A tél néha emlékeztet valamire. Egy régi hangulatra, egykori örömökre? Nem tudom pontosan. Hideg van. Füstszag. Hóillat. Megfordulok és fülelni kezdek valamire, amit nem hallhatok. Egy szó tolul a nyelvemre. Nem tudom kimondani. Valami nyugtalanság, tudod? Igen, tudod. De te azt mondanád, hogy arról, aminek nincs neve, nem kell beszélni.

Christiane azon az estén, amikor te nem akartál velünk tartani, előttem táncolt. Felhangosította a rádiót, és a Never known a girl like you before-ra táncolt, pom-pom-lányos arckifejezéssel, vörös, kibontott haj, nevetett, nagyon jól nézett ki. Markus Werneren a nagyanyja bundája volt és rózsaszín mosogatókesztyű. A bunda ótvaros volt.

– Te milyen hülye vagy! – mondta neki Christiane, miközben Markus Werner kicsi csíkokba tologatta a kokaint a zsebtükrön, nem nézett fel Christianére.

Nem voltam fáradt. A kanapén ültem, Markushoz dőlve, a bundája nedves volt a hótól, és furcsa szag áradt belőle. Christianét néztem, ahogy a száját festi szilvakék rúzzsal. A szája nagy volt, a rúzs pedig hegyes, mint egy toll. Markus Werner felnézett a zsebtükréből, és a semmibe bámult.

Hol voltál? Felhívtalak, a tévé előtt ültél, és azt mondtad, hogy rossz anyagot vettél be. Fáradt és ingerült volt a hangod; nem akartál velünk jönni. Azt mondtam:

– Christiane szerelmes – erre te:

– Hát ez nem újdonság – aztán hallgattunk. Hallottam a tévé távoli hangjait, háborús hangok, légiriadó, tudtam, hogy hideg van a szobádban, az ablakon jégvirágok. Letetted.

Edwyn Collins hangja érdesen szólt. Elszívtam egymás után három cigarettát.

– Nos, ezúttal kicsoda? – kérdezte Markus Werner mintegy mellékesen, gumikesztyűje ragacsos hangot adott.

– Ugyan már, fogd be a szád! – mondta Christiane, és oldalról megnézte magát a nagy tükörben, kezét csípőjére támasztva, leszegett fejjel. A szeme alatt kicsi, kékes árnyék, nagyon jól nézett ki, azt mondta:

– Jó buli lesz – és szájon csókolt. Belekapaszkodtam Markus Werner karjába, a fülébe súgtam. Láttam, hogy Christiane nem akar ebben megakadályozni, azt súgtam:

– Egy nagy rendező. Egy igazán nagy, tudod. Nős. A premierbulijára megyünk. Lesz kaja, vodka meg minden. Te, figyelj, jó buli lesz. – Christiane felnevetett, és elhúzott Markustól.

Kint nagyon hideg volt. Rád és a szobádra gondoltam, a tévé előtti fotelre, tudtam, hogy nem filmet nézel, hanem csak úgy üldögélsz a homályban, és magad elé bámulsz; nem voltam sem csalódott, sem sértődött. Egy kicsit szomorú voltam, igen, talán. Tényleg nagyon hideg volt. Hóillat. A hangunk olyan furcsán kongott az üres utcán, hogy elhallgattunk. Az utcai lámpák fénye mintha szilárddá fagyott volna. Christiane elesett a magas sarkú cipőjében, Markus Wernerre néztem, nem segítettük fel. A kereszteződésnél taxiba szálltunk.

– A színházba! – mondta Christiane, lecsavarta az ablakot, a rádiót pedig felhangosította. A taxisofőr pofákat vágott, de nem szólt semmit. A színház előtt piros zászlók lobogtak, az ajtók nyitva. Markus Werner előrehajolt, és azt mondta:

– A ma esti darab… – de Christiane leintette.

– Akkor miről akarsz beszélni, ha nem a darabról? – kérdezte Markus Werner, és kuncogott. Christiane kezébe fogta Markus arcát, a magáéhoz húzta, és nagyon tagoltan azt mondta:

– Egyáltalán nem akarok vele beszélni. Érted?

