Az a fajta fülledt, meleg nyári este volt, amikor már észrevehetően rövidülnek a nappalok, de még mindig eléggé későn sötétedik. Dobó István – azaz, hogy véletlenül össze ne tévesszük őt a hasonló nevű hős kapitánnyal, inkább csak Dobó Pisti – napi munkája végeztével fölfelé kapaszkodott a domboldalra vezető dűlőúton. Lassan haladt, mert a domboldal meredek volt.

A dűlőút a dombtetőn egy szélesebb földútba futott bele, mely a lent húzódó országúttal párhuzamosan haladt mintegy másfél kilométeren át, majd egy éles kanyarral bal felé fordulva leszaladt, szinte lebukfencezett a dombról, hogy aztán egy másik magaslatra kanyarodjék fel, ahonnét már nem látszik a falu.

Idáig Dobó Pisti csak ritkán jutott el. Neki elég volt a másfél kilométeres magaslati szakasz; onnét jobb kéz felől kitárult előtte a falu és környéke, bal kéz felé pedig messze-messze látszott a kopár, hepehupás táj, itt-ott az egykori erdők nyomaival. Valahányszor az alkonyat előtti órában Dobó Pisti visszanézett a piros cserepes háztetőkre, mindig úgy rémlett neki, mintha önmagát látná a domboldal felé vezető faluszéli utcán, és hallaná az idősebb falusiak hozzá intézett szokásos kérdését:

– Messzire tetszik menni ebben a sötétben?

Mások meg ezt kérdezik, és nem várnak rá választ:

– Egészségügyi séta?

Megint mások, a legbizalmaskodóbb természetűek, tréfával kísérleteznek:

– Sétálgatunk, sétálgatunk, a szegény kutyát meg otthon hagytuk?

Itt jegyezzük meg, hogy ebben a faluban szép számmal fordultak elő kutyák, de nem volt szokás kivinni őket az utcára. Igaz, sétálgatni sem volt szokás. Dobó Pistinek pedig nem volt kutyája. Még csak az hiányzott volna neki, meg a hátára egy nagy púp! Munkája miatt gyakran járt vidékre, külföldre; nem lett volna kire bíznia a kutyáját, meg aztán csöppet sem kedvelte a kutyákat, és ezt a kutyák meg is érezték rajta. Amikor esti sétája végeztével visszaereszkedett a dombról, a falubeli kutyák úgy acsarkodtak rá a biztonságos kerítés mögül, mintha legalábbis Dzsingisz kán vonult volna végig a főutcán.

Kérdés persze, hogy mennyire volt biztonságos a kerítés. Az egyik portán például egy örökösen ingerült rottweiler teljesített szolgálatot, egy roti, sőt – ahogy a falusiak becézték – egy rotyi, amit egy korhadásnak indult fakerítés választott el az utcától. Ezt a rozoga tákolmányt a rotyinak gyerekjáték lett volna akár szétszednie, akár átugornia; tulajdonképpen rejtély, hogy eddig miért nem tette meg. De még bármikor megteheti!

Máshol egy bullterrier burkolódzott hallgatásba. Itt vaskerítés volt, hegyes nyársakkal, ám Dobó Pistinek az volt az érzése, hogy a bullterrier – ami aránytalanul nagy fejével erősen emlékeztetett a népszerű Kistehén-figurára, de még inkább olyan volt, mint egy géntechnikailag rekonstruált ragadozó dinoszaurusz, egy miniatűr Godzilla – előbb-utóbb cseppfolyóssá változik és kicsurog az utcára, ahol majd éppen akkor kocsonyásodik vissza azzá a szilárdan vicsorgó szörnyeteggé, aki mindig is volt, amikor Dobó Pisti hazamegy a sétából.

Dobó Pistinek ugyanezért szokása volt a falu határában fölszedni három-négy, közepes méretű zúzalékkövet, és ezeket, hazafelé menet, már csak a falu közepén hullajtotta el, az 1945-ös emlékműnél, melyet nem bontottak le, csupán a vörös csillagot fűrészelték le a tetejéről, és kiásták mellőle a rózsabokrokat. Nem mintha ezzel a három vagy négy zúzalékkővel Dobó Pisti megvédhetné magát, ezekkel csak ablakokat tudna betörni. Mégis, minden este látni véli magát a dombtetőről, a kanyarodni készülő földútról, amint háromnegyed óra múlva hazafelé tart, és közepes méretű zúzalékköveket szorongat a kezében.

Negyvenéves elmúlt, vagyis abba az életkorba lépett, amikor már tekintélyes embernek, sikeresnek vagy legalább jómódúnak illik lenni, ő pedig zúzalékköveket szorongat a kezében, még mindig zúzalékköveket!

Legtöbbször idáig jutott gondolataiban, amikor fölért a dombtetőre, a dűlőút és a földút találkozásához. Ezen a helyen három akácfa áll. Eddig még vagy azért nem vágták ki őket, mert túlságosan szem előtt vannak, vagy annyira görbék és vékonyak, hogy nem kellenek a fatolvajoknak sem. Ilyen idős korában az ember már tekintélyes férfi, ő pedig csak Dobó Pisti, még mindig csak Dobó Pisti; bár a falubeliek tanár úrnak szólítják, sőt azt is mondják neki, hogy doktor úr. De ezt ők sem gondolják komolyan.

Talán száz lépést tehetett a földúton, amikor neszezést hallott a háta mögött. Egy kerékpáros közeledett felé. Csakhamar utolérte a gyalogjárót. Egy darabig továbbhajtott, majd egyszerre csak – még jóval a kanyar előtt – megállt.

Ezzel bizony beszélgetni kell – gondolta Dobó Pisti. Nem szerette, ha megzavarták, és nem örült, ha séta közben meg kellett szólalnia. A kerékpáros fehér vászonsapkát viselt. Sovány volt, horpadt arcú. Huszonhét-huszonnyolc éves lehetett. Hátha valami egyszerű felvilágosítást kér, és annak birtokában rögtön odébbáll.

