Buchenwaldba indulókat búcsúztató auschwitzi foglyok arcán. Esetenként egy-egy gondolat is – miként valamely szó vagy dallamfoszlány akusztikai fenoménje – “kellemesen bizserget”, “kimeríthetetlen örömöt nyújt”. (225.) Éppúgy, mint a mások lázas testéből “áramló forróság” érzete, amelynek “kellemes haszna” – fiziológiai értelemben – tagadhatatlan. (230.) És a háton szétnyomott bolhák “jól hallatszó pattogásának sorozata” – akár egy rendhagyó katonai induló – is csak a bosszúérzés telt indulatát fokozza. (232.) Köves Gyuri számára többnyire a puszta testi érzékelés szolgáltat örömöt, teszem azt, egy “szín, ez a szemedet simogató benyomás” (255.), vagy egy “kissé raccsoló, amúgy igen kellemes, behízelgő, mondhatnám fülbemászóan lágy és dallamos hang”. (260.) A pőre érzékelés, a testi örömszerzés leltározható formáinak csúcsán áll a koncentrációs tábor felszabadításakor főzött “erős gulyásleves” (299.), amely Gyuri számára egyenesen a “szabadság” szó érzéki fedezete, elsődleges, sőt kizárólagos jelentése. (A nehéz étel hirtelen elfogyasztása során a valóságban többen meghaltak.) Ráadásul az elbeszélő, sőt – olykor úgy tűnik – az elbeszélés fiziológiai gyönyöreivel párhuzamosan jelentkeznek az olvasás fiziológiai gyönyörei, amelyek tehát az aprólékosan kidolgozott regényfelület művi szépségeiből, az ironikus simulatio változatos alakzataiból fakadnak. S így sajátos módon mi, olvasók is részesülhetünk abból a már-már családias érzésből, amely a puszta testi érzékelés és a “szeretet” szava között teremt rendhagyó azonosságot – egy Buchenwald felé zötykölődő tehervagonban: “Minden nehézség nélkül észleltem, hogy ez a holmi [értsd emberi test – B. S.], oldalán, fölötte más hasonló holmikkal, itt fekszik, a kocsi zötyögő padlatának hideg s mindenféle gyanús nedvektől nyirkos szalmáján (…) – de mindez nem érintett közelről, nem érdekelt, nem befolyásolt többé, sőt állíthatom, rég éreztem már ily könnyen, békésen, elandalodva szinte, kereken kijelenthetem: ennyire kellemesen magam. (…) … az enyémhez szoruló testek nem zavartak többé, még valahogy inkább örvendtem is annak, hogy itt, hogy velem vannak, hogy oly rokoniak és annyira hasonlóak az enyémhez, s most először fogott el irántuk valami szokatlan, rendellenes, valami félszeg, mondhatnám ügyetlen érzés – meglehet, a szeretet tán, azt hiszem. S ugyanezt tapasztaltam az ő részükről is. (…) Meglehet, ez is tehette – az egyéb nehézségeken kívül, természetesen – annyira csöndessé, másrészt azonban oly családivá is egyúttal…” (235.)

