Február vége volt már, csillagtalan éjszaka, amikor még a hajnal előtt langyos levegő ömlött a házak közé, mintha valóban a tavasz érkezne végre, ahogyan a jelentések ígérték, ám reggelre köd szivárgott elő a falak tövéből és a töppedt, lassan-lassan felengedő fákból, nyúlós és sűrű köd, amin alig-alig tudott áthatolni a nap, inkább csak derengés volt, viszont egyre erősödött, akárha maga a levegő világítana a még sötét ablakok, kulcsra zárt kapubejárók előtt, vagy éppen ebből a ködből tapadtak volna össze odafönt felhők is, megnőttek a távolságok és megfényesedett a tér, a mi terünk és a Tompa utca is, csakhogy ez nem az a hó- és vízszagú köd volt ám, ami olykor a Duna felől beszorul a házak közé, ennek a ködnek olyan íze volt, akár a többnapos, megsavanyodott kenyérnek, ami érintetlenül hever a kenyértároló dobozban, és a megsötétedő héj alatt a tészta apró lukacskái úgy lappadnak egyre apróbbá, mintha nehezen gyógyuló sebek volnának, az ilyen megrekedő időben lehet a legjobban örülni annak, hogy ez a mi környékünk akár tudomást se vegyen a világról, akkor is az élet teljességét mutatja meg, valóságos külön univerzum ez, lassan forogva úszik az eltűnő partok között, átbucskázik, de ugyanaz marad, a fodrászüzlet mellett csillog a kompjúterbolt, és a párát lehelő, Macskafogó nevezetű kocsma szomszédságában a virágbolt, ahol a “Magdi rózsái” felirat alatt kora reggeltől koszorúk gondolkodnak az ajtó melletti rácsra akasztva, a lávaköves masszázst hirdető szoláriumra néz az olasz importárut forgalmazó butik, ahová délidőben, amikor a tulajdonosok ebédelni mennek, bezárják és magára hagyják a kis fehér pudlikutyát, hogy ő vigyázzon a boltra, s a következő ajtó már az Első pesti lábklinika bejárata, és a kínai tulajdonú táska- és bőröndbolt mellett működik a függönyös cukrászda, ahonnan cukros ostyaillat tekereg a ködgomolyok közé, nem is beszélve az Üvegtechnika feliratú üzletről, amelynek térdmagasságban nyíló szellőzői forróságot lehelnek az utcára, miközben a magas ablaküvegeken át látni, hogy odabent, mint valami hatalmas, kötelességtudó bogarak, a fekete védőszemüveges technikusok milyen ügyesen hajtogatják a megolvadt üvegdarabokat a csapos gázfáklyácskák fölött, és persze ide tartozik maga az utca is, hiszen itt a díszburkolaton mindenütt autók parkolnak, viszont a körbekerített ágyásokban nem csupán bokrok és fák élnek, de nagy, fehér szikladarabok is virulnak, messziről hozott kövek, mintha bezárult és megkötött emlékek volnának félig a földbe süppedve, ám repedések nélkül, az ilyen hajnalok igazolják azt, hogy az életben nem lehet olyat mondani, ami felérne azzal, hogy semmit nem mondunk, s az ilyen hajnalokra felelő reggeleken hamar megtelik a Macskafogó vastag üveges kirakata is, tudható, hogy később, amikor megjön az igazi tavasz, akkor majd kint az utcán, az előkertként szolgáló zöld filcszőnyegen sorba állított fehér műanyag székeken üldögélnek a vendégek, egymás mellett poharaznak a törzslátogatók és a tanácstalan skandináv turisták, akik rossz felé indultak el, vagy éppen csak kiléptek a környékünk valamelyik kis szállodájából, és térképpel a kezükben máris fáradtan nézik ezt a teljességet, most azonban esze ágában sincs senkinek az utcára ülni, s nem csak a csontig hatoló nyirkos levegő, de a derengő köd miatt sem, az ablakon gyöngyökké hízik a pára, fásultan villognak a sarokban a nyerőgépek, égnek még a lámpák, és a küszöbnél nyálkás sárcsomók mutatják, hogy nem múlt el még a tél, a sarokban, a legszélső asztalnál, arccal az utca felé egy magányos asszony ül, úgy bámul kifelé, mintha azt nézné, hogyan múlik odakint az idő, úgy múlik, hogy közben mintha nem is történne semmi, úgy múlik, hogy már a múlása sem öröm, csak közelebbről látszik ezen az asszonyon, hogy nem is olyan öreg, a legtöbb ember levetkőzve tűnik a legöregebbnek, ő viszont az a fajta kortalan ember, akinek nem annyira a vonásai, mint inkább a tartása és a ruhái mondják meg a korát, ezért aztán minél közelebbről veszi őt valaki szemügyre, annál kevésbé lehet biztos abban, hogy ez az asszony hány évet élt, söröspohár áll előtte, az üvegfalra rászáradt a sárga hab, az asszony pedig újra és újra aprókat kortyol, lehunyja a szemét is közben, úgy iszik, mint aki kötelességet teljesít, úgy issza a sörét, mint aki dolgozik, beosztással és szorgalmasan, egy lábadozó kortyolja erővel a levesét, nem törődve azzal, hogy olyan, mint a soknapos, megsavanyodott kenyér íze, régebben ugyanez az asszony szokott félmeztelenül álldogálni a szemközti oldalon, az emeleti ablakban, úgy nézte az utcát, mintha virágot öntözött volna, pedig többnyire még csak nem is volt a kezében kanna, hogyan múlik az idő, úgy nézte az utcát, mintha nem is a Macskafogó kirakatüvegét bámulta volna, a Macskafogó akváriumában lustán úszkáló alakokat, köztük azt a férfit, aki időről időre az ablakhoz sodródott, a férjét, Berceli Károlyt, aki az ébredés után már alig várta a Macskafogó nyitását, figyelte a lámpagyújtást, és már ott toporgott a bejáratnál, így telt az utolsó néhány év, vagy aludt, vagy a Macskafogóban ült, úgy mondta, ha az embernek fáj valamije, akkor a fájdalom tartja ébren, viszont ha az egész ember fáj, akkor nincsen más, csakis az alvás, úgy hitte, az alvásával nem kiesik az időből, de éppenséggel előresiet, valósággal megelőzi magát, vagyis egyszer talán arra ébred fel, ami majd csak lesz vele, egyébként nem egyszerűen öregnek hitte a testét, de egyre öregebbnek, úgy gondolta, vele másként, gyorsabban múlik az idő, s ez az oka, hogy idő előtt megismerte az öregedést, vagyis azt, hogy a teste immár minden pillanatban érezteti magát, olyan vagyok, mondta, mintha egy üres szoba kulcslyukán át nézegetném magam, nem csoda, ha a létezés súlya elől az alvásba menekülök, Berceli három évtizeden át teherautó-sofőrként dolgozott, egy Csepelen kezdett, és egy IFA volt az utolsó gépe, egyszer, már a nyolcvanas évek végén egy esti fuvar után tartott vissza telepre, amikor a József körúton úgy intették le, hogy valósággal elállták előtte az utat, két férfi és egy nő, azt kérték, hogy a Klinikáig vigye