A pellérdi plébánia könyvekkel bélelt, aprócska hivatali szobája majdhogynem dísztelen. Azonban az ajtó fölötti kereszt nagyon megejtő. Korpusz nincs rajta, csak töviskoszorú. Talán azért is van nagy hatással rám, mert jó pár évvel ezelőtt ugyanilyet láttam a neuengammei koncentrációs tábor bejáratánál. Nem is értettem. Más szimbólumot sokkal inkább odaillőnek gondoltam volna. Hisz a deportáltak döntő többsége Neuengamméban sem keresztény, hanem zsidó volt.

– A német katolikusok állították ide – magyarázta értetlenkedésemet látva az idegenvezető. – Ahogy Krisztus sincs már a kereszten, úgy a táborban sincsenek deportáltak. A feltámadás végbement, de a szenvedésről, a maga módján, minden felekezetnek meg kell emlékeznie.

Azt hiszem, a pellérdi plébános, Horváth István maga is emlékező alkat. Mégsem ez jut róla eszembe először, ha rá gondolok, hanem az: nagyon egyenes ember. A falubeliek azt mesélik, ha valahová hívják, nemigen köti ki, kihez megy el, és kihez nem. Nem válogat a helyek, emberek között. Akire viszont nemet mond, az számára erkölcsileg nem létezik. Nincs. Ahhoz kár is mennie. Azt is mesélik, hogy sosem a pillanatnyi körülmények szerint beszél, ölt színeket, választ stílust. Már régen választott: szeret. Pontosan ugyanazt kapja tőle mindenki: a polgármester, a pincér a helybéli étteremben, az ajtaján kopogtató munkanélküli, az itt vendégeskedő Budapest-esztergomi érsek, vagy éppen az, aki a vasárnapi prédikációját hallgatja. Amennyire a találkozásaink során sikerült megtapasztalnom, emberismerete teszi ennyire odaadóvá. És néha indulatossá.

Horváth István 1949. május 14-én született a Tolna megyei Kalaznón. A hőgyészi általános iskolába járt, majd a győri bencés gimnáziumban tanult és érettségizett. 1975-ben diplomázott a Központi Hittudományi Akadémián, Budapesten. Pappá 1974-ben szentelték. 1982-ben védte meg teológiai doktori disszertációját Isten perszonális léte és kreatív tevékenysége Teilhard de Chardin világképében címmel. 1975 és 1984 között előbb Siklóson, később Pakson teljesített lelkipásztori szolgálatot. Paks után a Somogy megyei Lakócsára helyezték, plébánosnak. 1985-ben Freiburgban járt kéthónapos ösztöndíjjal, majd ’85 és ’87 között a római Gergely Egyetem hallgatója volt. Posztgraduális képzését a René Latourelle-ről írott, nagy visszhangot kiváltó disszertációja zárta. Hazatérve a győri Hittudományi Főiskola Szisztematikus Teológia Tanszékén lett főiskolai tanár, egyben kinevezték a Papnevelő Intézet prefektusának. 1991 óta a pécsi Hittudományi Főiskola tanára, illetve másodállásban Pellérd és Keszü plébánosa. A főiskola főigazgatója és a Papnevelő Intézet rektora volt 1994-től 1999-ig, majd 2000-ig megbízott főigazgató, 2006-ig általános és kommunikációs főigazgató-helyettes. A pécsi képzést az ő főigazgatói tevékenysége idején akkreditálták. Időközben, még 1995-ben a Pécsi Székesegyház kanonokjává avatták. Kerületi esperes, Pro Communitate-díjas (1997), a Keresztény Értelmiségi Fórum alapítója és társelnöke (2002-ig), a Jövőt a Gyermekeknek Alapítvány kuratóriumának elnöke, a Szent Gellért Lovagrend nagykancellárja, priorja, ez évtől püspöki helynöke is.

