Jó mesét írni, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, nem könnyű dolog. Vagy éppenséggel túlságosan is könnyű - hiszen naponta hány jobbnál jobb mese születik meg írói ambíciókkal egyáltalán nem rendelkező szülők, nagyszülők fejében, hogy még ott helyben, az óvodába menet vagy lefekvés előtt, az értő közönség be is fogadja (sőt, folytatást követeljen). Akkor miért olyan nehéz igazán jó mesét, meseregényt írni, illetve - az olvasónak - találni? A rejtély nyitja talán a műfaj státusának tisztázatlanságában rejlik. Mert rengeteg dolgot nevezünk mesének: tanulságos történeteket, fantasztikus novellákat, népmeséket, gyermekeknek szóló bugyuta irományokat, E. T. A. Hoffmannt és a Hupikék törpikéket, Lázár Ervint és a Cili cica a tejúton című opuszt.

A műfaji összevisszaság onnan ered, hogy az eredetileg szigorú korlátok közt mozgó cselekménnyel, szereplőgárdával rendelkező, felnőtteknek szóló varázsmese gyermekműfajjá degradálódott. Ettől kezdve két irányba fejlődött tovább. Vagy gyermekműfaj, gyermekmese lett belőle: a gyerek igényeihez, felfogóképességéhez (néha túlságosan is) alkalmazkodó történet, amely a kor és a szülő nevelési elképzeléseinek megfelelően több vagy kevesebb tanulságot tartalmaz. A gyerekmese örökölte a tündérmese egyszerű, happy endre kihegyezett felépítését, csodáit; világát azonban általában a gyerek világához alkalmazza: főhőse legtöbbször nem szegénylegény vagy királyfi, hanem maga is gyerek, játékfigura vagy kis állat, bonyodalmai többnyire nem túl ijesztőek. Ilyen mesét némi gyakorlattal még az igen csekély fantáziával megáldott ember is tud rögtönözni: elég hozzá, mondjuk, egy mackó, aki eltéved az erdőben, vagy szeretne egy piros kisautót, vagy találkozik a gonosz Irgumburgummal, a további kalandok (izgalmas vagy vicces kivitelben) már adják magukat, egészen a szerencsés befejezésig. De a varázsmese leszármazottjának tekinthetők a mese különféle vonásait (csodás, fantasztikus mivoltát, jellemző szereplőit, szüzséit, vagy éppenséggel a mesélés szituációját, a mesét hallgató gyermek figuráját) felhasználó, felnőtteknek szóló műalkotások is. Nyilvánvaló, hogy a kettő nem mérhető azonos mércével: az egyik oldalon egy abszolút funkcionális irodalmi jelenség áll, a másik oldalon egy autonóm műalkotás, amitől nem várható el, hogy gyerekek számára fogyasztható legyen. Az olyan irodalmi mese pedig, amelyik maradandó alkotás, egyszersmind gyerekek számára is élvezetes olvasmány, ritka, mint a fehér holló. Ezeket szokás a műfaj klasszikusainak nevezni. Hoffmann, Andersen, Milne, Lewis Carroll és társaik sorakoznak ezen a nem is túl hosszú képzeletbeli polcon.

Mindezt azért írtam le bevezetőben, hogy megvilágítsam: Darvasi László, ahogy korábbi könyveiben is arra törekedett, hogy az irodalmat visszavezesse az olvasóhoz, itt is olyan meseregényt próbál kerekíteni, ami a gyerekekhez éppúgy szól, mint a felnőttekhez. Hogy sikerül-e? Majdnem. A Trapiti bővelkedik a jobbnál jobb ötletekben, izgalmas cselekményben, jópofa szereplőkben, bonyodalmakban, fordulatokban - és ez, éppen ez az Achilles-sarka: túlságosan is bővelkedik. Mondhatni elvész közöttük a mese.

Mert, mint már mondtam: jó mesét írni nem könnyű dolog. Egyszerre kell szólni a felnőtthöz és a gyerekhez. Nem felváltva, hanem úgy, hogy ugyanaz a történet a gyerek számára az a cselekményes, csodás, elvarázsoló bűvölet legyen, amire neki szüksége van, ugyanakkor - anélkül, hogy ez külön, a gyereknek érthetetlen és unalmas magyarázkodásokat, szószaporítást igényelne, anélkül, hogy a Mese bármiben is csorbulna - a felnőtt valami többet, mást lásson benne, mint egyszerű, tanulságos történetet.

