Esterházy Péter “külön köszönetét” fejezte ki “Peter Handkénak hetvenes évekbeli könyveiért” az európai irodalomért adományozott Osztrák Állami Díj kiosztásakor 2000-ben mondott beszédében; Handke nyolcvanas és kilencvenes évekbeli könyveit kollégája nyomatékosan nem illette köszönettel. Esterházy azokat talán már nem olvasta, vagy nem találta őket köszönetre méltóknak. Azt hiszem, sok Handke-olvasóval megtörtént, hogy hosszú ideig követték figyelemmel a szerzőt, még ha a későbbi kötetek nem is voltak olyanok már, mint a régebbiek. De előbb vagy utóbb elegük lett abból, hogy kitegyék magukat annak, amit giccsként, pátoszként vagy politikai rövidlátásként érzékeltek.

Mások megpróbáltak hűségesek maradni szerzőjükhöz, vagy az eltávolodás után egy bizonyos idő elteltével ismét visszatérni hozzá, és felfedezni, ki tudja, talán egy új arcát. Handke évek hosszú során át bontakoztatta ki írásművészetét, számos formát kipróbált, szemben Bernharddal, aki alapjában mindig ugyanazt a regénymonológot írta. Der Bildverlust (A képvesztés), Handke legutóbbi könyve sem egyszerűen a korábbi, Mein Jahr in der Niemandsbucht (Egy évem a senki öblében) című kötetének folytatása, ahogy elsőre gondolhatnánk. A senki öble komoly, elgondolkodtató mű, klasszikus mondatperiódusokban megfogalmazva. A képvesztés ezzel szemben kiegyensúlyozatlan, hol elbizakodott, hol depresszív, a nyelve barokk, tele minden elképzelhető kacattal, nézőpontja elkalandozó, ide-oda ugráló, különös. Cervantes mulatságos hőseihez, Sancho Panzához és Don Quijotéhoz Handke kalandornőjének, aki a spanyol Felföldön és végül a Sierrán is átvándorol, valójában nem sok köze van. És mégis, a vége felől és bizonyos távolságból nézve az, amit olvasóként vele együtt bebarangolunk, ez a formátlan alkotás – melyet egy fiktív szerző sző pikareszk hősnője köré vagy a hősnő a szerző köré, ez is alig eldönthető –: paródia, amely hirtelen komollyá tud válni, szélmalomharc, állandó küzdelem a megragadhatatlan valósággal, tévútra jutott munkálkodás mindenféle nyelvi eszközökkel. A tévelygő és az igaz beszéd nehezen megkülönböztethető, s természetesen ennek más, merőben más feltételei vannak, mint hajdanán. A film száz- és a tévé ötvenéves történelmével a hátunk mögött, a képek teljhatalmának korában, amely általános képvesztést eredményezett.

A pikareszk regény természetében rejlik, hogy sohasem lehetünk teljesen biztosak abban, vajon épp gúnyolódik-e a hős (vagy hősnő, hiszen még a nemek meghatározásai is bizonytalanok), vajon szórakoztatja-e az ostoba világ, vagy siránkozik mindenféle veszteség miatt. Hiszen a felállított látlelet szerint nemcsak a képek vesztek el, hanem a személyek, az Én az összes Te-vel együtt. A kalandornő – az egykori bankár – eltűnt lánya, eltűnt szerelme, eltűnt bátyja és az eltűnt idő nyomát kutatja valamiképp (ám ez is bizonytalan, biztos csak az, hogy mezítláb bolyong ide-oda). Utazása végén csak a szerzőt találja meg, akinek az ő veszteségekről szóló történetét kell írásba foglalnia: egy az életből az irodalomba csempészett, a kiengesztelődést szolgáló történetként: ez az utolsó remény számunkra, szegény embereknek, akik a “valóságsorvadás” betegségében szenvedünk. Aki Handkét komolyan veszi, a civilizációs katasztrófa visszavonhatatlan lerögzítésének lehet tanúja: A képvesztés egy olyan végső korszak apokaliptikus könyve, amely kor után semmi új nem jöhet már a nap alatt. Ám aki nem veszi komolyan, mint egy játékos, hol indulatos, hol sértődött, leginkább azonban fantáziáló és álmodozó gyereket, csak azokat a szikrákat fogja csodálni, amelyeket ő e látlelettel dacolva ki tud csiholni, nyelvi és képi szikrákat, önfejűen, szabálytalanul és bizonyára olykor “idegölően”, ahogy egy kritikusa írta.