el őket, sürgősségi kezelésre, mert, ahogy az orvosi jegyzőkönyv leírta, külsérelmi nyom a nőn nem látszott, azonban a végbeléből folyamatos berregés hallatszott, s a beavatkozással onnan az ügyeletes végül egy idegen tárgyat emelt ki, ekkoriban történt az is, hogy otthon, Berceliéknél beázott a vécé mennyezete, helyesebben előbb csak a mennyezeten jelent meg a gyanús folt, majd rohamosan terjedt tovább, s potyogni kezdett a vakolat is, mint kiderült, csőrepedés keletkezett a fölöttük lakó Matiszlovitsné vécéjében, két szerelő jött a házkezelőségtől, kibontották a csöveket, átverték a mennyezetet, aztán elmentek, Berceliék vécéjéből fel lehetett látni Matiszlovitsnéhoz, s Matiszlovitsné, ha pisilni ment, közben lebámulhatott Berceliékhez, ráadásul hétvége jött, s az egyik szerelő ugyan visszaérkezett, de csak azért, hogy néhány féltéglával és újságpapírral úgy-ahogy elfedje a nyílást, aztán pedig nem mutatkoztak még a következő héten sem, így történt, hogy Berceliék és Matiszlovitsné, akik addig idegenek voltak, kénytelen-kelletlen megismerték egymást, olyannyira, hogy Berceli Károly még a Macskafogóba is meghívta a magányos özvegyet, olyan meghitten beszélgettek, mint a régi ismerősök, abban is megállapodtak, hogy másnap találkoznak ugyanott, Matiszlovitsné a férjéről mesélt, akit a Ferenc téri szabadtéri színpad mellett látott meg először, különös ember volt, egy időben vezetékes rádiót hordott a hóna alatt, s ha konnektor közelébe került, egyből bedugta, hogy ne mulassza el a híreket, Berceli Károly pedig az országot behálózó utazásait emlegette, s azt mondta, két dolog van, ami a szabadságot jelenti, az alatta dübörgő út és a szerelem, ez utóbbit azonban ő már régóta nem ismeri, hogy mikor változott aztán a meghitt beszélgetésük valami mássá, azt talán ők maguk se tudták, a vécé padlózatát persze rég befoltozták már, vásárlás közben, mintegy véletlenül, vagy csak úgy, a Macskafogóban találkoztak, ültek a félhomályban, s ha kinéztek az utcára, látták, hogy szemközt, az emeleti ablakban egy asszony álldogál, úgy tesz, mintha a virágokat öntözné, pedig mindegyre a Macskafogó kirakatüvegét bámulja, egyszer aztán félmeztelenül jelent meg a függöny előtt, még a kannát se tartotta a kezében, akkor már nem tett úgy, mintha a virágok érdekelnék, s nem tett úgy, mintha titkolni akarná a világ elől a szégyenét, ellenkezőleg, így akarta rábírni a férjét, hogy az ő szégyene kényszerítse haza, az is lehet, hogy soha nem voltam boldog, mondta a Macskafogóban Berceli Károly az özvegynek, soha nem voltam boldog, csak éppen ez nem jutott az eszembe, úgy éltem, hogy éreztem, ma rossz, minden nap rosszabb lesz, és végül bekövetkezik a legrosszabb, s közben ara gondoltam, jobb lett volna, ha nem is vagyok, jobb lett volna, ha a magával végtelenül elégedett Semminek a nyugalmában hagytak volna, Károly, úgy beszélsz, mint egy költő, hajtotta a karjára a fejét az özvegy, olyan szépen és olyan szomorúan, igen, felelte Berceli, de most már elmúlt, elmúlt a szomorúság is és elmúlt a semmi akarása is, a teherautósofőrök között bevett betegség a szívnagyobbodás, megmondta az üzemi orvosunk is, sokáig vizsgált, aztán rám nézett és azt mondta, Károly, magának akkora már a szíve, mint egy ökörnek, én meg arról beszéltem neki, hogy ez így van rendjén, mert Magyarország Európa szíve, Budapest Magyarország szíve, s az én ökörszívem itt lakik a város közepén, egyre csak növekszik, ahogy múlik az idő, azt is mondták, hogy ezért küldenek nyugdíjba, holott felszámolták az egész vállalatot, és az se zavar, hogy hatvannégy éves vagyok, és az se zavar, hogy a testem minden pillanatban tudósít arról, hogy létezem, végül is a fájdalom a létezés egyik legerősebb fajtája, nem gondolod?, én nem tudom, pirult el Matiszlovitsné, nem értem, amit beszélsz, de jólesik, hogy hallhatom, hat évig tartott aztán Berceli Károly és Matiszlovitsné szerelme, hat év az legalább kettőezeregyszázkilencven nap, kettőezeregyszázkilencven reggel és este, Berceli Károlyt a Klinikára vitte be a mentő, három hétig tartott, Matiszlovitsné mindennap meglátogatta, a folyosón várta meg, hogy a felesége elmenjen, folyton aludnék, mondta Berceli, az orvosok szerint tulajdonképpen szerencse, hogy a cukorbetegség tompítja a fájdalmat, azt is hallottam, hogy aki nagyon szeret élni, az békétlenül hal meg, ezek szerint én itt a végén is rosszul jártam, ne mondj ilyeneket, sírta el magát Matiszlovitsné, ne mondj ilyeneket, Berceli Károlyt aztán Újpesten temették el, a régi család mellett megvolt a hely, nyolc éve már, ködös február volt akkor is, nyolc éve már, az utána következő héten az asszony lement a Macskafogóba, odaült az asztalhoz, a vastag, páragyöngyös kirakatüveg elé, sört kért magának, pedig soha nem szerette, arra gondolt, milyen könnyű úgy szeretni valakit, hogy ő is szeret téged, s milyen nehéz szeretettel elviselni a közönyét vagy a gyűlöletét, Európa szíve Magyarország, Magyarország szíve Budapest, ő meg itt ül a város legközepén, nyolc éve már, hogy egyedül él, egyre csak soványodik, mert nem mer enni, ha levest eszik vagy zsiradékot, akkor úgy morog a gyomra, mint egy feldühített kutya, ezért aztán előre fél már az evéstől, ráadásul mindennap eljön ide, megissza a sört, holott alig tudja lenyelni is, ez az ő levese és ez az ő zsiradéka, olyan az íze, mint a többnapos, megsavanyodott kenyérnek, vastag zselével bevonva csúsznak egymásra a napok, néz ki az ablakon, azt nézi, hogyan múlik az idő, úgy múlik, mintha víz alatt bukdácsolnának az emberek, nem létezünk, ha nincsen, aki látja, hogy vagyunk, a szavunk semmit nem jelent, ha nincsen, aki felfogja az értelmét, a legtöbb ember levetkőzve tűnik a legöregebbnek, odafent, az ablakban kiszáradtak a virágok, a kannát jól láthatóan a párkányra tette, állítólag kicsi idő még, és tényleg megjön a tavasz, most még olyanok a napok, mintha apró lyukak, nehezen gyógyuló sebek volnának, de aztán elolvad a maradék hó és valóban kisüt a nap, ezt ígérik folyton az időjárásjelentések is a televízióban, milyen szép az, ha örvénylenek a fényben az elszabadult porszemek.