Hogyan oldja meg ezt a kettősséget Darvasi? Egyrészt valóban kitalál egy (sőt több!) izgalmas, fordulatos cselekményt. Először is, a főfőváros főfőgonosz főfőtanácsosa el akarja foglalni és szürke birodalmába beolvasztani a hangulatos Kavicsvárt, annak minden lakóját pedig belekeverni varázsfakanalával a Mindent Felejtő Mesébe. Másodszor: a főfőgonosz birodalmában van egy titkos terület, innen megszökik négy rab, köztük egy manószerű szerzet, Trapiti, aki maga sem tudja, kicsoda; persze éppen Kavicsvárra kerül, ahol Bánatos Olivér befogadja, és az egész város megszereti. De kicsoda Trapiti? Harmadszor: valaha, ott, ahol most Kavicsvár és a főfőváros áll, volt egy birodalom, a macskakedvelő, fordítva beszélő, vad bizurr-mizurr nép birodalma, melynek trónján egymást követték a királyok - de egyik a másik után tűnt el. Hová lettek, és mi köze van ennek a történetnek a főfőtanácsoshoz, Trapitihez és Kavicsvár lakóihoz? Ez a sokféle szál és a hozzájuk tartozó rengeteg szereplő persze egyetlen nagy bonyodalomban találkozik: a Nagy Tökfőzelékháború történetében, ahol a mesék íratlan szabályai szerint a jók győznek, a gonosz megbűnhődik vagy a modern gyerekmesék alternatív megoldása szerint megjavul (mint Vén Nyanya Csúfság), és az is kiderül, hogy Trapiti nem más, mint az eltűnt trónörökös, második Bökkelöki Alfrédka. Talán a leírásból is kiderül, hogy mindez egy kicsit sok. Pedig ez csak a cselekmény fő sodra. Mert eközben Bánatos Olivér végre szerelmet vall Virág Violának, a Farkast kiszabadítják a meséből, hogy ne kelljen több nagymamát és Piroskát ennie, megrendezik Kavicsváron a Titkos Vágyak Ünnepét, a Sálkereső Ünnepet és a Nagy Hangosbemondó Ünnepet, a titokzatos, kövér szökevény cukrászdákat foszt ki a főfővárosban, Boleszláv felügyelő titokzatoskodik és nyomoz, de hogy a jók vagy a gonoszak pártján áll, az csak a végén derül ki, a jó Kukta Gerozánt a főfőtanácsos a tükörbe zárva tartja, de miért? - nem szédülnek még? Ennek a valóban brilliáns ötletparádénak az lesz a következménye, hogy a cselekmény követhetetlen lesz. Egy gyerek számára feltétlenül.

És egy felnőtt számára? Egy (kortárs irodalmon edződött) felnőtt számára persze szó sincs követhetetlenségről. A sokszálú cselekmény tulajdonképpen a kalandregények feszültséggerjesztő késleltetési technikája szerint szövődik, újabb és újabb nyitott kérdéseket teremtve. Az már más probléma, hogy felnőttnek szóló kalandregényként megállja-e a helyét a Trapiti. Nem hiszem. Ehhez túlságosan is mese: vicces, csodás, fantáziadús szereplőkkel, varázslatokkal, boszorkányokkal és manókkal és … tanulságokkal.

Persze nem olyan erőltetett pedagógiai tanulságokkal, hogy Minden este moss fogat! vagy Fogadj szót a szüleidnek és légy illedelmes!, hanem amolyan ma divatos emberközpontú tanulságokkal. (Ami nem azt jelenti, hogy jelen sorok írója ne értene egyet velük, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mindez nem más, mint a mese tanulsága, és hogy a magára valamit is adó meseíró manapság erre hegyezi ki történetét, ahogy a múlt század elején dívó gyerekeknek szóló elbeszélések - nem a maradandók, hanem a jellemzők - a kötelességtudó, szorgalmas életre intettek.) Persze a gyerekmesék tanulsága nem valami elrettentő, kártékony dolog. Ez, jó esetben, és Darvasi regénye ilyen jó eset, nem szájbarágós, a cselekményből kilógó, rigmusokba szedett intelem, hanem a mese alapját képező értelemkonstrukció. Magában a mese felépítésében, a szereplők polarizáltságában rejlik: ha a cselekmény a Jók és a Gonoszok harcáról szól, amelyben végül a Jó győzedelmeskedik, akkor mindaz, amit ő képvisel, amit megvéd, ami győzelemhez segíti (legyen az az egymás iránti barátság vagy a szorgalom vagy az étkezés előtti kézmosás), elkerülhetetlenül a Jó színeiben tűnik fel, míg az, aki és ami ellen küzd, maga lesz a megtestesült Gonoszság. Ez az a pont, ahol mindenképpen érintkezik a gyerek és a mesélő felnőtt értékrendje. Mert ez az „üzenet" nem a mesélő fejében van, nem is a gyerekében, hanem maga a mese kínálja fel, sőt erőszakolja ránk: ha akarjuk, ha nem, ki kell töltenünk valamivel. Ha pedig megpróbáljuk elutasítani: a boszorkány megjavul a végén, vagy nem lesznek igazi gonoszok és jók, az furcsamód éppúgy tanulságként fogalmazódik meg. (Mint ahogy valóban a mi beállítottságunkat tükrözi: azt, hogy nem lehet a világot csak jóra és rosszra osztani, vagy hogy szegény gonosz is ember, nem szabad könyörteleneknek lennünk vele). Végül, ha megpróbáljuk teljesen kiirtani a meséből ezt a tanulságosságot, akkor a mese - bonyodalom híján - teljesen érdektelenné válik.

