Megjöttem, nézz: ez a te színházad.

Készültem hozzád. Tükrömben remegett a rúzst tartó kéz, reszketett a szemhéj, amikor hűvös festékbe mártották egy meghatározhatatlan korú nő kissé formátlan ujjai, kis tükrömben a vékony, színtelen szemöldök alatt mint bőrig ázott, eresz alá menekült járókelők csillogtak a szemek. – Ez én vagyok, fogod majd mondani. Egy érett, meghatározhatatlan korú nő rebbenékeny, bárhova letelepedni kész, puha felsőajka komoly műveleteknek vetette alá magát: fegyelmezetten a számat rúzsozó kéz mozdulatai mögé feszült, hagyta, hogy a nő arcán elhalványuljanak bizonyos jellegzetességek, és előtérbe lépjenek olyanok, amelyek bár jellegzetesek, tömeges előfordulásuk miatt mégsem jellemeznek senkit. Aztán, anélkül, hogy akartam volna, ez a száj csücsörített. Ezt szereted. Ha a testrészeim kikerülnek az irányításom alól. Ez vagyok én, mondod, valahányszor kisebb-nagyobb részek tűnnek el belőlem.

Szóval ez az érett női kéz, a kedvedért, a különöset néhány vonással mindennapivá szentelte föl. Ez a nehezen lendületbe hozható – s később éppolyan nehezen fékezhető – test most mély dekoltázsba öltözött. Az a nő, akinek tartasz, a vállfákat épp csak ujjbegyével érintve, végiglapozta szűkös ruhatárát, az anyagok egyenként eszébe juttatták a hozzájuk társuló hajdani testsúlyait, a testsú-lyok egykori szeretőit (és nem értette, voltaképp kik ezek), a szeretők pedig azt, hogy ő maga feltartóztathatatlanul öregszik. Igen, téged lebilincsel a nők öregedése. Érthetetlen. Mondod, nem az öreg nőket szereted, hanem az öregedőket – akik tehát fiatalok. A halmazállapot-változásaikat. Ahogy, úgymond, fokozatosan felpuhul a húsuk. S hogy a mosolyuk harmincon túl lassabban indul, lassabban múlik. Hogy nem lehet már a combjuk között átlátni. Hogy miközben az idő múlásán keseregnek, többet gondolnak magukra, mint valaha. Ez vagyok én, mondod: érett, fáradt, meleg. Kedvesem, hiszen ezek nem is tulajdonságok – azonkívül meg mire gondol, aki magára gondol?

Végül ezt a búzavirágkék blúzt választottam.

Vérlázító, ahogyan öltözködöm, fogod mondani mosolyogva. Állítólag mindig van rajtam valami ízléstelen: egy selyemfényű, testhez simuló, fekete nadrág vagy egy túl kicsi melltartó; kifakult férfizokni vagy bugyuta, hernyó alakú tornacipő (most a formátlanság a divat). Tudom, hogy téged vonzanak ezek a vérlázító dolgok. Ha az öltözetemen valami hibát veszel észre, előbb ideges leszel – csalódtál bennem? Aztán két ujjad közé csippentve a nyugtalanító színű, nyugtalanító formájú vagy nyugtalanító anyagú ruhát, kipirult arccal, szelíden mosolyogva bökdösni kezdesz, hogy mikor és hol és miért vettem ezt az ízléstelenséget, majd pedig gyengéden a fülembe susogod: falusi tyúkok öltözködnek így. De hát, válaszolom, én egy falusi tyúk vagyok. Nem, nem, tiltakozol – azt hiszed, megsértettél (ettől jöttél érzéki izgalomba?). De, de. Nem, nem. A diplomáim, próbálkozol; a családom, a neveltetésem – közben pedig már a nyugtalanító ruha alá nyúlkálsz. Nem tudsz bennem csalódni. Örökös várakozásban élsz. Sóváran várod, hogy olyan legyek, amilyennek Iót ismerted meg, közben pedig te magad panaszlod, hogy nem ismersz. (Nincs mit ismerni, felelem. Olaj a tűzre: merevedésed van). Folyton arra vársz, hogy megismétlődjön, ami már megtörtént; hogy mondjak valamit, amit mondani szoktam; csináljak valami iósat; nézzek úgy, ahogyan az a nő szokott, aki én vagyok, állítólag; vegyek föl valami iós ruhát; sértődjek meg, ahogyan Ió szokott; csapjak egy igazi iós botrányt a közértben, amilyet a múltkor is. Ezek az ismétlődések lennének számodra a nagy pillanatok. Amikor pedig homlokegyenest az ellenkezője történik annak, amit vártál, lelkendezve felkiáltasz: ez vagy te, látod? ez vagy te!, és már azon buzgólkodsz, hogy fejletlen, kisfiús karoddal magad alá gyűrj. (Csak mert hagyom magam, sikerül, s vállamnál fogva gyengéden az ajtónak dönthetsz.) A váratlant nem lehet várni, figyelmeztetlek. De lehet, mondod, és a nyakamba harapsz. Nem, nem. De, de. – Sosem csalódsz bennem: de akkor mire gondolsz, amikor rám gondolsz?