Az ajtónál még egyszer megfordultam. Még egyszer, utoljára arra gondoltam, hogy visszafordulok, elmegyek hozzád, és leülök melléd a tévéd elé. Kinyitottam volna az ablakot, rád néztem volna, és minden egészen egyszerű lehetett volna. Annyira határozatlan voltam. Mély levegőt vettem, aztán Christiane és Markus Werner után futottam.

A csillagos foyer-ban hosszú asztalokat állítottak fel. Eszméletlen kaja volt, hűtőszekrények, tele vodkával és kicsi, jeges poharakkal. Meghívtak egy orosz fúvószenekart, vörös fény világított.

– Most – mondta Christiane, és eltűnt. Kenyeret és halat hoztam a büféből, Markus Werner pedig vodkás üvegeket, és poharakat dugott a kabátja zsebébe. Még mindig rajta volt a rózsaszínű mosogatókesztyű, de senki sem figyelt rá. Leültünk a lépcsőre, ettünk. Nagy kortyokban ittam a vodkát. Melegem lett. Markus Werner izgett-mozgott, és folyton az orrát törölgette. Azt mondtam neki:

– Túl sokat kokózol – erre ő:

– Hol van? Ez a rendező? – A rendező a bárpultnál állt. Magas volt, kövér és lepusztult, szivart szívott és whiskyt ivott. A lompos, idősödő férfiak szexualitását árasztotta – amelynek hatása alól Christiane sohasem tudta magát kivonni –, és híres volt. Ujjal rámutattam, és azt mondtam:

– Ő az – erre Markus Werner hisztérikus kacajban tört ki, és azt mondta:

– Hát persze. Ránéztem a rendezőre, és arra a számtalan rendezőre, drámaíróra, színészre és díszlettervezőre gondoltam, akik a konyhaasztalunknál reggeliztek, a zuhanyunk alatt álltak, az ágyunkban feküdtek, és a hangjukra gondoltam az üzenetrögzítőnkön, éjszakai ökölcsapásaikra az ajtónkon, az összetört poharakra és az el nem olvasott levelekre; arra gondoltam, hogy mindig volt valami, amiért nem volt elég, és ezúttal is lesz valami, amiért nem lesz elég; rád gondoltam, a jégvirágokra, a füstszagra, arra gondoltam, mi sem vagyunk elegek.

Christiane akcióba lépett. Valószínűleg még egyszer ellenőrizte magát a mosdó tükrében, mert a haja most kontyba volt tekerve, és én tudtam, hogy majd a csatot kihúzva egyetlen mozdulattal bontja ki, és hagyja végigomlani a hátán. És tudtam, hogy ettől a mozdulattól fáradt leszek. A csillagos foyer szélére lépett, egy kicsit az oszlopok között ingázott, a büfé felé ment, majd el onnan, cigarettára gyújtott. Lesütött szemhéja alól nézett körül. A zenekar Weent játszott, a Buenas Tardes, Amigost. Markus Werner megtörölte az orrát a gumikesztyűjében, a gumikesztyűjét pedig a bundájában, és azt mondta:

– Igazi árulódal. – Christiane kissé félrehajtotta a fejét, csípőjét ringatva egy pillanatig imbolygott, aztán ellökte magát az üres táncparkettre. Pontosan a közepére, a nagy csillagra állt. A csillár vörös fénybe borította. A rendező, aki eddig üres tekintettel meredt a táncparkettre, most elfordult. De aztán elég hamar, tulajdonképpen azonnal visszafordult, hogy megnézze Christianét. Christiane pedig táncolt, arcán a vezérszurkolói arckifejezéssel, kezét a csípőjére támasztva, fejét hátraszegve, úgy látszott, mintha nevetne. Ruháján a hasíték egészen a fenekéig ért. Markus Werner folyamatosan vigyorgott, nem tudtam, hogy a kokó miatt-e vagy Christiane táncán. Nevetnem kellett, és azt mondtam:

– De megy neki! Egyszerűen megy.

