Az író szellemeket lát. Leírja őket, miközben az Ismeretlennek hosszú, mondhatnánk, végtelen levelet ír, amelyet könyvként küld ki a világba. Ott, a világban a levél megkeresi címzettjeit. Ha egymásra találtak, szerelem szövődik közöttük, amely a szellemeket valódi alakokká változtatja át, … mígnem az olvasmány befejeztével visszahullanak nyugtalan villi-életükbe: az önmagát elemésztő táncba.

Ha az elejénél fognánk neki, így lenne: az író Giselle leányban a villi-szellemet látja, még azelőtt, hogy a halál villivé változtatná át; azaz az író látja a halált, mielőtt bekövetkezik, és felidézi a halált, nem azért, hogy fölébe kerekedjék, hanem hogy kegyetlenségét kissé tompítsa. Amikor tehát ráakad Giselle-re, a lány egyszerre eleven és máris halott a számára, tehát máris a villi-állapot megtestesülése.

Az Ismeretlennel, a jövendő olvasóval aztán egyezséget köt arról, hogy: visszahozzuk Giselle-t. Ez az olvasó – aki az életben él, és néha szenvedélyes megszállottsággal feledkezik bele egy könyvbe – táplálja a könyvet, új, tünde szerelmét, éppen azzal az élettel, amelyet él, és így a lidércvilág lényeinek saját élete egy részét adja vissza, egy darabot abból a szépségből, amely él és amely rövid időre elhagyja a muzeális megőrzés világát.

És ez majdhogynem igazi boldogság.

JUHÁSZ EMESE fordítása