Bécsy Tamás emlékének

 

“Pécsi életem meglehetősen hosszú volt, s minden megtörtént velem, ami bármely tanárral és egy bizonyos szakmával foglalkozó emberrel negyven év alatt megeshet Magyarországon, ami nem kevés, hiszen Önök pontosan tudják, ez nem az a hely, »hol a legkönnyebb lét várja a földilakókat«, nem az, ahol »hó nem esik, viharok sose dúlnak, nincs soha zápor, éleshangu Zephír szele fú csak folyton e tájon«” – ez hangzott el 1994. május 18-án Bécsy Tamás, az egyetem új díszdoktora székfoglaló előadásában.

Ennél jobb kiindulópontot talán csak egyet találhattam volna. A népi demokrácia hajnalán egy fiatal szegedi egyetemistának, a népelnyomók ivadékának bizonyítania kellett, hogy méltó a dolgozó nép kenyerére – magyarul (?) politikai vizsgát kellett letennie az ingyenmenzáért. Mondják, ilyenformán szólt a kérdés: ugyan melyik az a könyv, amelyet magával vinne egy lakatlan szigetre?

Sokan tudjuk a választ, amely a korhű kérdésre a magához hű diák foga kerítésén kiszökkent: A csónakkészítés alapelemei.

A válasszal akarva-akaratlan az angol humor szelleméhez is hű volt; akár tudta, akár nem, Gilbert Keith Chesterton válaszát ismételte meg, majdnem pontosan. S az eltérés beszédesnek tűnik: a századelő kiváló angol írójának választása ugyanis – idézem – “Thomas Gyakorlati kézikönyve a hajóépítésről”. Az ifjú, a jeles északi humanista, Thomas Vindobonensis az aranymondást nem az Olyan kicsi krumplik vagyunk… című szállóige-idézetből vette, mint én, hanem vagy féktelen elméjéből, vagy mérhetetlen műveltségének tárából, akárcsak székfoglaló beszédének fenti mondatát.

Amelyre most visszatérek. Tehát “nem az (a táj), ahol »hó nem esik, viharok sose dúlnak, nincs soha zápor, éleshangu Zephír szele fú csak folyton e tájon«”. Jól értjük-e a szerkezetet? Netán az a táj, ahol esik, dúl, fúj?

Az Odüsszeia idézett helyén (IV, 565–567) az Élüszionról, a boldogok tájáról esik szó; a leírásban azonban az elköltözöttekre váró boldogtalan vidékre is találunk utalást, arra a vidékre, ahol mindig hó záporozik, s mindig dúlnak a viharok. A görög-római kultúra számára ez a világukat északról határoló hegyeken túli, lakhatatlan, az Alvilágra emlékeztető táj. Ritkán jutnak el ide a mitológia hérószai; olyan együttes nagy vállalkozás kell meghódítására, mint az Argonautáké, vagy olyan szerencsétlenség, amely korának talán legtehetségesebb római költőjét, Publius Ovidius Nasót érte i. e. 8-ban, amikor a Fekete-tenger-parti Tomiba küldte őt egy polgártársa, bizonyos Octavianus, azidőtt a névsorban legelső senator.

A szerencsétlenségben Ovidius számára többféle cselekvési lehetőség is kínálkozhatott. Protestálhatott volna hallgatásával – ám a költő számára, akit már életében a szóbőség vádja illetett, ez aligha volt járható út. Elvégezhette volna a legeslegutolsó simításokat a mitológiai átváltozásokról írott nagy munkán, s megírhatta volna a római naptári év ünnepeiről írott munkája második felét, mutatván lojalitását a római ügy és annak letéteményese iránt. Ehelyett kijelentette: a sors és a száműzetés elragadta ezt a lehetőséget. Ezzel is jelezte: ebben a helyzetben is képes a megújulásra.