Beszélgetés közben úgy tűnik, mintha Horváth István folyton mosolyogna. Nem is az ajkán, sokkal inkább az egész magatartásában van valami megértő derű. Olyan sakkozóra emlékeztet, aki fejben rég lejátszotta már a partit, tudja is pontosan a végkimenetelt, de nem akarja elvenni a másik örömét. Hagyja, hogy a partnere lassanként megvilágosodjon, s közben maga is élvezi a játékot. Szinte még kérdezem, mikor a válaszon már túllép, és a következő lehetséges fölvetésemre is reagál. Így jutva el ahhoz a ponthoz, ami számára a kérdéskörön belül igazán lényeges.

 

Horváth István: – A gyerekkoromat két dolog határozta meg. Az egyik, hogy hívő, katolikus családba születtem. Ez az életfelfogás stabilitást, tartást adott. Ami a külsődleges jegyeket illeti: a családban közösen imádkoztunk. Vagy például apámék nem azt mondták, hogy eredjetek el a templomba, hanem együtt mentünk. És mindezek mögött komoly tartalmat talált az ember. Tudniillik a szüleimen sosem éreztem bizalmatlanságot, kétségbeesést vagy reményvesztettséget. A maguk egyszerű módján tudták, hogy akármi nem következhet be, mert Isten fölöttünk áll, odafigyel ránk, és nem enged olyan megpróbáltatást, amely meghaladná a képességeinket, erőnket. Nyilván mindezt utólag látom csak így, akkor magától értetődőnek tűntek a dolgok. A növény sem tudja, hogy milyen fontos az életében a víz, a gyökereinél föllelhető nedvesség, mégis abból él.

A másik, a gyermekkort meghatározó részlet az volt, hogy a szüleim azelőtt a Pozsony melletti Szencen laktak. Ott is kötöttek házasságot. De a Beneš-dekrétum értelmében kitelepítették őket a Felvidékről. Úgy alakult, hogy a Kalaznóról kiakolbólított svábok helyét székelyek foglalták el, a megmaradt házakat pedig a Felvidékről elűzötteknek adták oda. A kényszerű, modern népvándorlás során sodródtunk tehát Tolna megyébe.

Sz. Koncz István: – Professzor úr már itt született. Akkor mégis miért volt jelentősége a felvidéki gyökereknek?

– Mert a szüleim soha nem érezték itt jól magukat. Mindig visszavágyódtak. Állandóan olyanokat hallottam tőlük, hogy nem ez az igazi otthonunk, hogy Szencen van a hazánk. Mert ez milyen dimbes-dombos, amaz pedig milyen szép, sík vidék! Meg aztán, hogy nem akkora Magyarország, amekkorának az iskolában tanuljuk. De ahol az otthonunk van, az most már Csehszlovákia. Ezt egy gyerek nagyon nehezen értette, persze. Eléggé benne jártam már a serdülőkorban, amikorra szegény szüleim kezdtek megbarátkozni a gondolattal, hogy nem megyünk mi már haza. Hogy itt kell élnünk. Az azonban még sokáig foglalkoztatta őket, hogy legalább haló poraikban juthassanak vissza. De később belátták, hogy minket, gyerekeket már nem úgy kötnek szálak a Felvidékhez, mint őket. Tehát belenyugodtak, hogy itt maradnak végül is, végképp.

– Általános iskolába már nem Kalaznón járt.

– Eszemet sem tudtam még, amikor szüleim beköltöztek a pár kilométerre lévő Hőgyészre. Apám ugyanis ott kapott munkát, az Állami Gazdaságban. Konyhakertészként dolgozott. Később, a nagyobb fizetés kedvéért Hidason vállalt segédvájári állást, majd újra kertész lett. Aktív évei végén pedig, három-négy esztendővel a nyugdíjazása előtt, átment a Hőtechnikához, segédmunkásnak. Miután ott sokkal jobban keresett, valami kicsivel nagyobb nyugdíjat kapott így.

– Édesanyja mivel foglalkozott?