Sokáig táncolt. Aztán felemelte a kezét, és kibontotta a kontyát; a haja végigömlött a hátán. Markus Werner a térde közé dugta a fejét, és azt vinnyogta:

– Nem bírom ki. – A rendező kicsi, olvadozó vágygombóccá lett. Elfordultam. Vodkát ittam, a csillár körtéibe bámultam, egy kicsit szédültem, és azokra az éjszakákra gondoltam, amikor együtt ittuk le magunkat, te és én, egy bár faasztalánál, mindig tél volt, kint hó, és sohasem virradt meg. A nyarakra nem emlékszem. Hogyhogy nem. Megpróbáltam megérteni, miért lett vége köztünk, de tudtam, nincs mit megérteni. Rád gondoltam, a szobádra, a tévé kékes villogására, a félig szívott cigarettára a bal kezedben, és azt gondoltam, hogy te mindezt már jóval régebben tudod. Mondhattál volna valamit. Bármit.

Markus Werner meglökött, és azt mondta:

– Nézd ezt! Hé, mi van veled? Ezt meg kell nézned! – A táncparkettre néztem, Christiane még mindig táncolt, és ott táncolt vele egy másik nő. A nő egészen kicsi volt és vékony, gyereknek látszott, koraérett gyereknek, a bőre sötét, a haja pedig fekete. Piros ruha volt rajta, amikor megpördült, látni lehetett a meztelen fenekét és a szeméremszőrzetét. Rendületlenül pörgött, apró kezei madarakként csapdostak körülötte. Mezítláb táncolt, és egészen másként, mint Christiane. Christiane elveszítette a ritmust. Megpróbálta vezérszurkolói arckifejezését, csípőjének ringását, lába cirkalmas mozdulatait, hűvösségét szembeszegezni a nő lágy mozgásával, de nem sikerült neki. Túl sokat látott. A kicsi nő becsukta a szemét, úgy tűnt, teljesen máshol jár. Fekete haja eltakarta az arcát. Markus Werner nyitott szájjal bámult, aztán úgy gyújtott rá, mint akinek koncentrálnia kell. Hirtelen hozzám fordult, és igen tárgyilagosan megkérdezte:

– Ez meg kicsoda?

– A felesége. A rendező felesége. Bali nő. Balin házasodtak össze.

 

Tetszett volna neked ez a kicsi nő. Érinthetetlen volt, ezt te mindig is szeretted. Egészen távoli volt, nézni lehetett, és közben történeket kigondolni róla. Sérülékenynek látszott, egészen apró lába volt. Annyira valószerűtlenül hatott itt, a foyer-ban, a márványpadlón, a csillár fényében. Christiane lelépett a táncparkettről, a büféhez ment. A rendező odalépett mellé, nem nézett a feleségére, Christianét nézte, aki egy nagy pohár whiskyt rendelt. A kicsi nő tovább táncolt, és én tudtam, hogy a lába alatt a csillag nagyon hideg. Markus Werner rám nézett és azt mondta:

– Beszélgessünk – én azt mondtam: – Nem. – Erre felállt és elment. Tovább ittam, magamban. Nagyon késő volt már. Látni lehetett a havat a nagy ablaktáblák mögött, a nagy, puhán hulló hópelyheket. Valamikor később Markus felbukkant az oszlopok között, botorkált, tökrészeg volt; a jó ég tudja, honnan, egy megafon volt a kezében, és folyamatosan ugyanazt az egy mondatot kiabálta bele, de egyetlen szavát sem értettem. Fejemet a lépcsőkorlátnak támasztottam, és figyeltem őt. Arra gondoltam, hogy még sohasem láttam nappal, és azt kérdeztem magamtól, hogy akarnék-e annál többet tudni róla, mint hogy télen ezt a bundát hordja, nyáron meg az utcaseprők narancssárga dzsekijét. Hetente háromszor elmentünk együtt valahová, ő, én és Christiane. Kedveltem; ha valaha is beszéltem volna róla, tényleg azt mondtam volna:

– Egy barátom. – Komolyan vettem őt? Ő komolyan vett engem? Akart-e valamit, amikor beszélni akart velem? De hát miről is? Emlékeztem rá, hogy egyszer nagyon gyerekesen azt mondta:

– Csinálhatnék egy filmet rólunk. – Én azt mondtam: – És milyen film lenne? – mire ő azt válaszolta:

– Egy film arról, hogy semmi nincs, már semmi, sem közöttünk, sem körülöttünk, csak egy ilyen éjszaka veled, velem és Christianéval – amire én, tényleg elutasítóan, kinevettem. Figyeltem őt, túlságosan fiatal volt, be volt tépve és részeg volt, üvöltött a megafonjába, amitől kidagadtak a nyakán az erek, és az emberek kitértek az útjából. Sajnáltam, és azt gondoltam, hogy soha, soha többé nem akarom látni. Elfojtottam magamban a késztetést, hogy felálljak, odamenjek hozzá, elvegyem tőle a megafont, és megcsókoljam. A táncparkett közepén, a csillagon egy lány guggolt, a fejét a padlóhoz verdeste – a homloka véres volt –, és összevissza beszélt. A büfé üres volt. A nagy, piros kanapén egy színésznő egy díszletezővel kefélt. A díszletező izzadt; a pólója hátán, melybe a színésznő szinte kétségbeesetten kapaszkodott, Mike Tyson volt, amint éppen Holyfield fülébe harap. A kicsi nő eltűnt, a rendező eltűnt. Christiane is eltűnt. Még mindig havazott, és valaki poharakkal dobálta a falat. Két valószerűtlen nyomorék tolókocsiban áthajtott a táncparketten, és eltűntek az oszlopok mögött. A színésznő lesimította a szoknyáját, felbotorkált a kis színpadra, és azt mondta egy túlvezérelt mikrofonba:

– Bébinek – azt mondta: – Bébinek, bébinek – aztán összeesett. Lehunytam a szemem. Hallottam Markus Werner hangját, de még mindig nem értettem, mit mond. Elaludtam. Aztán felébredtem, mert Christiane előttem állt, a karomat rángatta. Még mindig úgy nézett ki, mint órákkal azelőtt, mint a lakásban, mint az utcán, a taxiban. Télies hangulatot árasztott, hűvös volt és hideg, az ajka fagyos, keskeny. Megrázott és azt mondta:

– Állj fel! Indulnunk kell, még elmegyünk valahova. Hol van Werner, mit csinálsz te itt egyáltalán? – mindezt korántsem gyorsan és sietősen, inkább nagyon is nyugodtan és koncentráltan mondta. Felálltam, belékapaszkodtam, a szemébe néztem. A szeme zöldeskék volt. Azt mondtam:

– Christiane. Na, mi van? – és ő rám nézett, és azt mondta:

– Beszarás. Beszarás. De most mégis odamegyünk.

Irigy vagy? Egy egészen kicsit? Egy kicsit feszült és izgatott – hová is? Hova mennek most ezek? Te hazamentél volna. Nem, te nem vagy irigy, sohasem voltál az. Keresni kezdtük Markus Wernert, a WC-ben találtuk meg. A mosdókagyló előtt állt, és a gumikesztyűjéről mosott le valamit. Az egyik WC-fülkéből sírós lányhang hallatszott:

– Na, mi van, miért hagytad abba? Nem értem ezt az egészet! – Christiane undorodva húzta el a száját, és a bal lábával berúgta a fülke ajtaját. Markus Werner megfordult, és nagyon halkan azt kérdezte:

– Muszáj ezt?

– Vár ránk – mondta Christiane. – Vár, és most indulnunk kell, azonnal. – Markus Werner egyszerre elgyámoltalanodott, és mint akitől olyasmit várnak el, ami meghaladja a képességeit, kérlelve kérdezte:

– Kicsoda vár? De hát ki? – Christiane, már a folyosón, ingerülten visszafordult, aztán felkiáltott: – A bali nő! A bali nő vár!