Búzavirágkék blúzomban végigvonult a városon egy meghatározhatatlan korú nő. Leszállt a vonatról, a buszmegállóban kebabot vett; állva, mint egy ló, és szinte a szendvicsre borulva, lógó fejjel magába tömte, nem vette észre, hogy a csípős szaft a blúzára csepeg, azután továbbállt. Fölszállt egy buszra – bliccelt, mint mindig –, egy idős férfi orra előtt elfoglalta az utolsó szabad ülőhelyet, és a homlokát ráncolta, ha a férfi táskája élesebb kanyarokban a vállának ütődött, vagy csontos térde a combjához ért.

Macskákra gondolt. A dalmát cicák háromszög alakú, kis koponyájára; áttetsző, napsütötte fülükre, és arra, hogy tavaly nyáron egyik sem hagyta magát megsimogatni, pedig Iótól még a legtartózkodóbb macskák sem szoktak félni. Horvát macskák; horvát férfiak – gondolta ez a nő. És hogy: gyengédség. Csak ennyit. Aztán leszállt.

Árnyékból árnyékba menekülve fölkaptatott a foghíjas fasoron, elriasztotta a mogyorósövény mentén csipegető verebeket, hagyta, hogy döngve becsapódjon mögötte a mázsás kapu, de az ötszögletű udvaron, ahogy mondani szoktad, egyszerre kiömlött, mint a dalmát napsütés: köszöntötte az ismerősöket, sárga, mézszínű mosolyát beteges arcukra pergette, és mikor meglátott téged a mosókonyha ajtajában, amikor látta, hogy egyedül vagy, hogy a ruháskosarat félredobva elé sietsz – mint egy véghangsúly: félrebillent fejjel –, megérezte a nyaka köré kulcsolódó kezet, és észrevette, hogy örömödben alig hallhatóan, nyöszörögve sírni kezdesz, akkor az a nő, akit vártál, egy pillanatra egybecsúszott azzal, aki megérkezett. Egy pillanatra én voltam az, aki megölelt téged, és aki sietve körülnézett, mielőtt csókot nyomott volna a homlokodra. (Éreztem saját hagymaszagomat.) Én voltam, aki a tenyerét a tarkód alá csúsztatta, és lazán hátranyakló koponyád súlyát latolgatta, míg te azon mesterkedtél, hogy lenyeld, vagy legalább magadba szívhasd az alsó ajkamat. Kimondtad a nevem. Ne csukd be a szemed, kérted. Sose csukd be. Én voltam, aki engedelmeskedett. Mindegy, hogy mit kérsz: mindig maguk a kérések izgatnak föl. Maradjak állva. Ne vegyek levegőt. Nézzelek. Ne nézzelek. Ne legyen hangom. Passzivitásodban egy csecsemő ereje van.

Nézd a kezem, mondtad ezúttal, de én képtelen voltam végig nyitva tartani a szemem.

Megjöttem.

Most lépéseket hallunk.

Szétrebbenünk, gyorsan összeszedjük magunkat – én visszaváltozom azzá a nehezen lendületbe hozható nővé, akinek ismersz. Mintha összebeszéltünk volna, a szennyes ruhákat kezdjük gépiesen rendezgetni. Te a színeseket, én a fehéreket. Ránk köszön egy nyers női hang, megfordulunk: harminc körüli, Down-kóros lány kérdezi, mész-e ma velük moziba. Zsíros, ágaskodó oldalcopfjai bántóan aszimmetrikusak – az a nő, akinek látsz, más körülmények között habozás nélkül felajánlaná, hogy a baloldalit, ami a lány fülére csúszott, segít újrakötni.

Nem mehetek, látogatóm van, válaszolod, és finoman meghajtod magad, mint egy vizitelő gróf.

Egyik lábad kecsesen előrecsúsztatod; jobb tenyeredben nyugvó bal kézfejed egy levetett szarvasbőrkesztyűre hasonlít, ahogy minden kis gesztus után könynyedén visszaejted. Mintha nem tartoznál közéjük, gyöngéd, leereszkedő iróniával válaszolgatsz a kérdéseire. A lány többször is kimondja a neved. Csodál téged, mint az itt lakók többsége, a neveddel kapaszkodik beléd – ezek a fogyatékosok néha érzik: a tulajdonnév ige.

Búzavirágszínű blúzomban feszeng a meghatározhatatlan korú nő, túl merésznek érzi a kivágást, most már, hogy betöltötte küldetését, valahogy nem illik ide. Sok ez a smink is. A nő megfordul, bekapcsolja a mosógépet, majd karját furcsán, csak hátrafelé lóbálva kisétál az udvarra.

