Aki jó hentesfeleség akar lenni, az szeresse a vért, punktum, mondta Mátyus Béci, és elegáns mozdulattal körbekanyarította a jobb első sonkát. Futott, futott az óriási beretva a sovány húsban, és a vékonyka rés előbb vért, majd valami seszínű nedvet könnyezett. De szeretted ezt a tetves életet, sziszegte Béci, hogy még a lábaddal is siratod, és a merítőbögrét dühében az üst vizébe vágta. Apró buborékok menekültek a bögre szája elől, egy-két élhetetlen esett csak fogságba. Béci vörös szakállát kétoldalt a szája szélénél habos nyál festette fehérre, agyonszabdalt, véres bőrkötényében úgy nézett ki, mint egy ősember a sikeres zsákmányszerző útja végeztével. Nesze neked, majd ettől végleg lehűlsz, sóhajtott fel elégedetten, amikor a hideg vizet belelöttyintette a malac meleg sebébe. Rómeó, jaj, istenem, öklendezett Béci felesége a sáros gyepben botladozva, bocsáss meg, Rómeó! Egy galambszürke gőzfelhő szállongott illetlenül játszadozva a tetem felett, először koronaalakot vett fel, és jót szusszant a tokaszalonnán, onnan pedig egy lyukas szívvé formálódva elindult az ég felé. Nocsak, a szerelmes malac, gúnyolódott Béci Marira nézve, vagyis a szerelmes feleségem malackája, és dühödten belevágta a kést a bal első sonkába.

Vasmari, ahogy Marit a faluban nevezték, sohasem szerette az állatokat, de az a két kismalac, amelyet másfél éve vettek a palkonyai vásárban, más volt, mint a többi. Egy szekérderék sarkában lapultak összebújva, a sok-sok visítástól bágyadtan csukladoztak, és rózsaszín orrukat összedugva hümmögve vigasztalgatták egymást. Nem voltak testvérek, az egyiknek az anyja fialás közben szenvedett ki, a másiknak a gazdája kaszálás közben dőlt ki a sorból. Így amolyan próba-szerencse alapon dobták őket szekérre. Csak a bolond nem látta, ha rájuk nézett, hogy az egyik jóval korosabb a másiknál, bár súlyra forma-formák lehettek. De hátha megveszi valami félnótás őket, mindig akad ilyen a vásárokon. Amikor megérezték Mari kezének akácvirágillatát, elhallgattak. Az ápolt, fehér kézből nyugalom áradt, melegség, melyben rég nem volt részük. Két lábra kapaszkodva, nyakukat kinyújtva röfögtek az asszony felé, mintha tulajdon édesanyjukat látták volna viszont. Mari megsimogatta a fülük tövét, erre olyan dünnyögésbe kezdtek, mint a jóllakott, kényeskedő kisgyermekek. Melyiket?, kérdezte Béci, amikor a szekérhez ért. Mind a kettőt, felelte Mari. Megmondtam, hogy csak egy kell, az is azért, hogy befogjuk vele a falu mocskos pofáját. Vigyék egy árban a kettőt, szólt oda a kocsis, én nem cülődöm velük tovább.

Kandicsfalván a gáttól nem messze volt a hentesszék, Béci itt mérte a húst majd’ húsz éve. Először csak bojtárkodott, aztán ő vitte a boltot. Gyermekkorában egyszer nagyon kiáradt a Tisza, elöntötte az üzletet, s amikor felfeszítették az ajtót, csak úgy tódult kifelé a víz. Temérdek csirkeláb, far, hát, fej meg disznófül úszott a tetején, olyan volt az egész, mint egy lidérces álom. Hozzá kell szoknod, nyugtatta a bácsikája, a Tisza minden évben kiköveteli a magáét. De miért éppen csirkeláb kell neki és zúza?, mélázott a kisfiú, ott van az a rengeteg hal, miért nem eszi azt. Majd arra gondolt, micsoda gonosz ez a folyó, képes volt az egész falut elönteni pár kiló cafatért. Akkor még mozdonyvezető akart lenni. Mennyit, de mennyit gubbasztott a ladikban az apja mellett, hányszor, de hányszor hallotta a vonatot dübörögni a fejük felett. Mert oda jártak a híd alá horgászni, ott bandáztak legszívesebben a harcsák. Mindig nézték az órát, nehogy akkor kuttyogassanak, amikor a vonat jön. Ezek a tetves vonatok mindig késnek, köpött ki az apja a csónakból, ha a dübörgés megzavarta őket, kiszámíthatatlanok, mint a tiszavirág. Az apja még a nagyapjától tanult kuttyogatni. Nem volt ám mindegy, milyen gyorsan és milyen mélyen csapódik a vízbe a kuttyogató feje. A harcsa sem bolond, fiam, magyarázta az apja, tökéletesen kell csinálnunk, különben kikacag bennünket. De a kisfiú már nem volt ott, elrepült a vonattal, rohant előre, bele a Hortobágy tágterű mezejébe, aztán megint erdők, sok-sok nyír meg sűrű akác. És ott az akácerdő bokros mélyén, ahol egyszer a távoli rokonoknál járt, megérzett egy illatot, amely kísértette, csalogatta. Az édesanyját juttatta eszébe az akácvirág illata, aki az ő születésekor meghalt. Próbálta elképzelni a ladikban ücsörögve, milyen lehetett az arca, volt ideje rá bőven, de csak nagy ritkán sikerült. Illetve hát akkor, ha jött a vonat, mint most, amelynek a hátán ellovagolhatott. Elbóbiskolt a ladik alján ülve, az apja abbahagyta a kuttyogatást, ő pedig egyre beljebb és beljebb hatolt az akácosba. Zizegtek a méregzöld levelek, az egyik fára ember nagyságú, nyálkás testű hernyó mászott. Jaj, megesz, kiáltott fel a kisfiú, és felugrott. A lábánál tízkilós amur vergődött, nagy volt, tehetetlen és kiszolgáltatott. Máskor ne hozd be a csónakba az iszapot, majdnem hanyatt vágódtam miattad, mondta az apja, megértetted?