Így is történt. A fiatalember azt szerette volna megtudni, hová vezet ez a földút, és hogy végig lehet-e rajta kerékpárral hajtani. Dobó Pista mondta, hogy annál az erdőfoltnál, mely idelátszik, és két kilométerre van a kanyar után, a földút kettéágazik, és ha a fiatalember jobbra fordul, akkor a lejtőn kényelmesen legurulhat M. községbe, ahová különben odalent az országút is vezet. M. községet korábban K. községnek hívták, de a helyi lakosság kérésére – mivel bántotta őket, hogy a különös hangzású helynév miatt az egész környék rajtuk gúnyolódik – a belügyminiszter 1941-ben engedélyezte a névváltoztatást. Öt évvel később, 1946-ban a község lakóinak négyötöd részét kitelepítették, és a helyükbe költözőknek már mindegy lett volna, hogy K.-nak vagy másnak hívják-e a községet; ám a településen addigra már rajta ragadt az a név, hogy M.

Mire a fiatalember megkérdezte: és ha ő az útelágazásnál nem jobbra találna fordulni, hanem balra, akkor ugyan hová jutna?

A fiatalember Dobó Pistit a fiára emlékeztette. Azaz, hogy pontosabbak legyünk: megfordult a fejében, hogy a fia körülbelül így nézne ki tizenhárom év múlva, amikor huszonhét esztendős lenne. Dobó Pistinek öt évvel ezelőtt még volt egy felesége (vagy az ő szavaival, “egy működő házassága”) és volt egy tanári állása. De aztán a házasságnak is meg az állásnak is – egymástól nem egészen függetlenül – vége lett. Úgyhogy Dobó Pisti most egymagában él, és még hatvanéves korában is Dobó Pisti lesz, feltéve, hogy megéri a hatvanadik évét. Ja igen, és volt egy fia. De mi a magunk részéről úgy sejtjük, hogy ez a kerékpáros fiatalember csöppet sem hasonlít rá.

Ha a kerékpáros bal kéz felé fordulna – magyarázta Dobó Pisti –, akkor úgy haladna, mint a népdalban emlegetett juhász, “egyik dombról a másikra”. Arrafelé mehet húsz, harminc, akár negyven kilométert is anélkül, hogy lakott helyet érintene. Ezen a területen a falvakat még a török idők harcai során elpusztították, és azóta sem telepítették újra őket.

Errefelé van a Kis Nyulas – mutatott egy bozótos horpadásra –, arra meg az Öreg Nyulas, aztán jönnek a halálról elnevezett helyek: Icig-halála, Kisbence-halála, Részegjuhász-halála. Az embernek olyan érzése támad, hogy ott kezdődik a halottak birodalma, vagy legalábbis vége van a világnak.

A fiatalember összeráncolta a homlokát. Szemlátomást erősen gondolkodott, vagy azon, hogy vége van a világnak, vagy azon, hogy jó lesz-e neki harminc-negyven kilométert kerékpározni lakatlan vidéken, leszálló alkonyatban. Végül így szólt:

– Csakhogy mi ismerjük ám egymást!

Mindjárt meg is mondta, hogy ő kicsoda.

– Én vagyok a Gombos Gyöngyinek a férje!

Azzal beletaposott a pedálba. Több mint egy percig látszott még, amint végiggurul a kanyaron, majd eltűnik az útelágazásnál. Nem is hinné az ember, hogy egy perc milyen hosszú idő.

Dobó Pisti aznap, szokásától eltérően, elsétált egészen az útelágazásig, sőt valamivel még azon is túl.

Gombos Gyöngyi a tanítványa volt nyolc-tíz évvel ezelőtt, jól emlékezett rá, már amennyiben jól emlékezhetünk olyasvalakire, akire jóformán sohasem gondolunk. Magas, vékony, szőke lány volt, nem túl okos, nem valami kedves. Az arcvonásait a férfi már nem volt képes felidézni. Egyszer, amikor a lány valami füzetért vagy mappáért jött, és bekopogtatott hozzá, ő megdicsérte a ruháját, a lány azonban elhárította a dicséretet, mondván: “Tanár úr zavarba hoz.” És vállat vont, sőt mintha még az ajkát is lebiggyesztette volna.

Egyszer egy másik tanítvány azt mesélte Dobó Pistinek, hogy “a Gombos Gyöngyi már feleség, sőt már anya!” És lehetetlen volt hangjában egy árnyalatnyi irigységet meg nem hallani. Erre a beszélgetésre – ne szépítgessük – egy nem túlzottan széles ágyban került sor, a szeretkezés utáni, elalvás előtti percekben, amikor az egyik a másiknak és a másik az egyiknek mindenféle történeteket mesél. Akkoriban a “működő házasság”, melyről az imént szót ejtettünk, már igen rosszul működött, sőt voltaképp sehogyan sem. Úgyhogy ennek a másik tanítványnak az arcvonásaira a férfi jól, nagyon is jól emlékezett, pedig őt sem látta már vagy négy éve.

Igaz is! Tényleg! Hónapokkal ezelőtt hallotta, hogy egy fiatal házaspár megvett és felújított egy régi házat a főutca kifelé eső végén. Ő látta is ezt a felújított házat, sőt, ha jól meggondoljuk, minden este, valahányszor sétára indul a domboldal felé, elhalad a Gombos Gyöngyiék felújított háza előtt. Meg aztán – ez is csak most jut eszébe – szombat délelőtt látott a vegyesboltban egy városiasan öltözött, szőke fiatalasszonyt, ám akkora volt a tülekedés, hogy ő nem ismerte fel a távoli ismerőst. A fiatalasszony pedig azért nem vette őt észre, mert mindkét kezét lehúzták a nehéz kosarak, ráadásul egy ötévesforma kisfiúval próbált alkudozni, aki üvöltve, toporzékolva követelt marcipángolyót és dobozos fagylaltot.

A férfi kiszámította, hogy a fiatalasszony – ha valóban ő az – még most is csak huszonnégy éves. Korán kezdte a családi életet. Érettségi után teherbe esett, bizonyára véletlenül, aztán úgy döntöttek, hogy megtartják a gyereket, és összeházasodnak. De ha így van – vonta le Dobó Pisti a következtetést –, akkor a Gombos Gyöngyi férje nem fog messzire biciklizni. Perceken belül visszafordul. És valóban, már fel is hangzott az iménti surrogás, méghozzá megint hátulról, mert az útelágazásnál Dobó Pisti jobbra fordult, M. község felé, Gombos Gyöngyi férje pedig a másik irányból közeledett. Olyan volt, mintha a Bikemag nevű kerékpáros szakfolyóiratból lépett volna ki, vagy mintha egy kifestőkönyv színes ábrái közül lett volna ollóval kivágva, éppen csak a sisakja és a térdvédője hiányzott. Dobó Pisti hiába töprengett, hogy hívják a fiatalembert, képtelen volt a nevét felidézni. Pedig hallotta ezt a nevet négy-öt évvel ezelőtt, nem is egyszer, abban a bizonyos nem túl széles ágyban. Arra világosan emlékezett, hogy kellemetlenül érezte magát, amiért egy vadidegen férfinevet hall, miközben egy meghitten ismerős, felhevült női test préselődik az ő testéhez, de a névre nem emlékezett már.

