Minél öregebb lett a nagymamám, annál fiatalabbnak gondolta magát. Azt hitte, huszonhárom éves, pedig nyolcvanöt volt. Fehérbort ivott, és délután négykor egy csésze teát. De egyik sem volt rá semmiféle hatással. Amikor esteledett, mindig azt mondta, hogy indulnia kell, nem késheti le a buszt, különben nem tud többé hazajutni. Ott ült a konyhája közepén, már tíz éve ott ült és nem mozdult sehová, mégsem tudta a világon semmi meggyőzni arról, hogy otthon van. Gyerekei, vagyis az anyám és a nagynéném, mindig azt mondták, hogy sokkal borzalmasabb lenne, ha még beszélgetni sem tudnánk vele. Tulajdonképpen egészen jól el lehetett vele beszélgetni, ha elfogadtuk, hogy a beszélgetés pillanataiban huszonhárom éves. Csodálatos beszélgetéseket folytattam vele. Néha azt hitte, a testvére vagyok, néha, hogy Renaténak hívnak, néha pedig az egyik kolléganőjével kevert össze, aki – csakúgy, mint ő – szintén szabó volt. Rég elfelejtette, hogy a varrókarrierem tízévesen véget ért, és csupán öt percig tartott, amikor is belevarrtam az ujjamba, méghozzá jó alaposan, mert elfelejtettem levenni a lábam az asztal alatt lévő pedálról, ami megállította volna a szakadatlanul fel-alá száguldó tűt, így az év hátralévő részében már nem kellett varrnom az iskolában. Az ezután következő években úgy intéztem a varrás-dolgot, hogy az iskolai órákon elkészültem a skiccekkel és a szabással, úgyhogy anya vagy a testvérem a következő varrásóráig hátralévő időben néhány varrást be tudott fejezni.

Huszonhét évesen eltörtem a jobb bokámat, ahogy a nagymama is eltörte huszonhét évesen az övét. Annyi volt a különbség, hogy ő egy égő házból ugrott ki, én viszont egyszerűen elestem a biciklimmel az egyetem kapujában. De azért gyakran felteszem magamnak a kérdést, vajon milyen magasan lévő ablakból tudnék úgy kiugrani, hogy ne törjem el a bokám, és sokáig a lakástűz volt a legszörnyűbb dolog, amit csak el tudtam képzelni. Ördögmalomnak hívták a házat, amelyből a nagymama kiugrott; az utcán állók kiabálták, hogy ugorjon, ha nem akar bennégni. Néhány perccel később megérkezett a tűzoltóság egy ugróponyvával. De a nagymamám ekkor már a fűben feküdt, felpolcolt, törött bokával, ahogy a rákövetkező hetekben is feküdt a kórházban, ahol súlyok lógtak a lábáról, hogy helyrehúzzák a törést. A ház még mindig áll. Egy útkereszteződésben, ahol villamossínek szelik át a folyóval párhuzamosan futó utcát. Amióta csak ismerem a házat, az ördög malmát, a földszintjén pékség működik. Gyakran vásároltam ott parányi sósrúd, kifli vagy zsemle formájú rózsaszín cukrászsüteményt. Nagymama lába nem teljesen egyenesen forrt össze, és egész hátralévő életében jelzett a bokája, ha front közeledett. Az én bokámat a hó bizsergeti. Semmiképpen sem kellemetlen érzés. Sárga gipszet kaptam, és senki sem mondaná meg, hogy az a boka valamikor el volt törve.

Azt hiszem, a nagymamám soha nem heverte ki a háborút. A háború, így mondta, mintha csak ez az egyetlen lett volna. Ahogy valószínűleg senki sem heverte ki teljesen a háborút. Talán ez is oka volt annak, hogy öregkorában, amikor már egész álló nap csak a fotelban gubbasztott, alkonyatkor félni kezdett. Ha lekési a buszt, aznap este már nem tud hazamenni, siránkozott, gyorsan, igyekeznünk kell. Odahaza főznie kell a fivéreire, jajveszékelt, és szinte megpróbált felkelni a fotelból, ahonnan hónapok óta nem tudott kikászálódni segítség nélkül. A fivérei, ütötte meg a fülem, hiszen az egyik már fiatalon meghalt. Renate, szólított meg, és esdeklően megszorította a kezem. Elismételtem neki a nevem és az életében betöltött státuszomat, mire felnevetett és kijelentette, milyen jól áll nekem a rövid haj. Tényleg előtte vágattam rövidre a frizurámat. Ennek ellenére rejtély, honnan tudta, hiszen szürkéskék szeme jóformán vak volt már, csak a körvonalakat ismerte fel, úgyhogy a hangjuk alapján azonosította az embereket, akiknek az arcát feltehetőleg rég elfeledte.