Hosszú, néma úton vitték a két malacot Béciék, csak a motor berregett, útépítés lassította a tempót kint, szótalanság nyomasztotta a tempót bent. Mari fáradt tekintete felvidulni látszott, ha berepült egy bögöly vagy egy darázs, legalább el lehetett hessegetni, azzal is csak telt az idő. Egyiket levágjuk jövőre, mert vannak, akik azt pedzegetik, hogy az üzletből lopom a húst?, szólalt meg Béci. Jó, felelte Mari. A másikkal meg majd lesz valami, pisszegett Béci, még meg is dögölhet. Meg, felelte Mari. Béci bekapcsolta az autórádiót, az Only you ment, így hát ki is kapcsolta. Nézték az útépítő munkásokat, ahogy a tikkasztó napon öntötték a szurkot. Tetves egy meló lehet még ez is, mondta Béci, autópálya kellene ide, nem ez a toldott-foldott vaddisznócsapás. Az árok szélénél egy fiú állt, éppen telefonált. Csillogott a szeme, nyitott ujjú tenyerével a mellkasát simogatta, tánclépéseket tett, és nagyokat nevetett. Nem tudtam soha megtanulni se táncolni, se úszni, gondolta Béci, hogy mennyi hátrányom származott nekem ebből.

Mari húsz éve végzett a nyíregyházi tanárképzőn rajz és orosz szakon. Micsoda boldog időszak volt az! Őt tartották a legjobb rajzosnak, mégsem vették fel a képzőre, mindig az utolsó rostán esett ki. Festő, mondta kislányként, ha arról kérdezték, mi akar lenni. Férfimunka az, kislányom, nehéz vödröket cipelni egész nap, mondták neki a falubeliek. Kandicsfalva száz lelket is alig számlált még akkoriban, amikor a Vas család egy fedeles hajón a messzi északról lecsorogva kikötött. A három év körüli kislány a hajón végig nagyanyja ölében ült, aki izgalmasabbnál izgalmasabb mesékkel próbálta a kényszerű költözés okairól elterelni unokája figyelmét. Majd ha nagy leszel, elmondom, nyugtatta a nagymama. De amikor nagy lett, nem merte megkérdezni, hogy hova tűnt az édesapja azon a bizonyos éjszakán. A Tisza fenekén lakik a vizek királya, kezdte a nagymama a mesét, ott van neki egy szép fényes palotája. Onnan jön fel mint búzakék dolmányos, sárga csizmás huszár, elrabol egy lányt, az éjszakát vele tölti csupa rózsaszín vízi birodalmában, de annak a lánynak már soha többé nem lehet gyereke. Honnan lehet tudni, hogy nem igazi huszár?, kérdezte a kislány tágra nyílt szemmel. Egyszerű, felelte a nagymama, jégből van a sarkantyúja. Ja, nevetett a kislány, erre nem is gondoltam. Nagyon sok kincse van ám ennek a huszárnak, folytatta a nagymama, a víz mélyén van elásva a rengeteg sok aranyköcsögje. A halak nyelvét is érti?, tudakolta az unoka. Pszt, csitította a nagyanyja, most jön a java, figyelj! A tavaszi napéjegyenlőségkor feléled egy víziszörny a Tiszában, egy jó szörny. Itt, ennél a falunál szokott belekezdeni szomorú, mégis oly gyönyörű énekébe, melytől az embernek sírni támad kedve. Miért énekel?, kérdezte a kislány. Mert magányos, keresi a párját, akit hosszú-hosszú évekkel ezelőtt elveszített. A folyó vizét is képes megváltoztatni ez az ének, olyan ereje van. S akinek van füle a hallásra, előre meg tudja jósolni belőle az áradást. De ha nincs áradás, akkor rendszerint valami rossz történik azzal, aki az éneket hallja. Ezeket te honnan tudod?, kérdezte a kislány. Még nagyapád mesélte, hogy legénykorában halászgatott a Tiszán, s egyszer csak egy vörös sipkás manó ugrott a csónakjába. Nagyapád le akarta ütni az evezőlapáttal, de az a manó olyan ügyes volt, hogy mindig máshova perdült, mint ahonnan a hangja hallatszott. Hát ő mesélt a huszárról, a szörnyről meg az énekről. A kislány fejében kavarogtak a mese színei: a búzakékek, a sárgák, vörösek, rózsaszínek, s valósággal borzongott a titokzatos vízi világ valamennyi izgalmas villanásától. Szeretnék mindent lerajzolni, szorította meg nagyanyja eres kezét, segítesz?