Ahogyan például Kosztolányi Számadásában a boldogtalan “családtalanok óriás családjáról” olvasva mintegy családtagnak érezhetjük magunkat is (“Nagy ez a család”) – függetlenül attól, hogy magánéletünkben boldogtalannak véljük-e magunkat vagy sem –, úgy Kertész fenti leírásának olvasója is részesülhet ama bizonyos vagonbeli “szokatlan, rendellenes” családias érzésben – függetlenül attól, hogy 1944–45-ben utazott-e német tehervagonban Buchenwald felé vagy sem. Miközben Kertész az írás során eltávolodik Buchenwaldtól – ami persze számára egyúttal a lehető legnagyobb közelség –, mi az olvasás során közel kerülünk Buchenwaldhoz – ami persze számunkra egyúttal a lehető legkisebb távolság. A fiziológiai módon alátámasztott “szeretet” érzésének átfogó – mivel minket, olvasókat is magában foglaló – belátásából fakadhat a hetedik fejezet utolsó oldalának egyszerre lidérces és lírai zárlata, amely a “gyanúsabb füstökkel” elegyedő “barátságosabb gőzökben” egyfajta érzéki hangulattá oldja a koncentrációs táborral kapcsolatos, ámde univerzális, mivel összemberi, tapasztalatot – az ’olyan, amilyen, most éppen ilyen’ élet szeretetének kipusztíthatatlan pátoszát: “… szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.” (240.) Mondhatni, a “szép” szóban, annak provokatív szövegkörnyezetében összpontosul a Sorstalanság esztétikai állásfoglalása, a legszűkebb, ugyanakkor legintenzívebb, legvitálisabb értelemben vett érzékelés (aisztheszisz) esztétikája. A világ teljessége a maga tragikus teltségében – jól tudjuk a Kertész által fordított Nietzsche-műből, A tragédia születéséből – csakis esztétikai jelenségként, látszatként igazolható; adott esetben egyfajta ironikus simulatio formájában.

A “szép” rendhagyó tapasztalatát magában foglaló “boldogság” sajátos forrása, hogy Köves Gyuri fokozatosan megtanul viszonyítani, megtanulja mintegy strukturálni a koncentrációs táborok szépségét, miközben fel is tárja nekünk a viszonylatokat – például Auschwitz és Buchenwald között: “Az itteni pályaudvar, legalábbis az auschwitzi után, csak amolyan vidékies, barátságos peronnak tetszett.” (153.) Vagy: “… s az egész tájék, a méretek, minden arány mérsékeltnek, bátran mondhatom: nyájasnak tetszett – legalábbis az Auschwitzhoz szokott szemnek.” (155.) Vagy: “Mindent egybevetve, azokat a bizonyos auschwitzi arcokat cseppet se volt nehéz megértenem: elmondhatom, Buchenwaldot én is hamar megszerettem.” (161.) Majd mikor Gyuri betegként visszakerül Buchenwaldba: “…minden maradék képességemmel osztoztam, természetesen, a többiek örömében, mivelhogy az ottani jó napok, no meg kiváltképp a reggeli levesek jutottak tüstént az eszembe.” (233.) Ráadásul itt a “berendezési tárgyak már-már csaknem kaszárnyai fényűzését” és a “rendes, szép embereket” lehet “elnézni, elgyönyörködni bennük”. (242.) Összegezve a buchenwaldi rabkórház tapasztalatát: “… végeredményben is teljességgel rendjén valónak, hogy ne mondjam: otthonosnak találtam mindent…” (243.) De felfedezi Gyuri a többi értelmezhető, sőt értékelhető viszonylatot is, például a tábori rendőrök következetessége és az otthoni, egykori rendőrök “hanyag, úgyszólván szemérmes” bánásmódja között. (154.) Vagy az otthoni félelmek viszonylagos komolyságát, amelyet most maga elé képzelve már csak “mosolyog rajtuk”. (198.) De még a táboron belül, tehát az adott rendszeren belül is lehet “alig-alig bevallható örvendéssel fogadni” azt, ha valaki például a mások által a vállára helyezett cementes zsákkal – azaz viszonylagos kényelemben – ballaghat a teherautóig. (213.) Nem csoda hát, hogy a rendhagyó elbeszélő végül ezt mondja: “Kijelenthetem, hogy annyi igyekvés, oly sok hasztalan próba, erőfeszítés után idővel magam is megtaláltam a békét, a nyugalmat, a könnyebbséget.” (217.)