Az új munka lehetett volna kiseposz a száműzetés történetéről, vagy tanköltemény a Fekete-tenger partján tapasztaltakról. A költő, nimium amator sui ingenii, saját tehetségének túlságos kedvelője azonban nem felejthette azt, ami ezekben a formákban nem mutatkozott volna meg igazán: nagyszerű önmagát, amelyre a boldog időkben írt, akár epikus verseiben is lépten-nyomon felhívta a figyelmet. A magányban adódó legjobb megoldás a tehetség megcsillogtatása a szenvedések alvilági sötétségében, elkápráztatása annak a közönségnek, amely barátaiból állt: két gyűjtemény, a Tristia (Keservek) és az Epistulae ex Ponto (Pontusi levelek).

Mi lehetett a meghökkentő ezekben a versekben? Legelőször is a helyzet adta ellentmondás: az, hogy a legtermékenyebb és legtehetségesebb költőt olyan helyre juttatta a kényszer, amely a hagyományban a legkevésbé termékeny, halálos helyként szerepelt: ultima terra, világvége, ahogy Ovidius írja. A száműzetés mint a polgári lét halála szerepel a nagy elődöknél is. Nem akarom, hogy lásd élő holttestem árnyképét – írja a száműzött Cicero öccsének. Nem csoda hát, hogy Ovidius a Rómától történő megválás leírásában (Tristia, 1, 3) a temetési szertartásra utal. Olyan elégia ez, amely a leginkább megfelel mai konvencionális elégia-fogalmunknak: flebile carmen, siralmas ének. Kötetben egyesítve mindez – különösen a költő korának szerelmi elégiáival összevetve – hallatlan újítás.

A homérosi eposzokban többször találhatjuk meg a cselekedetben és a szavakban kiemelkedő hérós összevetését. Mind a müthoszban, az emlékezetes elbeszélésben, mind az ergonban, az emlékezetes tettben olyan lehetőség rejlik, amelyet kevés egynapélő tud kihasználni: olyasmi véghezvitele, ami hírt, nevet, kultuszt szerez, mintegy kiemeli a halandóságból a hérószt – a költőt. Ahogy a tarentumi Leónidasz írja (Anthologia Palatina, 7, 715. Somlyó György fordítása):

 

Messze feküsznek Itália partjai, messze hazám is,

Tárentum; s a halál sincs nekem ily keserű.

Már ez a vándor léttelen élete; ámde a Múzsák

mézízét kapom én bánatomért vigaszul.

Nem merül el Leonídásznak neve: hirdeti fennen

Múzsák-adta dalom, míg keleten kel a nap.

 

A hagyománytól eltérően Ovidius nem magányosan cselekszik – bevonja a heroikus cselekvésbe római barátait is. Az Ovidius-kutatók többször felhívták a figyelmet arra, hogy ezek a levelek jórészt nem a nagy emberekhez szólnak, akik segíthetnek a visszatérésben. Az antik levél Cicero gyakran idézett szava szerint sermo absentis, a távollevő beszéde. Az amicitia, a barátság olyan hagyományai jelennek meg itt, amelyeket először Catullusnál olvashatunk: arról ismerszik meg a barát, hogy minden bajban velünk tart – elkísér az észak hidegébe és a dél forróságába egyaránt, ha másként nem, lélekben. A címzettek, a doctorum turba, a tanultak tömege, Ovidius barátai, olvasói azzal, hogy a levelezés olvasóivá lesznek, mintegy társsá válnak a szenvedésben. Anélkül persze, hogy megtapasztalnák azt. Candide, lector, kegyes olvasó! – olvashatják magukról a kertben, mintegy kerevetükre dőlve, olyan levéllel a kezükben, amelyen ezek az úgymond tenger áztatta sorok állnak (Tristia, 1, 11, 40, Erdődy János fordítása):

 

Nem kertünkben, mint egykor, rójuk sorainkat,

nem dől rád testem, régi derék heverőm.

vad mélység partján hánykódom a téli világnál,

s lám, kéklő víztől ázik a hártyapapír.

 

Ráadásul olyan költőtől olvassák, aki látva látja mindezt. A római költő jóspap, vates – rendelkezik az oculi mentisszel, a szellemi látással, s ez a látás egy pillanat alatt a Város, Róma közepébe, majd vissza, kényszerű honába repíti őt is, s a vele társulókat is. Megéri a nemes együttérzés – Ovidius olvasója számára a társsá emelkedés a helyszíni közvetítés kényelmes borzongásának élményét nyújtja.

