Hétvége & napsütés: már kora délelőtt jönnek csapatostul, nyitott sportkocsikban száguldanak ide a városból, hogy még jó helyet találjanak a strandoláshoz a flachgaui tavaknál. Tulajdonképpen úgy néznek ki, mint akik későn ébredtek fel, és most rohannak a munkahelyükre, hogy elvégezzék izzasztó és fárasztó munkájukat, barnuljanak és jelen legyenek.

 

Részletek a tévében az új Figaro próbájából (rendező: Marthaler). Cherubino úgy csoszogott abban a “deszkás” nadrágban, mint aki beszart. Ráadásul két számmal nagyobb műanyag cipőt adtak rá (lógó cipőfűzővel), amiben csak kacsázni lehet.

 

Néha, olvasás közben hirtelen az az ember érzése, hogy na, ez az! Ilyenkor valami befeszül az emberben, összetalálkozik a szerzővel; a szöveg gondolkodás- és látásmódja annyira szuggesztív lesz, hogy meggyőző világmagyarázatként hat.

 

Residenzgalerie. Tizenhatodik századi metszet, táj, hegyek, egy kisváros: villámcsapásként cikázik át rajtam, hogy én ezt ismerem, mintha emlékezne bennem valami egy ilyen kisvárosban leélt életre, ilyen tájon, ötszáz évvel ezelőtt.

 

Ha szellőztetni akarok, és kinyitom az ablakot, az utcán a járókelők azonnal reagálnak, úgy néznek fel, mintha nekik szólna az ablaknyitás zaja.

 

Nem arra tett kísérlet-e minden művészi tevékenység, hogy ha csak egy pillanatra is, megállítsa az időt?

 

Egyre inkább elfog a kétség, van-e értelme addig Thaiföldre, Firenzébe, Provence-ba, stb. utazni, míg nem tudjuk a dolgokat, a világot azon a helyen, ahol élünk, mindennap újra és újként megragadni. A “látnivalók” nem kell, hogy híresek legyenek, okulhatunk a helyi múzeumban (fosszíliák) vagy galériában (csendélet) tett látogatásból is. Míg fülünkben csengenek az előttünk itt járt utazók elragadtatott szavai, a nagy tolongásban észre sem vesszük, hogy a nevezetes helyek már rég fényüket, hangulatukat vesztették. Pascal (aki esszét írt az unalomról) korunk esztelen menekülhetnékjét a legnagyobb igyekezettel sem tudta volna ábrázolni.

 

“Két napra Velencébe megyünk”: miközben ahhoz szinte korlátlan időre lenne szükség. Először Velence történelmét és kultúrtörténetét kellene tanulmányozni, főképp a velencei festészet történetét stb. Egy igazi utazáshoz az kell, hogy ne legyen “foglalkozásunk”, vagy kivehessünk egy fél év szabadságot. Talán túlzásnak tűnik, de a mai unott utazók nem is igen akarnak “látni”, “megismerni” még kevésbé; magazinokból, a tévéből vett pontos képpel a fejükben érkeznek, és fáradt pillantásuk a hasonlóan gondolkodók tömegében legfeljebb csak összehasonlítja a látottakat ezekkel a képekkel, és kielégíti őket a felismerés élménye.

 

A könyvvásáron: mindig rácsodálkozom, milyen magától értetődő természetességgel beszél a legtöbb szerző mikrofonba: a könyvéről, mindenféléről. Én nem tudok mit mondani. Ha meg hagyom magam rábeszélni, kínosra sikerül.

 

Az első holdraszállás: ez a sokaknak lélegzetelállító esemény engem hidegen hagyott, nem is értettem az általános izgalmat. Engem mindig is a csillagokról és bolygókról szóló történelmi elbeszélések ragadtak magukkal, például Lukianosz: Igaz história egy csodálatos utazásról a Holdban…¹

 

Ha egy híres színész “költői felolvasást” vagy “irodalmi estet” tart, nem Hölderlint, Kleistet vagy Büchnert szaval, nem Thomas Mannból, Dodererből vagy Kafkából olvas fel, hanem mint Otto Schenk, “Vidám történeteket”. A közönség jól szórakozik, a színész pedig élvezi a nagy tapsot. Nem lehet ellene semmi kifogásunk. A színész számára bizonyára rendkívüli élvezetet jelent szövegeket válogatni, megítélni, és hogy mindezzel saját választékos ízlését bizonyíthatja.