Gombos Gyöngyi férje furcsállotta, hogy az útszakasz, melyen végigbiciklizett, éles cikcakkot, vargabetűket ír le, miközben átvág a mezőkön. Pedig ennek igen egyszerű a magyarázata. Ezen a szakaszon a földút a megyehatár. A föld balra az egyik megyéhez, jobbra a másik megyéhez tartozik már vagy nyolcszáz éve. Ha egy haramia átszaladt ezen az úton, a vármegyei pandúrok nem üldözhették tovább, még csak utána sem lőhettek, mert az illetékességük nem terjedt a kerékvágáson túl.

A fiatalember tolta a kerékpárját, úgy lépkedett a környéket alaposan ismerő férfi mellett. Látszott rajta, hogy nem siet. Meg is mondta, miért. Azért, mert a felesége odahaza tortát főz, és ő nem akarja zavarni.

Ilyen furcsán mondta, mintha a tortát főzni kellene.

Az ő felesége, a Gyöngyi egy szóval sem állította, hogy tortát fog főzni, mert a Gyöngyi őt ezzel a tortával meg akarja lepni, tudniillik neki ma van a születésnapja. Meg a névnapja is. Mert nála ez a kettő ugyanarra a napra esik.

Dobó Pisti, miközben gépiesen gratulált, próbálta kiszámítani a fiatalember keresztnevét. Biztosra vehető, hogy nem Edgár. Nem is Kornél. Talán Csaba? Nem, semmiféle Csabára nem emlékszik. Pedig azoknak van ilyenkor névnapjuk. Dobó Pistinek meglehetősen bizonytalan elképzelései voltak a névnapokról, még a sajátját sem tudta mindig, és ezzel sok mindent elárultunk róla. Olyan tulajdonságokra, jellegzetességekre derül fény, melyek aligha magyarázhatók puszta szórakozottsággal. Ettől függetlenül szórakozott is volt. Könnyen lehet, hogy azt sem tudta volna megmondani, hanyadika van aznap, melynek estéjén történetünk legnagyobb része játszódik.

Már amennyiben valaki megkérdezi tőle, hogy hanyadika van.

Ám Gombos Gyöngyi férje nem ezt kérdezte tőle, hanem azt, hogy volna-e kedve beugrani hozzájuk, és megnézni a tortát, melyet a felesége meglepetés gyanánt főzött neki.

Nem azt mondta, hogy meglepetés, hanem azt, hogy “meglepi”. És tegezte Dobó Pistát, aki sehogyan sem tudott visszaemlékezni rá, mikor is tegeződtek össze, de a fiatalember olyan természetesnek ható hanglejtéssel beszélt hozzá, hogy magától értetődőnek érezte a megszólítás közvetlenségét.

Azt felelte, hogy meglepetésből talán egy is elég, a torta, és ő nem akarja megzavarni az ünnepi vendégséget. Különben is, micsoda dolog üres kézzel beállítani? Mire Gombos Gyöngyi férje azt mondta, hogy nincs vendégség, náluk nem szokott lenni, és néhány szál útközben szedett virág eleget tesz az udvariasság kívánalmainak.

Virágot persze nem találtak. Hiszen félig-meddig már besötétedett, és ezen a területen, amióta gyomirtó szereket használ a mezőgazdaság, virág csak belterületen, kertekben fordul elő. Dobó Pisti virág helyett fölszedett az út széléről egy háromszögletűre csiszolódott, sötétszürke kavicsot. Ezen a környéken gyakoriak a hozzá hasonló féltenyérnyi, háromszögletű, lapos kavicsok. Ki tudja, miféle kezek csiszolták őket ilyen egyformára? Talán az ördög munkálkodását dicsérik, egy feledésbe merült népmonda szerint; vagy a tengerfenéken feküdtek évtízezredekig, és váltakozó irányú áramlásokban dörzsölődtek, fényesedtek? Nem tudjuk a választ, mindenesetre Gombos Gyöngyinek egy ilyen háromszögletű, lapos kavics is jó lesz.

Valószínűleg jobb is lesz a virágnál!

Gombos Gyöngyi férje mesélte, hogy a múltkor, még az ősszel, krizantémot vitt a feleségének, a fiatalasszony azonban haragosan felcsattant: hogy ő máris úgy érzi magát, mint egy temetőben! Majd, mint aki maga is érzi, hogy ezt a beszédtémát nem kellene tovább feszegetnie, hirtelen rátért egy vidám apróságra, vagy velük nemrég megtörtént esetre, melynek nem győzött eléggé nagy feneket keríteni. Nyilván az volt a célja, hogy a mondanivaló kitartson legalább a faluszéli házakig.

A fiatalasszonyt néhány héttel ezelőtt meglátogatta egy osztrák barátnője – így foglalhatnánk össze a vidám apróság lényegét. A barátnő magával hozta négy és fél éves kislányát is, akit úgy hívtak, hogy Isabell. Egyrészt nem volt kire hagynia a kislányt, másrészt azt remélte, hogy Isabell majd szépen játszani fog a kisfiúval. Csakhogy Isabellt megzavarta az idegen környezet, főleg pedig az, hogy egy addig sohasem hallott, idegen nyelven szóltak hozzá. Ráadásul otthon Isának becézték, amit az osztrák barátnő elfelejtett megmondani. Illetve, ha mondta is, Gombos Gyöngyiék nem hallották vagy nem értették, mert németül mondta. Így viszont a kislány, amikor hallotta, hogy Isabellnek szólítják az idegenek, felvakkantott, majd folyamatosan ugatni kezdett, mint egy rajzfilmbeli kiskutya, aki még nem jött bele az ugatásba, de már nagyon igyekszik. Később derült ki, hogy a saját nevét felszólításként értelmezi, tudniillik, ha az utolsó szótagot erősebben hangsúlyozzuk a kelleténél, akkor azt halljuk, hogy “Isa, bell!”, ez pedig magyarul tényleg azt jelenti, “Isa, ugass!”, és ő csak engedelmeskedett a felszólításnak.