Végül pedig ezek a levelek teszik lehetővé, hogy a költő elmondhassa és megmutathassa: szelleme, tehetsége érintetlen, a legcsiszoltabb sorokban panaszkodjon stílusa hanyatlásáról, majd kijelenthesse: a tehetségen nem tud erőt venni a száműzetés. “Íme, jómagam – olvassuk –, bár elvesztettem hazámat, benneteket, otthonomat, s elragadtak tőlem mindent, amit csak el tudtak venni, mégis velem maradt és boldogít a tehetség (Tristia, 3, 7, 48): Caesar in hoc potuit iuris habere nihil, nincs efölött semmilyen hatalma a Caesarnak.

Ez a költészet teremt új megoldásokra alkalmat adó játékteret az északi humanista költők számára. Mellette azonban szerepet kap az értelmezés hagyománya is. Az aetas Ovidianá-nak, ovidiusi kornak nevezett 12. és a 13. század hálás kor: számos művet írat a költővel halála után, szorgos, találékony grammatikusai megalkotják életrajzát, és terjedelmes kommentárokat írnak az egyes művekhez. Az aranymondásokban gazdag Ovidius-versek a legelképesztőbb helyeken bukkannak fel. Aragóniai János országa egyházi és világi urai előtt úgymond a Szentírásból idézi: Virtus a megszerzés, de a megtartás se kicsinység – mit sem tud arról, hogy A szerelem művészete, Ovidius munkája egyik sorát idézi.

Ez a kultusz azonban inkább a Rómában írt műveké. A száműzetés versei közül legfeljebb ha a Pontusi leveleket olvassák. Az exilium és a tristitia, a száműzetés és a keservek fogalma ugyanis Ovidius művei számára igencsak kedvezőtlen értelmet kap a kor szerzetesi életeszményében. A számkivetés a szerzetesi élet kívánatos formája. A 12. század elején Hugo de Sancto Victore Didascalicon című munkájában szentenciaképpen foglalja össze: “az még csak elkényeztetett, akinek édes a hazája; az viszont már bátor, akinek egyedül a hazája a mindene; ám az a tökéletes, aki számára az egész világ számkivetés.” A száműzetés felértékelésével egyidőben a tristitia, a mogorvaság határozott elítélésben részesül – a főbűnök egyikéhez, a jóra való restséghez kapcsolódik. Ennek jegyében ítéli el szerzőnket a 14. századi Antiovidianus, amelyhez Petrarca ír ajánló záróverset:

 

tristicie carmen tibi competit et tamen ipse

luctus perpetui causa doloris erit.

nam fles exilium, fles excidium, gemis urbe

te pulsum. non fles, te quod Avernus habet.

 

(Illett hozzád a mogorvaság verse; mégis éppen a siralom lett szakadatlan fájdalmad oka. Mert zokogsz a számkivetés, zokogsz veszted miatt, sóhajtozol, mert elűztek a városból – nem zokogsz amiatt, hogy az Alvilágba való vagy.)

A megítélés változása a humanista költészetvédő munkákban érhető tetten – korántsem mint döntő argumentum. Ovidius rehabilitációja az egyre bizonyosabb igazság, az antik költészet megkérdőjelezhetetlen kiválóságának következménye. A változás a XV. század során megy végbe, meglehetős lassúsággal: a század közepén született, a Janus Pannoniust is nevelő Guarino-iskolát bemutató nevelési értekezés, Battista Guarino munkája, A tanítás és tanulás rendjéről például csak a két mitológiai és történeti érdekességű munkát, az Átváltozásokat és a Római naptárat javasolja a mesternek kommentálásra – a többi munkát, írja, jobb, ha az ifjak magukban olvassák. Áll ez a meghagyás nemcsak A szerelem művészetére, hanem a száműzetés verseire is. Az is jellemző, hogy a hazájába önként megtérő Janus Pannonius magyarországi elégiáit át- meg átjárják az Ovidius-allúziók, mégsem ejti ki sohasem Ovidius nevét – kimondott példái a vitathatatlanul nagy költő és nagy szónok, Vergilius és Cicero.