A színház előtti óra tizenegykor megállt. A hó vastag rétegben borította az utcát, az autókat, a lámpákat. A világ csendes volt, a fülemben zúgott. A bali nő, még mindig mezítláb, kabát nélkül, a piros ruhában a taxi mellett állt, tartotta nekünk az ajtót. Christiane belökte Markus Wernert az autóba, a megafon kiesett a hóba, utána belökött engem, aztán ő is beszállt. Markus Werner azt suttogta:

– A szemed, húgocskám, összetöri a szívem. – Nem tudtam, kinek a szemére gondol, és azt is megkérdeztem magamtól, vajon ez volt-e az a mondat, amelyet egész este a megafonba kiabált. A bali nő a taxisofőr mellé ült, megfordult és ránk mosolygott. Visszamosolyogtam. A taxi elindult, Christianéhoz hajoltam, és halkan megkérdeztem:

– Szóval hová? Hová megyünk most? – Christiane az ablakon kibámulva azt mondta:

– A rendezőhöz. Vagy a nőhöz. A lakásukba megyünk. A rendező már ott van, a nő azt akarja, hogy most vele menjünk. – Azt kérdeztem:

– Miért akarja ezt? – Christiane megrántotta a vállát, mire én azt mondtam:

– Te miért akarod? – mire ő:

– Az tökmindegy.

Az ajtód felett, a szemöldökfán van a lakásod kulcsa. Tudom. A sötét lépcsőházban lábujjhegyre állhatnék, ujjal kitapogathatnám, levehetném, betehetném a zárba, halkan kinyithatnám az ajtót. A folyosón át a szobádba mehetnék, a tévé már kikapcsolva, aludnál már, megállhatnék az ágyad mellett, nézhetnélek, ahogy alszol, melléd bújhatnék, semmit sem vennél észre. De a kulcs nem nekem van ott. Ezt is tudom. Annak a valakinek van ott, akiről sohasem beszéltünk. Az ő kedvéért van ott. Ha odáig jutnak a dolgok, ő fog lábujjhegyre állni, ő fogja a kulcsot kitapogatni, az ajtót kinyitni, a bőröndjét az ágyad mellé tenni, és felébreszteni téged. Így van, ugye? Vársz. Nem ismered ezt a valakit, de tudod, hogy jönni fog, és erre vársz; ülsz és nézed a jégvirágokat és vársz. Én is várok.

Mindenestre a bali nőnek nem volt kulcsa. Nem volt kulcsa a saját lakásához, vagy úgy tett, mintha nem lenne neki. A lakásuk ajtaja előtt álltunk, és ő kicsi, barna ujjbegyét erősen a csengőre nyomta. A csengő felvisított, Markus Werner fel-alá ténfergett a lépcsőn, az orrát törölgette, és kimerülten azt mondta:

– Nem bírom tovább. – A bali nő, aki eddig még egyetlen szót se szólt, odafordult hozzá, és rámosolygott. Látni lehetett, hogy a szemfogai szinte teljesen egyenesre vannak csiszolva. Markus Werner elkínzottan visszamosolygott, és túlságosan jól artikulálva azt mondta:

– Talán jobb lenne, ha elmennénk? – Ekkor kinyílt az ajtó; a sötét folyosón kisgyerekek álltak. Négy vagy öt aprócska, pizsamás gyerek, mezítláb, kócosan. Ránk bámultak, és mi visszabámultunk rájuk. A gyerekek szüleik groteszk keverékei voltak, testalkatuk apjuk kövér, puha teste, de a szemük olyan sötét, keskeny és érdekes, mint az anyjuké. A bali nő belelépett ebbe a pizsama, plüssállat és puha gyerekkéz alkotta kavalkádba, a gyerekek belécsimpaszkodtak, és valami idegen nyelven kezdtek el beszélni hozzá. Markus Werner Christianéra nézett, és azt kérdezte:

– Tudtad ezt? – és Christiane, először fogyva ki az erejéből, azt mondta:

– Nem. Ezt nem tudtam.

