Judith Hermann német írónő 1970-ben született Berlinben. A német irodalmi életben – Volker Hage kifejezésével – “kisasszonycsodaként” emlegetett, inkább irodalomszociológiai, mint poetológiai jelenség egyik emblematikussá vált alakja. Első kötetére, a Fischer Verlagnál 1998-ban megjelent Sommerhaus, späterre (Nyárilak, majd egyszer) – melyből az itt közölt elbeszélés is származik – 2001-ben Kleist-díjat kapott. A kilenc rövidebb novellát tartalmazó, a német irodalmi nagyüzemben is szokatlanul nagy sikert arató – többszázezer példányban eladott – kötetet 2003-ban követte a szintén elbeszéléseket (bár jóval hosszabbakat) tartalmazó második, a Nichts, als Gespenster (Csak kísértetek).

Az első kötet kiváltotta lelkesedés Judith Hermann prózája egyik legfőbb jellegzetességének, a látszólag egészen hétköznapi élethelyzetek rendkívül erős atmoszférájú, nyelvileg takarékos és tömör, szünetekkel teli megjelenítésének szólt. Mivel szereplői főként a húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó fiatalemberek, a német kritika Hermannt e generáció életérzésének egyik legpontosabb irodalmi megörökítőjeként tartja számon. Többnyire egyes szám első személyű elbeszélőinek hangsúlyozottan én-szempontú, magába záródó nézőpontjával Hermann a látszólag legmeghittebb viszonyban lévő emberek közötti szótlanság és némaság megragadására törekszik, és ez helyenként alulfogalmazáshoz, lapos szóhasználathoz, a főmondatok (németben különösen feltűnő) puszta egymás után sorakoztatásához vezet. Rövid történeteinek melankolikus hangvétele, a finom árnyalatok megfogalmazása néhány találó szóval, a nagy érzelmek közvetlen és egyértelmű kimondásának elkerülése, elbeszélői világának “jól temperált” bensőségessége Hermannt a hangulatábrázolás nagymesterévé teszi. Történeteiben a helyszínek (legyen az Berlin, New York, Izland vagy Prága) csak elmosódott kontúrként jelennek meg, nem a maguk lokális színeivel, a miliőt jelentik, melyben minden csak tetszőleges háttérként szolgál a figurák kissé bágyadt, alig fájlalt magányosságának ábrázolásához.

Szövegeinek száraz duktusa azonban időnként banálissá válik, figuráinak mindig ugyanolyan spleenje pedig a szerző tapasztalati horizontjának egyoldalúságára utal, mégis érdemes Judith Hermannt olvasni, mert, bár időközben utánzóinak se szeri, se száma, hangja összetéveszthetetlen, egyedi.