Később aztán harapott is, pedig erre már végképp semmiféle felszólítást nem kapott. Úgyhogy mindnyájan megkönnyebbültek, amikor az osztrák anyuka hazavitte Isabellt Ausztriába.

“Ám hiába utazott haza Isabell, mert Gombos Gyöngyi férje, akár egy rossz regényíró, még csak most kezdett hozzá, hogy leírja a kislány küllemét, méghozzá szerfölött aprólékosan. A műanyag virágokkal díszített hajcsatnál tartott, amikor bekanyarodtunk a főutcába, és megérkeztünk az igényesen felújított, régi parasztházhoz. A fiatalasszony éppen kilépett az ajtón, és valamit előrevitt a kertkapuhoz, úgyhogy majdnem összeütköztünk vele. Az esti sötétben jóformán semmi sem látszott belőle, csak a lábujjai, azok ugyanis világítottak, mintha szentjánosbogarak lettek volna felsorakoztatva nagyság szerint.

Később elmagyarázta, hogy foszforeszkáló körömlakkot használ, részint egészségügyi okokból, gombásodás ellen, részint azért, hogy ezzel is nyomatékot adjon személyisége varázslatos vonásainak. Egy kissé furcsa volt, ahogyan dicsekedett ezekkel a nyomatékra szoruló vonásokkal, mintha birtokolná és eszközként használhatná őket, holott amit használt, az a foszforeszkáló körömlakk volt, mely a pazarul megvilágított konyhában már egy csöppet sem érvényesült.

Viszont a konyhára teljes joggal büszkék lehettek. Úgynevezett »amerikai konyha« volt, egybenyitva a lakórésszel, a falak és a padló vörös téglával kirakva. A halványsárga, tömör bútordarabok attól a skandináv cégtől származtak, mely tegeződő viszonyt létesít vásárlóival. Gombos Gyöngyi kijelentette: nemrég szerelték be a padlófűtést, hogy majd hideg téli reggeleken is kellemes érzés legyen a nyerstégla padlón lépkedni.

Most vettem csak észre, hogy az ötesztendei házasság és a gyerekszülés ellenére alig változott.

– Üljön le, tanár úr! – mondta kissé vonakodva.

Kértem, hogy ne tanárurazzon. Szólítson a keresztnevemen, Pistának vagy Pistinek, ahogy neki tetszik. Ellenben a tegeződést nem ajánlottam fel neki. Továbbra is magáztuk egymást, mint a régi szép időkben. Pedig azok az idők elmúltak, a mulandóság minden lehetséges értelmében.

Úgy mondom el mindezt, mintha látogatásom hosszú ideig, órákig tartott volna. Pedig ennek az ellenkezője igaz. Mindig is igyekeztem szem előtt tartani azt a szabályt, mely szerint idegen helyen tett első látogatás – különösen, ha váratlanul érkezünk – lehetőleg ne tartson tovább háromnegyed óránál.

Azzal kell kezdenem, hogy világossá vált: Gombos Gyöngyi nem főzött a férjének semmiféle tortát, eszébe sem jutott, hogy tortát főzzön. A jól ismert ajakbiggyesztéssel közölte: a tanár úr, azaz Pisti értékelni fogja, hogy mi lazán kezeljük a névnapokat meg a születésnapokat. Férje nemhogy bosszúsnak, de még csak szomorúnak vagy különösebben kedvetlennek sem látszott. Elővett a hűtőszekrényből egy üveg sört, kinyitotta, és széttöltötte két nagy pohárba.

– Kedves egészségedre! – mondta. – Isten hozott minálunk!

Most már nem lehetett megkérdezni, mi a neve.

Sohasem volt valami nagyon kedves lány ez a Gombos Gyöngyi, de lám csak, mégis milyen boldogan él! – gondoltam irigykedve és keserűen, de persze azzal a mosolygós belenyugvással is, mely lehetetlenné teszi, hogy saját bajainkat fel akarjuk cserélni mások jó dolgával vagy megelégedettségével.

Itt van ez a szépen felújított, régi ház! Itt van ez a kamaszos hevületű, sovány és lelkes ember, a férje, aki láthatóan a csillagokat is lehozza neki az égből. Így néz ki egy működő házasság, mindig is ilyennek képzeltem. És itt van ez a keskeny arcú kisfiú, aki mulatságosan hasonlít az apjára. Mintha a Gombos Gyöngyi férjének a huszonegynéhány évvel ezelőtti, gyermekkori fényképe elevenedett volna meg!

– Krisztián, elegem van belőled! – kiáltott rá az anyja. A kisfiú ugyanis beledobta az egyik söröspohárba azt a háromszögletű kavicsot, melyet az esti sétából hoztunk, a földút mellől, és torkaszakadtából ránk ordított:

– Ne beszélgessetek!!!

– Aranyos gyerek – fordultam Gyöngyihez. Nem is próbáltam úgy tenni, mintha tényleg azt mondanám, amit gondolok, és azt gondolnám, amit mondok. – Úgy veszem észre, Krisztián a maga jellemvonásait örökölte.

Ezt hallva a kisfiú még egyszer elordította magát, mintha valami csontig ható, megmagyarázhatatlan fájdalomtól próbált volna szabadulni:

– Ne beszélgessetek!!!

– Elegem van belőled, Krisztián, hagyjál minket békén! – szólt rá a húszas évei közepén járó, vékony, szőke nő, miközben betuszkolta, valósággal begyömöszölte a kisfiút az asztal alá, melynek lapján időközben szétfolyt a sör. Gombos Gyöngyi azonban megnyugtatott, hogy a skandináv keményfenyőnek nem árt a sör, még talán szebb is lesz tőle a színe. Arra is megkért, hogy ne szólítsam a kisfiút Krisztiánnak, tudniillik nem ez a valódi neve. Őt Krisztiánnak csak a szülei szólíthatják, mi is csak akkor, ha rosszul viselkedik. Most éppen rosszul viselkedik, és abból, hogy Krisztiánnak szólítom, világosan láthatja: nem toleráljuk az agresszív magaviseletet.

– No, és mi a valódi neve? – kérdeztem. Csakhogy az anya, ha akart volna, sem tudott válaszolni, mert az asztal alól harmadszor is felharsant az eszeveszett harci kiáltás, vagy inkább sikoly:

– Ne beszélgessetek!!!