– Háztartásbeli volt, ugyanis öt gyermeket nevelt. Nagyon szegények voltunk, de nem nagyon éreztük. Egyáltalán nem volt probléma, ha például a zöldborsófőzelékhez nem kaptunk feltétet, csak egy kis paprikás zsírban sült hagymát. Meg a magam korabeliek közül nem mi voltunk egyedül, akik így éltünk. Ha valakinek történetesen akadt pénze, akkor sem tudott húshoz jutni, mert egész egyszerűen üresen ásított a bolt. A kis házhoz, amiben laktunk, volt kétezer öl földünk. De nem tudtuk az egészet művelni, mert valamikor téglagyár állt azon a területen. Bármivel próbálkoztunk, nagyon jól kirajzolódott például a kemencék alaprajza – ott sokkal satnyábbra fejlődött a vetemény. Apám aktív évei vége felé áttért a fóliás termesztésre. Egy darabig sikeres volt, de ahogy megfogyatkozott az ereje, abbahagyta. Úgy gondolta, nem minden a pénz, és inkább maradjon valami az egészségéből, semmint hogy a szó szoros értelmében halálra dolgozza magát. Apámhoz hasonlóan anyámat is hősként látom. Elsősorban abban kerekedett mindenki fölé, ahogy be tudta osztani azt a keveset, ami jutott. Nővérem tanárnő lett, öcsém leérettségizett, kitanulta az autószerelő szakmát, most kamionos, egyik húgom csecsemőgondozó, Szekszárdon, egy óvodában dolgozik, legkisebb húgom pedig gyógyszertári asszisztens. Egyedül én vagyok ilyen elfajzott a családban…

– Az ám, hogy lett pappá?

– Belenőttem a hivatásba.

– Ez mit jelent?

– Hosszabb folyamat eredménye volt. A hőgyészi plébános javasolta, hogy írassanak valami komolyabb gimnáziumba. Így kerültem a bencésekhez, Győrbe. Nagyon nem tetszett nekem az az egész, ami ott zajlott. Nem idomítottak minket pappá, ám igyekeztek tisztességes, rendes embert nevelni belőlünk. De hát milyen a gyerek? Lázad. Egy idő után, hogy úgy mondjam, mégis megnyugodtam.

– Hogy zajlott a folyamat?

– Megfogott, hogy a feljebbvalóink a nap huszonnégy órájában velünk foglalkoztak. A tornatanárt leszámítva mindenki pap volt. Egyik reggel bejött például a biológiatanár, borzasztóan bedagadt szemekkel. Egész éjszaka a mikroszkóp fölött gubbasztott ugyanis, hogy megtaláljon egy amőbát egy rothadt almában. Hogy nekünk bemutathassa. Kivetítette, és ott mászkált az az egysejtű. Azután valahogyan odarakott egy egészen kicsi sókristályt. Az amőba megközelítette, és visszahúzódott. Tette az atya mindezt azért, mert mi voltunk a családja, és az egész életét a biológia oktatására tette föl. Egyrészt ez tetszett meg. Másrészt kíváncsi lettem, mi is ez az egész kereszténység, a maga teljességében. Bár az életemben nem volt semmiféle nagy megtérés vagy isteni megvilágosodás, harmadikos gimnazista koromban már tudtam, hogy pap leszek. És érdekes, harmadikos gimnazista korára az öcsém is tudta, hogy nem lesz pap. Inkább a családi életet választotta. Bevallom, a papságra készülve nekem is sokszor megfordult a fejemben, hogy nem lenne-e jobb, ha mégis úgynevezett normális életet élnék, feleséggel, családdal. Nehezen hoztam meg a döntést, de végül is sikerült. Ahogy a pohár víz befagy, amikor télen kirakjuk a nagy hidegbe, úgy erősödtem, úgy nőttem bele én is a hitembe. Először a víz tetején is kis, megszilárdult erővonalak, apró kristályok látszanak, mígnem az egész jéggé válik. És nem tudjuk meghatározni a pillanatot, amikor még jeges víz, illetve már jég.

– A környezete hogyan fogadta az elhatározást?

– Nem volt különösebb problémám. Abban az időben az ilyesmit jobban elfogadták, mint mainapság.

– Vajon miért?

