Az irodalomtörténet-írás, mint már tudjuk, minden generáció számára megkerülhetetlen feladat, ezért vele szemben a legfontosabb elvárás a megújulás. Magyar nyelven legutóbb 1967-ben jelent meg Bollobás Enikőéhez hasonló összefoglaló munka, Országh László Amerikai irodalomtörténete, amelyet máig haszonnal forgathatunk, hiszen legutóbbi, 1997-es bővített változatában Virágos Zsolt kiegészítő fejezete nyújt tájékoztatást a 20. század utolsó évtizedeinek irodalmáról. Ám ennek a kiegészítésnek, ha szemléletét nem is, terjedelmi kereteit mindenképpen korlátozta az eredeti munka. Ezért is volt olyan időszerű, hogy a magyarországi amerikanisztika egy újabb átfogó irodalomtörténettel gazdagodjék, amely ismerteti a kortárs irodalmat, hozzáférhetővé teszi a szakterület legújabb eredményeit, és ugyanakkor új összefüggésekben láttatja az amerikai irodalom korábbi korszakait is. Olyan szakmai kihívás ez, amelyre csak az igazán vakmerőek vállalkoznak, és a feladat összetettsége magyarázza, hogy egy új amerikai irodalomtörténetre ilyen sokat kellett várnunk.

Amikor egy újabb irodalomtörténeti kézikönyvet veszünk a kezünkbe, érdemes újra elgondolkodnunk azokon a szakmai előfeltevéseken, amelyek a könyv szerzőjét vezették. A józan ész azt sugallja, hogy az Egyesült Államokban létezik egy irodalmi hagyomány, amely a gyarmati időkre nyúlik vissza, amelyet történeti, kulturális tényezők csiszoltak és alakítottak, míg napjainkra létrejött azoknak a fontos és értékes műveknek az együttese, amelyet úgy ismerünk, hogy “amerikai irodalom”. Ez az, amelynek történetét időről időre, generációról generációra, változó hangsúlyokkal, újabb és újabb szempontrendszer szerint megírják. Az irodalomtudomány művelői számára viszont közhelyszámba megy, hogy ez valójában fordítva történik: újabb és újabb kritikai szempontok árnyalják, illetve rajzolják át a képet, vagy éppen észrevehetővé teszik számunkra azt, ami eddig rejtve maradt. Végső soron az irodalomról való beszéd paradigmaváltásai határozzák meg, hogyan gondolkodunk az irodalomról, és minden új irodalomtörténet magát a diszciplínát alkotja újra.

Bollobás Enikő kézikönyve korszerű, szintetizáló mű, amely az amerikai irodalommal kapcsolatban éppen azt a lényeges változást veszi figyelembe, amely szerint ma már nem egyetlen Kánonról, sokkal inkább kánonokról beszélhetünk. A fél kontinenst magába foglaló területen elhelyezkedő Egyesült Államok etnikai és kulturális szem-pontból sohasem volt homogén, legfeljebb az angol-amerikai, illetve euro-amerikai többség markáns hatalmi diskurzusai, amelyek az intézményes irodalomkutatást is alakították, elfedték a faji, etnikai, társadalmi kisebbségek, illetve a nők hangját. Az utóbbi évtizedek irodalmának soha nem látott sokszínűsége nem utolsósorban éppen azoknak az etnikai szerzőknek köszönhető, akik saját és közösségeik specifikus tapasztalatának adnak hangot angol nyelven, miközben műveikben felfedezhető kultúrájuk különlegessége. Az amerikai irodalom története a kronológiailag minden más írott megnyilvánulást megelőző őshonos amerikai, azaz indián szerzők szóbeli hagyományának tárgyalásával indul, megelőzve a felfedezők beszámolóinak ismertetését. A legutóbbi évtizedek irodalmát bemutató fejezetekben pedig egymás mellé kerülnek a “Kanonikus posztmodernizmus” euro-amerikai férfi szerzői, John Barth, Thomas Pynchon, Donald Barthelme, Vladimir Nabokov, Don de Lillo, Paul Auster, illetve a “Női és afro-amerikai posztmodernek”, amelyben együtt szerepel az afro-amerikai Alice Walker, Toni Morrison és Rita Dove, illetve az angol-amerikai feminista Ursula Le Guin, Marge Piercy, Joyce Carol Oates. A szerző eközben elkerüli azt a bújtatott szegregációt, mely alapján a “faji” és etnikai irodalmakat a főárambeli, angol-amerikai szerzőkkel párhuzamosan, de tőlük elválasztva és csak rájuk érvényes szempontok szerint vizsgálná. A “Multikulturalizmus és az “új identitások” fejezet az etnikai irodalmak és a meleg kánon műveit tárgyalja úgy, hogy ezeknek az identitásoknak a performatív, irodalmi szövegekben “konstruált” voltára helyezi a hangsúlyt.

