Egyre egyértelműbb a törekvés a kortárs költészetben, hogy teljes kötetkompozícióvá épüljenek a versek egy-egy könyvben. Nem nyelvében, struktúrájában, hanem a világteremtő erejében válik így a próza vetélytársává a költészet. A magyar irodalom jelenlegi paradigmatikus műfaja a regény – ezt a regények mellett nem csupán az átütő erejű (és erősen szerkesztett) verseskötetek mutatják, hanem a novelláskötetek ciklusos szerkezetűvé válása is. Az olvasó szívesen időz el egy-egy jól kitalált figuránál, vagy annak fikciós környezetében. A regény műfajából persze nem a műfaj tizenkilencedik századi egységessége, zártsága itt a modellszerű, hanem a tágasság: az, ahogyan be lehet lakni egy-egy könyvet. A szerkezet egy idő után önmagát építi az említett verseskönyveknél, miközben az egyes versek mindig újra is kezdik az építést, kiegészítenek, ellenpontoznak, mélyítenek, váratlan kapcsolatokat teremtenek.

“Koncept-verseskönyvek” természetesen a korábbi évtizedekben is fel-feltűntek a magyar irodalomban – Kosztolányi Dezső “szegény kisgyermek”-ciklusa a konstrukció jellegét tekintve továbbra is írhatónak tűnik. Ady egy-egy cikluson belül teremtett hangsúlyos szerepeket, versvilágokat, miközben a ciklusok egymás közt erős eltéréseket mutattak. Későbbről Oravecz Imre majd’ mindegyik verseskönyve jól megtervezett, összefüggő struktúra. Az elmúlt évekből is rengeteg példát lehetne keresni összefüggő verskötet-kompozíciókra. Egyrészt a verses regények, “eposzok” újrafeltűnésére gondolhatunk (Térey János, Szálinger Balázs, Varró Dániel és mások nagy sikert aratott köteteiben), másrészt a kis részekből felépülő, kötetnyi terjedelmű konstrukciókra (Kovács András Ferenc: Jack Cole daloskönyve, Porcus Hermeticum, Hazatérés Hellászból, Borbély Szilárd: Halotti pompa, Parti Nagy Lajos: Őszológiai gyakorlatok (a Grafitneszben), Németh Zoltán: A haláljáték leküzdhetetlen vágya, Lövétei Lázár László: Két szék között stb. – hosszan lehetne még folytatni a sort). Az említett kötetek, versciklusok természetesen más-más logika szerint építkeznek, de a köteteken belüli fokozott “kapcsolatteremtő” igény mindegyikre jellemző. Nem említettem eddig, mert a Csehy Zoltán-féle költői vállalkozás esetében, amelyről az alábbiakban lesz szó, mindenképpen megkerülhetetlen még egy magyar irodalmi viszonyítási pont: Weöres Sándor Psychéje, amely különösen a szövegek apokrif jellegével való játék, a többszólamúság és többnézőpontúság miatt fontos előzménye számos mai verseskönyvnek. A Psyché is a regény, vers és irodalomtörténeti esszé műfajai között egyensúlyozva teremti meg fiktív hősét. Csehy Zoltán egy interjújában lényegében azt a vonatkozását emeli ki a Hecatelegiumnak, amely hasonlóan hibrid műként kínálja a kötetet: “E ciklusban (bevallom) a prózaírók kiváltsága ihletett meg és foglalkoztatott: embereket, figurákat akartam teremteni, alanyokat vagy akár alanyiságokat, hogy belekiabálhassanak a szövegembe, hogy a szövegek kommunikálhassanak egymással. Ezért olyan gyakori a verses levél műfaja, az adresszálás, mind a mozgást hivatott biztosítani, azt, hogy mindez egyszerre van és minden rezdülésnek tétjei vannak, a karakterek kirajzolódnak, élni kezdenek, és bizonyos műfaji kritériumok betartása mellett beszélgetni is tudnak, mint egy regényben.”¹ A műfaji kritériumok, amelyeket itt be kell tartani, jórészt filológiai-kultúrtörténeti konvenciók.

A kötetcím (Hecatelegium) az 1400-as években élt Pacificus Maximus (vagy Pacifico Massimi) kiadványáét idézi, és ahogy a cím is jelzi, száz disztichonban írott elégiát tartalmaz. Hogy ehhez az előképhez, irodalomtörténeti előzményhez miképpen viszonyul a kötet (Pacificus Maximus nevét és művét az internetes keresőprogramok leginkább a maszturbáció és a homoszexualitás mentalitástörténeti “megalapozása” kapcsán emlegetik), az a belső címlapon olvasható néhány sorban összefoglalva: “Hecatelegium avagy Ámor diadalmenete tíz könyvben, melyet a híres-nevezetes Pacificus Maximus korunk porából megéledt Propertiusa, Tibullusa, Gallusa, Martialisa és Ovidiusa költött 1429 és 2005 között. Olvasd boldogan!” A kibontott, részletes cím (és témamegjelölés) jelzi egyrészt a többszörös utólagosságot (az antik előképekhez képest 1429 is utólagos, újraértelmező pozíció), másrészt a vállalkozás kortársi jellegét – azt, hogy a hagyománnyal való bíbelődés a könyvben egészen 2005-ig tart. A nyitóvers, akárcsak a hátlapszöveg, egyfajta lélekvándorlás-keretben láttatja a hagyományhoz való viszonyt. A könyv számos játéka közül ez csak az egyik.