Darvasi meseregényének mumusa az egyformaság, az egymásra oda-nem-figyelés, a rohanás, a szeretetlenség, a szürke hivatalnok-világ. (Persze ezt is tömérdek ötletes részlettel dolgozza ki a szerző: „A Főfőtanácsos egyik legújabb találmánya az volt, hogy bármit lehetett kölcsönözni. […] a Főfővárosban még álmot is lehetett kölcsönözni. […] A kölcsönzést követően egy éjszaka egy hivatalnok ült a kölcsönző hálóágya mellé, és egy papírlapról felolvasta az álmot. - Ön most repülni fog. Ön öt karcsapással felemelkedik nyolcvankét méterre. Ön most száz métert repül egyenesen előre. Ön most elfordul balra, és újabb ötven métert tesz meg. Ön most leereszkedik. Ön most már újra a földön áll. Köszönjük, hogy a szolgáltatásunkat választotta.") Ebbe akarja beolvasztani a gonosz főfőtanácsos Kavicsvárt. Ennek megfelelően Kavicsvár hangulatos kisváros lesz, ahol mindenki mindenkit ismer, lakói egytől egyig igazi, fantáziadús figurák (az olvasónak óhatatlanul Csukás Pom-pom-meséi jutnak az eszébe, annál is inkább, mert Németh György illusztrációi határozottan emlékeztetnek Sajdik Ferenc rajzaira). Nevük is beszélő név: Ühüm bácsi, a polgármester, Hektor Viktor, a tűzoltó, Babéros Néró, a költő, Veszelka Trubadúr, a felhőutazó, Holle mama, a világbajnok tökfőzelék megalkotója és Báró Rojtos Eugén (aki civilben előszobaszőnyeg). Közéjük kerül Trapiti, a kismanó, aki mindenkit megtanít trapitizni. Hogy mi a trapitizés? Amikor mindenki azt csinálja, amihez a legnagyobb kedve van: „Trapiti illedelmesen meghajolt, leemelt egy tiszta papírlapot Ühüm bácsi asztaláról, ügyesen csákót hajtogatott belőle, és a feje búbjára nyomta. Jelentőségteljesen Ühüm bácsira bámult. - Trapiti - mondta. Ühüm bácsi megreszelte a torkát, hümmögött kicsit, majd bólintott. Aztán ő is elvett egy papírlapot az asztalról, és ugyancsak csákót hajtogatott belőle. És ő is a fejére illesztette. - Trapiti - mondta komolyan. (…) Olivér a fejéhez kapott, ó, hát persze, tudom már. Ő is gyorsan csákót csinált, és a fejébe nyomta. Így ültek ott, hárman, a polgármesteri irodában: egy komoly csákós polgármester, egy csákós festőművész és egy csákós manó. És nevettek, és cserélgették a csákóikat, és kicsit boldogok voltak." És a trapitizés menti meg végül Kavicsvárt: ez az igazi ellenszere a felejtésnek, az uniformizálásnak. Így lesz Trapiti Kavicsvár megmentője és a főfőtanácsos legyőzője. Ebben az elgondolásban valóban értelme van a szereplők sokaságának és színességének, és ez Darvasi erőssége és a könyv legfőbb erénye.

Csakhogy nem sikerül megtalálni a kényes egyensúlyt. (Mondtam már, hogy nem könnyű dolog jó mesét írni?) Darvasi nem mer egyszerű maradni, nehogy túl szimpla legyen a története: ehhez túlságosan is író. Ugyanakkor mindvégig ragaszkodik a gyerekmese funkciójához. Mert, azt hiszem, ez manapság a legvonzóbb az irodalmi meseírásban. Az, hogy van célközönsége, funkciója. Különösképpen az lehet Darvasinak, akinek minden írását áthatja a történet, a cselekmény, a befogadóközpontú irodalom lehetőségeinek keresése. Ráadásul hagyománya is van a magyar irodalomban a gyerekeknek szóló prózának (hát még a versnek!): mondjuk Gárdonyitól Herczeg Ferencen át Pilinszkyig és Mészölyig, hogy a hivatásos meseírókat ne is említsem. (Az külön megérne egy misét, illetve egy tanulmányt, hogy ennek oka mikor miben rejlett: a pedagógiai szándékban, a mese vonzó fantasztikumában vagy a politikában.) Ma semmiképpen sem ezekben az okokban kell keresnünk a magyarázatát a meseregény vonzerejének, hanem a funkcióba ágyazottságában. Darvasi esetében még a csodák, a fantasztikum sem misztikus sejtetés, sokkal inkább szellemes ötletparádé. Ez a képzeletdús sziporkázás az, ami arra van (lenne) hivatva, hogy a gyereknek való történetet irodalmi alkotássá nemesítse. De pontosan ez az írói magamutogatás szakítja ki a mesét eredeti rendeltetéséből, ami pedig a mai, a befogadótól elszigetelődött, a hozzá visszavezető utat tapogatózva kereső irodalmi életben olyan vonzóvá teszi a gyerekmese műfaját.

(Magvető, Bp., 2002, 306 oldal, 1990 Ft, illusztrálta Németh György)