Itáliai levelezőtársai azonban szívesebben látják Ovidius szerepében. Az előbb már idézett Battista Guarino a száműzött poéta által lakott tájak bemutatását reméli tőle. A platonikus filozófia újraélesztője, Marsilio Ficino pedig beszédesen írja át Janus maga komponálta sírversének azt a sorát, amely szerint ő hozta elsőnek az Ister mellé a babérviselő istennőket. Ficino éppenséggel visszahozatalról szól, finoman utalva Ovidius elsőségére.

Mindazonáltal az Ovidius száműzetése iránti attitűd felerősödésében szerepe lehet annak, hogy ismét van kihez fordulni a hegyentúli világban: először talán Janushoz, egy nemzedékkel később Rodolphus Agricola Phrisiushoz, majd más Itáliában tanult és Itáliában is becsült szerzőkhöz. Közülük is Janus az, akinél a száműzetés először kap olyan megfogalmazást, amelyben párosul az Ovidius-imitáció az Ovidiusszal való versengéssel.

Janus nemcsak kifejezéseket vehetett át a száműzetés verseiből, hanem a száműzetéssel járó problémák olyan felfogását, amelyet a platonikus filozófia szemszögéből értelmezhetett. Mensque magis gracili corpore nostra valet, s lelkem erősebb a törékeny testnél, olvassuk a Pontusi levelekben (1, 5, 52): a lélek és a test kapcsolatára ez a szöveghely nemcsak frazeológiai mintaként szolgálhatott. Ovidiusnál a számkivetésbeli költés nehézségeinek bemutatásakor megjelenik Platón tanítómestere, Szókratész (Tristia, 5, 12, 9–16):

 

des licet in valido pectus mihi robore fultum,

fama refert Anyti quale fuisse reo,

fracta cadet tantae sapientia mole ruinae:

plus valet humanis viribus ira dei.

ille senex dictus sapiens ab Apolline nullum

scribere in hoc casu sustinuisset opus.

 

(Adj bár olyan hatalmas erő táplálta szívet, amilyen a hír szerint Anütosz vádlottjának volt, összeroskadna a bölcsesség ennyi rom súlya alatt: az isten haragja többet ér az emberi erőnél. Ilyen szerencsétlenségben még az Apollón által bölcsnek mondott vén sem vette volna rá magát akármilyen munka megírására is.)

Az Isterhez talán éppolyan nagy dolog Platón filozófiáját elhozni, mint a Múzsákat. A gyakran tárgyalt Saját lelkéhez című Janus-elégia a filozófiai és a költői hagyományok alapján talán értelmezhető úgy, mint az értelmi világból az érzéki mulandóságba aláhanyatlott, száműzött lélek útkeresése. S ebből a szemszögből különösen fontosnak tűnik az, hogy a vers végén a tristis, keserves jelző a feledés mellett áll – szellemi származásának elfelejtése a száműzetéshez vezető legkeservesebb hiba, amit a lélek elkövethet.

A Quattrocento humanizmus második felének költészetében az apológia mellett a vád is megjelenik. A legtöbbet emlegetett ilyen munka Angelo Poliziano verse Ovidius száműzetéséről és haláláról. Az elégia számon kéri a durva Rómától, hogy megtagadta neveltjét. Senki meghittje nem lehetett a költő mellett, aki vigasztalja, senki sem ápolhatta, senki sem foghatta le szemét. Sírja mellett rettenetes arcú barbárok: geták, szkíták, bessusok álltak. Máglyája mellett még ezek az érzéketlen barbárok is siratták, s velük együtt sírtak az erdők, a hegyek, az Ister, a Pontus. Venus hintett a sírhelyre harmatot, s a Múzsák énekeltek ott olyan dalt, amelyet ember képtelen megszólaltatni. A hagyományban tudtommal itt jelenik meg először Róma kárhoztatása. A következő század végén Iulius Caesar Scaliger már magát Augustust kárhoztatja, Ovidius nevében szólva a kegyetlenhez, akit nem indított meg a fiatalság, sem az isteni tehetség, sem a kegyes lélek, sem a clarusi istenhez, Apollónhoz méltó nyelv. A XVI. század végére tehát újjáalakul a copia, a kifejezések kincstára, amelyből a humanista központ és a távoli világba tért társak verses beszélgetései során meríthetnek.

