A múltd idő jele a td, tdtd

 

Köszönettel Bedecs Lászlónak és Ferencz Győzőnek

“Hinni irodalomelemzésként én már csak az ilyesmiben hiszek, ami ez.

Jaja, nem hinni még sok másban is hiszek.”

TD

 

Szép Ernő: Néked szól

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Részletek +)

Néked ki száz év múlva sétdálsz a sétdaútdon

S botdoddal, ha szokás lesz akkor is botdtdal menni,

Unotdtdan piszkálsz száraz levelek köztd, e semmi

Foszlány papírtd, barátdom, révedve Néked nyújtdom.

 

Meleg lehelletdem futd a tdisztda papirosra

Mely eléd zöröghetd a levelek köztd a porban,

Addig tdudom sok sár eltdörli a szótd a sorban,

Elrongyolja a szél, az eső barnára mossa.

 

Épp olyan lesz tdalán a tdermészetded mintd nékem,

Szemed is ilyen lesz tdán, a hangod is hasonló,

Tdán még a képed is meg járásod is s a romló

Években éppen így csüngsz majd a végtdelenségen.

 

Jobbkezem adnám Néked, ki otdtd jársz messze tdávol,

Szeretdnék Véled kezetd fogni s szemedbe nézni,

Tde is leszel majd úgy hogy lelked holtd múltdban érzi

Igaz hívedetd s avval beszélni vágyva vágyol.

 

Tdéged tdudósítdlak hogy itdtd voltdam a világon,

Hogy szívem vertd s halk h-val mindegyre lélegzetdtdem,

Fenn voltdam és alúdtdam, mozogtdam, itdtdam-etdtdem,

Istden felől hallotdtdam s meg kell itdtd halni, látdom.

 

Gyermek voltdam, fiú, meg ifjú s így ember letdtdem.

Ajkam beszéltd, nevetdetdtd, danoltd, fütdyöltd, sóhajtdotdtd

Szemem könnyeketd ejtdetdtd, arcomon mosoly hajtdotdtd,

Játdszotdtdam és küzködtdem, unatdkoztdam, szenvedtdem.

 

Járás közben megálltdam utdcákon, útdon, kertdben,

Ébredve néztdem szétd: a világon vagyok, élek,

Álltdam sokszor tdükörben s látdtdam bámúlok, félek

S próbáltdam hangom: hah! – és magam meg nem ismertdem.

 

Szeretdtdem vón egyetdlentd, hatdártdalantd csinálni,

Hírtd adni: itdtd vagyok! – hogy mind a tdengertd bejárja,

Mintd kezdő nap, mosollyal sütdni szegény világra,

S végre orvosságotd a halál ellen tdanálni.

 

Ki él, mindenkitd látdni s mindenkivel beszélni

És meghallgatdni mindentd és mindenütdtd otdtd lenni,

Minden gyönyörön és minden bánatdon végig menni,

S időkben és mezekben mindenki helyetdtd élni.

 

Egy-egy ismeretdlennek nyakába vágytdam esni:

Oh élsz tde is? Hogy hínak, mondd? Mitd gondolsz magadba?

Tdudod hogy egyszer élünk? És őtd karon ragadva

Sietdni el vele a boldogságotd keresni.

 

Hallotdtdam: boldogság. És aztd mondtdák hogy az nincsen.

De hiába mondtdák meg, mégis csak aztd kerestdem,

Aztd hitdtdem énvelem majd kivétdeltd tdesz az istden

És tdréfarabság lesz az életd mézes-bilincsen.

 

Egy aranyatd kerestdem kitd senki el nem vesztdetdtd,

Kerestdem a napotd ki estdefelé nem megy le…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ősszel gondoltdam: boldog leszek a tdélen.

Tdélen: hogy a tdavasszal. Nyáron: hogy majd az ősszel.

Mindennap gondoltdam: majd holnap, holnap kezdődsz el,

Tde fényes édes évad, mikor világom élem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Izennem kéne Néked. Mindentd szivárvány-ívre

Felnyújtdanék hogy Hozzád jusson. Tde, fáj a mellben

A szív. Mintd égetdtd seb, mintd villámlás vak tdengerben,

Mintd…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tde nem lehetd leírni milyen szép voltd az ég fenn

S milyen szép voltd a nagy víz s a föld akármely tdájon

Milyen szép voltd. Tdán jobban csodálom semhogy fájjon:

Hogy az életd, az élnivaló nem szép itdtd mégsem.