A kánonok sokfélesége nem csupán napjaink etnikai “reneszánszainak”, valamint a kulturális, társadalmi vagy társadalmi nemi másság irodalmi kifejeződéseinek tulajdonítható. Az amerikai kultúra főáramán kívüli tapasztalatok kifejezésének előzményei Amerikában évszázadokkal régebbre nyúlnak. Bollobás Enikő irodalomtörténetének tanulságos fejezetei feltérképezik a korábbi korszakok háttérbe szorult irodalmi jelenségeit a 18. és 19. század történelmi, társadalmi változásainak veszteseire összpontosítva (Akikre a felvilágosodás és forradalom eszméi nem vonatkoztak), illetve kiemelt figyelmet kapnak az utóbbi időben a kritikai figyelem középpontjába került irodalmi jelenségek (A “női reneszánsz”: az “irodalmi ipar” és a nőírók). Ugyanitt fordít figyelmet az egyéb euro-etnikumok képviselőire, a bevándorló zsidó és ír szerzőkre, valamint az újonnan kanonizált műfajokra, az önéletrajzi jellegű, koruk kultúráját elemző és értékelő fogság-, rabszolga- és utazás-narratívákra. Az Irodalomtörténet elénk tárja az adott korszakban született művek teljes spektrumát, miközben érzékelteti a tágabb értelemben vett irodalomnak az amerikai kultúrába való beágyazottságát, illetve ennek a kultúrának az összetettségét. Bollobás Enikő számára az 1980-as évek óta teret nyerő, Új Amerikanisztika néven fémjelzett kritikai megközelítés szolgáltat jól használható szempontrendszert. Ennek révén nem csupán adalékok kerülnek a korábbi irodalomtörténetek eredményei mellé, hanem a feltárt történelmi, gazdasági, kulturális jelenségek fényében gazdagabb értelmet nyer az irodalom.

Említésre érdemes egy másik terület, amelyen ez az irodalomtörténet időszerű és hiánypótló a magyar olvasó számára: felhívja a figyelmet egyes kanonikus szerzők megítélésében történt változásokra. A magyar olvasó számára szemléletes példa erre Edgar Allan Poe és Ernest Hemingway kritikai megközelítése, akiknek hazai népszerűsége töretlen, de a műveikhez kapcsolódó értelmezési sémák alig, vagy csak kis mértékben újultak. Poe úgy él az olvasói köztudatban, mint az amerikai romantika “legeurópaibb” alakja, idegen a saját hazájában, akit kortárs honfitársai nem értékeltek kellőképpen, felfedezése a századvég francia szimbolistáira várt, és akinek verseit és novelláit a magyar olvasó számára a Nyugat legjelentősebb költői tolmácsolták. A hazai irodalomelméleti szakirodalom Poe műveit ma is leginkább a dekonstrukció és a lacani pszichoanalízis diskurzusainak segítségével közelíti meg. Bollobás Enikő ezzel szemben Poe-t elsősorban mint déli írót tárgyalja, aki nagyon is sok szállal kötődik korának kultúrájához, bűneihez, önigazoló mítoszaihoz. A legújabb kritikai megközelítésekkel összhangban műveinek jellegzetes témáit és formai jegyeit a rabszolgatartó Dél szellemiségének közvetett kifejeződéseiként értékeli. Hasonlóképpen, a Hemingwayt tárgyaló fejezet az író kritikai megítélésének ingadozását, összetettségét tárja elénk, hiszen a sokak által csodált szabadságvágy és teljesítménykényszer a feminista olvasatokban csak férfiak számára vonzó, homoszociális, nő- és fajgyűlölő magatartásként értelmezhető. Az ellentmondást feloldani látszik, hogy a legújabb olvasatok szerint a regényekben a társadalmi nemi szerepek felcserélése voltaképpen az androgünitás felé mutató útkeresés, a nemi identitás esszenciális voltának a tagadása.

A mindössze két kiragadott példa talán jól érzékelteti, hogy Bollobás Enikő irodalomtörténetének egyik legnagyobb erénye a szakirodalom körültekintő felhasználása, hiszen a releváns olvasatok spektrumából kitűnő érzékkel választja ki az érvelését alátámasztó, hivatkozásra érdemes eredményeket, áthidalva így a “régi” és “új” amerikanisták, illetve a különböző politikai tartalmú olvasatok közti nézetkülönbségeket egy mind szakmai, mind pedagógiai szempontból fontos szintézis érdekében. A könyv tehát tartalmazza az utóbbi évtizedek szakmai teljesítményeinek a lényegét, de úgy, hogy ezek nem térítenek el az eredeti gondolatmenettől, és nem kötik meg a szöveg gördülékenységét. Bollobás Enikő könyve nem csak szakembereknek szól, bár szakmaiság követelményeinek maradéktalanul eleget tesz. Bibliográfiája, amely tartalmazza a munka nyomdába kerüléséig megjelent hazai szakirodalmat, képet ad a magyarországi amerikanisztika helyzetéről.

Minden nagyszabású tudományos munka sikere valószínűleg azon múlik, hogy szerzője feladatnak tekintette-e vagy kalandnak. Bollobás Enikő Amerikai irodalomtörténete mögött hatalmas munka és szakértelem áll, mégis kétségkívül a második csoportba kívánkozik. Hiánypótló irodalomtörténetének ismertetése végén fel kell tennem a kérdés: remélhetjük-e, hogy a kiadók felfigyelnek a legújabb amerikai irodalomra, a már lefordított posztmodern és afro-amerikai szerzők mellett a nálunk még ismeretlen, de hazájukban nagy sikerű indián, mexikói-amerikai és ázsiai-amerikai írókra, és vállalkoznak-e magyar nyelven való kiadásukra? A kalandvágyó magyar olvasóközönség nevében reménykedem.

(Osiris Tankönyvek, Osiris, Bp., 2005, 876 oldal, 4980 Ft)