Ahogy öregedett és fiatalodott, úgy lett egyre kisebb. Arca összetöpörödött, teste, mely – noha alig evett valamit – nemrég még mint a puhatestű lényeké türemkedett kifelé a fotelból, egyre kisebb lett, parányi, mint egy gyereké, úgyhogy könnyen fel tudtam emelni, amikor az ágyba vittem. Esténként már nem volt kedve sokáig ébren maradni. Ha már a buszhoz nem mehetett ki, inkább le akart feküdni; az ágyban aztán nyitott szemmel feküdt, és semmit se látott.

Az ággyal szemközt még mindig ott állt az a régi varróasztal, az áram nélkül működő varrógép, melynek motorját lábpedállal lehetett működésbe hozni. Ennél az asztalnál mutatta meg egyszer, hogyan lehet csomót kötni a cérna legvégére. Néhányszor körültekerte a cérnát a mutatóujján, majd hüvelykujjával lassan, többször megsodorta a szálakat, aztán egy hirtelen mozdulattal lehúzta a mutatóujjáról, amitől csomó keletkezett a végén. A mai napig nem felejtettem el, és ahányszor csak felvarrok egy gombot, mindig megcsomózom a cérna végét, mielőtt beleszúrnám a tűt az anyagba.

Mindenesetre a fiatal nagymamám már nem emlékezett semmiféle gombra. Éppen szanatóriumi fürdővendégek masszírozásánál tartott. Leköltözött a háza pincéjébe, hogy a felső emeletet kiadja a vendégeknek. Nyári vendégeknek nevezte ezeket az embereket, fürdővendégeknek. Nagyon szeretett masszírozni, meg is mutatta, hogyan masszírozza az emberek nyakát. A tenyere élével gyors, célzott ütésekkel csapkodta a páciensek hátát. Gyakran előfordult, hogy először ő masszírozta meg a vállam, aztán én az övét.

Megkérdezem, hogy kér-e még egy korty bort. Nem reagál, egyetlen mozdulatával sem jelzi, hogy meghallotta a kérdést. Még egyszer megkérdezem, aztán hámozott narancsot kínálok neki, gerezdenként teszem a szájába, noha nem mondott igent a kérdésemre, hogy kér-e még, de minden alkalommal kinyitja a száját, ahányszor csak az arca felé közelít a gyümölcsgerezdet tartó kezem, nyitja a száját és nyel, mint egy jó gyerek, szótlanul nyel.

Életem első két évét nagymamám asztalán töltöttem. Azon pólyázott és etetett. Talán ez az oka annak, hogy mindig is nagyon szerettem, és ha a szüleimmel összevesztem, gyakran villámló szemekkel közöltem velük, hogy a nagymamához megyek, a nagymamához költözöm, a nagymama megért engem. Nála beledughattam az ujjam a süteménytésztába, két kézzel nyalakodtam a tálból, melyben a tojáshabot verte. A tojásfehérjének csodálatos, semmilyen íze volt. Megőrültem a tojáshabért. Délelőttönként tízkor, mivel akkoriban korán keltünk és tízkor már éhesek voltunk, felvágott egy zsemlét, amelybe tejcsokiszeleteket raktam. Megőrülök a csokiszeletes zsemléért. A csokoládé olyan vastag volt, hogy csak komoly erőfeszítések árán tudtam megrágni.

Péntekenként természetesen soha nem ettünk húst a nagymamámnál, aki húsvétkor mindig magával vitt a templomba, és nagypéntekenként délután háromkor megrendült tekintettel végigjárta velem a keresztutat, és elmesélte a keresztre feszített Csodaember édes-bús történetét. Nagymama esténként elalvás előtt imádkozni tanított, amiből később üzletet csináltam az Istennel: azt, hogy “jó leszek” meg, hogy “nem veszekszem a testvéremmel”, olyan érdekes dolgok fejében ígértem meg, mint egy roller vagy egy Sacher-torta a születésnapomra. A péntekeket különösen szerettem, mert mindig tésztafélét ettünk, méghozzá a kedvenceimet, lekváros barátfülét, tejkrémes rétest, mákos tésztát, hogy a fagyis palacsintát ne is említsük. Ez tulajdonképpen büntetés lett volna, engesztelés a bűneinkért, melyeket a hét folyamán elkövettünk, és hálaadás a Csodaembernek, hogy feláldozta magát értünk, legalábbis így fogtam fel akkoriban, de az egészet nem értettem, mert az ebédre tálalt édességek a legnagyobb jutalommal értek fel. A Csodaembert nagyon szerettem. Gyámoltalannak, megrendítőnek tűnt ott a kereszten, a feje fölé gravírozott I. N. R. I. kezdőbetűkkel. Volt egy gyerekbibliám, amelyben elképesztően izgalmas történeteket olvastam. Emberekről, akik a vízen jártak. Például. Régi álmom, melyet eddig csak télen sikerült valóra váltanom.