Ezt követően ugatásban tört ki, méghozzá olyan hangosan ugatott, hogy az ember a saját szavát sem hallotta volna, ha ugyan kedve lett volna megszólalni. Majd hirtelen elhallgatott, de nem maradt tétlen: kezével feltolta a nadrágszáramat, és beleharapott a lábikrámba. Krumplipüréhez alkalmazkodott szájacskájával, kiesni készülő tejfogacskáival nem tudott beleakaszkodni az izomkötegbe, de azért így is felszisszentem.

– Nem értem, mi ütött ebbe a gyerekbe – sopánkodott Gombos Gyöngyi. – Azért nem lehet nálunk bulit rendezni, mert belekapaszkodik az emberek ruhájába, és belefújja az orrát. Ha megsértődik vagy megharagszik, elképesztő mennyiségű váladékot termelnek a nyálkahártyái. Nála a takony a dühkitörés jele!

– Ezért is bulizunk mindig másoknál, főleg a Földvári Emesénél – tette hozzá a férje. – Ismered a Földvári Emesét? Én sem szívesen járok hozzájuk. Nem érezném jól magamat. Meg aztán a gyerekre is vigyáznia kell valakinek. Úgyhogy amikor buli van az Emesénél, olyankor a Gyöngyi egyedül képviseli a családot.

Egy kicsit elgondolkodott. Érezte azonban, hogy angyal szállt el a ház fölött, ezért ismét megtörte a csendet:

– Elárulok egy titkot. A Gyöngyi nem azt mondja, hogy buli van, hanem azt, hogy puli van. Puli van az Emesénél!

A fiatalasszony közbevágott, a szokásos ingerült hangon:

– Ezt most miért mondtad el neki?

– Puli van az Emesénél! – kiáltotta vidáman a férj. Ügyet sem vetett a közbeszólásra. Úgy látszik, nemcsak sört ivott, hanem töményet is. – Szőrös, fekete, fürge puli! Ki sem lát a fejéből a szemével a sok-sok szőr miatt!

Most, hogy jobban szemügyre vettem, kénytelen voltam megállapítani: ez az ember iszik. Pedig nem bírja, nem is nagyon szereti. Mégis mindennap elfogyaszt legalább egy üveg vodkát. Ha így folytatja, néhány év múlva önmaga felpuffadt árnyéka lesz!

– Mi történt a gyerekkel? – kérdeztem, hogy másra tereljem a beszélgetést. – Percek óta meg sem szólal!

Tudomásomra hozták, hogy a kisfiú elaludt az asztal alatt. Gyakran előfordul, hogy miután kitombolta magát, egyik pillanatról a másikra kifárad, és elalszik ott, ahol van. Egy idő múlva felnyaláboljuk, lefektetjük, betakarjuk. Délig már fel sem ébred!

Igen ám, de nem lett volna könnyű kiszedni a gyereket az asztal alól, ahol egyenletesen szuszogva, elernyedt végtagokkal feküdt. Azt javasoltam, inkább emeljük fel az asztalt. Aztán majd visszatesszük a helyére.

Így is történt. A két férfi odább vitte az asztalt, a nő pedig fölemelte a gyereket. Úgy ölelte magához, mint valami karonülő kisbabát. Nem is olyan régen tényleg az volt még.

– Nem értem én ezt a dolgot – mondta Gombos Gyöngyi, elbeszélve az alvó gyerek arca mellett. – Orrfújás, az volt azelőtt is, de ugatás meg harapás eddig még nem volt!

– Biztosan Isabell tanította rá! – vágtam rá jólértesülten.

Gombos Gyöngyinek elsötétült az arca.

– Miféle Isabell? – kérdezte, nem is tőlem, hanem a férjétől.

A férj nem jutott szóhoz, mert a gyerek, aki csupán színlelte az alvást, beleordított az anyja fülébe, miközben vergődni, vonaglani kezdett:

– Ne beszélgessetek!!!

Az anya pedig, részint a meglepődéstől és az ijedségtől, részint attól, hogy elveszítette az egyensúlyát, kiejtette a karjai közül a gyereket. Némi rosszmájúsággal azt is mondhatnám, hogy ledobta a padlóra, egyszóval, földhöz vágta.

Akkor viszont merőben érthetetlen volna, miért beszélt hozzá olyan gyöngéden, csaknem gügyögve, ahogy a felhőtlen anyai szeretet szokott megnyilvánulni idegenek, lehetőleg magányosan élő emberek előtt. Egyébként éppen azon a helyen egy csomó pokróc és rongyszőnyeg hevert egymásra dobálva. A kisfiú azokra zuhant, így tehát nem ütötte meg magát. Semmi oka nem volt rá, hogy üvöltsön, de a történtek után nem lepődtem volna meg, ha ezt mégis megteszi.

A gyerek azonban nem üvöltött. Feltérdepelt az egyik rongyszőnyegen, és az arcát a kezébe temetve, csöndesen sírni kezdett.

Annyira megdöbbentő látvány volt, hogy hosszú másodpercekig nem kaptam levegőt. Vajon hasonló helyzetben, kilenc vagy tíz évvel ezelőtt, hogyan vigasztaltam volna meg a saját fiamat? Igen ám, de mire ez a kérdés átvillant a fejemen, addigra észrevettem, hogy a gyerek a sírást is csak színleli, mint az alvást az imént. Kétségkívül ügyesen csinálta. Legalábbis az anyját sikerült megtéveszteni.

– Tomika, nyuszika! – duruzsolta a fiatalasszony. – Megyünk aludni, Tomika, cicuka! – Mintha még azt is mondta volna a gyereknek, hogy: husimusi.

– Szóval Tomikának hívják – állapítottam meg. – Vagyis Tamásnak. Igazán kitalálhattam volna!

– Igen, Tamás – felelte Gombos Gyöngyi, miközben nyugtalan pillantást vetett a nadrágomra –, Tamás, de csak amikor jó fiú. Mert amikor haszontalan, rossz fiú, akkor Krisztián.

– No hiszen! – kiáltottam, és jót nevettem. – Itt növekszik a szemünk láttára egy újabb Dr. Jekyll és Mr. Hyde!

Gombos Gyöngyi azonban, úgy látszik, nem ismerte Stevenson könyvét. Nem értette, miről beszélek. Nekem pedig elment a kedvem a nevetéstől. Ugyanis lehajoltam, hogy megigazítsam a nadrágomat, és észrevettem, illetve kitapintottam annak nyomát, hogy a kisfiú – felőlem hívhatjuk Tamásnak is! – az imént az asztal alatt belefújta az orrát a nadrágom szárába.

