Amikor a temetés az esős novemberi délután véget ért, meg akartam keresni a “Papa” nyughelyét is, de a sírok rengetegében nem találtam. A gyászolók közben mind elmentek, s miközben a villamosra vártam, óhatatlanul eszembe jutott: néhány éve még együtt álltunk itt ketten a “Papa” temetése után. Halász Elődöt nevezte Bécsy Tamás “Papának”, pedig egykori tanára nem sokkal volt idősebb nála. De tisztelte, és akkor is ragaszkodott hozzá, amikor a legendás szegedi professzor már visszavonultan élt, mert – bevallása szerint – sokat köszönhetett neki. Többször is elmesélte, hogy az ötvenes években mint “osztályidegent”, az egykori makói polgármester fiát, el akarták távolítani az egyetemről, s Halász Előd közbelépésére fejezhette be tanulmányait. Valószínűleg ezek a tapasztalatok is éltek benne, hogy amikor “Papa” ajánlására Pécsre hívott tanársegédnek, s a hajdani pártirányítású vezetés (bizonyára pannonhalmi múltam miatt) elutasította pályázatomat, ő nem törődött bele, s két év után megkeresett azzal, hogy Pestre megy tanítani, így ismét van egy szabad álláshely a főiskolán. Nos, én meg Bécsy Tamásnak lehettem hálás, és jó volt tudni, hogy ilyen bezáruló körök is vannak életünkben. Mivel néhány év múlva, az egyetemi képzés indulásakor ismét visszatért Pécsre, közvetlen munkatársa lehettem.

Mint mindenki más, aki közelebbről ismerte, én is rengeteget tanultam tőle. Nem csupán irodalomismeretet, hanem szemléletet is: tudományban, értelmiségi létben és emberségben egyaránt. Kevesek kiváltsága, és nyilván neki sem csak úgy “megadatott”, hanem kiküzdötte és megszenvedte, hogy “egy tömbben”, egész lényével lehetett ember, tanár és tudós. A sorrend az ő esetében bizonyára így igaz. Hiszen – ellentétben a “burokban születettek” és karrierépítők fényes pályájával – neki a felíveléshez keményebb sors jutott. A nélkülözés, az éhezés éveire azonban a rá jellemező humorral emlékezett vissza, s a mártírkoszorút sohasem hordta. Meggyőződésem, hogy az egész életet, nemcsak a szakmát, kihívásnak tekintette, harcát azonban sohasem görcsös erőlködéssel vívta, hanem óriási energiával és egyéniségének természetességével. Mert amit a sors egyik oldalon – a kibontakozás éveiben – megtagadott tőle, azt a másikon kárpótolta azzal, hogy fogyni nem tudó erőt biztosított pályája megvalósításához. De ez az út nem csupán a szellem önmegvalósításának emelkedő ívét mutatta, hanem az emberség megőrzésének legszebb példáját is. Úgy futott a csúcsig, hogy senkit sem lökött félre az úton. Ezért sohasem kell mondanunk róla: “Nagy tudós volt, de…” Nem csupán kollégáival, mindenkivel szemben nagyvonalú, már-már tékozlóan bőkezű volt. Nem méricskélte, hogy mit kap vissza az odafordulásból. Szabadságának titka alighanem életszeretetében és az abból fakadó energiában rejlett. Élet- és emberismeretéből következett, hogy hálát senkitől sem várt, s azon kiváltságos emberek közé tartozott, aki nem ért rá mások hitványsága miatt megsértődni. Az élet és a szellem örök lendületében élt. A kettőt egymástól nem különválasztva, hanem eredendő természetességgel összekapcsolva. Egy jellegzetes kép a bevésődött emlékek közül: amikor Györökön meglátogattam egy nyáron a 80-as években, egy présházféle épületben találtam, ahol, mint megtudtam, egész nyarakat töltött nomád körülmények között, a hajnali és esti úszások közötti időt írással töltve. Ebédre hívott, mert szeretett főzni és tudott is. Szeretett élni – az élni igazán tudók mohóságával és közvetlenségével.