Az ajánlásokkal kezdődik a java. Faludy Villonjában a Levél Jehan de Bourbon herceghez azért volt a dicsérő, magasztaló, kérő levelek paródiája, mert mintha Villon tudatalattija szólalt volna meg – az, amit a (potenciális) mecénásról “valójában” gondolt. Csehy Zoltán ajánlásai Korvin Mátyáshoz és a török szultánhoz nem önmagukban paródiák, hanem az egymás mellé helyezésük ténye, a szerkezet és a szófordulatok azonossága teszi őket paródiaszerűvé. Az ajánlások erős retorikai szerkezetek, épp ezért a végletekig konvencionálisak. Az egyes szavak, szövegelemek felcserélhetők – mint két, különböző helyre benyújtott, de témájukat tekintve azonos pályázatban: “Bőröd balzsamot ont, a babér díszíti örökkön / fénylő homlokodat, s rendre Minerva ölel. / Kardod meztelenül kaszabolja a csalfa muzulmánt, / s Krisztus társadként mér a gonoszra csapást.” (II.); “Pézsmák illata lengi be elméd isteni sátrát, / melyben a drága tudás mécse lobogva lobog. / Kardod meztelenül kaszabolja a csalfa keresztényt, / s Allah társadként mér a gonoszra csapást.” (III.) A két vers olyan kontextust teremt a többi számára, amely játékosan hitelteleníti el a beszédpozíciót: ezáltal a könyv olyan világtravesztiává válik, amelyben a visszájukra fordulnak a fennkölt, “komoly”, közösségi konszenzusra számot tartó morális értékek.

Természetesen a parodisztikus szövegműködés fordított, felfelé stilizáló eljárásai is feltűnnek a könyvben. A disztichonnak mint versformának – amely a kötetben végig meghatározó – a magyar olvasói ráhangoltság miatt önmagában is felfelé stilizáló irányultsága van: használata és felismerése egyaránt a “műveltség” jelölője. Csehynél többről van szó: különösen a Calliope című ciklusban egyértelmű, hogy a “megénekelt” ötven női nemi szerv és férfi nemi szerv olyan kulturális toposzokhoz, kulturálisan értékesnek tekintett dolgokhoz kapcsolódik a képi analógiák által, ahol a róluk való beszéd is szimbolikussá és egyben átesztétizálttá válik: “Dorioné az ölén a szivárványt rejti ragyogva, / melynek színeiben fürdik a drága gyönyör. / Phartis lába között süteményt lelsz, ízes, akár egy / agg füge, és aromás, mint Chius-adta nedű.” (Danaidák. 2. decas) Csehy arról is gondoskodik, hogy ezt az alaphangvételt, a dicsérő hangnemet meg-megakassza egy-egy ironikus vagy lefokozó betét a nem tökéletesen működő nemi szervekről. Máshol az ilyesfajta kizökkentést mai fül számára egyéb szférákból ismerősen csengő nevekkel éri el a szöveg: Automaté, Busiris vagy az idézett Phartis.

A Hecatelegiumban egyfajta fiatalságmitológia érvényesül: az öreg testek rendszerint visszataszítóak, szánalmasak. Nem funkcionálisak – nem működnek gyönyörszerzőként. (“Vén vagyok, és girhes baglyoknak odúja a mellem, / hangom csak huhogás unt temetők rögein. / Izmom rám száradt, s bőröm szaga undoritó lett, / gyönge kezem nem bír számhoz emelni kupát.” (XXXV.) Ebben a vonatkozásban meglepően “kortársi” az a horizont, amelyben megszólalnak a szövegek: a 2005-ig nyúló időhatár talán ebből a szempontból esik legközelebb a kiindulást jelentő 1429-es dátumhoz. Az antik istenségek nevével úgy jellemezhetjük ezt a helycserét, értékrendváltást, hogy Apollo helyett a kötetben Priapus a vers “igazi” istene. Az utolsó előtti versciklusban több hozzá írott vers is olvasható: Csehy egyértelműen a priaposzi költészet vonulatába illeszti be tehát könyvét – amely egyszerre a termékenység és az ösztönök, a szatíra és a test költészete: “Harcokban szörnyű Marsot hívják a vitézek, / és Venusunk kegyeit kéri a vágytele szív, / Pallast hívja kovács, s a takács, a paraszt Ceresért ég, / pásztori nyájsereget véd meg a páni erély, / […] / Tűnés innen, erényes nők és szűzi leánykák, / bűn olvasni, amit írni le kényszerülök. / Obszcén tréfadalok, hím dicshimnusz dala szárnyal, / s szűz Helikon csúcsát verdesi már ez a lőcs!” (LXXXIV.)