Azt viszont már mi jelenthetjük ki, hogy nem lehet véletlen a regényben az elbeszélői modalitás, a megszólalás oly gyakori hangsúlyozása: “állíthatom”, “kereken kijelenthetem”, “bátran mondhatom”, “elmondhatom”, “hogy ne mondjam”, “mondhatnám”, “úgyszólván”, “kijelenthetem”… A nyelvtudományos beszédaktus-elmélet fogalmait használva, Köves Gyuri konstatív, leíró kijelentései mindig egyfajta performatív, cselekvő erővel bírnak, vagyis hiperaktív modorossággal – “kereken kijelenthetem” – viszonyulnak a beszéd mindenkori tárgyához. Ami azonban nem is annyira a kommunikációs helyzet tisztázását, mint inkább bonyolítását szolgálja – hiszen az olvasóval szemben, a megbízhatatlan elbeszélő mögött, mindig egy kiismerhetetlen szerző áll. A megbízhatatlan elbeszélő és a vele szövetkező kiismerhetetlen szerző közös hangfekvése – mint eddig is láttuk – a kétrétegű (simulatio – dissimulatio) irónia, amelynek egyik változata lehet, amikor a színlelt kijelentés zavarbaejtő voltát viszonylagosítja, ellensúlyozza az adott “derűs” helyzet alig-alig leplezett, mert nem is leplezhető, komor hátterére utaló feltételes mód; így például egy gondozott külsejű – noha mégiscsak rab illetőségű – ápoló leírásakor, akiben Köves Gyuri “bizonyára el is gyönyörködött volna – ha nem mindjárt az orvost keresi”, aki viszont bármikor véget vethet a rendhagyó kórházi idillnek. (253.) A minden egyes – ártatlan vagy kevésbé ártatlan – részletre kiterjedő ironikus látás- és fogalmazásmód keresetten fiktív voltának szimbolikus érvényű képviselete lesz a kórházbeli “gondtalan álom”, egyfajta fikción belüli fikció: “… nem, ennél többet nem kívánhatok, ennél többre koncentrációs táborban – beláttam – nem vihetem.” (289.)

“Elmondhatom: idővel még a csodákhoz is hozzászokhat az ember.” (286.) Miképp a fokozhatatlan borzalmakhoz, úgy tehát “idővel” a csodákhoz is hozzá lehet szokni, és ráadásul mindezek – a borzalmak, a csodák, valamint azok megszokása – így “elmondhatóvá”, vagyis a retorikai-poétikai és narratív értelemben egyneműsítő, egységesítő fikció részeivé válnak. A megszokásnak és a megszokás elmondásának időtapasztalatai kölcsönösen feltételezik egymást, hiszen csakis arról tudunk beszélni, aminek a tényéhez vagy gondolatához már előzőleg hozzászoktunk, pontosabban hozzászoktattuk magunkat. Kertész feltehetően ironikusan szoktatta hozzá magát a gondolathoz, hogy mégiscsak ábrázolható ironikusan a koncentrációs táborhoz szép lassacskán hozzászokó Köves Gyuri szabálytalan “boldogsága”. Amit Quintilianus az emberi pathos értelmezésének folytonosságáról (perpetuum) mond, az Kertésznél tényleg az ethos-elvű irónia elbeszélő formáinak (regény)egységet képező fokozatosságában jelentkezik, amely persze párhuzamos az elbeszélt idő fokozatosságával. Ahogyan arról a regény vége felé Köves Gyuri beszél az őt faggató újságírónak: “… az idő segít. – Segít…? miben? – Mindenben –, s próbáltam neki elmagyarázni, mennyire más dolog például megérkezni egy, ha nem is éppen fényűző, de egészében elfogadható, tiszta, takaros állomásra, ahol csak lassacskán, időrendben, fokonként világosodik meg előttünk minden.” (316.)