Ám a század során az Észak távolsága és az itáliai műveltség iránt érzett csodálat több okból csökken. A világvége a messzi tengeren, az Ultima Thulén is túlra kerül, s összeér a világ másik végével egy Amerika nevű földrészen keresztül. Másrészt a barbár Észak egyre lakhatóbbá válik a humanisták számára. A képzés helye immár nem pusztán Itália, amely a vágyott föld helyett egyre inkább vetélytárssá válik, Germánia tetemes részében ráadásul olyan vetélytárssá, amely rakva van az óhittől elfajzott bűnösökkel. A Bázelt dicsőítő Paulus Cherlerius Elsterburgiensis által felsorolt itáliai városok közül egyedül Bologna érdemli ki a Múzsák otthona elnevezést; Velence csupán fegyvereiről, Firenze tüzes boráról, Róma szerzeteseiről nevezetes; ezzel szemben Germánia Strassburg gimnáziumával és Bázel egyetemével dicsekedhet, amely felé immár nemcsak a germánok meg a bárdolatlan lengyelek, hanem a szószátyár taljánok (loquaces Itali) is özönölnek.

Érthető, hogy egyre kevesebb az a költő, aki egész életében a száműzetést választja. A száműzött poéták előbb-utóbb tisztes professzorok lesznek, bölcs fejedelmek alapította iskolákban. Ez a szilárd, rendezett pozíció hatályon kívül helyezi a földrajzi szempontokat. A kiváló Georgius Sabinus például elégiáit bevallottan ovidiusi keretek szerint rendezi kötetekbe, és Frankfurtból ír is keserves episztolákat Itáliába, Pietro Bembóhoz. Ezeknek a sora azonban megszakad, amikor Albert, Brandenburg bölcs őrgrófja meghívja az újonnan alapított egyetem rektori székébe, s a jeges Frankfurtból végre elutazhat a napsütötte Königsbergbe. Első itt született versének elején búcsút mond a gyerekkornak és az akkor írt ovidiusi verseknek. Teszi ezt harmincöt évesen, érett férfikora elején, irodalmi gyerekkora lezárásaként.

Nem ő az egyetlen XVI. századi Ovidius, aki mintegy eljuthat a maga Rómájába. Sabinus költőbarátja, Petrus Lotichius Secundus ugyanígy stílust vált elégiagyűjteményében: az első részben Ovidius módjára vesztegel a téli világban, a Medve csillagképe alatt, a vandálok földjén, amelynek partjait a kanyargó, szőke Albis, az Elba, az északi folyók legnagyobbja nyaldossa; északi fagyban dúl a jeges tél, fenyegetnek a dúló-fosztó geták (a magyarok), és így tovább. Ám a száműzetés oka, a schmalkaldeni szövetség és V. Károly keserves háborúja 1547-ben véget ér, a költő visszatérhet Magdeburgba. A második könyvben már a szerelmi elégiák Ovidiusa jelenik meg, ugyanolyan konvencionálisan, mint a száműzetés költője az első könyvben. A száműzetés témájára az általam ismert humanista költészetből már csak újabb adatokat hozhatnék elő, újabb lehetőségeket aligha.

Mármost talán elég lehetőség került itt elő ahhoz, hogy válogassunk belőle, amikor egy többször száműzött, nemrég útra kelt XX. századi humanista ismerősünk életpályájára tekintünk. Van annyira heroikus, hogy százszorosan megérdemelje, amit már említett székfoglalóján mondott, amit reményeink szerint ma is érez: “lehet, hogy éppen ebben a pillanatban mégis az elíziumi mezők édessége ereszkedik rám.” Az Elízium mezei a görög-római mitológia szerint egy távoli szigeten, a Boldogok Szigetén találhatók, olyan szigeten, ahova számos költő és tudós hajózott el gondolatban, lélekben. Thomas, tudós barátunk, tanárunk útra kelt. Szerencsénkre itthagyott nekünk többféle könyvet.