Tudod, mit, nem fekszem már le többet az ágyba este. Nem bírok felmenni az első emeletre és lefeküdni abba az ágyba, amit nekünk vettem… onnan nézni azt a szekrényt, amiben még mindig vannak ruhák tőled. Itt maradok a nappaliban, és lefekszem a kanapéra. Inkább ez. Már le sem vetkőzöm, úgysem bírok aludni. Csak úgy szendergek. Általában bekapcsolva hagyom közben a tévét, hogy ne legyen a házban akkora csend. Egy ilyen nagy házban iszonytató tud lenni a csend. Csak a padlás fadeszkái recsegnek néha. Dolgozik a fa. Aztán elképzelem, ahogy te ott fent fel-alá járkálsz, miközben azon agyalsz, hogyan varrj meg egy új ruhát. Kint most felállítottam egy madáretetőt. Ott ülök napközben a teraszajtó előtt, és figyelem a madarakat, ahogy csipegetik a magokat, amiket kiszórok nekik. Jó dolguk van. Ha fáznak, felborzolják a tollaikat. Persze még dolgozom a találmányomon. Lent a pincében áll. Mostanság nem igazán haladok. De gondolkozom rajta sokat. Felesleges neked elmagyarázni, miről van szó, úgysem értenéd meg. Különben is, sohasem tetszettek neked a találmányaim. Mindig az volt a benyomásom, hogy mindez kísérteties számodra. És mindig azt kérdezted, mire jó ez, vagy pedig: de hát ezt igazából semmire sem lehet használni. Használni! Használni! Mintha csak az lenne jó, amit valamire használni lehet. Talán manapság már éppen fordítva van. Talán ma már csak a használhatatlan dolgok fontosak. Az álom, a képzelet, a vízió! De hát ez mindig is hiányzott belőletek: víziók. Cél. Igazából fura. Azt gondolná az ember, hogy a nőknek több fantáziájuk van, mint nekünk. Úgy értem: mindig otthon, semmi munkaköri kötelezettség, kapcsolat a gyerekekkel. És mégis: a nagy álmodozók mi vagyunk. Nektek van az a stílusotok, hogy a hóviharba meredtek, vagy derült égből villámcsapásként elhagyjátok gyerekestül, mindenestül a családot – de álmok? Talán inkább hülyeség. De annyi hülyeség nem is lehet a fejetekben, hogy ne lenne olyan pragmatizmus bennetek, amivel a magunkfajta nem tud mit kezdeni. A nagy szerelemről álmodoztok, de ha a nagy szerelem kevesebbet keres, mint a férj, akkor maradtok a férjnél. Boldog házasságról beszéltek, de persze mi legyünk azok, akik ezt a boldogságot megteremtik. Ti csak álltok oldalt, és követeltek, követeltek. Jól emlékszem még, amikor egy űrszonda startját néztük együtt a tévében. Milyen fajta is volt? Sallustius? Hülyeség. Na, de mindegy. Felkeltünk az éjszaka kellős közepén, harmadszorra vagy negyedszerre, mert a startot annyiszor elhalasztották. És aztán végre eljött az ideje. Istenem, micsoda pillanat volt. Lehetett látni a tévében, ahogy a startot előkészítik, ahogy megy a visszaszámlálás. És a férfiakat az irányítóközpontban, ahogy a képernyőikre merednek, közvetlenül érezni lehetett a feszültséget az irányítóközpontban, láttad az izzadságot a fehér ingeiken, a félrecsúszott nyakkendőket, a félelmet az arcokon. És aztán a start. A sugárhajtás reakcióereje. A tűzfelhő, a füst. Az a hatalmas erő, amivel a rakéta kilő, bele az űrbe. És a férfiak az irányítóközpontban a start után, ahogy egyszerre felugranak, ahogy megfogják egymás kezét, ahogy összevissza táncolnak, ahogy nevetnek, ujjonganak, mert sikerült. Felkaptam a sörömet az asztalról, és én is felugrottam. Annyira együtt tudtam velük érezni. Amikor az ember éveken keresztül tervez valamit, amikor épít, számol, aztán mindent elvet, megint számol, megint épít, hibákat talál, kijavít, újból hibát követ el, újból kijavítja, újból nekifog, hiszen minden számít egy ilyen rakétánál. Mérhetetlen tökéletesség a cél. A legkisebb hibát sem engedheted meg magadnak. Másnak sem, és ilyen projekteken csüggnek cégek több száz munkatárssal, és közülük mindegyik felelős a munka egészéért, mindegyik konstruktőr, mindegyik grafikus, mindegyik szerelő, mindegyiküknek a maximumot kell teljesítenie, éveken keresztül. Ez azt jelenti, teljes koncentráció, ez azt jelenti, álmatlan éjszakák, túlórák, hétvégék, ez azt jelenti, a magánügyek várnak a sorukra, ez azt jelenti, mint egyén vissza kell húzódni, besorolódni, alárendelődni. Ott senki sem állhat fel, és hívhatja fel naponta tízszer a feleségét, hogy jól van-e, és vásároljon-e valamit vacsorára. Senki sem mehet csak úgy gyesre, mint ahogy ti azt képzelitek. Vagy-vagy. Vagy az egyik, vagy a másik. Nem lehet az életben mindent egyszerre, ez tény. A férfiak, akik ott a képernyőik előtt ugrálnak örömükben, ezek a férfiak, akik éveken keresztül beleadtak apait-anyait, hogy lehetővé tegyék a startot az űrbe, amit még