Na, jó, de hova tesszük őket?, kérdezte Béci, amikor kinyitotta az autó csomagtartóját. Az udvar sarkában árválkodó disznóól kerítéslécei igen-igen foghíjasak voltak, játszva kifért volna rajtuk a két kismalac. Ezért adódott az az ötlet, hogy Mari elszalad biciklivel a gáton túlra Orbán bácsihoz, aki a falu összes famunkáját végezte. Ahogy tekerte a pedált a töltés lábánál, arra lett figyelmes, hogy egyszerre elhallgatnak a vízimadarak, a parti fecskék bemenekülnek fészkeikbe, és szárnyukkal takargatják fiókáikat, nem zizegnek a szöcskék, nem brekegnek a békák. Valami baljós félelem fogta el, amely arra késztette, döntse oldalra a biciklijét, és settenkedjen le a folyóhoz. Egy százéves, száraz fa törzsére ült, és nézte, egyre csak nézte a sárgás színű, hömpölygő vizet. A néma csendből egy vadkacsa visított ki, óriási robajjal hagyva el a folyót. A rémült állat egy kimosott fatörzs alá bújt, és oldalra biccentett fejjel hallgatózott. Hogy mit hallott? Hát azt a gyönyörű, bús éneket, amelyről Mari nagyanyja mesélt a fedeles hajón. Mari úgy képzelte kislánykorában, hogy az az ének csakis éjszaka hangozhat fel. Nézte a víz nyugodt, sima felszínét, majd a vadkacsa riadt szemét, aztán megint a vizet. És akkor, igen, éppen abban a pillanatban a folyó közepe táján egy hordónyi örvény kezdett fodrozódni. Ahogy erősödtek az örvény hullámai, úgy lett egyre hangosabb a dallam. Mari nagyokat nyelt, s érezte, hogy a kézfejére cseppen valami forró csepp. És Mátyusné Vas Mária kandicsfalvai tanárnő elkezdett sírni. Először a víziszörnyet siratta, hogy nem találja a párját, aztán önmagát, hogy megtalálta a párját, akadt siratnivaló bőven. A vízimadarak már javában üzengettek egymásnak egyik partról a másikra, a szöcskék bolondozva ugrabugráltak, a parti fecskék pedig ricsajozva rovarásztak, de Mari még mindig a parton ülve sírt. A vonatfütty térítette magához, a dühösen vágtató vonat egy csapásra elrepítette rosszkedvét. Felszabadult, megkönnyebbült lélekkel pedálozott Kozma Orbán háza felé. Boldog volt, gondtalan, és úgy érezte, előtte még az egész élet.

Kozma Orbán egy fehér kecskét és egy mezítlábas, angyalarcú kurvácskát vezetve érkezett Kandicsfalvára úgy jó ötven évvel ezelőtt. Egy szárított gyík himbálódzott a nyakában, melyet édesanyjától kapott talizmánként. Úgy száradjon ki, aki téged valaha is bántana, mint ez a gyík, mondta, és nyugodt anyai szívvel útjára bocsátotta elsőszülött fiát. Orbán a hátán egy batyuba bugyolálva hozta fafaragó szerszámait, és senki sem sejtette, hogy a nyúzott arcú suhanc olyan híres csónakkészítő mester lesz, hogy a falut az ő nevéről jegyzik majd, sőt unokája, Renátó a netre is felteszi az öreg üzletét kozmaladik.hu címmel. A fiú ment, mendegélt a széles Hortobágyon, és estefelé a pásztor- és betyárvilág epicentrumához, a Becsali csárdához ért. Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be, olvasta az ajtó felett, gondolta, bemegy. Hát elég érdekes látvány fogadta az alacsony ablakú, kormos kis helyiségben. A székek, asztalok lábai szanaszét hevertek, üvegdarabokat csillantott meg a hanyatló nap sárgás fénye. Nő miatt?, kérdezte Orbán köszönés helyett a kemenceszurdékban heverő kocsmárostól. Mit keresel itt, csikasz?, riadt fel a kocsmáros. Munkát, mondta Orbán, mire a fehér kecske háromszor felmekegett. A lécekkel leválasztott kis sufniban össze-vissza hajigált holmik hevertek, ennyi maradt épen az oltári hepaj után, meg a sárkemence. Amit tudtam, elraktam előlük a kármentőbe, de ezt a szegény állatot majdnem agyontaposták, mondta a kocsmáros. Egy rusnya macska bicegett elő az egyik asztal alól, és felborzolt szőrrel fújt a küszöbön bepofátlankodó szakállas kecskére. Orbán előbb megszelídítette, majd ölébe vette a sántító állatot, két vastag faforgács közé tette beteg lábát, és másfél bakarasznyi penészes lófarokszőrt kért. Csak nem vajákolni akarsz itt nekem?, hüledezett a kocsmáros. Nem, felelte a fiú, csak szeretném körbeerősíteni a sínt, hogy meggyógyuljon. De nézda!, milyen ügyes kezed van, nincs kedved rendet tenni ebben a csehóban?, ne félj, megfizetlek, alázatoskodott a kocsmáros. Orbán a batyujából elővette a szerszámokat, és csak úgy égett a keze alatt a munka. A nagy kopácsolásra a padlás létráján két álmos iccés kurva ereszkedett négykézláb lefelé. Kora délutánig dolgoztunk azzal a két dilinós kocsissal, és még aludni sem hagynak, nyafogták. Azzal az