– Talán mert akkor a rendszerrel szembeni ellenállást is szimbolizálta, ha valaki szimpatizált a vallással, vagy szorosabb kapcsolatot tartott az egyházzal, valamelyik felekezettel. Gondoljon arra, hogy harminc évvel ezelőtt, karácsonykor, az éjféli misén rengetegen voltunk a katolikus templomokban. Ma alig valamivel több ember jön el, mint egy átlagos vasárnapon.

– Az elmondottakkal együtt ön kétszer kezdte el a teológiát.

– Látszatra igen, mert az első alkalommal, két hónap után félbeszakíttatták velem: megkaptam a behívóparancsot, két évre elvittek katonának. Részt vettem a Mátyás király óta számítható első győzedelmes hadjáratunkban, nevezetesen 1968-ban, a csehszlovák forradalom leverésével megvédtem a szocializmust. Csinálni ugyan nem csináltam semmit, de azt két hónapig. A végén honvédelmi miniszteri dicséretet kaptam, és négyszáz forint jutalmat. Igaz, ezt mindenki megkapta, akit nem kellett odakinn megfenyíteni.

– Egy percre félbeszakítom. Hogyhogy két évre hívták be? Az egyetemisták a tényleges katonaidőből kedvezményeket kaptak.

– A kedvezmények a teológiára nem vonatkoztak. Viszont ha valakit egyszer pappá szenteltek, többé nem zaklatták. A katonaság alatt egyébként sok növendéktársam kilépett, és világi pályát választott. Magam inkább ott erősödtem meg a hivatásomban. Hiszen annyi megaláztatást, olyan szellemi sötétséget, lelki sivárságot, sőt, nyugodtan mondhatom, bunkóságot, mint ott, még nem láttam együtt. Hallottam például, hogy a tartalékosok, akik a falujukban elismert emberek voltak, tanítók, tanárok, orvosok, jogászok, milyen trágár és alávaló módon beszéltek. Láttam tehát, hogy komoly erkölcsi bajok vannak. Nem lehet kettős életet élni! Hogy egy kis közösségben egyféleképpen viselkedem, de egy más közegben, elismerem, borzalmas közegben, másként. Kiderült számomra, hogy lelki segítségre van szükség. Ezzel erősödtem meg a hivatásomban.

– Leszerelt, visszatért a teológiára. Ott folytatta, ahol abbahagyta?

– Elvileg ott kellett volna folytatnom, de semmire sem emlékeztem. Amikor elvittek, bizonyos görög szavak ragozását már szépen tudtam, mire visszatértem, azt is elfelejtettem, mit jelentenek azok a szavak. De később ismét belejöttem, még ha kezdetben nehezen ment is. Hanem aztán, nem tagadom, mint a legtöbb embert, harmadévben engem is elért a hivatás-válság, egy nagyon csinos, fiatal hölgy személyében. Nem szégyellnivaló ez, nagyon szerelmes lettem. Ráadásul éppen vizsgaidőszak volt. Egyáltalán nem tudtam aludni. Elmentem tehát az orvoshoz, írna föl valamiféle altatót. Azonban, miután alaposan kikérdezett, nem írt föl semmit, hanem azt javasolta, halasszak vizsgát. Hazamentem, és úgy döntöttem, nem halasztok. Letettem a kollokviumaimat, nem is a legrosszabb eredménnyel, sokat imádkoztam, beszélgettem az említett hölggyel, a lelki vezetőmmel, és szépen folytattam az iskolát.

– És hamarosan elutazott külföldre, ha jól tudom.

– Az úgy történt, hogy a nyári szünetben, egyik reggel kiálltam Hőgyészen a házunk elé, és elkezdtem stoppolni. Tudtam, hogy a szüleimnek nincsen pénzük ahhoz, hogy vonatjegyet finanszírozzanak Németországig. Szegény anyám meglátott, kijött utánam, gyere vissza, kérlelt, inkább adunk pénzt, csak ne szégyenítsd meg magadat! De nem, majd én megpróbálom! Eljutottam Siófokig, el Székesfehérvárig, Győrig, estefelé pedig Bruckból írtam egy képeslapot, hogy túljutottam a határon.