A rendező lakásának folyosóján kétszer is hörcsögre tapostunk. A hörcsögök förtelmes hangot adtak, a bali nő nevetett, felemelte és bedobta őket az egyik szobába. A gyerekek még egyszer kikukucskáltak az ajtórésen, aztán eltűntek. A rendezőt nem lehetett látni, a lakás sötét volt. A bali nő a konyhába vezetett minket, gyertyákat gyújtott, vizet tett fel. Zavarban voltunk. Leültünk a konyhaasztalhoz, én Markus Werner mellett akartam ülni, Christiane mellettem akart ülni, sokáig ide-oda taszigáltuk egymást; nagyon szégyelltük magunkat. Végül aztán mindenkinek lett helye. A konyha nagy volt és meleg, az ablakokon túl az éjszaka, a mennyezeten érdekes girlandok lógtak, a levegőnek furcsa szaga volt. Hallgattunk. Christiane kerülte a pillantásomat. Markus Werner suttogott, mint egy gyerek:

– Tulajdonképpen mit csinálunk mi itt? – de senki sem válaszolt neki. A bali nő zöld levelekből teát főzött, kis tálkákat, mézet és cukrot tett az asztalra. Töltött, lassú, biztos mozdulatokkal. Egyfolytában mosolygott, végül leült Christiane mellé. Markus Werner egy fényképet nézett, amely az asztal fölött lógott. A fényképen a rendező állt a bali nő mellett, a háttérben pálmafák és túlságosan kék tenger; a rendező, leszámítva egy aprócska ágyékkötőt, meztelen volt, a fején banánból és virágokból font dísz. Sanda pillantással, zavartan nézett a lencsébe, a bali nő fogta a kezét, nem mosolygott; az ég felettük vihart ígért. Markus Werner, még mindig túlságosan jól artikulálva, azt kérdezte:

– Esküvő? – A bali nő, aki arcát éppen szorosan Christiane arcához nyomta, visszazökkent és bólintott. Christiane megköszörülte a torkát, az asztalra tette a kezét, mintha egy konferenciát akarna megnyitni. Határozottan és eltökélten azt kérdezte:

– Ő hol van? – Markus Werner felelt a bali nő helyett:

– Már alszik.

Azt gondolom, jó teleket töltöttünk el egymással. Csak egy volt, vagy több is? Már nem tudom, és te azt mondanád, nem is fontos. Volt hó és csikorgó hideg, és amikor azt mondtam, hogy tulajdonképpen szívesen megfagynék, te mindig úgy néztél rám, mintha értenéd. Sétáltunk, ha sütött a nap. Hosszú árnyékok. Te a fák ágairól jégcsapokat törtél, és szopogattad. Ha elestél a jégen, nekem nevetnem kellett, amíg ki nem csordult a könnyem. Semmit sem ígértünk magunknak, én is így akartam, mégis, bocsáss meg, féltékeny vagyok minden télre, amelyet nélkülem fogsz átélni. Azt hiszem, a dolgok mostantól mindig olyanok lesznek, mint amilyenek most, itt, ebben a konyhában, az asztalnál, Markus Werner mellett, Christianéval és a bali nővel. Hajnal lett, nagyon fáradt voltam; tudom, hogy a dolgok sohasem voltak másmilyenek, hisz csak egyszer tévedtem.

Az ablakokon túl az ég már halványulni kezdett, újra havazott, és a hó világítani kezdett. Christiane egyszer csak felállt, majd újra leült. Markus Werner lehúzta a gumikesztyűjét, és hozzám dőlt. Röviden és puhán a nyakamba csókolt. A bali nő nézett minket, mosolygott. Azt mondta:

– Németországban sok vicc van. – A hangja egészen magas és gyerekes volt. A szavakat elnyújtotta, az sz-t nem tudta rendesen kiejteni. Markus Werner nem mozdult. Chrisitiane röviden, szárazon felnevetett. Idegesen kérdezte:

– Mi? – A bali nő az asztalhoz húzódott, már nem mosolygott, nagyon komolyan mondta:

– Viccek. Mindet megtanultam. – Markus Werner lehunyta a szemét, és lágyan azt mondta:

– Mondana egyet nekünk? – A bali nő felnézett a girlandokkal díszített mennyezetre, és azt mondta:

– Mi a különbség egy szőke nő és a Titanic között? – Hallgattunk. Négy-öt másodpercet várt, aztán válaszolt:

– A Titanicnál tudjuk, hányan voltak rajta. – Még mindig hallgattunk. Ránk nézett, mintha magyarázatot várna tőlünk, a vicc értelmezését. Rettenetesen komoly volt, a szeme tágra nyitva. Markus Werner még mindig lehunyt szemmel ült, de Christiane arcán pánikszerű kifejezés jelent meg, amely nevetésre ingerelt. A bali nő még jobban előrehajolt, majd azt mondta:

– Mit mondanak a szőke nőnek, ha leesik a pincelépcsőn? – Megint várt két-három másodpercet, úgy tűnt, mintha tényleg számolna, aztán magának válaszolt:

– Hozz sört! – Azt mondta: – Hozz sört. – És közben olyan erőfeszítéssel nézett az asztallapra, mintha onnan olvasná le a szavakat. Aztán kiegyenesedett, most szálegyenesen ült, és úgy beszélt, mint akit betanítottak; kiegyenesedett és mondta:

– Hogyan temetik el a szőke nőt? – Aztán már nem is hagyta abba. Az egyik szőke nős vicc után mondta a másikat, tíz, húsz, ötven szőke nős viccet egymás után. Rámeredtem, idegen, koncentrált, őrült arcába bámultam. Már nem értettem. Egyre gyorsabban és gyorsabban beszélt, feltette a kérdést és válaszolt, kérdezett és válaszolt szakadatlanul, aztán egyszer csak észrevettem, hogy Christiane – már mióta? – sír. Markus Werner feje a vállamról az ölembe csúszott. Aludt, nagyanyja ótvaros bundája körülölelte bámulatosan kicsi arcát. Kezemet a feje alá tettem, és tartottam. Éreztem, ver a szívem. Jól éreztem magam.

Aztán csend lett. A hátsó szobák egyikében csörgött az ébresztőóra, a rendező felébredt; az ablakokon túl már kivilágosodott. A bali nő hallgatott. Egyáltalán nem látszott kimerültnek. Felállt, felhúzta Markus Wernert az ölemből, Markus Werner ráborult, a bali nő gyöngéden lesöpörte a válláról a kabátot, és a konyhapad felé tolta. Lenyomta a padra, betakarta a kabátjával, kicsi, barna kezével végigsimította a homlokát, aztán szájon csókolta. Christiane és én felálltunk, felvettük a kabátunkat. A konyhaajtóban még egyszer megfordultunk, a bali nő a piros ruhában ott állt a pad mellett, minket nézett, komolyan és egyenesen; már nem mondott semmit. Eljöttünk.

Kint még mindig hideg volt. Elhúzott előttünk egy hajnali villamos, a vezetékekből kékes szikrák pattogtak, a város még csendes volt, a fény olyan erős, hogy hunyorítanom kellett. Christiane megállt, összetekerte a haját a nyakában. Azt gondoltam, talán meg kellene érintenem, de nem tettem meg. Az arca nagyon fehér volt, az ajka kék. Aztán elindultunk, a hó csikorgott a lábunk alatt. Arra gondoltam, hogy te, ha aludtál, éppen most ébredsz fel. Felébredsz, és látod a jégvirágokat az ablakodon.

Hideg van. Hóillat. Füstszag. Fülelsz valamire, amit nem hallhatsz, egy szó tolul a nyelvedre, amit nem tudsz kimondani? Nyugtalan vagy? Találkoztunk egyszer? Ennyi nem elég? Most majd lefekszem. A tél néha emlékeztet valamire, de nem tudod, mire.

JUHÁSZ EMESE fordítása