Olyan lassan, tapogatózva, az érzékszervei öntudatlan okosságára hagyatkozva haladt előre az egyforma napok sűrűsödő homályában, mint az a még félig alvó s egészen talán fel sem ébredő, görnyedt hátú férfi, aki a behunyt szemmel is ismerős házban botorkál, ide-oda dülöngélve, céltalannak tűnő, csosszanó léptekkel, botorkál, s mégis, talán a félálom miatt, fel se merül benne a kétség, hogy visszatalál a még langyos, a teste formáját őrző ágyához.

Lassan, halkan, alig érthető dünnyögéssel: nem csak aludni jó, de tovább aludni a legjobb.

Majd újra, halkan, lassan, tagolatlanul, alig érthető dünnyögéssel: nem csak aludni jó, de tovább aludni a legjobb.

És még egyszer, és így tovább. És így, tovább.

Az öreg, kifakult szőrű kutya nehézkesen vonszolja magát a sétálóutca díszburkolatán. Valahol a múltban talán vizsla és tacskó ősei találkozhattak, lelógó füle, hosszúkás fejformája erre utal, igaz, a csatakosnak tűnő, szürkével vegyített barna bundája mást mutat. Eredetileg barna a szeme, de az egyiken kékes hályog feszül.

Megáll egy világítóan narancsszínű szemetestartály mellett, hosszan, elmélyült figyelemmel szagolgatja, aztán továbbdöcög. Három-négy lépés után újra megáll, szétterpeszti a hátsó lábait, és nehézkesen, látható kínnal szarni kezd. Össze-összegörbülve, szenvedve préseli ki magából a szarhurkákat, egészen meghajlik a gerince, és a feneke is csaknem a földet éri. Lüktet a végbele. Amikor befejezi, ugyanolyan nehézkesen, szétterpesztett lábakkal indul tovább.

Fiatal, gumipapucsos, rövidnadrágos férfi áll a póráz másik végén. Halkan, sietősen beszélve telefonál. Amikor a kutya befejezte a szarást, elrakja a telefont, papírzsebkendőt vesz elő, szó nélkül veszi fel a díszkőről mind a két hurkácskát. Rá se néz a kutyára.

Közben megfeszül a póráz, ahogy az öreg kutya már elindult. Így lépegetnek tovább: a fakó kutya, s a bőrszíj másik végén a fiatalember, az egyik kezében a telefon, a másik kezében papírba göngyölve a szar.

Egy üres, elhagyott ház egykor nyilván élettel telt szobájában a fátyolosan poros falak. És e falakon a festmények és képek helyén a romlatlanabbul, világosabbnak megmaradt tapéta: éppen az egykori vakságuk révén most megmutatkozó, esetleges, homályos, buborékos ablakok az elmúlt időkre.