– A német nyelvet beszélte akkor már?

– Á, dehogy! Úgy próbáltam tanulni valamicskét, hogy az elutazás előtt vásároltam egy nyelvkönyvet, és átvettem belőle húsz leckét. De ez, mint kiderült, nem sokat ért. Végül részben ott ragadt rám a nyelv, részben pedig, miután visszatértem, folytattam a tanulását.

– A görögöt említette, héberül, latinul, ugye, a teológián kötelező tanulni, tudom, hogy ragyogóan beszél olaszul, a németet most tisztáztuk… De hogy jött a francia nyelv?

– Két évvel a német út után ismét kiálltam a házunk elé, stoppolni. Hozzáteszem, a franciát akkor már elég jó szinten bírtam. Amikor kiértem, mindenkinek bemutatkoztam, elmeséltem, hogy újmisés vagyok. Több helyen fogadtak. Emlékszem, az egyik városban kihirdették, hogy magyar pap mond újmisét. Megtörtént, és amikor vége volt, a plébános elém tett egy halom borítékot. Húsz-, ötven- és százfrankosok kerültek elő belőlük. Mikor Párizsba értem, minden összegyűjtött pénzemet könyvekbe fektettem. A Samaritain könyvesbolt tulajdonosa annyira megörült a nagy vásárlásnak, hogy az áruház költségén elküldte az egészet nekem, Magyarországra. A doktori disszertációmhoz ezek a kötetek jelentették az alapot. Akkoriban Teilhard de Chardinnel foglalkoztam. A könyvei nagy népszerűségnek örvendtek. Mennyire ismeri őt?

– Vajmi kevéssé. Egyedül Az emberi jelenség című kötetét olvastam.

– Nem az ön hibája. Mára egy kicsit eljárt a munkái fölött az idő. Mégis nagyon hálás vagyok neki, mert segítségével alakult ki az egységes világlátásom. Jezsuita szerzetes volt, 1955-ben halt meg, ez csak azért fontos, mert a kora végképp nem értette meg. Egyébként a foglalkozását tekintve paleontológus volt. Elismert szaktekintély. A pekingi előember fölfedezésekor például ő volt a kormeghatározó. Magabiztos filozófiai tudással is rendelkezett. A teológiát pedig beleverték már kispap korában. Speciális világlátását hiperfizikának nevezte el.

– Ez mit takar?

– Azt a határterületet, azt a közös felületet, ahol a természettudományok, a teológia és a filozófia tudománya érintkezik egymással. Teilhard de Chardin akkor kezdett igazán érdekelni, amikor ezt a mondatát olvastam: megfogom a lámpásomat, és leszállok önmagam mélyébe, hogy megismerjem önmagamat. Ez hallatlanul tetszett. Ez volt a kiindulópont. Egy szép, költői kép. Zárójelben jegyzem meg, hogy a költészetet világéletemben nagyon szerettem. Később azután olvastam Roger Garaudy kötetét róla, az volt az első, ilyen vonatkozású könyv, amelyet itthon adtak ki.

– Garaudy volt az a francia marxista, aki utóbb közel került a kereszténységhez, ugye?

– Marxista volt, de kereszténnyé vált, majd pedig muzulmánná. Csapongott, igen, de az említett kötetet nagyon jól megírta.

– Rezek Roman hogy került a képbe? Hallottam, hogy jelentősen segítette az ön munkáját.

– A tanulmány írása közben vettem föl vele a kapcsolatot. Bencés létére a jezsuiták São Paulo-i egyetemén tanított. Óriási segítséget kaptam tőle, és Szabó Ferenctől is, akit a Vatikáni Rádió magyar nyelvű műsorainak szerkesztőjeként ismerhetett meg a közönség érdeklődő fele. Szabó ugyancsak alaposan elmélyedt a hittudós megismerésében.

– Mi lehet az oka, hogy Teilhard de Chardin nevét mára tényleg alig hallani, munkásságáról jószerével alig beszélnek?