Még egyszer, összegezve: a “koncentrációs táborok boldogságáról” szóló regénybeszéd “fokonként világosodó” folytonosságát nem az ellentétesség, hanem a másság értelmében vett irónia biztosítja. Ha nem így volna, akkor nem tudnánk szerves kapcsolatot látni az elbeszélő és a szerző között; akkor – az 1973-as kiadói jelentés lektorához hasonlóan – tényleg csak “rosszízű” leírásokat olvashatnánk, amelyeknek kimódolt látszólagossága és bántó szándéka könnyedén leleplezhető, mivel szervetlen, viszonyban állna egymással. Éppen ezért, amikor a Sorstalanság olyan részeit olvassuk, ahol bevallottan az ellentétesség iróniája működik, vagyis ahol mihelyst megnyilvánul, azon nyomban le is lepleződik Köves Gyuri “derűs” beállítódásának művi volta – “… beláttam, mindez mégse egész tréfa…” (140.) –, nos, ott az elbeszélő “belátása” még mindig a tágan értett simulatio, vagyis a képmutató szépirodalmi beszéd jelenségkörébe tartozik. Ott még mindig ránk, olvasókra vár a feladat, hogy az ironikus dissimulatio szintjén – ahol tehát nem is annyira a szerzői szándék, mint inkább a befogadói elszántság kap szerepet – valamely alternatív jelentést tulajdonítsunk a lényegében megfejthetetlen szövegnek. Mint ahogyan Quintilianus is az irónia szűkebb értelmében a szókép jelentésének ellentétességéről, tágabb értelemben viszont inkább az alakzat és azon túl a Szókratésszel példázható teljes élet rejtélyének feltörhetetlen másságáról, felszámolhatatlan idegenségéről beszél. Bátran mondhatjuk hát, akár Quintilianus elmélete, akár Szókratész prototípusa, akár Kertész írásgyakorlata nyomán, hogy az ironia contraria csak az ironia alia egyik lehetséges változata, vagy ha tetszik, részhalmaza lehet (és nem fordítva, ahogyan azt időnként gondolták egykor, és talán gondolják olykor még ma is).

És míg a halmozott ironikus alakzatok soraként is tekinthető Sorstalanság színlelt szövegrétegében mindvégig az elbeszélő uralkodik, addig a leplezett jelentésrétegből egyre inkább eltűnik a szerző, csak hogy átadja a helyét az olvasónak. Más szóval magára hagyja az olvasót a tizennégy és fél éves Köves Gyurival, aki tehát hiába beszél az ellentétesség jegyében először a gázkamra híréről mint “affajta diákcsínyről”, majd másodszor arról, hogy utóbb “belátta, mindez mégse egész tréfa” (140.), ha egyszer mindkét – persze egymásnak ellentmondó – vélekedés az ő jócskán kimódolt szólamához, az irónia felszíni rétegéhez tartozik. S így a fentiekhez hasonló ellentétek csakis látszólagosak lehetnek, azaz nem nyújthatják a Gyurit mindegyre “derült álmélkodásba” ejtő látványok és események valamiféle mélymagyarázatát. Egyébként is, már eleve árulkodó a gázkamrák nem “tréfa”-jellegének “belátásáról” szóló fordulat “egész” szavának felemás íze, amely – anélkül, hogy “rosszízű” volna – csak még inkább nyilvánvalóvá teszi, hogy a művi simulatio, és nem a megoldás érvényű dissimulatio rétegében vagyunk. Mint például akkor is, amikor a Buchenwaldba érkező főhős felfedezi a kőcipelő rabot ábrázoló szobrot: “Első pillanatban csak amúgy műélvezettel, mondhatnám – amiként az iskolában is tanultam – minden érdek nélkül néztem, aztán jutott csak eszembe, értelme is van bizonyára, s hogy az bizony nem éppen igen túl kedvező előjelnek tekinthető tulajdonképp, ha meggondoljuk.” (156.) A szobor “érdek nélküli nézése” és “értelmének” megsejtése – bármennyire is szembeállításnak tűnik – ezúttal sem az ellentétes irónia színlelt-elbeszélői és leplezett-szerzői pólusait képviselik, hiszen még