Reggel, ahogy előbb csak a félig felhúzott redőny résein át, mint verébszemek, besüt a nap, majd valami szemérmetlen örömmel ragyog már a térre a fény. Csend van, ami annyit tesz, hogy tompa, egyenletes, szinte csak jelzésszerű zúgással forog a város. És akkor odalent, valahol a fák között lezuhan a kőre egy súlyos vasdarab: talán rozsdásodó vascső vagy sorjás szélű, irdatlan lemez. Egy pillanat, amíg mindent elsöpör az éles pendülés, s aztán újra a csend: ami annyit tesz, hogy a fák, a falak, a fényverte házak közt remeg a hang.

A kéz, ahogy a rácsos, szürkésre kopott asztalon pihen, félig árnyék vetődik rá, de a csuklótól már átnyúlik a fénybe; süti a késő őszi, bágyadtnak tűnő, mégis meglepően meleg nap, a tenyér és az addig tétovázó ujjak lassan begörbülnek, szinte már ökölbe szorulnak, mintha szorítanának valamit.

Ahogy mosolyogva közel hajolt a lányhoz, nem csak az éjszaka, az égve hagyott kislámpa sárgás fénye, a lány valósággal követelőzően kitárulkozó teste, a zihálás, a vad, szinte már durva mozdulatok, az ájuláshoz hasonlatos elalvás, majd a hajnali ébredés és a csöndes, behunyt szemű arc, az odaadó összesimulás idéződött föl benne, de a kulcscsontoknál megtapadó árnyékokból, a nyak hajlatában lágyan, békésen lüktető fehér, sima bőréből, mint valami különös és ritka parfüm felhőjét, eltéveszthetetlenül megérezte annak a már nyilván megemésztett, forró, fűszeres sült kolbásznak a páráját is, amit még délután ettek a Nagycsarnok karzatán, papír tálcácskáról, uborkával és kenyérrel a vaslábú állóasztalnál.

Az olyan történetekről, amiket nem beszéltek el, talán igaz, hogy hallgatni kell.

Mit kell?

Semmit nem kell.

Szeretnék emlékezni mindenre. Vagy ha ez túl nagy kérés, akkor legalábbis szinte mindenre. Szinte mindenre, hogy lássam az egészet, lássam magam előtt, a hiányzó részek helyén üres foltokkal.

Az utolsó előtti pillanat, amikor a levél még nem vált el a szártól. Már súlytalanul, bezárulva lebeg, de még egybetartozik a fával. Súlytalan, befejezett, és még nem tudható, hogy elkövetkezik-e az a pillanat, amikor lassan ereszkedik majd alá, körbefordulva, pörögve, vakon érkezik le a földre.

Hátrahajolva, szinte gőgösen mondja, úgy, mintha a kijelentését ezzel a mozdulattal valahová a járókelők feje fölé küldhetné, mondjuk, bele azokba a füstszerűen gomolygó, betegesen puffadt felhőkbe: ezek az emberek csupán csak bérlői a saját életüknek is.

A múlt, mint valami otthonos, ismerős táj.

Mi az, hogy otthonos?

Az a néhány, egyre zsúfoltabb szoba, amit öntudatlanul is újra és újra átrendezünk.

Tényleg úgy hitte, vagyis folytonosan érezte és tudta, s eszerint is élt, hogy a szerelem mozgat mindent: szeleket, napokat, villamosokat és autókat, járókelőket és konokul ketyegő órákat is: ebbe a biztonságba engedte bele magát, akárha a gőzölgő medencében lépkedne lelassúdva, mégis könnyedén, oda se figyelt, valahogy a teste elmaradt mindig mellőle ebben a nagy könnyedségben.

Minél kevesebb részletet ismerünk, annál könnyebben adunk helyet a fennköltségnek.

Amikor kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, megint csak, akár valami kiszáradt, némaságra kárhoztatott, öreg száj, úgy cuppant a töredezett, megfeketedett szigetelőgumi.

Előbb csak a mindenütt nyüzsgő, eleven csomókba türemkedő kukacokat látta: sárgásfehér, csigás testű kukacok voltak, mint megannyi rángatózó, apró, nyálkás gégecső, az egyik végük, talán a fejük egészen sötétbarna, a másik végük pedig elvékonyodó, szinte már áttetsző, kocsonyásnak tűnő fonál, egymásba gabalyodva lüktettek a polcokon és a dobozokon , a hűtőszekrényben felejtett sajtdarabon és a félig üres befőttesüvegen.

Aztán a következő pillanatban, mintha egy sűrű szövésű, fekete függönyt rántanának fel, még a zizzenést is hallotta, a szekrény minden zugából legyek röppentek fel, zúgó és koppanó, húsos legyek, valósággal elsötétült a fehér műanyag tér a zöldesfekete testek, hártyás szárnyak sokaságától, be kellett csuknia a szemét, s így, tehetetlenül, kiszolgáltatva, vakon érezte, ahogyan a kezének, az arcának, a szemének, szájának és az orrának ütődnek ezek a hideg, nedves, szabadulást kereső, apró testek.

Szórt, a lombokon átszűrődő, sárgás fény a mintás díszburkolaton, és csend; éjszaka van, hétköznap, sötétek az ablakok, öntudatlanul alszik a város. Csak messziről, alighanem a folyó felől hallatszik valami koppanás, súlyos, tompa zaj, mint amikor például két vasúti kocsi ütközője összeütődik. Majd újra koppanás hallatszik, de ez már egészen más: nem fémek hangja, sokkal könnyedebb, üresebb és közelibb is. Újra koppanás, és újra, s akkor már csiszatolások, csusszanások, zihálások és lépések is társulnak hozzá; különös, szárazan kongó puffanások. Aztán, ott, ahol a fák közt üresen marad a tér, már látszik is: két fekete egyenruhába öltözött biztonsági őr futballozik egy üres műanyag palackkal. Néhány lépésre állnak egymástól, némán, csakis a mozdulatokra koncentrálva küzdenek: a minduntalan saját törvényeinek engedelmeskedő műanyagot próbálják odébb lökdösni, fel-felrúgni a levegőbe, átpasszolni a másik szétterpesztett lába között. Trükközgetnek, de közben úgy mozdul a testük, mintha sárba ragadna folytonosan. Mind a ketten kopaszra nyírt, nagydarab emberek, az egyikük fején ellenző nélküli, fekete bőrsapka, mintha egy szorosan ráillesztett, fekete koponyadarab volna, csillog a ráeső fényben.