– Nem tagadom, a róla írott disszertációmat a főiskolán én is csak halkan, mellékesen említem ma már. Nem látom ugyanis, hogy a gondolatai mentén miképpen lehetne továbbhaladni, miképpen lehetne fejleszteni az elméleteit.

– Megvilágítaná ezt egy kicsit jobban?

– Minden kérdésre olyan választ ad, ami azon a helyen, abban az összefüggésben, ahol a kérdést fölteszi, él. De van, ami a változó, átalakuló világban nem állja meg a helyét, és nehéz vagy lehetetlen kapaszkodót találni, hogy az aktuális választ meglelhesse az ember. A Hittudományi Főiskolán a dogmatikát tanítom. Az emberek általában úgy gondolják, hogy a dogma határkő. Mert összekeverik a politikai vagy történelmi dogmatizmussal. Pedig egy-egy hitigazság nem olyan, mint a határkő, hanem olyan, mint a világítótorony. Mindkettő jelzi a helyes irányt, de míg a határkő megálljt parancsol, a világítótorony mellett nyugodtan haladhatunk tovább. Teilhard de Chardin is e világítótornyok mentén kereste kora kérdéseire a választ. Ma úgy látom, rendszere mégis annyira egyéni és annyira korhoz kötött, hogy nehéz továbbfejleszteni. Vagy egy másik példa: Karl Rahnernek a transzcendentális módszerre épülő teológiája is annyira ép és egész, hogy olyan nagyon továbbfejleszteni ugyancsak nehéz. Nem úgy, mint például Hans Urs Balthasarnak avagy Joseph Ratzingernek, a jelenlegi XVI. Benedek pápának a teológiai rendszerét. De biztos, hogy én látom jól?

– Volt korábban egy elejtett megjegyzése, hogy tudniillik a költészetet szerette, szereti. Valamitől úgy éreztem, erről beszélne még, csak ott nem akartam közbekérdezni.

– Jaj, igen, eszembe jutott egy kis anekdota! Valamikor verseket is írtam. Paksi pap koromban jó néhány költővel, Csoóri Sándorral, Hervai Gizellával például nagyon jó kapcsolatot ápoltunk. A Kortárs versrovatának akkori vezetője, Zalán Tibor egyszer rávett, hogy mutassam meg a verseimet. Ha megütik a minimális mértéket, közlöm őket – ígérte. Tizenöt-húsz darabot adtam át neki, elolvasta őket, majd annyit mondott, hogy ritka hitványak. Azzal a költői pályafutásom véget is ért.

– Nem sokkal később azonban elindult a római Gergely Akadémia felé. Arra hogy került sor?

– A nyolcvanas évek elején, egy hungarológiai konferenciára hazalátogatott a már említett Szabó Ferenc. Kivételes alkalom volt: a Magyar Tudományos Akadémia rendezvényéről lévén szó, vízumot kaphatott. Egy magánlakásban találkozunk, és ott elmondtam neki a terveimet. Hogy tudniillik nagyon szeretnék Strassburgban vagy Párizsban tanulni. Ekkor kérdezte, hogy mit szólnék Rómához? Persze, nagyon szívesen, mondtam. De úgyis reménytelen, gondoltam. Ugyanis akkoriban már elég rossz hírem volt. Senkinek nem tetszett, hogy a paksi ifjúsággal intenzíven foglalkoztam. A káplánszobám gyakorlatilag egy klubszoba volt. Ha mást nem csináltunk, összejöttünk, beszélgettünk, megittunk pár üveg sört, és ment mindenki a dolgára. De többnyire nagyon tartalmas estéket tartottunk, kirándultunk, vagy éppen Istenről, a hitről, a Bibliáról beszélgettünk. Az irodalomról nemegyszer. Ahogy utaltam már rá, írókat, költőket hívtunk meg. Ebből azután adódtak kisebb-nagyobb botrányok is, úgyhogy hamarosan Lakócsára küldtek falusi levegőt szívni. Ez volt a szerencsém. Cserháti püspök úr ugyanis szeretett volna elküldeni, hogy tanuljak, de ilyen célból soha nem kaptam kiutazási engedélyt. Lakócsa azonban furcsa helyen van. Közigazgatásilag Somogy megyéhez tartozik, amúgy viszont a Pécsi Egyházmegye része. A pécsi egyházügyi titkár nem foglalkozott velem, mert nem hozzá tartozott a falu. A kaposvári sem, mert Lakócsa, amióta világ a világ, büntetőterület volt. Egy év elteltével tehát, amikor Cserháti József újra beadta a kiküldetési javaslatomat, mint mesélte, a püspöki kar úgy szavazta meg, hogy a döntéshozók nem tudták: ez a Horváth István ugyanaz a Horváth István. Állítólag volt egy megmosolyogtató részlet is. Kikérték a lakócsai tanácselnök véleményét, aki azt mondta, ó, az jó gyerek, remek halászlét főz, menjen!