istálló mögé mentek, alágyújtottak az üstnek, és elkezdtek tollászkodni, vetkőzni. Az egyik, a fiatalka olyan volt, mint egy pufók kisgalamb. Hófehér bőre, rózsaszín mellbimbója makulátlanul virított az istálló falára aggatott pókhálós kocsikerekek előtt. Nahát, tündér a Hortobágyon, álmélkodott Orbán, amikor az ablakból kitekintve megpillantotta a lányt. Elvira, mert ez volt a becsületes neve, nem is sejtette, hogy nézik. Önfeledten rakta kontyba boglyányi haját, merte a vizet az üstből, hajlongott, hordta a dézsába. Kozma Orbán ilyen melleket még nem látott soha, csattogott a gigája, akkorákat nyeldekelt, mint egy több napja szomjazó vándor, aki végre patakcsörgedezést hall. Aztán mézes tej ízét érezte a szájában, összerándult a torka, a gyomra, és ez az édes rándulás haladt lefelé a tagjaiban. Remegett a lába, vacogott a foga, amikor valaki megfogta a vállát. A tied lehet, bátyuska, ígérem, suttogta nyájas hangon a kocsmáros, csak nagyon meg kell dolgoznod érte, ő itt a legbizgetőbb kezű iccés. Orbán felkapta a fejszét, s mint egy eszelős faragott, szegelt, gyalult, illesztett, mert minden szegben, minden asztallábban a lány mellét látta felvillanni. Éjfél is elközelgett már, amikor a kocsmáros odalépett hozzá, a padláson vár, mondta bennfentesen, siess, el ne aludjon. Orbán az üstökét igazgatta, kirázta belőle a forgácsdarabkákat, és az istálló mögé sietett. Baglyok huhogtak egy elhagyott viskó kéményéből, békák brekegtek lent, fent pedig gyönyörű, csillagokkal mintázott kupola kellette magát. A fiú felnézett az égre, a világ legboldogabb emberének érezte magát, aki a földi paradicsom ajtaja előtt áll éppen, és kopogtatni akar. Milyen jólesett a hideg víz, milyen jólesett tisztán, frissen felnézni újra az égre. Csak lehet ott fenn valaki, aki ezt az egészet csinálta, gondolta, egy erőnek, egy akaratnak lennie kell, különben darabokra hullana az egész. Elvira csak annyit tudott, hogy egy dolgos, szorgos cigányfiúval kell hálnia. Nem sokat bíbelődött hát a csinosítással. Felkapott egy fehér gyolcsinget, megigazította a szalmazsákban a pelyvás, agyondöngölt szalmát, lesrófolta a petróleumlámpát, és várt. Amikor meghallotta a létra reccsenését, összerezzent. Cigánnyal még nem csináltam soha, futott át rajta, nem baj, agyondolgozta már magát úgyis a bíróbúsulókkal, nem tarthat sokáig. Hát sokáig tartott. Elképzelhetetlenül soká. Először három órányit, aztán pedig ötven évig. Elvira felsrófolta a lámpát, és a padlásajtóban megjelenő meztelen felsőtestű fiú arca elé tolta. Kozma Orbán nem volt ijedős típus, de ahogy ott állt a lánnyal szemtől szemben a lámpa vörös fényében, úgy érezte, hogy belécsapott az Isten nyila. Azé az Istené, akié ez a csillagos ég, ez a puszta, ez a csárda, ez a padlás és ez a remegő kecskepillájú lány. Ide küldtek, dadogta Orbán. Engem is, felelte a lány, és elkezdtek nevetni először egymáson, aztán meg önmagukon. Elvira letette a lámpát, Orbán lába alól pedig egy rossz mozdulattól kicsúszott a lajtorja, és tompa puffanással vágódott a földre. Szegény fiú ott kapaszkodott remegve a padlásajtó alsó fájába menny és föld között kalimpálva, s ha Elvira nem segít rajta, holtbiztos lezuhan. De Elvira segített. Megragadta a fiút a hónaljánál fogva, és minden erejét megfeszítve próbálta átráncigálni a mennyország kapuján. A küszködés hevében többször is összeért az arcuk, Elvira megérezte a fiú borostyánszagát, a fiú pedig Elvira pusztai vegyesvirágméz-illatát. Tikkadtan zuhantak be a biztonságos szalmára, Elvirára ráesett Orbán, akit a lány mellbimbója térített magához, ott meredezett egyetlen centiméterre a szájától. A fiúval forgott a világ, nem tudta, hol van, miért van, csak azt, hogy le kell tépni a lányról az inget, rá kell simulni, össze kell tapadni vele, és forogni-forogni, mint a világ. Háromórányi esztelenkedés után Orbán azt találta mondani, kérjen a lány bármit, teljesíti. Add nekem a fehér kecskédet, mondta a lány. Apai jussom, felelte Orbán. A gyík meg anyai juss volt, azt sem lehetett odaadni. Tudod mit, elviszlek magammal, így a tiéd lehet a kecske is, a gyík is. Még jóval hajnal előtt elillantak a csárdából. Orbán a szalmazsákot feldarabolta, kötéllé kötötte, és azon ereszkedtek le a padlásról. A Göncölszekér rúdja mutatta nekik az utat Kandicsfalvára. Nem maradt utánuk semmi, csak szétberhelt pelyva, törek, meg egy-két szalmaszál mélyére szorult, gyöngéd sóhajtás.