Az emberek minden bajának egy a forrása: nem tudnak nyugton megülni a szobájukban.

Szokássá vált, hogy az emberek autóba ültek és kijártak a város szélére, ahonnan aztán a legtöbben vissza is fordultak, némelyek azonban olyan távolabbi vidékekre is elmerészkedtek, ahol a jelek szerint az utóbbi napokban valami földöntúli erő jelenléte volt tapasztalható, s bizonyos üdvözült várakozás terjengett.

Mindenestre furcsán lágy volt az éjszaka, puha vattaként vett körül a lég.

Meleg van, éles, októberi sárga fénnyel süt a nap. Meg-meglódul a szél, a hűvös levegő megmozgatja a fák már fonnyadó lombjait, az összekeveredett, sárga és zöld és barna levelek szemete ide-oda tekereg az aszfalton.

Két ember ül a zöldre mázolt, rácsos padon.

A nő: vékony bokájú, csíkosan szőke, barnára sült bőrű asszony. Kemény, fényes papírú újságot tart a kezében, nem tudni, hogy olvas-e vagy csak a képeket nézegeti.

A férfi arca nem látszik. Előredőlve támaszkodik a könyöke a térdére, az arcát a tenyerébe temeti, csak a válla mozgásából s a meg-megránduló derekából látni, hogy sír. És akkor már a hangja is hallatszik, de mintha elcsúszva bukkanna fel, jóval az egyes rándulások után, valami ütemtévesztéssel, olyan, akár a csuklás, éles, magas hang, nem is egy meglett férfi hangja.

“Hátrabillent fejjel, félig nyitott szájjal menthetetlenül magára maradt, akár egy kilyukadt, tartalmát útközben elhullajtó zsák.”

Tudható, hogy az igazi megértéshez mindig kell egy csepp gyengeség is.