mindig, és meghaladhatatlanul, a másságelvű irónia felszínén, a Sorstalanság megbízhatatlan elbeszélőjének modoros nyelvi közegében (“tulajdonképp, ha meggondoljuk”) időzünk. Éppúgy, mint amikor a Gyurit fülön ragadó orvos “tulajdonképp barátságos, de hát azért mégse épp igen kellemes mozdulatának” (268.) ellentétes ízű összetettségéről olvasunk. Vagy amikor a rabok egymás között a “Braun-Kohl-Benzin Aktiengesellschaft” egykori tulajdonosáról “egyfajta derű kíséretében” beszélnek, mely “derű” valójában – az ellentétes logika értelmében – káröröm. (185.) Hasonlóképpen eufemisztikus az alábbi közhelyes szólam a tehervagonbeli várakozásról: “Állíthatom: a várakozás nem kedvez az örömnek – ez volt legalábbis a tapasztalatom akkor, amikor végre valóban megérkeztünk.” (96.) És nem csak hogy “nem kedvez az örömnek”, de nincs is köze az örömhöz, mi több, egyenesen ellentétes az örömmel, ha valaki arra vár, hogy végre megérkezzen Auschwitzba. Köves Gyuri persze nem tudhatja azt, amit az olvasó tud. Az olvasó viszont azt nem tudja, mit gondol a szerző mindarról, amit az elbeszélő nem tudhat. Miáltal kellőképpen idegen marad számára Köves Gyuri már-már candide-i derűje. Nincs tehát ellentét. Valami más van, idegenség van. A Sorstalanság átfogó iróniájának maradéktalanul meg nem fejthető, teljességgel fel nem számolható idegensége.

Ráadásul a Sorstalanság egészét – annak elbeszélőjét, szerzőjét és olvasóját – a legátfogóbb értelemben meghatározó, másságelvű irónia olykor tematikusan is megjelenik; például akkor, amikor a tehervagon a hosszú út végén begördül Auschwitzba: “Örültem, igen természetesen, de, éreztem, másképp, mint ahogy mondjuk tegnap vagy még inkább tegnapelőtt örültem volna.” (99.) A “másképp” szó termékeny bizonytalanságban hagy minket a különbség tekintetében, vajon miként “örült” az elbeszélő korábban (“tegnap vagy még inkább tegnapelőtt”) és miként “örül” jelenleg. Hiszen nem csupán eltérés van a kétfajta örömérzés között, hanem sajátos folytonosság is, amelynek garanciája a “természetesen” szó – és nem csak a koncentrációs tábor felé utazva, de ott is, és onnan hazafelé tartva is: “… s próbáltam örülni, természetesen…” (305.) A Kertész-próza talán legfontosabb poétikai dilemmája: vajon átvihető-e a “természetesen” kifejezés a hétköznapokból a koncentrációs táborba, és vissza? Lehet-e természetesnek s így az olvasó számára meggyőzőnek tűnő folytonosságot biztosítani a nagyon is nem-természetes történetnek? Úgy méghozzá, hogy némiképp túllépjünk a “természetesen” szó gyakori használatán jó okkal furcsálkodó újságíró kijelentésén: “… – de… nohát, de maga a koncentrációs tábor nem természetes!” (314.) Valóban. Ámde számunkra most inkább az elbeszélő megelőző mondata volna a fontosabb: “Mondtam: koncentrációs táborban ez természetes.” Mármint mindaz, “ami pedig – az újságíró szerint – egyáltalán nem az”. (Uo.) Köves Gyuri épp úgy válaszol az újságíró faggatására, mint jóval korábban Lajos bácsi kérdésére, miszerint hiányzik-e majd neki a munkatáborba induló apja: “Természetesen.” (26.) Vagy mint az auschwitzi rabok érdeklődésére, vajon szándékában áll-e dolgozni: “– Natürlich – természetesen, hisz utóvégre is ezért jöttem, ha meggondoltam.” (101.) Végső soron, Kertész prózájában a “természetesen” szó (adott esetben annak nem-természetes, mivel idegen nyelvű formája, amely tulajdonképpen csak az alapszó eleve idegen használati értékét hangsúlyozza) biztosítja a folytonosságot a hétköznapi értelemben olyannyira