Világosan hallom a nagymamám hangját, ahogy behív a kertből, minden délután négykor, mert elkészült a kávéja és a kakaóm, amit nem instant kakaóporból készített, ahogy a nevemhez mindig hozzáteszi a becéző “cskám”-at, és ahogy következetesen rossz névelőt használ a fagylalt szó előtt. Minél nagyobb lettem, annál inkább megdöbbentett a hasonlóság a tükörképem és a fénykép közt, mely a hálószobájában, a kredenc fölött függött. Hallom, ahogy mondja ezeket a szavakat. Elfeledett szavak, melyeket ma már senki sem használ: kredenc, fotőj.

Amikor a konyhaasztalán feküdtem, fatüzeléses tűzhelyen főzött, melyet reggel begyújtott, és csak délután hagyott elhamvadni. Nem csupán az ebédet készítette ezen a tűzhelyen, de a mosnivalót is ott főzte ki: fehér alsóneműket és vászonlepedőket, melyeket, ha alaposan kifőttek, az egres- és ribizlibokor között kifeszített szárítókötélre teregetett. Amióta a nagymamám nem teregeti ki a mosott ruhát, az egres is ritkábban terem.

A nagymamám a kertben állt, és mutatóujjával a fakalyiba mögött, északon magasodó hegy hófoltja felé bökött. Látod a koronát, a fátylat és a hosszú, gazdagon hímzett ruhát, mely a cipőjét is eltakarja? Az almafa gyökerénél előbúvó hóvirágokkal és tavaszi tőzikékkel egy időben mindig láthatóvá vált a Hókirálynő is. Meleg márciusi napokon szívesen hágott fel a Zimnitz magasabban fekvő lejtőire, hogy onnan tekintsen le a völgybe. A nagymama szívesen mesélt uráról, a Hókirályról is, aki szintén egy olvadó hómezőből rajzolódott ki. A királyt azonban soha nem láttam.

Minél öregebb lett a nagymamám, annál gyakrabban emlékezett vissza a sötét pincékben töltött sötét éjszakákra. Azokra a napokra, amikor férje sebesülten hazaérkezett a frontról, akiről úgy beszélt, mintha ő lett volna az egyetlen. Gyalogosan jött át a Traun-tavon – amit a nagymama úgy értett, hogy végig a Traun-tó partján, hiszen a férje nem volt szent –, így jött haza, ahol aztán nem volt maradása, hanem megint elrejtőzött, a hegyekben vagy az Ördögmalom padlásán, mert nem akart visszamenni, vissza a frontra, ahol amúgy is azt élte meg, hogy elvesztette a nagymamát. Minél öregebb lett a nagymama, annál gyakrabban várta haza fivérét, aki jó hatvan éve halott volt már.

Vidám természet volt, mégsem sikerült annyira felvidítanom, hogy nevetésre bírjam. Amikor a nagymamám olyan öreg lett, hogy már nem tudott többé huszonhárom éves lenni, sokkal fiatalabb lett, annyira fiatal, hogy már beszélni is alig tudott, csak annyit mondott, hogy eleget élt már, és minduntalan összekulcsolta a kezét, ahogy egykor nekem is tanította, amikor a tarkán felcicomázott keresztúthoz kirándultunk, melynek végében egy aranyos fiúbaba aludt a menyasszonyi fátyol alatt, hogy aztán a környék összes harangjával együtt néhány napra eltűnjön, elrepüljön, majd visszatérjen egy vasárnapon, amikor a nagymama konyhaasztalánál annyi hímes tojást ettem, hogy végül rosszul lettem, és hanyatt feküdtem a fűbe, az egresbokrok közé. Nagymama egész életében értem kulcsolta össze a kezét. És amikor így tett, akkor én is elhittem, hogy ez valamit segíthet. Amikor így teszek, akkor az csupán egy gesztus, melytől azt remélem, hogy elkerülhetem a csapást.

Ha rajtam múlna, legszívesebben olyan sokáig nézném a konyhájában, a fotelban kuporgó nagymamát, míg végül én is annyira megöregednék, hogy újra fiatalodni kezdenék. Akkor aztán egymás mellett ülnénk, a konyhájában, két kagyló, melyek soha többé nem mozdulnak sehová. De ő nem így akarta.

SZALAY TAMÁS fordítása