 

Néha azon gondolkodom, nem éltem-e olvasóként időnként intenzívebben, mint a “világban”.

 

Tulajdonképpen sosem dolgoztam pénzért. A legtöbb tevékenységemet ingyen is, a munka okozta élvezetért is elvégeztem volna; talán az utazási irodában töltött utóbbi néhány évet leszámítva.

 

“Hitler és az autó volt a két legpusztítóbb csapás a huszadik században.”

Denis de Rougemont: A jövő a mi ügyünk

 

Az állomásról a Mattsee felé tartó buszon: öt perc után két részlet, pillantás két torony közt a Mirabellgartenbe. Az első pillantás a dúsan virágzó rózsakertre, a második egy szökőkutas előkertre, majd tovább a kőkapun át a virágágyásokra, és mögötte az antikizáló stílusban épült, derékmagasságú kerítésfalra esik, melyet kővázákat tartó talapzatok törnek meg. A szem mindig csak fél másodpercet időzik a szépségeken – a busz iramától függően –, boldog pillanatok. Hát még, amikor azt elképzeli az ember, hogy nézhetett ki a park és az eredeti Mirabell-kastély a XVIII. században!

 

Ha képesek lennénk mindannyiszor, mikor kutyába sem vesznek, titkos örömöt érezni, miénk lenne a boldogság kulcsa.

Emile Cioran

 

A Frankfurter Allgemeine Zeitung tárcarovatában részletesen tárgyalják Kurt Cobain slágerénekes naplóját. Elolvastam néhány idézetet – biztos nem a leggyengébb sorokat válogatták ki –, számomra szellemi selejt.

 

A Salzburger Nachrichtenből: távol-keleti befektetők egyfajta China Townt akarnak kialakítani Salzburgban. Ötvenmillió dollárt fektetnének be a harmincezer négyzetméteres szabadidőparkba. Kínai kertek, “eredeti stílusú épületek”, szállodák, színházak – “kínai opera” –, éttermek és “jellegzetes kínai kisboltok”.

 

Az art magazin összeállította a modern műalkotások huszonötös listáját, melyeket “mindenkinek ismerni kell”. Nekem egyik sem volt ismerős. Keith Haring Strahlenbabyjét is odafényképezték. Embléma, legjobb esetben is csak iparművészet, nekem úgy tűnt.

 

Nagy csodálattal olvastam nemrég Franz Innerhofer 1970-ben írt, Stifterrel kapcsolatos érettségi dolgozatát. Soha nem tudtam volna huszonhat évesen ilyet írni. Innerhofernél talán az okozta a bajt, hogy az önéletrajzzal kezdte, egy olyan dologgal, amit annyira jól ismert, hogy már nem maradt tér a fantáziájának; másrészt meg kellett írnia ezt az önéletrajzot, nagy volt a nyomás, a nyelv oldaláról is. (A művelt emberek, mint ismeretes, nyelvileg ritkán kreatívak.) A nagy siker, melyet első könyvével aratott, az irodalmi nagyüzem, talán a rossz tanácsadók – mindez együtt nem mutatta meg neki az utat, hogy íróként merre induljon el.

 

A középszerűség elmegy mellette, a tehetség észreveszi a szitakötőt, a barátszekfűt, a zseni a csodát.

 

Albert Drach tudomásom szerint soha életében nem panaszkodott, hogy “lebecsülik”. A már híres Thomas Bernhard felpanaszolta (Karl Ignaz Hennetmaier jegyezte fel), hogy kiadója egy zsebkönyv utolsó oldalain felsorolt, a kiadó előkészületben lévő művei között nem tüntette fel a nevét.

 

Milyen könnyen megbocsátom azoknak a szerzőknek a gyengébb vagy gyenge műveiket, akiknek legalább egy művük magával ragadott.