A leginkább bámulatra méltó Handkénál a nyelv volt és maradt. Bár nem azért, mintha olyan szép volna (ahogy meg is írták, olykor egyetértőleg, olykor kárörvendően), hanem mert Handke mindent megtesz vele, amit nem lehetne. Az a különbség Handke karintiai honfitársa, Josef Winkler, ama másik, faluról származó kollégája legutóbbi könyveihez képest, hogy ahol Winkler a legbuzgóbban teszi azt, amit tennünk szabad és kell, egészen addig, amíg buzgóságában a tradicionális nyelvet szét nem feszíti, Handke A képvesztésben éppen azt teszi, amit az általános iskolában és a tárcarovatban tiltanak. Hatásukban azonban hasonlóak; miként a “jó”, úgy a “rossz” magatartás is a neobarokkhoz vezet, amely az olvasót országszerte honos – amilyen derekas, éppoly silány – próza révén teszi próbára. Az eredetileg klasszikus handkei koncepció, amely a mindenki által kedvelt, hatvanas évekbeli popos korszaka után fejlődik ki, abban az elbeszélői törekvésben ragadható meg, hogy a mondatokat kibillentse, és ebben a kibillentésben könnyen érthető képeket hozzon létre. A képvesztésben az indázó mondatok már oly hosszúra nyúlnak, hogy noha nem szakadnak szét, mégis annyi mindent ölelnek föl, hogy az az előrehaladás ritmusát inkább megnehezíti, mint megkönnyíti. Ezen túl, inkább kritikai vagy alternatív síkon, a szavak és a megfogalmazások állandóan azt a gyanút keltik, hogy ezek csupán azon kifejezések igazolásaiként szolgálnak, amelyeket a lektori gyakorlatból – fölösleges dolgokként – rendszerint törölnek. Ezt a szkepszist, ezt a távolságtartást és mérlegelést – ahogy a kérdezést, elutasítást, korrigálást is – természetesen minden szerző ismeri és általában minden ember, saját tevékenysége vonatkozásában; csak rendszerint nem veri nagy dobra. Handke a nem mindig egészen komolyan vehető kételkedését arra használja, hogy a narráció többszempontúságát még inkább kihegyezze. Írásmódja ezért oly túlzó, ezért oly kiélezett, ezért születnek megfogalmazásai “akut” módon, a spanyol agudeza* szellemében, vagy, ismét másképp mondva, ezért mutatja föl oly makacsul azokat a gesztusokat, ahogy az író a tollát feni.

Handke történetei tehát mindig is a nyelv történetei, és gyakran nem is többek azoknál; az ő nyelvéé – a fenyegető nyelvvesztés körülményei között, amellyel a nyelvért való csaknem kilátástalan birkózást szegezi szembe. Emellett Handke alkalmasint híve az aranykor ideájának, amely ha valahol egyáltalán, már csak az elbeszélő prózában ragyog föl. Aranylóak tehát a különféle, gyakran közelebbről meg nem határozott hajdankorok, aranylik a falusi világ, a gyermekkor, és később leginkább még annak a flanőrnek a külvárosi miliője, akit fiatalemberként képzelünk el. Handke abból az időből és (túl)világból kísérel meg egyes kifejezéseket a kortárs irodalomba átmenteni, regionális, néha dialektusbeli, néha régi, archaikus fordulatokat, de olyan, mesébe illő tájakról, imaginárius nyelvből származóakat is, amely területhez A képvesztés regénybeli szerzője nemegyszer vend-arab melléknevet társít. Általában azonban, még a kevésbé feltűnő passzusokban is, Handke arra használja rá jellemző, sajátos technikáját, hogy a szavak mindenkori tulajdonképpeni, gyakran azonban elhomályosult jelentését kinyomozza és – sok esetben ez valóban sikerül neki – új életre keltse. Azzal a dinamikával, amelyet ehhez hozzárendel, nyelvi utazást hajt végre visszafelé, az eredet vidékére, még ha ez az eredet mitikus, ködös vagy színtiszta képzelődés lett légyen is; mindez kevésbé egy tárgy találó megnevezésének célját szolgálja, mint inkább arra a technikára irányul, hogy a használatban megkopott vagy már nem használatos szavakat és fordulatokat jelentéssel töltse meg.

Rendben van, hogy Handke útikönyveket ír, épp akkor, amikor a saját “senki öblében” gubbaszt. Ám ezek mindenekelőtt a nyelv útikönyvei: a Sierra veszélyein át vezető nyelvi kalauzok, amelyek a körös-körül észlelendőre természetszerűen nyitva állnak. Aztán meg road movie-k is, meg zarándokutak, meg a nevelődés és az élet utazásai is, whatever you want. De melyik nagy, akarom mondani, nagyszabású könyvvel nem így áll a helyzet? Az Odüsszeia azzal a másik senkivel mint hősével, a Divina Commedia Vergiliusszal mint útmutató nagybácsival, Cervantes lovagregény-paródiája és így tovább – mindegyik utazás; hiszen miféle kalandokkal bírnánk, ha nem úti kalandokkal, amelyek bennünket, olvasókat a nemértésbe taszítanak, és arra késztetnek, hogy megbarátkozzunk és megküzdjünk velük, vagy ami még rosszabb, közönyösek legyünk irántuk. Mindezeket megtaláljuk – s még sokkal többet is, hála hűségünknek – Handke az új évtizedben megjelent első könyvében. A kínokat, amelyekben az szintúgy részesített, a bosszankodást Őfelségén, a mindenható gyermeken, és az egyáltalán nem oly békeszerető költővel való csatározás miatti aggályokat mások, más helyütt már megfogalmazták.

Jegyzet

* éleselméjűség, élesség, szellemes mondás, tsz. agudezas: élcelődés – a ford.

ÁGOSTON ZOLTÁN fordítása