Ez a természetesség életének minden területét áthatotta. Kapcsolatait éppúgy, mint előadását. Hogy egyetemi tanárként is mindig eleven kapcsolatban tudott maradni tanítványaival, az jórészt talán a “számkivetés” sok mindent kárpótló hozadékával is magyarázható. Mivel akadtak hajdan volt elvtársak, akik mindent megtettek, hogy, ha már az egyetem elvégzését nem sikerült megakadályozni, legalább a tehetséges pályakezdő munkáját gátolják, ezért a tanári ranglétra minden fokozatát végigjárta. De nem egy mellőzött tehetség keserűségével, hanem olyan buzgalommal, ahogy egy háború előtti államtitkár a csopaki Növényvédő Állomás portásaként a kaput nyitogatta. Mert mindketten tudták: méltóságon aluli munka nincs, legfeljebb méltóságukat vesztett emberek vannak. Persze nemcsak ezért lehetett Bécsy Tamás általános iskolai tanárként is elégedett ember, hanem mert minden érdekelte e szakmából – a gyerekek nevelése is. Többen mesélték nekem, akik gimnáziumi tanítványai voltak, hogy nem csupán magyaróráiért lelkesedtek, hanem az egész emberért, aki törődött velük, és sohasem sémákban gondolkodott, hanem valós helyzetekben. Nem fontoskodott, hanem egyéniségeket nevelt. Ez a hitelesség és odafigyelés a későbbi egyetemi tanárt ugyanúgy jellemezte. Hallgatóit már az első évfolyamon igyekezett megismerni, s köszönéskor nevükön szólította őket. Amikor az egyetemi képzés irodalmi programját kidolgozta, bevezette az úgynevezett tutori órákat, amelyek – angol mintára – tehetségkövető, kiscsoportos foglalkozást írtak elő. Mivel azonban ő is nagyon jól tudta, hogy nem Angliában élünk, ezért e rendszer csendes, de szükségszerű elhalását (pénz és tanár hiányában) csodálkozás és felháborodás nélkül vette tudomásul.

A napokban hallottam egy szép és méltó megemlékezést a rádióban Bécsy Tamásról. Egykori tanítványa, majd későbbi munkatársa többek között a professzor-kolléga előadásainak elegenciáját emlegette. Nem tudom, mennyire találó ez a kifejezés. Sokszor hallottam én is előadni, egyetemen és másutt is, s engem inkább Bécsy Tamás előadásainak elevensége ragadott meg. Nem csupán a beszédmód lendülete, hanem az okfejtés módja, mely elsősorban a közvetlen meggyőzést szolgálta. Mindegy, kik voltak hallgatói, úgy beszélt mindig, hogy ne csupán elhiggyék, mennyire fontos és érdekes, amit tárgyal, hanem hogy meg is értsék. Ámulatba ejtő rébuszok helyett ezért inkább élő példákkal igyekezett közelebb hozni hallgatóságához az irodalmat. Nem csak tanította, hanem hitte is, hogy “rólunk szól a mese”, ezért a legbonyolultabb összefüggéseket is képes volt a valóság, az ember viszonyaira (is) vonatkoztatni. Elvontság és empíria nála sohasem került szembe egymással, ellenkezőleg: míg az egyik az irodalom szellemi távlatait mutatta, a másik érzéki szépségét. Pontosan azt, ami egész habitusából fakadt, és fordítva: ami azt meghatározta. Valahogy úgy, ahogy Brecht művészetében tapasztalhatjuk – annak ideológiai elszántsága nélkül. Előadásainak lényegét szerintem a dialógushelyzet alkotta, a monologikus forma ellenére is annak (ösztönös és tudatos) feltételezése, hogy aki jelen van, azzal ő beszélget. Egyes kitérők és utalások mindezért nem csupán az előadó véleményét közvetítették, hanem az együttgondolkodás kimondatlanul is élő igényét.