Amint az ujjammal odanyúltam, olyan érzést keltett, mintha a kisfiúnak – Tamásnak – nem annyira náthája,mintha inkább magömlése lett volna. Pedig egy ilyen idős gyereknél az még nagyon korai.

Kérdeztem, hol lehet kezet mosni, de nem kaptam választ. Nem is felelhettek volna, hacsak udvariatlanul a szavamba nem vágnak. Nem törődtem a szülőkkel, most már csakis a gyerekhez – Tamáshoz – intéztem szavaimat.

– Ide hallgass, Tamás! Ha akarod, elmondok neked egy mesét, mielőtt elalszol. Nekem is volt egy fiam, és amikor még olyan kisfiú volt, mint most te, neki is mindig ezt meséltem. Akarod hallani?

Tamás körbetekerte magát egy hosszú rongyszőnyeggel, valósággal bebábozódott. Végül még a karját is elrejtette a színes textilcsíkok mögé. Csak a feje látszott ki. Alig észrevehetően bólogatott.

Mesélni kezdtem.

Életem egy bizonyos szakaszában igen sokszor elmondtam ezt a mesét. Szó szerinti pontossággal, mindig ugyanazokkal a fordulatokkal meséltem. Végül már olyan gépies biztonsággal hadartam a csattanó felé kapaszkodó mondatokat, mintha azok egy felületesen hívő ember esti imádságának vagy egy bírósági határozatnak volnának az összetevői. Nem akartam, hogy a mesélő egyénisége nyomuljon előtérbe, és eltakarja magát a mesét. Annál fontosabb volt, hogy a gépiesen elhadart szavak szembeforduljanak a cselekménnyel, és a maguk sajátos, külön életét éljék. Ha ugyan lehet életük a szavaknak.

Elmondtam a gyereknek, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bácsi, úgy hívták, hogy Hubi bácsi. Hát ez a Hubi bácsi egy szép napon a Szent István körúton sétálgatott, amikor szembejött vele az ördög. Az ördög megismeri Hubi bácsit, mert osztálytársak voltak. Megkérdezi tőle: »Szervusz, Hubi bácsi, hogy ityeg a fityeg?« Mondja Hubi bácsi, hogy ő jól van, csak az a baj, hogy nincs pénze. Mire így szól az ördög: »Ne aggódj, Hubi bácsi, mindjárt lesz pénzed, ha nekem adod a lelkedet, meg a bal felső hatos őrlőfogadat!«

Hubi bácsi kitátja a száját, az ördög pedig, hipp-hopp, karmos mancsával benyúl Hubi bácsi szájába, kihúzza a Hubi bácsi zápfogát, és mindjárt utána a lelkét is kihúzza, méghozzá olyan gyorsan és ügyesen, hogy csak egy egészen kicsikét fájt.

Igazából nem is ezt meséltem. Ezt csak szerettem volna mesélni, de az utolsó pillanatban meggondoltam magamat. Meglehet, hogy a gyerek túlságosan ijesztőnek találná ezt a mesét.

Így tehát inkább csak a folytatást meséltem.

Azt mondja Hubi bácsi: »Hallod-e, te ördög! Kihúztad a legszebbik zápfogamat, ezenkívül a bal felső lelkemet is kihúztad, úgyhogy most már hadd lássam a pénzt, amit ígértél!« Feleli az ördög: »Mit akarsz tőlem, te Hubi bácsi, te szegény hülye lúzer? Inkább örülj, hogy nem fájt, vagy csak egy egészen kicsikét!« És ezzel vége is van a mesének.

Elhallgattam, bár a mesekutatás klasszikusa, Bruno Bettelheim azt írja, hogy pedagógiai szempontból kártékonyak a rosszul végződő mesék, mert a bontakozó gyermeki lelket még mélyebbre taszítják az amúgy is mélységes csüggedésben. Csakhogy én egy ideje megszűntem pedagógusnak lenni!

Ugyanakkor az sem igaz, vagy legalábbis erős túlzás, hogy nem törődtem a kisfiú szüleivel. Szemem sarkából mindvégig őket figyeltem, és igen komoly erőfeszítéseket tettem, hogy elnyerjem tetszésüket, noha tisztában voltam vele, hogy ez jóformán lehetetlenség. Arcomat a gyerek felé fordítottam, miközben a szülőket igyekeztem szemmel tartani, és ettől annyira megfájdult a szemem, hogy káprázni kezdett. Láttam vagy látni véltem, hogy a kisfiú, miután betekerte magát a rongyszőnyegbe, egyik percről a másikra megöregedett, anélkül, hogy felnőtté vált volna. Olyan volt az arca, mint a meleg szobában tárolt golden alma tél végén. Már csak az hiányzott, hogy hosszú, fehér szakálla nőjön!

Az a homályos érzésem támadt, hogy ettől a veszélytől én, csakis én óvhatom meg. Amíg mesélek, addig valamelyest mégiscsak meggátolhatom azt a szakállat a növekedésben.

Sietve leszögeztem tehát, hogy az iménti kijelentés, miszerint ezzel vége is van a mesének, csupán egy tényállítás az ördög részéről, az a fajta sejtés, melyet a régi görög filozófusok nyavalyatörésnek minősítettek. Hiszen az ördögnek soha sincs igaza, a gyermek- és családi mesékben pedig éppenséggel pórul jár. Még egy földműves, egy molnár is bármikor becsaphatja az ördögöt, legalábbis a mesében. Igaz ugyan, hogy Hubi bácsi, akiről beszélek, sohasem volt földműves, molnár pedig csak annyiban volt, amennyiben időnként, nagy ritkán a kávédarálót üzemeltette.

Ugye, nektek is van kávédarálótok?

Ebben a pillanatban ébredtem rá, miért látszik olyan elaggottnak a gyerek arca, sőt most már az egész feje, amint a rongyszőnyeg fodrai fölött billeg, akár a hullámzó vízen a merüléshez készülődő tőkés réce: valójában a félelem torzította el a kialakulatlan arcvonásokat. Olyan irtózatot és rettegést vettem észre, mintha a gyerek magát az ördögöt pillantotta volna meg, akivel Hubi bácsi találkozott, persze csakis a mesében. Igazat szól a közmondás, mely szerint nem jó az ördögöt a falra festeni.