különböző helyzetek között: az Auschwitz előtti, az auschwitzi, valamint az Auschwitz utáni élethelyzetek között. Azt a megélhető és elbeszélhető minőséget tehát, amelynek egyik formája – Quintilianus szerint is – az emberi szenvedélyek valamelyikét, mondjuk, a természet adta boldogságvágyat ábrázoló és értelmező irónia. És míg eredetük tekintetében – derül ki a már idézett interjúkötetből – a “természetesen” kifejezést és a többi természetellenes eufémizmust Kertész a mostohaanyja “szavajárásából »lopta«” (K. dosszié, 27.), addig működésmódjukban – olvashatjuk ugyanott – mindezek a szavak és szófordulatok mégiscsak a legsajátabb írói koncepciót, a hétköznapi értelemmel felfoghatatlan, mivel hihetetlen, ámde megtörtént eseménysor valószínűsítését, részleges elmondhatóságát szolgálják: “Ahol Auschwitz kezdődik, ott véget ér a logika. De előtérbe lép valami gondolkodásbeli kényszer, ami nagyon hasonlít a logikához, mert vezeti az embert, csak éppen nem a logika útján. Mármost én ezt a fonalat keresem, a meghasonlottságnak ezt a gondolatmenetét, ami a képtelenséget kényszerítő módon logikának tünteti fel…” (82.)

Kérdés, hogy a “meghasonlottság gondolatmenete”, “logikája” miként folytatható a koncentrációs táborok világán kívül. Kertész több ízben említi, hogy számára a folytatás garanciája a diktatúra világa volt, az, hogy a koncentrációs tábor nem-természetes logikája mintegy folytatódott a kommunista rendszer szintúgy nem-természetes logikájában. És ez a rezignált párhuzam mintegy visszaíródik a Sorstalanság utolsó fejezetébe, ahol a “»Miklós bácsinak« szólítható” magyar lágerbizottsági vezető többek között ezt mondja: “Az életet (…) folytatnunk kell…” Amihez Köves Gyuri rögtön hozzáteszi: “… s hát csakugyan, egyebet igen nem is tehetünk elvégre, beláttam, ha már egyszer úgy hozta módunk, hogy megtehetjük egyáltalában, természetesen.” (301–302.) És hasonlóképp a legutolsó oldalon, közvetlenül a “koncentrációs táborok boldogságáról” szóló gondolatmenet szomszédságában: “… folytatni fogom folytathatatlan életemet…” (333.) Az egyidejű “folytatás” és “folytathatatlanság” feszültségét, botrányos paradoxonját Kertész nem úgy oldja fel, hogy az ellentétes irónia jegyében ugyan színleg folytathatónak mondja a folytathatatlant, ámde valójában folytathatatlannak gondolja. Hanem úgy, hogy a Sorstalanság másságelvű iróniájával, azon belül a kiismerhetetlen szerző által mozgatott megbízhatatlan elbeszélő provokatív szólamával mégiscsak a folytathatatlan folytatásának látszatát, szépirodalmi feladványát kínálja fel az olvasónak. A lehetőséget, hogy bennfoglalt olvasóként értelmezzük ama időbeli folytonosságot, amelynek jóvoltából Köves Gyuri éppúgy “derűs csodálkozással” fogadja Auschwitzba indulása előtt néhány hónappal Annamáriától az első csókot, mint amilyen “kellemesnek, pihentetőnek” (320.) találja Buchenwaldból hazaérkezve az újságíróval folytatott beszélgetést.

A kettő között – Annamária és az újságíró között – viszont ott van Auschwitz és Buchenwald. A Kertész számára nem is annyira zárványértékű, mint inkább folytonosságot biztosító tapasztalat forrása, amelyről a regény utolsó sorait, legalábbis így, ebben az összefüggésben, nem tudjuk nem ironikusan olvasni: “Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. // Ha ugyan kérdik. S hacsak magam el nem felejtem.” (333.)

Ha ugyan megértjük. S ha csak – Quintilianus, Szókratész és Auschwitz ellenére – el nem felejtjük. A felejtés egyik hathatós ellenszere pedig az irónia.