Öt perc múlva te is megjelensz. Üres az ötszög egyetlen padja.

Egy darabig szótlanul ültök – nehéz úgy beszélgetni, ha előttetek processziózik az egész intézet. Az itt lakók számára minden apróság – egy közönséges szürke lepke, a postás ruhája, a falon békaalakot visszahagyó, omló vakolat – olyan látványosság, amit kisebb rajokba verődve, tapsikolva-vihorászva, egyik lábról a másikra szökdécselve kell megünnepelni. Errefelé sírni- vagy nevetnivaló misztérium, ha egy földre ejtett vizespohár széttörik, ha a szilvahúsban kukac icereg, s ha a talp alatt egy éticsiga roppanva kipucsul. Amikor pedig valamelyiküknek látogatója akad, a többiek szétvetett lábbal, előretolt hassal sorakoznak fel az udvaron, a jelenéstől négy-öt méterre.

Tisztes távolságban tőletek most is vagy tízen ácsorognak, nyitva felejtett, cserepes szájakon könyököl ki a figyelem. A nő a foltos blúzban megborzong.

Lenyűgözve nézed, ahogy lúdbőrzik, s ahogy hibátlan bőrén erőre kapnak a mintha telepített, faiskolás szabályossággal sorakozó, színtelen szőrszálak. Van olyan csodálatos, mint egy éticsiga halála, hogy ez a bőr, akár a selyem, a legnagyobb hőségben is hűvös marad.

Legszívesebben megérintenéd.

Összefont karoddal lassacskán felé dőlsz, majd takarásban levő jobb kezed ujjait a nő karjára helyezed. Mivel azt is tapintod, amivel tapintasz, vastagabb, érdesebb bőröd kicsit mindig csalódik, ha ezzel a tükörsima felszínnel találkozik. Nem ezt vártad, kissé elkámpicsorodsz. Nem is olyan hűvös, nem is olyan sima. Honnan tudod akkor, hogy sima? Ha viszont nem tudtad, miért csalódsz? Ahogy kétségbeesésed nő, úgy erősödik a szorítás – de hiába, csak magadat szorítod. (Ez vagy te! – mondod.)

Hagyd abba, fáj!, mordul rád végül a nő.

Ne haragudj, suttogod.

Végre megjelennek a gondozók, és az ebédlőbe terelgetik a bámészkodókat. Téged nem hívnak, tiszteletben tartják, hogy látogatód van (mit szoktál mondani, ki ez a nő?), s egyébként is: te mindig akkor ebédelsz, amikor akarsz, ez az egyik kiváltságod. Nemcsak önállóan, de szépen is eszel.

Kiürül az udvar.

Nagyon hosszú idő volt, kezded.

Na, hagyd ezt.

Kimondod a nő nevét.

El se kezdd.

Hadd jöjjek veled legközelebb. (Kimondod a nevét, kimondod a nevét.)

Szó sem lehet róla, feleli a nehezen fékezhető nő.

Nem szeret nemet mondani neked – úgyhogy inkább ne is kérj tőle semmit. Hátradől, ültében kicsit lejjebb csúszik a padon, aztán fölemelt arccal, mintha napozna – árnyékban ültök –, lecsukja a szemét. Jól tudod, hogy hiába rimánkodsz: többé nem mehetsz a nő falujába.

Többé nem mehetsz a nő falujába.