Mari nem találta otthon az öreget, gondolta, körbenéz. A műhely mellett a levegőt sűrűn átszőtte a bágyadt gyantaszag, melynek borostyánsárga hálói egy pajkos fuvallattól éppen akkor kezdtek illattá szakadozni. Kozma Orbán legszívesebben vörösfenyőből dolgozott, azok a ladikok feküdték legjobban a vizet, de azért vállalt lucból is. A léceket itt készítette elő a munkához, a műhelyben már szédítő volt a gyantaszag. A műhelyből kitámolyogva Mari elindult a fűzfák között a kert végébe, ott majd csak rálel az öregre. Az egyik szomorúfűz lelógó ágainak rejtekében egy festőállvány hátulja tűnt a szemébe. Szétlibbentette a szemérmes vesszőket, szembefordult a képpel, és a szürke vásznon ott hengergett az a szeszélyes, sértődékeny folyam, a Tisza. Mari először elálmélkodott a kép láttán, majd a csiricsáré színektől elhúzta a száját. Milyen kreatív ez az öreg cigány, gondolta, és dolgavégezetlenül pattant fel a biciklijére. Béci nem örült túlzottan, hogy rá hárul a malacok ideiglenes szállásának összeeszkábálása. Hogy jobban menjen a munka, egy kora esti sörözést helyezett kilátásba, úgyis régen járt már a Cápában. Amikor a kismalacok bebújtak a jó puha szalmába, és Mari álomba ringatta őket, hosszú pillájuk meg-megrebbent, ernyedt testük aprókat rándult. Álmodnak, pszt, suttogta Mari az indulófélben lévő Bécinek, ne maradj soká. És a malackák tényleg álmodtak, és ami a legfurcsább és leghihetetlenebb, ugyanazt álmodták. Egy sárga virágokkal teli réten nagy kondában bogarásztak szüleikkel, testvéreikkel együtt. Aztán ők ketten kezdtek lemaradozni a többiektől, egy nagy folyó partjára szerettek volna leszökni, hogy végre láthassák azokat a szépséges lepkéket, amelyek az agyagférgekből kelnek ki, táncolnak-táncolnak, és belevesznek abba a fertelmesen áradó, nagy vízbe. Futottak az ártéri bozótosban, de egy őztől, sohasem láttak őzet, annyira megrémültek, hogy a szakadó part tetejéről egyenesen a hullámok felé repültek. A zuhanás pillanatában ugrottak fel, s mindketten jól beleverték fejüket Béci szűkös fatákolmányába.

Mari beslattyogott a házba. A betonkerítésben, amelyen a szőlő futott, színes sörösüveg-darabkák fénylettek. Béci ötlete volt még annak idején. Mari már akkor sem rajongott túlzottan a sörmozaikért. Két ellenérve is volt: az egyik, hogy nem tartotta esztétikusnak, a másik, és ez az utóbbi években egyre erősödött benne, hogy Béci iszákosságát juttatta eszébe. Különösen azóta idegesítette a betonoszlop, amióta nyilvánvaló orvosi tény lett, hogy nem lehet gyerekük. És tényleg! Milyen különös, de azóta jobban érezte Bécin azt a fáradt vérszagot, amit nem vitt le semmilyen szappan. Régebben valahogy csak addig érezte, amíg meg nem fürdött, de most… most fürdés után is ott volt Bécin ez a szag. Mari mindent kitalált, hogy illatosítson: rózsaszirmokat gyűjtött egy sűrű szövésű hálóba, és a tiszta ruhák közé rejtette, jázminillatú léghűsítőt vett, levendulacsokrokat kötözött a csövekre, de hiába. Az a szag erősebb volt kettejüknél, és mintha alantas szándékkal közéjük akart volna férkőzni. De az is lehet, hogy Marinak egyszerűen több ideje maradt álmodozásra, mint azelőtt. Pedig hát egy szót se szólhat, Béci tényleg jó ember, tiszteli, becsüli a faluban mindenki, gondolta, miért is éppen nekem legyen vele bajom? Először a nyári konyhába ment be, ahol mindenféle lomok hevertek, onnan a sufnijába, vagyis hát a műtermébe. Egy háromszor két és feles szobácska volt ez, Béci építette neki, hogy jól kiélhesse magát benne Mari, ahogy akkor mondta. Itt rajzolgatott, festegetett, kötögetett, és szalmából mindenféle dísztárgyakat font. Ki is állították a szalmatárgyakat a kultúrházban, de senki sem vett belőlük, így hát visszakerültek Mari műhelyébe. A legszebb tárgy a kis helyiségben egy rózsarátétes, fekete vaskályha volt. Biztos szerelmes lehetett a vasmester, mert a törékeny szárakon pihengető rózsaszirmok és bimbók át- meg átölelték a henger alakú testet. A kályha tetejét pedig rózsalevelekből arányosan komponált edényfogó karimázta körbe. Volt ennek a kályhának zenéje is. Késő ősszel, amikor már fázlódott a reggel, és Mari begyújtotta a nyár felgyülemlett, lelketlenné csontosult koszát, olyan hálásan duruzsolt, mint egy sarokban gubbadó, elfelejtett öreg, akit végre megszólít valaki. Mari leült egy fonott hintaszékbe, és lábával jól ellendítette magát. De nemsokára megálljt parancsolt a széknek, mert motoszkálást hallott a