Választanom kellett: vagy elhallgatok egyszer s mindenkorra, vagy valamiféle tréfás fordulat felé vezénylem a fabulát, a mesebeli cselekményt, hogy a felgyülemlett szorongás egy csapásra feloldódjék a felszabadító hatású, harsogó nevetésben!

»Nos hát, Hubi bácsikám, édes öregem« – így szólt az ördög –, »ha tényleg látni akarod a pénzedet, akkor menj haza, és hajolj ki az ablakon. Hidd el nekem, látni fogod azt a pénzt! Ott fog heverni a pénzed az utcán, csak le kell hajolnod érte!« Úgyhogy többet nem is beszélünk az ördögről, mert az ördög, alighogy ezt kimondta, beült a fekete Landrover terepjárójába, mely ott parkolt a Honvéd utca sarkán, és elszáguldott a Markó utcai bíróság felé.

No, és mi törtét Hubi bácsival? Hubi bácsi hazasétált nagy szomorúan. Azért volt szomorú, mert eszébe jutott, hogy: ha ő kihajol az ablakon, akkor hiába látja meg az utcán a pénzét, nem tudja fölszedni a járdáról, mert a Hubi bácsi a harmadik emeleten lakott, és akárhogy nyújtogatta volna a karját, sehogyan sem tudott volna az ablakból rátenyerelni a járdára.

Úgyhogy okosabb lett volna, ha szegény Hubi bácsi nem hajol ki az ablakon. De ő túl akart járni az ördög eszén, és azt gondolta, hogy: először is kihajol és meglátja a pénzt, másodszor jól megjegyzi azt a helyet, ahol a pénz hever, harmadszor lemegy a lifttel az utcára, és lehajol a pénzért.

No, és mi történt? Hubi bácsi kihajolt az ablakon, és nem elég, hogy nem látott az utcán semmiféle pénzt, hanem ráadásul abban a szempillantásban akkora szarvasagancs nőtt a homlokára, mint ide Lacháza. Próbált visszahúzódni, de nem tudott, mert az ágas-bogas szarvasagancs, akárhogyan erőltette is, nem és nem fért át az ablakon.

Összegyűltek az emberek az utcában, távcsővel nézegették Hubi bácsit. Azt hitték, az ott egy valódi szarvasbika. Zászlókat lengettek, egy ütemre bömbölték: »Szarvasbika! Ablakkeret!«

Aztán már csak azt kiabálták: »Ab-lak-keret! Ab-lak-keret!«

Ugyanis jött egy tűzoltóautó meg egy daruskocsi, és Hubi bácsit az utca felől kiemelték az ablakból, és beszállították a Fővárosi Állat- és Növénykertbe, ahol külön kifutót kapott, ezen kívül kapott ebédet is, de nem ám töltött káposztát vagy rántott csirkét, hanem szép zöld füvet, minden mennyiségben. Kínálgatták Hubi bácsit, mondogatták neki: »Tessék, fű!« Hubi bácsi meg a szájába vette, jól megrágta, jól kiköpte, és azt felelte: »Fű, de rossz!«

Itt a vége, fuss el véle!

Halálos néma csend lett. Pedig most még egy olyan iciri-piciri angyal sem szállt el a ház fölött, mint a kisujjam. Éreztem, hogy egy szempillantás alatt kiszalad az arcomból a vér. Olyan gépiesen hadartam el ezt a rögtönzött mesefolytatást, mintha már tizedszerre, századszorra mondanám, és közben észre sem vettem, hogy akaratom ellenére mire ébresztettem rá vendéglátóimat. Olyasmiről világosítottam fel a gyereket, méghozzá a szülők jelenlétében, ami a házasságok szempontjából hétköznapi esemény, szinte már természetesnek tekinthető. Nincs benne semmi szokatlan vagy mesébe illő.

Persze, annál kellemetlenebb dolog váratlanul szembesülni vele. Úgyhogy a felszabadító hatású, harsogó nevetés elmarad!

Felálltam, elköszöntem, kimentem a házból. Az udvar sötét volt, de az utcai lámpa fényében meg tudtam nézni az órámat. Sikerült belül maradnom a negyvenöt percen, ami az első látogatás maximális időtartama, különösen, ha váratlanul érkezik az ember. Még egy utolsó pillantást vetettem az igényesen felújított, régi házra. Az udvarra néző ablak tárva-nyitva állt, és az előreszűrődő konyhai világításban úgy tátongott az üres ablakkeret, mintha annak a férfinak – felőlem lehet a neve Hubi bácsi! –, aki az imént kihajolt rajta, odanőtt volna a homlokára egy óriási nagy szarvasagancs.”

 

*

 

Vannak történetek, melyek akkor is készen vannak, ha nincsenek befejezve. Viszont vannak olyan történetek is, melyeknek hiába van egy befejezésük, még sincsenek készen. Az ilyen történetek megkövetelik, hogy másodszor is, néha bizony harmadszor is nekirugaszkodjunk a befejezésnek. Eközben óvakodjunk attól, hogy átessünk a ló másik oldalára: ugyanazt a mesét vagy elbeszélést nagyon sokszor – mondjuk, tíznél többször – semmiképpen sem ajánlatos befejezni.

Dobó Pisti aznap este, szokásától eltérően, nem a domboldalra vezető dűlőúton indult sétájára, hanem ellenkező irányba, a temető felé. A temető mellett is futott egy dűlőút: aki erre jár, bal kéz felé találhatja az embermagasságú csalánban lappangó régi sírköveket, jobbra az egykori tsz-majort, melynek épületeire erős fényű reflektorokat szereltetett az új tulajdonos. Ezek a gyűjtőtábori hangulatot árasztó világítótestek vízszintesre vannak állítva, így tehát nemcsak láthatóvá teszik a dűlőút egy hosszú szakaszát és a mögötte húzódó szántóföldeket, hanem kíméletlenül el is vakítják azt, aki szemközt halad velük.

A reflektorok felszerelése óta Dobó Pisti nemigen sétál a temető felé. Nem kedveli sem azt a látványt, melyet az éles fénykévék megvilágítanak, sem azt a percekig tartó vaksi hunyorgást, mely visszafelé jövet akkor is elkerülhetetlen, ha félrefordítja a fejét.

Most mégis arra indul, a temető felé.

Éppen elhalad a kocsma udvara mellett. Egyszerre csak megtorpan. Valami fölkeltette a figyelmét.