Csehy költészetének visszatérő tétje korábbi verseskönyvei, fordításkötetei és tanulmányai alapján az, hogy a testről való beszédet “rehabilitálja”, és egyáltalán: lehetővé tegye. A testről és az erotikáról folyó beszéd tabukkal, konvenciókkal aláaknázott területen zajlik, és természetesen nem Csehy Zoltán az egyetlen, aki a kortárs irodalomban ezek eltüntetését, feloldását tűzi ki célul. Nádas Péter, Esterházy Péter, előzményként Weöres Sándor nevét lehetne említeni talán, akik ilyen mélységig jutva írták át a magyar irodalom testről való beszédének kánonjait. Csehy elsősorban az antik és a humanista költészetre támaszkodik, amikor ezt a konvenciórendszert problematizálja, de a magyar irodalmi hagyomány mellett a magyar fordítások hagyományával is meg kell küzdenie bizonyos értelemben: egyrészt a filológus típusú fordításoktól (Devecseri, Trencsényi-Waldapfel), másrészt a nyugatos esztétizálástól próbál szabadulni. Egyik interjújából kiderül, hogy ennek a törekvésnek az alapja a test univerzalitásának axiómája, amely viszont nem a jelentések leszűkítettségét jelenti: “A test rendkívül variábilis metaforikát működtet, mely a kultúrtörténet valamennyi korszakát átszövi. […] A test messzemenően az emberi kommunikáció legstabilabb és legegyetemesebb komponense, nem meglepő tehát, ha a művészi érzékeltetés egyik leghatásosabb emblémája, beleértve valamennyi működését.”²

A kötet a testhez való viszony konkrétságát, közvetlenségét érvényesíti azokban a szövegekben is, amelyek az irodalmi vagy kulturális élet aktualitásaira vonatkoznak. (LXII., LXIII., XCII. stb.) Több szatírájában felismerhetőek konkrét személyek – kritikusok, irodalomszervezők például –, akiknek gesztusai, a valós vagy fiktíven nekik tulajdonított mondatok egy-egy “indignatio”-retorikát működtető szöveget provokálnak ki Csehy– Maximusból. Ez természetesen nem több a kortárs, “beavatott” olvasóval való összekacsintásnál, amely korántsem szükséges feltétele a szövegek élvezetének. Ahogy Karinthy az Így írtok tiben, Csehy sem egyszerűen egy-egy konkrét személyről beszél a szövegeiben (tehát a parodisztikus működés sem feltételezi mindenáron az “eredeti” ismeretét), hanem szerepekről, maszkokról, amelyek az egyes költőfiguráktól függetlenül is léteznek az irodalom életében. Ezeket a szerepeket gyakorlatilag bárki magára öltheti, ahogy Karinthy “kezdő írója” is, ahogy a saját státusát, szerepét keresi stílusból stílusba vándorolva.

A kortárs irodalom terében elhelyezve tehát Csehy Zoltán könyve az olyan művek közé tartozik, amelynek legfontosabb tétje alighanem a testről való beszéd felfrissítése, a testről folytatható diskurzus lehetőségeivel való kísérletezés. Ebben az értelemben ugyanannak a személyes szerzői projektnek a része, amely az antik és a humanista irodalom részleges újrafordításához kapcsolódik, egy kortárs műfordítói elképzelés mentén. Csehy kötete (több más, nemrég megjelent kötettel együtt) azt a problémát is felveti, hogy mennyiben érdemes a magyar műfordításirodalmat a magyar irodalmi kánon fontos alakítójaként elképzelni. Csehy válasza e szöveghagyományok hierarchia nélküli együttélése mellett voksol, ha jól értelmezem eddigi vállalkozásait.

Másfelől, az előbbiektől nem teljesen elválasztható módon a kortárs szerepköltészet hagyományvonalába illeszthető be a Hecatelegium. Mint egy történelmi regényben, ahol létező figura életrajzából indul ki a cselekmény, de el is szakad attól, a Pacificus Maximus-szerep valós és apokrif elemeket egyaránt beépít saját történetébe: a Janus Pannoniushoz fűződő kapcsolatoktól és a konkrét intertextuális viszony kialakításától kezdve (pl. Egy Pón túli mandulafához) általánosabb, “irányzati” sajátosságokig. Csehy továbbírja (és megteremti) Pacificus Maximust, ahogy Kovács András Ferenc megteremti Jack Cole-t, Calvust és Kavafiszt, Faludy György Villont, Parti Nagy Lajos, Orbán János Dénes (és Rejtő Jenő) Troppauer Hümért, Weöres Sándor Psychét. És ebben a felsorolásban szinte mindegy, hogy melyik megteremtett szerző valós és melyik fiktív: a teremtés gépezete lényegileg ugyanúgy működik.

(Kalligram, Pozsony, 2006, 160 oldal, 2000 Ft)

Jegyzetek

2 “Újraírni a hagyományt. Beszélgetés Csehy Zoltánnal”, in: Németh Zoltán: A széttartás alakzatai, Kalligram, Pozsony, 2004. 376.