Jó lenne, ha meg tudnád állni sírás nélkül. Nők lába papucsban, vízízű levesek, homok az udvaron, homok a földeken – ezek az emlékeid. És hogy, valamivel húsvét előtt, három fiatal férfi kopogtat a kiskonyha ajtaján. A legátustól jöttek, adományt gyűjtenek az egyházmegye elesettjei számára. A meghatározhatatlan korú nő és édesanyja egymást akadályozva buzgólkodnak a kamrában, leesik a liszt, fehér lesz a nő bokája. Te ezalatt elveszve toporogsz a konyhában, nem mersz a látogatók szemébe nézni: fogalmad sincs, mi az a legátus. Előkerül a délutáni sütemény, neked kell körbekínálnod. Keresgélés közben a nő fél szemmel ellenőrzi, nem vétesz-e valami hibát. (Jól csinálsz mindent.) Az egyik vendég a lisztes boka fölött legelteti a szemét. Mi az a legátus? Szabad egy legátusosnak ilyet? Kimész a tornácra, hogy megnyugodj, beszívod a friss mész szagát – ma hármasban meszeltetek, gyönyörűen dolgoztál, aranykezed van –, visszajössz. Fogy rendesen a sütemény, a fiatalemberek fesztelenül beszélgetnek. Eszükbe se jut, hogy végre megköszönjék a sok értékes ajándékot, és elkotródjanak. Az adomány egyre csak gyűlik az asztalon. A háziak nem engedhetik meg maguknak, hogy szűkmarkúak legyenek, a fiatalemberek egyike távoli rokon. (Nem tudni, melyik.) Kik az egyház elesettjei? Hol vannak ők? A nehezen fékezhető nő arca a bosszúságtól néhány pillanatra erősen erodálódott tájjá alakul, ezt szereted. A szája alatt egy széles, koncentrikus teraszokban mélyülő medence képződik, te tudod, mit jelent ez. Mi az az egyházmegye? Édesanyja a nőt a tyúkólba vezényli, ez már igazán túlzás, lesz este min veszekedni. Egy szál egyedül hagynak. Ha kinézel a hátsó ablakon, láthatod a sötét fészerben meg-megvillanó, lisztes bokát. A tyúkkal dulakodnak? A nő, akit előző éjjel sehogy sem sikerült az ágyadba könyörögnöd, csak a legszükségesebbre hajlandó: ímmel-ámmal elállja a menekülő állat útját, piciket belerúg, a fontosabb mozdulatok édesanyjára maradnak. Odabent elfogy a sütemény, fölszabadulnak a kezek meg a szájak. Az egyik fiatalember a fészer ajtajában álló nő felé bök – göcsörtös az ujja –, és halkan, jól kivehetően megjegyzi, olyan vastag a vádlija, mint egy hajókötél. A háziak himbálva hozzák szegény párát. Nem mersz megmozdulni. A nő látja, hogy történt valami, nem érti, mi van, rebbenékeny, puha fölsőajka az alsóra telepszik. A fiúk megköszönik a szíveslátást, a háziak hagyják, hogy te kísérd ki őket. Református község, nyugtatnak később, nincs mit tenni. Még később föléd magasodik egy erősen erodálódott táj: a kemény részeken szétfolyik a fény. Másnap a fél falu azt beszéli, hogy a kapuban leköpted őket. Te persze nem emlékszel semmire.

Nem jöhetsz, punktum.

Tétován rázod a fejed. Nem érted a szót: punktum.

Nem jöhetsz, és kész.

Kimondod a nevem, a nő nevét.

Azért nem, mert szégyellsz?, kérdezed.

Én vagyok, aki erre kinyitja a szemét, és felpattan a padról. A szégyenről magamra ismerek. Fölporzik lábam alatt a salak, most rozsdaszínű a bokám.

Hagyd abba a járkálást, mondod. Ülj vissza, utasítasz, váratlanul egy máshonnan ismerős hangnemben. Előbb-utóbb minden párbeszéd átcsúszik abba a hangnembe. Alig van valami hullámzása a vágynak, szünet nélkül egy irányba – az érett, fáradt, meleg test felé – törekedsz. Örömeid szélesen elterülő, beláthatatlan fennsíkok. S ha csalódni nem tudsz, kielégülni sem. A jelenlét a legfőbb jó, mondod, de ha tényleg így lenne, nem lenne mire törekedned. Ülj vissza.

A nő nem ül vissza.

Nincs saját ritmusa. Félő viszont, hogy, mint már oly sokszor, saját vonakodásától jön majd lázba. Visszaül. Csak a szégyent ne emlegesd többé.

Minden mértéken túl, színtelenül süt a nap, könyörtelenül kiklopfolja a tárgyakat. Arcod is kiterjedését veszti, egy tányér csupán, amelynek fenekére idilli jeleneteket pingáltak.

Mi az, hogy legátus?, kérdezed.

Vérlázító blúzomban a nő lépre megy, és – mintha gombnyomásra – magyarázni kezd. Féltucat kérdést teszel föl, csak hogy késleltesd az indulás időpontját: mi az az egyházmegye, és mi az, hogy negédes, és mi az a kerevet – efféléket. De akkor sem jöhetsz vele. Sem most, sem a falujába.

Társaid épp befejezték az ebédet, kettesével-hármasával kibotorkálnak az udvarra. Akad bámészkodó is újra, köztük van a copfos lány. Ideje mennem, mondja a nő. Nincs értelme tiltakoznod. Álltában, füledhez hajolva még megkérdezi tőled, mit szoktál mondani: kicsoda a látogatód, ez a meghatározhatatlan korú nő (kezicsókolommal köszöntek neki az adománygyűjtők).

Hogy a szeretőm, mondod a bambulásból feltisztulva. Ne félj, úgyse hiszik el.

A meredek utcán csak kicsiket lehet lépni. Úgy tűnik, nagyobb fáradság visszatartani a tömeget, mint megemelni. Tudom, hogy utánanézel: a búzavirágkék blúzos nő vízcsepp alakú vádliján lépésről lépésre megfeszülnek az izmok. Látod? Látjátok?