A kocsma udvarán, vadgesztenyefák és hársak alatt, asztalok vannak, melyeknél azonban ilyenkor már nem ül senki. Ezeken a meleg nyári estéken a sötétedés egyértelműen jelzi a zárórát. A félig nyitott, lámpafényes ajtó viszont azt üzeni, hogy Erzsike még nem zárta le a kasszát, és egy villámgyors féldecit még talán ki lehetne rimánkodni belőle.

Mindenesetre Dobó Pisti nem az asztalokat figyeli, nem is az ajtót. Ő a kerítésnek egy másik, már az udvar vége felé eső pontjánál torpant meg. A kocsmaudvar végében faoszlopokon nyugvó zsindelyfedél húzódik. Záróra előtt az udvarnak ez a része már nincs megvilágítva, de még így is látszik, hogy ez a kuglipálya. Az utca felőli első faoszlopnál, közvetlenül a kerítés mögött van egy hirdetőállvány. Dobó Pisti ezt figyeli már legalább egy perce. Nem a hirdetményekre kíváncsi, hiszen azokat el sem tudná olvasni a sötétben, hanem a földet bámulja mereven, szinte már megbűvölve.

A hirdetőállvány tövében fénypontocskák sorakoznak, mintha a kuglijátékosok, mielőtt hazamentek volna, sorba állították volna parázsló cigarettáikat. Meg is lehet számolni őket, öt meg öt az tíz. Így tehát minden okunk megvan rá, hogy szégyenkezzünk az éppannyira szükségszerű, amennyire ügyetlen kiigazítás miatt: nem cigarettacsikkeket látunk – ugyan, dehogy! –, hanem foszforeszkáló körömlakkot. Ezzel szemben a fiatal nőt, akihez a körömlakk tartozik, eltakarja előlünk a hirdetőállvány.

Hátulról, a kuglipálya végéből zörömbölés hallatszik: az a kisfiú, akit az előző lapokon láthattunk, egy ott felejtett golyóval gurigázik.

Dobó Pisti már éppen továbbindult, amikor a fiatalasszony ráköszönt, és megkérdezte tőle, nem tudna-e venni neki egy doboz cigarettát, mert őnála csak egy húszezres van, Erzsike pedig nem tud visszaadni. A férje ugyanis reggel, amikor összecsomagolt és elment, nemcsak az összes aprópénzt vitte magával, hanem a cigarettát is.

Dobó Pisti nem kérdezte, milyen cigarettát kíván a hölgy, mivel csak egyféle volt. Abból vett egy dobozzal. Az utolsó pillanatban fordult ezzel az óhajjal Erzsikéhez, aki éppen készült lezárni a kasszát.

A fiatalasszony rágyújtott. A fellobbanó gyufa egy pillanatig – még egyszer, utoljára – láthatóvá tette az arcát, egyszersmind ki is domborította az arcvonások halotti maszk jellegét. Ennek ridegségét némileg ellensúlyozta az a parázsló cigaretta sugallta, vidám gondolat, mely szerint miért is ne használhatna ez a csinos nő, az elbűvölő vonások nyomatékosabbá tétele végett, foszforeszkáló ajakrúzst?

– Nincs nekem semmi bajom a férjemmel – jelentette ki egy jó mély szippantás után –, csak ne kelljen lefeküdnöm vele, és ne kelljen látnom az arcát. Amúgy kedveljük egymást, jól megvagyunk, azt leszámítva, hogy összecsomagolt és elment. A gyerek egyelőre még azt hiszi, hogy visszajön az apja. Én nem mondom neki, hogy visszajön, meg azt sem mondom, hogy nem jön vissza. Nem mondok neki semmit.

– No, és az a férfi – kérdezte Dobó Pisti –, akit a göndör haja miatt maguk Pulinak becéznek?

– A Puli, az egy tapló – mondta a nő, miután kifújta a füstöt. – Nem tud az semmit. Csak egyvalamit. De azt nagyon jól.

Elégedetten cigarettázott, miközben – az arca alsó felét leszámítva – egész teste valósággal feloldódott az esti homályban, akár az antennák a háztetőkön, vagy kissé hátrább a késő barokk templomtorony. Mindenesetre magyarázkodni próbált:

– Nem is göndör a haja, hanem igazából Palinak hívják, és innen van az, hogy Puli.

Dobó István az egri várvédők hősiességével tette fel az utolsó kérdést:

– No, és a maga férjét hogy hívják?

Választ nem kapott, mert ebben a szempillantásban abbamaradt a zörömbölés. Tamás, aki valójában Krisztián volt, sorsára hagyta a kugligolyót, és előlépett a zsindelytető alól. Valami fehérség lengett az állkapcsa alatt, mintha tényleg hosszú, fehér szakálla nőtt volna, és nem volt könnyű azonnal észrevenni, hogy valójában csak egy hosszú ujjú, fehér pólót kötött a nyakába, mert már hűvösek voltak az esték. A kisfiú odaszaladt az anyjához, belecsimpaszkodott, és mint a szilveszteri malac, amikor éppen elvágják a torkát, hörgésbe fulladóan visította:

– Ne beszélgessetek!!!

Az elkövetkező estéken – Dobó Pisti láthatta – égett a villany az igényesen felújított, régi házban. Egy Landrover parkolt eleinte a kapu előtt, később odabent az udvarban. Hasonlított ahhoz a példányhoz, sőt meglehet, hogy éppen az volt, mellyel az ördög közlekedett a mesében.

Aztán egyszer, két vagy három hét múlva, sötét maradt az utcára néző ablak, és attól kezdve mindig sötét volt. Aztán, miután vége lett a nyárnak, az utcai lámpa fényében látszott, hogy be van törve az üveg. Osztályismétlésre ítélt kamaszok törték be véletlenül, akik bosszúságukban, amiért elkezdődött az iskola, vadgesztenyével hajigálták egymást. Később az ablakot ismeretlen tettesek észrevétlenül beüvegezték. Ezzel egy időben megjelent a kuglipálya melletti hirdetőállványon egy számítógépen írt és szerkesztett közlemény, mely szerint igényesen felújított, régi ház eladó, alatta egy mobilszám a szokásos módon fejre állítva, sok példányban, letéphető szelvényeken. Hetekig, hónapokig ott maradt kifeszítve a többi idejétmúlt hirdetmény között, amíg ronggyá nem áztatták az őszi esők.