kályhából. Odament, kinyitotta a cikornyás ajtót, de a töméntelen papír és egyéb hulladék között képtelenség lett volna megtalálni a zaj okozóját. Mégsem mozdult onnan, leguggolt, és lélegzetét visszafojtva várt. Egyszer csak egy tenyérnyi barna lepke bújt elő, nagy bordó pettyekkel a szárnyán, és felrepült az edényfogóra. Mari nézte-nézte a lepkét, és maga sem tudja, miért, eszében jutott a Kozma Orbánnál látott kép. Mintha ez a lepke egyenesen a képről szállt volna ide, nahát, milyen érdekes, futott át Marin. Aztán a nyitott ablakon kiszálló lepkével együtt elszállt álmodozási kedve, és egy női magazinon akadt meg a szeme. Megörült. Ez már az új, Béci hozhatta be a postaládából, de jó lesz belemerülni más bajába, örömébe, gondolta. Meddig nő a nő?, olvasta a címeket, Szerelmes vagyok az apósomba, Tizenöt év töretlen boldogságban satöbbi. Mari a legutolsót választotta, odalapozott, és elkezdett olvasni. Olvasás közben gyakran megtorpant, s hosszan kibámulva a nyitott ablakon, gondolatban messzi elhagyva a sufnit, a lepke után iramodott. A kalandos úton olyan képzetekkel találkozott, amelyeket nem akart, nem mert fogalmakká, szavakká formálni. Súlyos, nehéz fogalmak lettek volna, nem bírta volna el őket.

Mátyus Bécinek megvolt az az istenáldotta szokása, hogy három sör után megállt, szünetet tartott, és csak utána kérte ki a negyediket. Én is csak egy gyarló ember vagyok, aki nem tud uralkodni magán, felelte, amikor a kocsmáros, Kucsera Karcsi arról kérdezte, leszokott-e már a dohányzásról. A Cápában, a falu első számú kocsmájában, ismertebb nevén a Szőke Sellőben mindenki vagy politizált, vagy az éppen elszalasztott nagy halról regélt. Ez az ivó arról volt nevezetes, hogy annak idején a benne mulató negyven polyák katonát Kucsera nagyapja ingujjra vetkőzve másodmagával verte ki onnét. A lengyel leventék eleinte szimpatikus együgyűséggel magyar népdalokat énekeltek a két nép rokonlelkűségéről. Aztán kezdett elfajulni a nóta, az illuminált bakák tört magyarsággal beleszőtték a dalokba a Tisza menti asszonyok csapodárságát, s az egyik dalból mintha Kucsera nagymama extravagáns szokásaira lehetett volna ráismerni. Hát ekkor vetkőzött ingujjra néhai Kucsera Márton. Ma pénzért, holnap ingyen, díszelgett a pult fölött. Leszarom az EU-s szabályokat, szólt bele a beszélgetésbe Béci, én úgy vágok, csontozok, aprítok, ahogy nekem tetszik. Vagy ha gondolják, folytatta, adjanak minden mészáros mellé egy altatóorvost. Meg két nővérkét, kacsintott Bécire a takarító néni. Igazad van, bátyám, mondta Bécinek a kocsmáros, pedig jócskán az apja lehetett volna, igazad van. Nekem is kétszer volt infarktusom nagy hal miatt, mégsem álltam át vékony zsinórra. Volt szerencsém végignézni az egyiket, hangzott egy borostás hang a sarokból, volt szerencsém végignézni azt a gyönyörű négy órádat. Gondolj arra, hogy azt a négy órát soha senki sem veheti el már tőled. Persze, hogy nem, tudom én azt, szólt oda Kucsera. Aztán Bécihez fordulva suttogóra váltotta a hangját. Tizenhárom évig rablóhalaztam, kezdte, de öregszem, bátyám, öregszem. Van úgy, nézett a habnyeső késre, melyen kisebb-nagyobb sörbuborékok pattantak szét, van úgy, hogy kifogom, és megsajnálom őket, senki másnak nem mertem még bevallani, csak neked, mert te érted, miről beszélek. Kiveszett belőlem a korábbi, zsákmányoló öröm, hallottál már ilyet?, ami volt, az nincs, ezt add össze, ha tudod. Béci nézte a habot nyesegető szép, érett férfikéz nyomán szétpattanó buborékokat, és arra gondolt, nem is olyan nagy vaszizdasz ez az élet, egy szempillantás alatt elröppen, jó lesz vele vigyázni. Már csak néhány öreg hallal szeretnék megbirkózni, nézett Bécire Kucsera, és cinkosan rákacsintott, öregedő férfiember sokat tapasztalt, erős, öreg halakkal, érted?, és… jöhet a kámpec. Meg tudod, nem igazán érdekel már úgy igazán semmi, szellemileg le vagyok robbanva. Meg nem vagy már nyitott, szólt a félhomályból az a reszelő hang, a tanár úré, régebben nyitottabb voltál. Be kellene szereltetni a kocsmába egy gépet, köhögte a tanár úr, rá a netet, hogy bejöjjön a nagyvilág ebbe a porfészekbe, hogy motiváltabb legyen az életünk. Ez bele van szédülve a netbe, legyintett Kucsera a sarok felé. Mi a jófrancnak ide net, tanár úr?, kiáltott vissza hangosan. Fel lehetne tenni a falut, be lehetne indítani a falusi turizmust, okosabb népek egy kődarabból is megélnek, nekünk meg itt van ez a piszkos nagy folyónk, hangzott a