Megjött végre a tavasz, és megjött vele a szél is, nem mintha nem mozdult volna a levegő a hosszúra nyúlt tél alatt, ez a szél azonban másként viselkedett, mert teste volt, amit valósággal tapintani lehetett, és nem is a padok takarásából, a fák lassan sűrűsödő ágai, a csenevész bokrok közül bújt elő, hanem a Duna felől tekergett be a térre, megzörgette az ablakokat és ráfeküdt a falakra, így történt, hogy aki ebben a tavaszban a terünkön sétált, megérezte, hogy ennek a szélnek neki lehet dőlni, és mintha egy barátságos, határozott kéz volna, körbefogta és megtartotta a faágakat és az embereket is, reggel volt még, a nagy, fekete cementhalmokból porszemek örvénylettek mindenfelé, megcsillantak a napsütésben, aztán láthatatlanná váltak, betöltötték a terünket, aztán meg eltűntek, akárcsak a csilingelő kalapácsütések, amelyek, mint valami újra- és újrakezdődő harangjáték, oda-vissza verődtek a házak falai között, napok óta mást se lehetett hallani, mint ezeket az üveghangokat, a terünket ugyanis munkások foglalták el, előbb emelőszerkezetekkel felszerelt teherautók jöttek, óriási, rácsos oldalú fakonténereket süllyesztettek le a porba, majd lefejtették ezeknek az ajándékdobozoknak az oldalát, hogy kövek zuboghassanak elő belőlük, ökölnyi, fehér és vörös kockakövek, két lánctalpas kis markológép sürgött-forgott addigra körü-löttük, és miután simára döngölték a földet, homokot terítettek szerteszét, a munkások pedig párnás térdvédőket húztak a lábukra, olyanok voltak, mint egy eltévedt kézilabdacsapat, csupa megfontolt, súlyos testű beállós, letérdeltek a kőhalmok mellé a homokba, egyenként illesztgették egymás mellé a kis kockaköveket, egy illesztés, három-négy kalapácsütés, pattogtak és csilingeltek a harangok, harangoztak a kalapácsok és a kövek, potyogtak a gólok, a házunk előtt pedig, a teljes utcát eltorlaszoló, raklapon ideszállított, nagy díszkőrakások mellett egy férfi álldogált, nem zavarta a szél, vagy ha zavarta is, nem látszott rajta, tulajdonképpen ugyanott állt már pénteken, szombaton, és most, vasárnap is, ősz hajú, egyenes tartású férfi volt, kreol bőrű, mint egy arab sejk, mintha csak véletlenül pihent volna meg egy pillanatra, szürke zakóban, buggyos, fekete nadrágban és piros-fekete, ormótlanul nagy, magas szárú edzőcipőben, piros kockakövek és fekete cementhalmok, egy sörösüveg csillogott mellette a napsütésben a díszburkolaton, ő pedig ráérősen ide-oda fordult, szinte már elindult, aztán mégis csak állt tovább, látszott, hogy nem ott marad, hanem nincsen hová mennie, a két keze mint két haszontalan szerszám lógott a teste mellett, és közelebbről úgy tűnt, mintha a bőrét finom burok fedné, egy másik réteg bőr, úgy tapadt rá a por, ez a férfi ugyanis nem azért álldogált itt, mert a ráérő idejét töltötte, hanem mert a markológépek és a csilingelő kalapácsütések valójában a lakását, az otthonát számolták fel, a padot, ahol aludni szokott, kifordították a betongyökerével együtt, teherautóra rakták és elszállították, a csorgót, amiből inni tudott, s ahol mosakodhatott, betemette a föld, s a bokrokat, amelyek közt a szükségét végezte, visszanyesték már csaknem a tövükig, mindaz tehát, ami azért épült, hogy a mi terünkön az élet egyre barátságosabb és szebb legyen, egyúttal az ő addigi életének az eltüntetését is jelentette, s bár ezt nézte az a férfi, az arcán nem látszott semmiféle érzelem, láthatatlan bőr fedte azt is, ráérősen ide-oda fordult, szinte már elindult, aztán mégis csak állt tovább, a nadrágszára felgyűrődött a piros-fekete edzőcipő fölött, a feje fölött pedig, a Berzenczey utcára hajló, lombosodó fa ágai között egy fehér műanyagvödör világított, ugyanis a terünkön csatangoló szél nem csak a papírdarabokat, nejlonzacskókat és újságcafatokat szórta szerteszét, de néhány napja ezt az üres vödröt is felröpítette a fára, vödör alakú Hold, s miközben odalent az edzőcipős hajléktalan egykedvűen bámulta a fényeket, ennél a vödörnél egy szürke vadgalambpár toporgott izgatottan, szinte lökdösték egymást, egyensúlyoztak az ágakon, helyet cseréltek, s közben össze-összeérintgették a fejüket, valósággal biccentgettek egymásnak, belekukucskáltak a fehérségbe, odébbtáncoltak, aztán visszatopogtak, kétség nem fért hozzá, úgy méregették ezt az ágak közé fészkelődött műanyag vödröt, mint akik a hosszú és kitartó keresés révén végre megfelelő lakásra leltek, hajtogatták a nyakukat, és izgatottan csapkodtak a szárnyukkal, igazi vadgalambok voltak, holott, mint tudható, az effélék egyre ritkábbak nálunk, nem az erdők hiánya okán, hanem mert kiszorították őket a testesebb és alkalmazkodóbb balkáni gerlék, akik szemtelenebbek és nagyobbak, következésképp jobban tudják, hogyan lehet életben maradni az emberek között, s hogy mit jelent városlakónak lenni, a terünk túlfelén pedig valósággal ragyogott, sárgán, nagyon sárgán világított az a frissen újravakolt ház, ahol József Attila is lakott egy ideig, úgy fiatalodott meg az az épület, mintha visszautazott volna az időben, nem csak a nevek, de az érintések is elrendelésekkel járnak, legalábbis ha egy az időben visszautazó házról van szó, hiszen ugyanez történhetett azzal az asszonnyal is, aki ennek a háznak a második emeletén lakott, korábban, ha félrehúzta a függönyt, és kinézett az ablakon, éppen a fák csúcsát látta, akár egy sűrűsödő gyepet, ha pedig a földet bámulta, odalent, a zöldségesbolt előtti fa körül olyan volt a talaj, mintha ezer apró tükör szilánkjai vernék vissza a fényt, ezer összetört arc, ugyanis ebbe a zöldségesboltba évek óta szinte kizárólag sört vásárolni jártak az emberek, és aki sört vett magának odabent, annyira sietett, hogy éppen ide, a fa tövéhez ért csak ki, s miközben ittak, a földbe taposták a söröskupakokat, csak odaföntről, a második emeleti ablakból lehetett látni, mit is formáz ez a napról napra növekvő, szikrázó mozaik, száz és száz fénylő korong, ahogy elővásik a földből, vagy ahogy kinő közöttük a föld. Éppen harminc éve élt már házasságban ez a Kormányné nevű asszony, amikor a ház tatarozása és a terünk átépítése elkezdődött, nem gondolkodott arról, hogy vajon az egymást sodró hétközna-pokban milyen apró jelek mögé tud elrejtőzni a boldogság, vagy ha gondolkodott is, efféléről nem beszélt, tegyük hozzá, más témákban se volt éppen beszédes, a férjét még a gimnáziumban ismerte meg, a harmadik osztályba járt, amikor ő az elsőt kezdte, micsoda nagyfiú volt, már amikor először meglátta, tudta azonnal, trapéznadrágot hordott, ez a fiú, a Kormány Robi lesz az ő szerelme, mindegy, hogy akár szóba se álljanak, a nyári KISZ-táborban, József Attila-tábor, Berzsenyi gimnázium, ez állt a kapu fölött, fehér betűk a piros táblán, ott beszéltek először, ő tizennégy éves volt, a Kormány Robi tizenhét, s ő mégis tudta, hogy más férfi nem kell az életéhez, legalábbis így emlékezett később, amikor a terünket felásták a bulldózerek, úgy forogtak ki a földből az egymásra rétegződött söröskupakok, mintha régi pénzek volnának, egy fölöslegesen összegyűjtögetett vagyon emlékei, Apuka és Anyuka nem szerették a férjét, akarták, de maguk ellen mégse szerethették, a ki nem mondott mondatok úgy tapadtak közéjük, mint a konyhaablakra a vastag pára, a Balzac utcában laktak, az Újlipótváros közepén, az erkélyükről a Dunát is lehetett látni, akkor se szerették, amikor megismerték, s akkor se, amikor már férj lett, hacsak a megszokást és a belenyugvást nem tekintjük szeretetnek, a Balzac utca és Jászberény között sokszor meg kellett járni az utat, hogy a belenyugvás legalább megszokás legyen, Kormány Robi szülei a hűtőgépgyárban dolgoztak, onnan helyezték fel őket a fővárosba, s ha tehették, még visszajártak a családhoz a hétvégeken, megvolt a kert és a ház is, az esküvő után szerezte Apuka ezt a Ferenc téri lakást, tudnunk kell elfogadni másokat, mondogatta Anyukának, tudnunk, válaszolta mindig Anyuka, Apuka orvos volt, Angyalföldön volt a körzete, Kormányné éppen csak megszerezte a diplomát, mire megjött az első gyerek, a Robi akkor már mérnökként dolgozott, Apuka segített neki állást találni. Robi azt mondta, egy férfinak szüksége van arra, hogy a külvilág folytonosan megerősítse őt, legyen mire támaszkodni, s legyen egy tükör is, tehát azzal tiszteli meg a feleségét, ha őszinte hozzá, például elmeséli minduntalan, hogy mire kell számára a szerelem, arra, hogy a világ, ami körülötte van, újra és újra töltse fel őt, s azt senki nem hiheti komolyan, hogy csupán egyetlen energiaforrás létezik, bűnt követ el az, aki elfordul a lehetőségek elől, azt pedig csak egy igazán szerető asszony tudhatja, mi az elfogadás, nem csak férj és apa, de gyerek is akar lenni, és tudja, hogy a felesége megérti őt, így történt, hogy míg ő mérnök lett, építész, addig Kormányné otthon maradt a gyerekekkel, évekkel később, egy jászberényi kirándulás során megnézték a pusztát, ahol a Robi nagyszüleinek a tanyája állt, ennek a közelében éltek Apuka szülei másfél évig a kitelepítés alatt.