– Rómában írott disszertációjának mi volt a témája?

– A zsinat utáni fundamentálteológia feladatai René Latourelle műveiben. Olasz nyelvű dolgozat volt. Hozzáteszem: amikor kiértem Rómába, még azt sem tudtam, mit jelent: bon giorno. Nekiálltam tehát az intenzív olasztanulásnak. Bár a dolgozatomat franciául kezdtem írni, mire végső formájába kellett önteni, erősebb voltam olaszból. Itthon természetesen csak a rendszerváltás után ismerték el, viszont akkor, az ugyancsak olasz nyelvű védést akceptálva, elfogadták felsőfokú nyelvvizsgának is. Amikor visszajöttem, Szalay János tanár úr éppen nyugdíjba ment Győrből, így kerültem a helyére. Képzelje, az ott töltött négy évből háromig nem is volt különös lelkipásztori beosztásom. Csak tanítottam. Nagyon jó világ volt, nagyon könnyű élet! Azután, amikor újra indult a pécsi Hittudományi Főiskola, visszahívtak.

– A pécsi képzést professzor úr főigazgatósága idején akkreditálták. Erre alapvető fontosságú, óriási lépésként emlékeznek kollégái.

– A törvény biztosította a lehetőséget, és kétségtelenül nagy lépés volt. Annyit dolgoztam rajta, mint amennyit papként húsvétkor szoktunk. Vagyis rengeteget. Nem volt könnyű, a legfőbb gondot az oktatók tudományos fokozata jelentette. Kevés tanárunk rendelkezett ugyanis PhD-vel, kezdetben talán hárman voltunk ilyenek. De lassan kialakult ez is. Egyébként nagyon élvezem az oktatást. Leginkább ez köt le, bevallom, jobban szeretem, mint a lelkipásztori munkát.

– A hallgatói azt mondják, néha egészen kinyílik.

– Kétségkívül vannak napjaim, például ha front van, vagy valamitől nyomott vagyok, amikor leülök a katedrára, és csak beszélek, ismertetem az anyagot, de az nekem, magamnak is szenvedés. Aztán valahogy fölfrissülök, fölállok, és olyan dolgokat próbálok mondani, amik nincsenek benne a jegyzetben vagy a tankönyvben, hanem amiket a kutatásaimmal sikerült kiderítenem. Néha a hallgatók is előjönnek a kérdéseikkel, megpróbálnak provokálni, és ez nagyon tetszik nekem.

– Mondja, professzor úr, hogy adja valaki a fejét arra, hogy a hittudománnyal foglalkozzon?

– Azt hiszem, az illetőnek hívő embernek kell lennie. Nem szükséges, hogy pap legyen, de azt a hitet kell átadnia, amely a sajátja, és amely egybevág az egyház hitével.

– Tudom, laikus megközelítés, mégis minden ilyen beszélgetésnél foglalkoztat, mi a közvetlen, napi haszna annak, ha valaki tudósnak szegődik? Talán könnyebben megválaszolható kérdés ez egy orvos esetében. Nyilván nem kell magyarázni professzor úr hallgatóinak szemszögéből sem. De miért jobb annak a hívőnek, aki betér egy-egy miséjére, hogy ön hittudós?