Miként az embert a tanártól, ugyanúgy nem lehet Bécsy Tamás egyéniségében a tudóst az előbbi kettőtől elválasztani. Az, ami számtalan esetben csak jámbor óhaj marad, hogy a tanár lehetőleg csak azt tanítsa, amit tud, mármint mélységében is tud, számára aligha volt valaha is kérdés. Mert nemcsak az életet szerette, hanem a megismerés szépségét is. Mint kiváló tanár tudta, hogy az ismeretek tantárgyban kijelölt köre esetleges, ezért a tárgyban való gondolkodásra ösztönzött. Nem emlékszem, hogy mondta-e, de biztos vagyok benne, hogy első nagy munkája, a Drámamodellek és a mai dráma a tanításból nőtt ki, vagy legalábbis annak konfrontatív ereje is ösztönözte a megírásra. Mivel az elmélet nála az irodalmi mű megismerésének és megértésének közvetlen célját is szolgálta, ezért művei a tanításon kívül a dramaturgia és a színházelmélet konkrét feladataiban is alapművekké válhattak. Elméleti következetességét pedig azért csodáltam, mert a legtöbb drámaelmélettel szemben Bécsy Tamás a nehezebb és alig járt utat választotta akkor, amikor a dráma mint műnem lényegiségét nem ismeretelméleti, hanem ontológia alapról közelítette meg. Mivel ez a vizsgálati szempont természetesen a többi irodalmi műnem esetében is éppolyan jogosult, ezért alapvető iránymutatást jelentett például számomra az a gondolata, hogy az ismeretelméleti alapon történő műfajmegjelölések csak egy-egy szegmensét jelzik a műalkotás összetevőinek, ezért sohasem lehet e megközelítésben létrehozni a tudományosan is megalapozott “közös nevezőt”. Bár maga is nagy elméleti összefüggésekben alkotott, gondolkodói szabadságát az adta, hogy nem volt semmi rendszerkényszer foglya. Így sikerült kikerülnie a szakmánkban rejlő két szélsőséges attitűd csapdahelyzetét: a végletes szkepticizmust és az áltudományt. A “Papát” ugyan gyakran idézte – “az irodalomtudomány sem nem irodalom, sem nem tudomány” –, de egy percig sem hitte, hogy Halász Elődnek igaza volna. Egykori professzorunk mindent tagadása viszont jó volt arra, hogy távol tartsa bármiféle egyoldalúságtól. Függetlenül attól, hogy ő milyen teoretikus és irodalomtörténeti álláspontot képviselt, tisztában volt azzal: az is csak egy út a tudományos megismerésben. Mindig tetszett, hogy épp ő, akinek igazán oka és joga lett volna rá, ritkán használta az ’irodalomtudomány’ kifejezést. Az egyik, jegyzetként is használt könyve Az irodalomesztétikai tudásról címet viseli. Mert tulajdonképpen így is gondolta, hogy az irodalomról igen alapos, sőt rendszerezett tudásunknak kell lennie, de ez a tudás még korántsem meríti ki a tudomány fogalmát.

Könyvei és tanulmányai sorával igen hosszú utat járt be, hogy a nagy dráma- és színházelméleti tanulmányokon át eljusson végül az ember és mű mindig történetileg is behatárolt kis világához. Amikor a két világháború közötti magyar drámatermést vizsgálta, a legtöbb darabról bizonyára a port is le kellett törölni, s nemcsak metaforikusan. Persze vonzotta az újrafelfedezés kíváncsisága is. De ez az érdeklődés talán már nem is csupán az irodalomtudósé volt, hanem a nyugodni térő ember visszatérése az általa mindig megmosolygott, mégis oly gyakran idézett banalitáshoz, az ember nevetséges és mégis makacsul őrzött illúzióihoz. Talán egy éve, már betegen, arról beszélt nekem, hogy mennyire izgalmas a körforgás mítosza: a meghaló és feltámadó Isten drámája. Egyik alkalommal, nem sokkal a halála előtt, kérdeztem, miért nem írja meg életét, csak legyintett, s valami olyasmit mondott, nem hiszi, hogy az ő élete fontosabb lenne, mint másé. De nekünk, akik az ő sírját álltuk körül, az ő hiánya marad meg örökre, fájón.