– Nem azon kell szomorkodni, hogy az élet igazságtalan, sokkal jobb, ha azt tekintjük igazságnak, amit életnek nevezünk, azt, amin változtatni úgysem tudunk – mondta Apuka.

– Akkor hát mi vagyunk az igazság, mert magunkon se változtathatunk – válaszolta rá Anyuka.

Robi a gyerekekkel is keveset beszélt, minden hétvégén ellenőrizte az iskolai jegyeiket, és este nem engedte el őket sehová, a kisebbik is óvodába járt már, amikor Kormányné dolgozni kezdett, előbb abba az óvodába állt be, ahová a gyereket hordta, aztán átment velük az iskolába is, mellettük legyen, ha kell, huszonöt évig tanított ugyanazon a helyen, például azt, hogy mi az elfogadás, értse ez alatt ki-ki, amit akar, vagy még inkább azt, amire képes, éppen érettségizett a kisebbik gyerek, amikor megjött a hír, Robi az apja után elveszítette az anyját is, Jászberényben volt a temetés, alighogy visszajöttek Pestre, Robi eltűnt, és öt hétig nem ment haza, nem árulta el, hogy merre járt és kinél lakott, csak annyit mondott, most akkor ő már véglegesen árva lett, árva, akinek nincsen senkije, még múltja se, nincsen bőre és nincsenek csontjai, lecsupaszított, védtelen idegekből áll a teste, még a szavak érintését se viseli el, nemhogy a megszokásét, vagyis az övét, aki naponta mellette van, nem mintha ez lett volna az első alkalom, hogy kimaradt még éjszakára is, igaz, ilyen huzamos ideig előtte még sohasem tűnt el.

A szülei eladott jászberényi házából vették a telket Balatonkenesén, a vasút mellett, Kormányné azt nem tanította az iskolában, hogy egyszer csak mitől tud elfogyni a szerelem, s arról se beszélt, ha eltűnik egy érzés, akkor vajon nőhet-e még bármi is a helyén, Anyuka például fél évig bírta csupán az életet Apuka nélkül, s ha volt valami, amire vigyázott még azokban az utolsó napokban, az éppen a fájó hiány volt, nehogy benője a megszokás, arról beszélt a gyerekeknek, hogy tudni kell elfogadni az életet, úgy is mondhatjuk, hogy mindenki halálos beteg, csak éppen nem mindig vesszük ezt tudomásul, nézte őket, felnőtt emberek már, vajon elkerülhetetlen, hogy az elfogadásból nőjön elő a magány, csak az miért van, hogy az idő egyre gyorsulva zubog el mellettünk.

Ősz volt, amikor a terünkön megjelentek az első bulldózerek, nem azon kell szomorkodni, hogy az élet igazságtalan, mondta Kormányné a zöldségesboltban, sokkal jobb, ha azt fogadjuk el igazságnak, ami úgyis változtathatatlan, én talán már le se veszem többé ezt a fekete ruhát, a zöldségessel együtt nézték, hogyan tűnik el a söröskupakok földbe taposott mozaikja, nem tudta megmondani, mikor érlelődött oda a sok-sok üres óra, hogy akkor már idegen emberként tudott nézni a férjére, van úgy, hogy semmi nem nő a fájdalom helyébe, mégse fáj a megszokás. – Majd mi leszünk egymás gyerekei, mondta a férje, amikor egy reggel hazajött, ő pedig csak bólintott, s nem is gondolt semmi többet, igazán.

Megkezdődött már az építkezés, felállványozták a házat, februári délután volt, amikor elment a Ráday utcába, csak odaadod a papírt, és kész, mondta a lánya, köszönöm, hogy segítesz, ő viszont alig talált oda, meg kellett hajolni a pincelejáratnál, nem csoda, hogy azelőtt soha nem vette észre azt a helyet, neonfény sütött, a falon színes overallok, és hosszú, hegyes lécek, botok és ormótlan bakancsok, soha nem volt még ilyen üzletben, különös dolgokkal töltik ki az emberek az üres napjaikat, annál nagyobb volt a meglepetése, hogy a pult mögött egy ismerős arc bukkant fel, Barna Gábor volt, az a férfi, aki egy évig az iskolájukban tanított testnevelést.

– A lányoméknak segítek, azért hoztam be ezt a papírt – mondta Kormányné.

– Mennyire örülök, hogy látlak – simította meg a karját óvatosan Barna Gábor –, milyen különös, hogy semmit nem változtál az elmúlt évek alatt.

– Tojást vettem, és csak beugrottam ide, soha nem láttam még az üzleteteket – lépett hátra Kormányné –, a lányomnak segítek, ők mennek síelni a jövő héten.