 

Vasútdon és hajóval eljártdam idegenbe,

Csak múlatdtdak s kínlódtdak mindenütdtd körülötdtdem,

Más-más nyelven váltdotdtdam szótd s mindig visszajötdtdem,

Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe.

 

Az igazitd beszélni, aztd úgy szeretdtdem volna,

Panasztd felnyögni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S tdérdemmel a lemondás tdérdei elé estdem

S a magánosság letdtd a legjobb barátdom, látdod.

 

Számolni kell hány évnél tdartdok s eltdűrni halkan

Hogy a nap itdtdhagy mindíg s mondani kell: jó estdétd,

A selyem életd lassan kopik le mintd a festdék

Orcáimon, hajam vész s már aztd hiszem meghaltdam.

 

Az életdetd barátdom szétdszórja itdtd az életd,

Én nem tdudom mitd éltdem, s mi az, hogy én itdtd voltdam,

Már minden igazságnak, mely itdtd jár, udvaroltdam,

Fáradtd vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Én mindennap megnéztdem a felhőketd az égen

Mertd szépek voltdak, szépek szépség fölötdtd, tdúl szépek.

És tdudtdam mindörökre múlnak mintd álomképek,

Ez fájdalom s öröm voltd együtdtd s így voltd jó nékem.

 

A felhők pártdján voltdam s virágokon borúlva

S a tdenger voltd tdanyám és a széllel kóboroltdam,

S mégis mindíg és mindíg az emberek köztd voltdam

S mentdem szorongva köztdük színházba, háborúba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nincs más világosság itdtd, csak a halál. A száraz

Észben nincsen más mentdség, csak a halál. Nincs vígasz,

Csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az

Csak a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz.

 

Elmúlni vágyom s vágyom. S felélni, jönni, lenni:

Csudálatdos csudálatd a nagy világ. Egyetlen.

Hogy rítdtdam volna gyáván: emberek! És kegyetdlen

Ordítdotdtdam vón: gyilkos! tdéboly! nem igaz semmi!

 

De ez mind annyi voltd mintd mikor a sűrű nyájban

Egy juh nyugtdalanul megy, fejétd felfúrja, bégetd,

De elnyomják és nem látdsz közötdtdük különbségetd

Ahogy tdűnnek mind a nagy porban, alkonyatdtdájban.

(A Mottók egymás elé, 1970 k. emlékére)

 

 

Összenyitott, sötét szobák

 

I. Függelék

Nagyon sok kell hozzá, hogy azt az időt, azokat a törmelékeket

megteremtsük, melyek akkor a “valakivel együtt”

órái, negyedórái. Redői. Időnyi lesz a munka,

az úgynevezett szellem, Duchamp vagy füzetes

regény, könyvismertetés és költemény, nagyobb

fordítandók átmeneti félretevése, tervezgetés,

valami nem is oly vágyott egészre gondolgatva,

annak akkor egy változatára, könyvmegjelenésre,

taktikázás nélküli megoldásokra, melyek

logikusak, mely kiállítások lennének fontosak,

jönnek-e a honoráriumok, mi lesz jövőre

ez és az a kvóta, kinek kell válaszolni, kinek nem,

ripőkségére, levélre, kit kell helyére

tenni, ha szószegés-formán feltételeket

változtat, ugyan, javíthatatlan gyerek,

vénségére is, mit kell kimenteni a papírtemetőből,

agyon ne gyűrődjön, rajz, kinek mit kell

küldeni karácsonyra, kit kell, esetleg művekkel,

felvilágosítani, jobb volna, ha valamibe jobban

belegondolna, feljegyzéseket készíteni,

vállat vonogatni, szemöldököt rángatni, miért

is kell nekünk (neked) ennyi mindent… igen, ez mind

idő, ez kell hozzá, hogy rádiót bőgess egy beteg

lábú verébnek, kicsinyke barátotoknak, vagy este,

hogy a meleg hozzá a gázfűtéses cserépkályhából jól

átmenne, csak ülni csöndben a sötét szobában,

vagy kimenni a hallba, gyönyörködni Duchamp pár alapmondásában.