válasz, dőlne a lé rendesen. Persze, mondta Kucsera, ide ne jöjjenek a hülye pestiek, maradjanak inkább ott, ahol vannak, a kutyaszarban! Ó, de régen is volt már az, amikor hatalmas tökre ültünk, és azon úszkáltunk a Tiszán, lágyult el a kocsmáros hangja, és megölelte Béci vállát, kis, cingár kölyök voltam, és akkor a húgomat elragadta a víz. Vitte, vitte egyenesen egy buzgár felé, mi meg csak ordítottunk, visítoztunk a parton. A folyó büntet, bátyám, ne feledd, csak tényeket ismer, a nagyszájúak véleményét pedig szereti megcáfolni, mutatott a másik sarokban félrészegen fennhéjázó halászokra. Béci elgondolkodva nézett rá. Ilyen a Tisza, fiam, kegyetlenül akaratos folyó. Béci még sötétedés előtt hazaért. Bezárta a kapuajtót, megnézte a malacokat, és a kerítés tövéhez irányozva könnyített a sörözés nyomasztó terhén. Aztán egy kiadósat köpött. Mari épp befejezte a felkészülést másnapra, amikor meghallotta Béci lépteit. Mióta a másoddiplomáját angolból megszerezte, alig kapott rajzórákat. Volt úgy, hogy napi hat órában kellett angolt tanítania. Kandicsfalván ő volt a legkedvesebb tanárnő, nem szenvedett hát hiányt rajongásban és szeretetben. De akkor is! A rajz nagyon hiányzott neki. Épp csak hozzálátott Béci fehér ruháinak vasalásához, és megint eszébe jutott az a bizonyos füzes kép, majd a varázslatos dallamra gondolt, arról meg a tiszahuszárra és a vörös sipkás manóra terelődtek gondolatai, végül pedig a társtalan víziszörnynél kötöttek ki. A Tiszát fogom rajzolni, igen, a Tiszát tavasszal, ősszel, télen, nyáron, mondta ki félhangosan. A hirtelen jött gondolat annyira felszabadította, hogy testetlenül röpítette a vasalót a durva, fehér vásznon. Hát abban a szeretkezésben, ami a vasalás után következett, nem sok köszönet volt. Béci kihúzta a vasaló dugóját a konnektorból, erre nem lesz szükség, mondta, és derékon ragadta Marit. Mért köpködsz állandóan?, hallottam, most is köptél, akadékoskodott Mari. De hát más is szokott köpni, mondta Béci, apám is köpött, nagyapám is, a nők is köpnek, az ember van úgy néha, hogy köp. Mari mondani akart még valamit, miközben Béci az ágy felé taszigálta, el szerette volna mesélni, milyen nagyszerű dolog is lesz neki a Tiszát festeni, de nem volt rá ideje. Hol voltak már azok az idők, amikor Bécit ő vette le a lábáról, mármint szó szerint, két vállra fektette, és kedvére lovagolhatott a marha nagy emberen. Milyen égetően bizsergető volt az! Béci mostani közeledésében agresszió volt, romantikátlan, játékosság nélküli nyerseség. Talán a sok csontozás, vágás, nyúzás tette, talán nem. Mindenesetre ritkultak a Mari kezdeményezései, így hát Bécinek kellett átvennie a gyeplőt. Át is vette, különösen akkor, ha volt benne egy-két sör, vagy négy-öt, mint most. Marinak pedig minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy öt korsó Borsodi sörrel ölelkezzen.

Az a két taknyos malac másnap reggel úgy feküdt összeölelkezve a szalmán, mint egy szerelmespár. Az egyik feje a másik nyakán pihent egy éppen neki való gödröcskében, mintha a Teremtő is egymásnak szánta volna őket. Rómeó és Júlia, mondta nekik Mari kedvesen, ébresztő, gyerünk reggelizni. Kandicsfalván is, mint, mondjuk, Helsinkiben vagy New Yorkban, vagy bármely más részén a világnak, a fejétől büdösödött a hal. Az iskola igazgatója elég ráérős típus volt, nyolc óra előtt nemigen sikerült megérkeznie a munkahelyére. A délelőtt folyamán pedig legalább egyszer el kellett távoznia. Telefont kapott, mondta ilyenkor a titkárnő misztikus arccal a kérdezősködőknek. Az iskolát a teljes káosz uralta volna, ha nincs az a pár tanár, Mátyusné Marival az élen, akik valami istenáldotta gyártási hibából eredően akkor is becsületesen, lelkesen dolgoztak, ha nem ellenőrizte őket senki. Mari a malacetetés után sietve mosott kezet, felpattant a biciklijére, és már ment is. A folyosók csendjét szerette legjobban, amikor a gyerekek már bent voltak a termekben, nyolc után pár lélegzetvétellel járhatott az idő. Ahogy a cipője koppanását visszhangozta a folyosó, úgy érezte, Isten különös kegyelméből ma is megadatott neki a csodacsinálás lehetősége. Igen, igen, csak le kell nyomni valamelyik kilincset, fel kell pattintani az ajtót, és lehet kezdeni a hókuszpókuszt, csiribiri-csiribá. De sajnos ez a csiribá nem sikerült mindennap úgy, ahogy szerette volna, gyakran ugrott ki előbb a kalapból a nyúl, mint ahogyan eltervezte. Utána pedig kinek van már kedve varázsolni?