oly kevéssé ismerünk, ezek a férfiak látnokok, akik az életüket áldozták egy felsőbbrendű célért. És emellett teljesen hétköznapi emberek, akik örülnek, hogy minden teljesen simán ment, hogy a munkájuk nem volt hiába, és senkit nem ért kár. Én ezt annyira meg tudtam érteni. És egyszer csak rád nézek, és olyan furán ülsz ott a kanapén, előredőlve, mereven, és homlokodat ráncolva meredsz a tévére, mintha nem férfiakat néznél, akik valami fantasztikust teljesítettek, és emiatt, teljesen jogosan, örülnek, hanem neveletlen gyerekeket, akik összevissza ökörködnek, ahelyett, hogy a leckéjüket csinálnák. Hihetetlen volt, mert nem csak teljes értetlenség volt az arcodra írva, hanem gőg is. Na, és épp ez a lényeg: ez a gőg nektek nem jár. Ez egyszerűen nektek nem jár. Nem maradhattok csak úgy otthon, és nem tartathatjátok el magatokat a férjetekkel, vagy rendeztethettek be varrószobát, és nem telefonálgathattok munka közben a barátnőitekkel, nem mehettek el vásárolgatni vagy dőlhettek le egyszerűen délután, mikor fáradtak vagytok, hogy aztán gőgösen lenézzétek azokat, akik mindezt lehetővé teszik a számotokra. Akkor nem is fogtam fel teljességében a gőgöd mértékét, a gyökereit és a hatását ránk, a családra, az életre. Ma úgy érzem, ez volt a vég kezdete. Mert ilyennek azelőtt még soha nem láttalak. Vagy korábban voltál másmilyen, vagy mindig is jól tudtál szerepet játszani. Sohasem gondoltam volna korábban, hogy lenézel minket, akik a munkánkat végezzük, és örülünk, ha valami sikerül. Sohasem gondoltam volna, hogy saját magadat és a létezésedet ennyire túlbecsülöd. Mert, ha őszinte vagy, ez van emögött: önhittség. Mi szüljük meg a ti gyerekeiteket, és gondoskodunk róluk, míg ti, férfiak, elfuttok, mással foglalkoztok, és minket ezzel tönkretesztek. Ez van emögött, semmi más. Csakhogy akkor még nem fogtam fel a mértékét. És te meg soha nem mondtál semmit. Sohasem lehetett megfogni. Mert ha egyszer kimondtad volna, akkor megcáfolhattam volna, és tudod jól, hogy megcáfoltalak volna. De persze ettől meg akarjátok magatokat kímélni. Ezért nem mond egyikőtök se semmit. Mert meg akarjátok magatokat kímélni a valóságtól. Titokban csak lenézni akartok minket. Titokban ti akartok a győztesek lenni, azok, akiknek igazuk van, akik jobb emberek, felelősségteljesebbek. Mi pedig csak a gyávák lennénk, mert nem hívunk fel titeket naponta ötször, mi lennénk a lusták, mert este munka után nem tisztítjuk le a tűzhelyet, nem pelenkázzuk a gyerekeket, nem szerzünk cumit, nem főzünk kaját, és az ingeinket sem magunk vasaljuk. De ki keresné akkor a pénzt? Banális, szerinted banális érv, igen? Egy gyereket nem lehet az óra járása szerint pelenkázni, hanem akkor kell, amikor bekakált. A cumit nem dugjuk pontosan reggel ötkor, majd tizenkettőkor a szájába, hanem akkor, amikor kiesett. Hogy képzelitek azt a munkahelyet, ami ezt megengedi? El sem képzelitek már? Váltogassuk egymást, azt akarjátok? Vagy úgy. Egyszer te betegállomány, egyszer én, egyszer te gyes, egyszer én. Akkor keress magadnak egy csatornamunkást, vele megteheted. De az iparban, a gazdaságban, a komputertechnikában már ma kirúgnak, ha csak egy hétig is hiányzol. Ezt már persze nem értitek. Erről persze semmit sem akartok tudni. Ezért hallgattok. Istenem, egyszerűen nevetséges, ha összehasonlítjuk a ti teljesítményeiteket a mieinkkel. És akkor még mi magyarázkodjunk. Ezt hívom én a ti pragmatizmusotoknak. És ezt persze megengedhetitek magatoknak, mivel a karmaitok közt tartotok minket. Nálatok vannak a gyerekeink. A gyerekek a ti túszaitok. Zsaroltok minket a saját gyerekeinkkel. Ötven évvel ezelőtt ezt még nem tehettétek volna meg. Azt megnéztem volna, hogy ötven évvel ezelőtt ugyanígy elhagysz-e a fiammal. Munka, társadalmi elismerés és baráti kör nélkül, mert akkoriban elfordultak volna a barátok egy olyan nőtől, aki hirtelen fogja a gyerekeket, és elmegy. És ne felejtsétek el: még azt is, hogy ma elhagyhattok minket, nekünk köszönhetitek. Mi hoztuk létre azokat az alapokat, amelyek ezt lehetővé teszik a számotokra: a női választójogtól egészen a százalékszabályozásig. Hát tényleg azt hiszed, hogy mindez nélkülünk megvalósítható lett volna? És ezt kihasználjátok. Lám, itt volnánk megint a pragmatizmusotoknál. Tudod egyáltalán mi a különbség a rombolás és a megsemmisítés között? A férfi rombol, tudod, a nő viszont megsemmisít. De ami le van rombolva, újból felépíthető: házak, műalkotások, egész kultúrák. Ami viszont megsemmisült, az elveszett.

NASZÁLY KATALIN fordítása