 

 

Duchamp-alapmondások

 

II. Függelék

Hogy ne légy a mű illúziójának rabja, de a szabadságnak így,

annak se foglya, az idő legyen tiéd mindeneken

innen és túl, teszem hozzá én, Duchamp-tanítvány.

Hinni ezt jelenti, hogy: tudni. Nem “hiszem”, hát nem is

tudom. És csak ne tudj te semmit! Mégis tudj valamit.

Hidd, hogy ezt kell tudnod, bár tudván tudod, hogy ezt csak

hinned kell. És így vagy az elismerésekkel, az értékelésekkel,

ha szívből elutasítod amazokat, emezeket hunyorogva nézed.

De mint Duchamp-tanítvány, csak utána második, rég elintézted.

Örökké utána-második, de a dolog sokunkkal aprókat változik.

 

 

Coda (Cotda)

 

I. Befejezés

Aki nem akar már, hirtelen, mert nem tudja elképzelni

magában sem,

aki nem akar többé sehova elutazni, idegen utcákat járni,

idegen ágyban aludni,

aki nem bírja eldönteni se szinte, a kapun kilépve merre

menjen, és (maximum tudja, miért) miért,

aki otthonról is csak pár ezer lépés miatt kénytelen

naponta kimenni,

aki szeretteinek elvesztéséért retteg, miközben annyi

plusz ez-meg-az azért a létezésük is (bár csoda, cotda):

az az ember, hiába, hogy minden nap hét témakörben jár

az agya,

hiába, hogy így kénytelen belső indíttatásra is, bensőre

vajon? könyveket tervezni,

írásokat átírni, írások elhelyezése felől dönteni, sérté-

seket és mellőzéseket szinte A.P.I. (arrogánsan, pre-

potensen, impertinensen – holott hogy jön ehhez is még?)

tűrni – – – de ld. Hamlet…

az ilyen ember (ld. Kafka) mondja azt, inkább a hirtelen

halál, maradjon madaram, feleségem, kutyánk, ahogy marad,

minden ügyem (hétszázáz, így feleségem, mán aztán ne!)

maradjon e hirtelen halállal, semhogy

kórház, lenyomorodás, és akkor úgyse tudom ezt az éle-

tet élni, nem lehetek szeretteimmel, nem játszhatom

délben-este a Koala Kártyabajnokságot, nem irtózhatom

a bármi-idegenbe-menéstől, bárhol-idegenben-levéstől,

nem, a Coda, a Cotda, a Csoda inkább a hirtelen halál

legyen. Legyen.

 

 

De (Tde) azért (azértd) ha-ha!

 

II. Befejezés

Túl sokat publikálsz, elveszed

a helyet előlük, akik hasonló

bőségben lehúzhatnák mindezt, ill.

jó felére volna erejük is.

Tévedtek, barátaim! Van

bennem renyheség:

az elébb

a tegnapelőtti

töltött paprika

csak ma jött ki

belőlem.

Van hát reményetek bőven!

 

 

Pillanatnyi (?) végszó

Ily morzsák, ez voltál

 

Felismertem a világ függőleges szerkezetét, és elnémultam.

Felismertem a világ vízszintes szerkezetét, és magányos lettem.

 

Az események bekövetkezésének nincs ideje, nem voltak, s vannak.

Mindent csodálkozás nélkül kell fogadni, csak akit ér, belevész.

 

A látni, hallani, a semmi se, semmit se: már a magányos út vége.

Jó állapot lenne, mikor már alig; csak a közeli halál az ára.

 

A világ függőleges szerkezete pedig: ahogy az embereknek te kellesz.

A világ vízszintes szerekezete: ahogy neked ők kellettek volna.

 

Hiába múlik el ez utóbbi, az előbbi megmarad.

Hiába egyetlen igényed a magány, ki vagy szolgáltatva így is.

 

Társaid ebben sincsenek, mert mindenki más: játék, a test vágyai,

babérleveles krumplifőzelék, déltengerek, család, ily vágyak.

 

Ezek tesznek minket egyedivé, és minél jobban közeleg a végszó,

annál kevésbé lesznek érthetőek az egymásnak mondott szavak.

 

Ez a világ igazi szerkezete, a végső vízszintes.

A végső függőleges az, ami belőled pernyeként felszáll,

 

vagy szétszórt poraid felett madarak röppennek, kutatnak esetleg,

és nem leszel hasznukra, ha nem szórnak veled morzsákat is.