Béci délután azzal ment haza, hogy tegnap valami rahedli állat őslényt láttak a halászok Kandicsfalvánál meg a Sajó torkolatán túl. Tompa, morajló éneket is hallottak, mentek a hang után, úgy érték el. Rigó Anti bácsi bevágott neki, erre bedühödött a tetves jószág, és úgy vitte az öreg Tónit, mint egy tengeralattjáró. Repült a ladik a vízen, ha az öreg nem metszi el a zsinórt, biztos belefordítja a Tiszába, vagy egy uszadékfának ütközteti. De ez még mind semmi. Amikor a félholtra rémült öreget kihozták a partra, mint aki révületbe esett, fennakadt szemmel ölelt magához egy kimosott tuskót, és korához nem illő mozdulatokkal táncolni kezdett vele. Ölelgette, csókolgatta a tönköt, simogatta úgy, hogy azt már alig lehetett nézni. Hány óra tájt volt ez?, kérdezte Mari. Akkortájt, amikor Kozma Orbánhoz mentél, felelte Béci. A Sajónál meg, az Ördög-sarok szegletben, ahol legalább huszonöt méter mély a víz, az ott horgászók arra lettek figyelmesek, hogy egyszerre halotti csend lesz, az úszók meg úgy remegnek, mint a kocsonya. Várnak-várnak, hirtelen valami tompa, búgó hang jön a víz alól, néznek ide, néznek oda, semmi. Aztán kitépte a botokat a halászok kezéből, azok meg úgy sírtak utána, mint a szarrá pofozott kölykök. Horgászmese az egész, legyintett Mari, és elindult szerencsét próbálni Kozma Orbánhoz. Röpdolgozat-pontszámok, százalékok, jegyek kavarogtak a fejében, meg ez a két eset, amit Bécitől hallott. Mégis igaz lenne nagyanyja meséje? Tegnap őt is rabul ejtette valami ott, a Tisza-parton, tényleg énekelt akkor a folyó. Addig-addig morfondírozott, hogy mire megérkezett Kozma Orbán portájához, kész volt előtte a terv: festőállványt is készíttet az öreggel, és ha minden jól megy, hétvégén már el is kezdheti a festést. Kozma Orbán ezüstszekercével a kezében, hófehér hajával és hófehér szakállával úgy ült a félkész vörösfenyő ladikban, mint egy veterán viking hős, akinek csodaladikjai messzi vizeket bekóboroltak, és megharcolván az elemekkel mindig épségben tértek meg. Orbán nyáron rendszerint derékig gombolt, könyékig visszahajtott, makulátlan fehér ingben dolgozott. Sötétkék munkásnadrágjának kékjét szürkére fakította a nap. Mert Kozma Orbánnak csak a napon esett jól a munka. Hiába intették, veszélyes a napsugárzás, húzódjon be legalább a műhelye árnyékába, az öreg hajthatatlan maradt. Azt mondta, őt két dolog tartja életben, az UV-sugárzás és a kecsketej, mindkettőt erősen szereti. Három hófehér és négy fekete-fehér foltos kecske legelészett a füzesek előtt a kert végében, gidák ugrabugráltak az anyjuk lába mellett, gyantaszagot lehelt a műhely, és Mari úgy érezte, jó lenne még maradni. Megegyeztek az árban, a határidőben, mégsem akaródzott indulnia. Mi a címe?, kérdezte öles csend után Mari bizalmas hangon. Tiszavirág dűlő 17, mondta értetlenül Orbán. Nem magának, nevetett Mari, a képnek. Azt Renátótól kérdezze, ne tőlem, felelte Orbán, ő szokott üres óráiban pacsmagolni. De most legjobb lesz, ha nem zavarja, érti, itt van vele a… Mari mégis elindult a töltés felé, félúton azonban meggondolta magát, és beoldalgott a fűzfák közé. Vadméhek döngtek a levelek között, s az ujjnyira repedezett földből apró békák másztak elő. A kép az állványon pihent, Mari közel hajolt hozzá, hogy megnézze a vászon sarkába írt nevet: Sztoj-ka Re-ná-tó, olvasta, és egy vörös sipkás emberkét fedezett fel a kép másik sarkában. Mari elmosolyodott, s felnézett az egyik fára. Muskotály-kert, olvasta a fába vésve, nahát, gondolta, erről a kertről már mennyi mindent hallottam.