Lassan, tétován ballagott hazafelé, már a Tompa utca végénél járt, amikor a nejlonszatyra odaütődött egy pad sarkához, hallotta a puha reccsenést, mint amikor egy seb felszakad, kinyitotta a szatyrot, éppen olyan színű volt a tojás sárgája, mint a frissen tatarozott házuk, leült a pad sarkára, s mintha félálomban tenné, lassú, nyugodt mozdulatokkal elővette sorban a tojásokat, s egymás után odapottyantotta őket a lába elé. Egy férfi állt az utca végén, buggyos, fekete nadrágos, edzőcipős ember, mozdulatlanul nézte őt.

Két nap múlva nézett be a boltba megint, két nap, az két alvás, két ébredés, s aztán észre se vette, mikor vált rendszeressé, hogy bemegy, a pultnál ácsorogtak, vagy volt egy kanapé az ablak alatt, oda ültek le beszélgetni.

– Nem azért haragszom rád, mert nem tudom, merre jársz, mit csinálsz – mondta egy este a férjének. – Azt nem tudom megbocsátani neked, hogy olyan gondolataim vannak, amiket nem hittem volna el magamról.

– Túl sok szabadidőd van, az a te bajod – legyintett a férfi. – Túl sok szabadidőd.

Kormányné és Barna Gábor ott, a pincében, a síkölcsönzőben csókolóztak először, s amikor először csókolóztak, akkor már szeretkeztek is, Kormányné is tudta, hogy ez el fog következni: Barna Gábor nem gyújtott villanyt, a nyitvatartást jelző táblácskát kifordította, hallgatták odakintről a siető léptek koppanásait.

– Az nem lehet, hogy én vagyok az, aki megcsalja a férjét – mondta Kormányné. – Az nem lehet, hogy én vagyok az, aki egy másik férfit szeret.

Tavasz volt, szeles, hűvös idő, Kormányné néha maga is beállt segíteni a pult mögé, intézte a feljegyzéseket, ha elindult otthonról, észre se vette, de valósággal szaladt végig a Tompa utcán, kipirult a sietségtől, dobogott a szíve, akár egy bakfisnak, visszafelé rohant az időben, vissza, éveken át.

– Milyen más vagy mostanában – mondta a férje a konyhaajtóban állva. – Mindened más, a hajad, az arcod, a szemed és az alakod, olyan vagy, mintha visszafelé mennél az időben, nem is értem, hogyan lehet ez.

És akkor a férje, a Kormány Robi odaült melléje a konyhaasztalhoz, odaült, és elmondta neki, hogy hazugság az, hogy egy férfinak arra van szüksége, hogy a külvilág folyamatosan megerősítse őt, nem hiszi azt, hogy a világ azért van, hogy újra és újra feltöltse őt, mert nem is hitte ezt soha, nem voltak neki szerelmei és nem voltak kalandjai, hiszen ő folytonosan rettegett, attól félt, ami, lám, most bekövetkezett, attól félt, hogy egyszer majd elveszíti őt, egyszer majd rájön a felesége is, hogy nem érdemli meg a szeretetet, ezért hazudott neki annyi éven át, ezért játszotta meg a győztest, a bajnokot, például egyszer öt hétig ismerősöknél húzta meg magát, csak hogy a felesége úgy higgye, valami romantikus szerelembe esett, felnézzen rá és diadalmasnak lássa, órákat csatangolt éjszakákon át, hogy a felesége arra gondoljon, lumpol valahol, ő pedig újabb és újabb trükköket talált ki, csak hogy vonzó legyen, nem az a legelviselhetetlenebb, ha nincsen bennünk szeretet, hanem az, ha magunk előtt se vallhatjuk be az érzelmeinket, az élet, tudható, igazságtalan, jobb hát, ha nem is változtatunk azon, ami igaztalan.

Hallgatta Kormányné a férje szavait, s hallgatta aztán, ahogyan már szavak nélkül sír, s arra gondolt, éjszakánként nem is hallja már a férje horkolását, pedig az is éppen olyan, mintha sírna, egy trapéznadrágos fiú az ő konyhájában, ki mondta azt, hogy a sajnálat nem szeretet?

Tavasz volt, és fújt a szél, széthordta a fekete cementhalmok kupacait.

Vasárnap délelőtt volt, sütött a nap a terünkön, egy feltűrt nadrágszárú férfi feküdt a Tompa utca végén, a padon, látszott a bokája, egy elfertőződött seb, sárga volt a genny, mint a frissen feltört tojások belseje, a másik padon szakállas férfi ült, és elmélyülten kenegette a cipőjét valami krémmel, biciklis kislány gurult végig a parkoló autók között, fehér a volt a bőre, és fehér volt a bukósisakja is, amely alól szinte kékesfeketén bugyogott elő a haja, olyan feketén, mint a cementes por, mögötte kerekesszéken gurult az apja, alig bírta követni, ezért folytonosan kiabált utána, hogy legalább a szavaival óvja, egy miniszoknyás cigánylány sietett végig a járdán, a fekete lakkcipője fölé térdig érő, piros sportszárat húzott, mint a futballisták, gyorsan ment a nap, egy nő rohant át a tér szélén, egyedül volt, mégis kiabált, nem érdekel, ordította, nem érdekel, és a kezét is felemelte ehhez, még amikor eltűnt a sarkon, akkor is hallani lehetett a kiabálást, délután volt már, eltűnt valamerre a buggyos nadrágos, edzőcipős hajléktalan is, csak az üres, fehér vödör világított odafönt a fán, és az a ház, ahol József Attila lakott egykoron, olyan sárgán csillogott, mintha minden ferde fény rajta csúszna meg, egy szürke vadgalamb lépkedett tétován a műkövön, apró ágacska fityegett a csőrében, fészket raknak valamerre alighanem.