– Nem tudom, jobb-e neki? Mégis remélem, igen. Gyerek- és főleg tinédzserkoromban rettentően bosszantottak egyes prédikációk. Tudniillik az ott kimondott szavak gyakran ostorozták a misére járókat. Épp azokat, akik a legkevésbé tehettek például a távollévők passzivitásáról. Szeretnék úgy prédikálni, hogy abban ne bántás, hanem tanítás legyen. Tudom, hiba is lehet, de nem annyira a praktikum oldaláról közelítek meg kérdéseket, hanem megpróbálom a tiszta teológiai tanítást nyújtani. Persze, tényleg más a megfogalmazás a főiskolán, és más a szószéken. A legnagyobb probléma, ha az ember Isten szavai helyett a sajátját akarja tovább adni. Igyekszem elkerülni ezt a csapdát.

– A beszélgetést megelőző tájékozódás során részt vettem több miséjén, Pellérden. Az egyik alkalommal beszámolt egy felsőbb ajánlásról vagy inkább utasításról, már meg nem mondom, honnan jött. Arról volt benne szó, hogy a hívek csak a közvetlenül mellettük állókkal fogjanak kezet, nem kell forgolódni. De aztán úgy tapasztaltam, hogy nem történt semmi változás.

– Való igaz. Az utasítást kihirdettem, de bevallom, túl sokat nem törtem magam azon, hogy be is tartsák. A különböző keresztény közösségek a kezdetektől fogva a kézfogással, illetve a békecsókkal fejezték ki úgy a barátságot, mint a másik elfogadását. Hogy mainapság is keresik az emberek egymás baráti kézfogását, intenek a távolabbiak felé, az nekem nagyon szimpatikus. Minden közösség kitermel magából szokásokat. Ez pedig nem is olyan dolog, ami akár a legkisebb mértékben is sértené az egyház egységét.

– Mostanában mivel foglalkozik?

– Tavaly elvégeztem egy angol kurzust. Ugyanis az összes főiskolás angol forrásokra hivatkozik. Legalább annyira el kellett sajátítanom a nyelvet, hogy utána tudjak nézni a forrásaiknak. A jövőben egyébként a katolikus dogmatikáról szeretnék egy olyan könyvecskét megjelentetni, amely leginkább a katekizmusra hasonlít. Kérdéseket és válaszokat tartalmaz. A II. Vatikáni Zsinat és a katolikus egyház katekizmusa alapján szerkesztem meg. Valószínűleg ez köt majd le hosszabb időre.

Emellett az áteredő bűn problematikája foglalkoztat. Tudniillik meggyőződésem, hogy az ember valamennyi gonoszságára nem adhat felmentést az áteredő bűn vagy a gonosz lélek kísértése. Igenis, mindenki felelős a saját tetteiért! Persze, ne hallgassuk el, hogy Jézus programjának megvalósítását a világ ma nem segíti. Megbocsátás, szeretet? Sokan azt mondják, a megbocsátás a gyöngeség jele. Törleszteni kell, az ember akkor lesz erős. Tehát ez a divatos irány homlokegyenest ellenkezik a jézusi tanítással. De az ember életét lehetetlenné teszi. Ugyanakkor szembe kell néznünk a ténnyel, hogy nem keresztény társadalomban, világban élünk, hanem egy kereszténység utáni világban. Tehát a kereszténység nem meghatározó, nem társadalmat formáló erő többé.

– Mit jelent ez a szembesülés a hittudós, a gyakorló pap számára?

– Számomra talán azért kevéssé fájdalmas, mert belenőttem. Lépésről lépésre ismertem föl a helyzetet. És azért is nem ütközöm meg rajta, mert Jézus Krisztus azt mondta, hogy kovásznak és sónak kell lennünk. Pékektől tudom, hogy a kenyérben körülbelül kétszázaléknyi a kovász. De hitem szerint azért mégsincs nélküle jó ízű kenyér…