 

Még az ágyban jutott eszembe egy mondatritmus, egy hang, és azon gondolkoztam, melyik szerzőtől, melyik művéből származhat. Hamsun, a Pán vége? Pavese A hold és a máglyákból? Már előre féltem, hogy egész nap nem megy ki a fejemből; és akkor egyszerre csak megvolt: Vittorini Szicíliai beszélgetésének első oldalán van: “Azon a télen absztrakt dühök prédája voltam. Nem mondom el, milyeneké, nem ezért fogtam neki az elbeszélésnek… Harsány újságfeliratokat láttam, és lehorgasztottam a fejem; összejöttem barátaimmal egy órára, két órára, s egyetlen szót se szóltam hozzájuk…”²

 

“Hívnak a hegyek.” Majd’ mindennap lehet olvasni az újságban és hallani a rádióban, vagy látni este a tévében, hogy az úgynevezett alpinisták, túrázók, “az extrémsportok kedvelői” a rossz időjárási viszonyokra, a lavinaveszélyre való előzetes figyelmeztetés ellenére nekivágnak a magas hegyeknek. Tegnap is egy “tapasztalt hegymászó” a Großglockneren, mikor már nem bírta tovább, a “mobilján” kért segítséget. Egy helikopter körözött a hely fölött, de mivel az erős szél miatt nem mehetett közelebb, egy hegyi mentőcsapat indult útnak. Néha az jut az eszembe, hogy ezeknek az embereknek meg kéne tiltani a mobilozást: hány szerencsétlenül járt alpinista élhetne még ma is boldogan, ha akkor kevesebbet kockáztatott volna? Mivel a mentőcsapat is hegymászókból áll, akik pontosan értik, mi hajtja a kollégájukat, ez az őrület csak folytatódik. Amikor nemrég két hegyi mentő kritizálta a turizmusipart, hogy egyre több tapasztalatlan, rosszul felszerelt turistát csalnak a hazai hegyekbe, Weixelbaum turizmus-menedzser azt kezdte magyarázni, hogy a reklám nem azért van, hogy a veszélyekre figyelmeztessen, hisz a szabadsága alatt mindenki szórakozni akar.

 

Egy öreg gazda félti a tanyáját a “vendégek”-től, akiket a fia csődített oda.

 

Iraki háború: azt olvastam, hogy egy amerikai páncélkocsi kétszáz liter üzemanyagot fogyaszt száz kilométeren.

 

Elixhausennél egy szállítókocsi felirata: “vidéki pékség”. Néha találkozom egy teherautóval, amelynek “tanyasi csirke” feliratot nyomtattak a ponyvájára. Olyan szívesen megkérdezném a cégtulajdonost, hogy létezik-e “városi csirke” is. A péket pedig meg lehetne kérdezni, hogy szerinte mi a különbség közte és egy nagyüzemi pékség között. Mindenki tudja, hogy majd’ minden pékség, főleg a nagyobbak, függetlenül attól, hogy üzemük városban vagy kisebb vidéki településen működik-e, előkezelt lisztet és sütőkeveréket, vegyi kiegészítőket és adalékokat használ. Gyerek- és ifjúkoromban a zsömlének, bucinak és kenyérnek minden péknél más íze volt, ma már – kevés kivétellel – mind egyforma.

 

A köztemetőben, félkör alakú kerítés mögött sír, rajta vésett felirat: “Itt nyugszik Gustav Wallner vezérigazgató…”

 

“Everything ok?” – kérdezik az amerikai filmekben, ha valaki láthatóan egyáltalán nincs jól; az az érzésem, ha valaki az utcán egy férfit vagy egy nőt vérbe fagyva látna, akkor is azt kérdezné: “Everything ok”?

 

Ha a tömegről beszélnek, többnyire a proletárokra gondolnak. Pedig a munkások – tapasztalatom szerint – nem tucatemberek; mindegyik individuum – legalábbis harminc évvel ezelőtt még mindenképpen így volt. Arctalan tömeggé inkább hivatalok, irodák alkalmazottai olvadnak össze, függetlenül attól, hogy beosztottak vagy igazgatók. A bepalizható konzumidióta – aki mindenre vevő, amit csak anyagilag megengedhet magának, ebből a körből kerül ki.

 

Azt olvastam, minden kilogramm élelmiszer, amit megveszünk, megtett már átlagban vagy kétezer kilométert.

 

Az utcán, trolin: 2003 tavasza, úgy tűnik, egyre erősebb a késztetés a vetkőzésre, főleg a fiatal nőkben; az se számít nekik, ha az évszakhoz képest hideg van. Az óriásplakátokon, a tévéreklámokban mindenesetre már rég beköszöntött a nyár.

 

A Salzburgból Bischofshofen felé tartó személyvonaton. Oberalmtól nem messze, mikor a vonat néhány percre megállt a nyílt pályán: hófoltokkal tarkított, napsütötte mezőt láttam az erdő szélén, egy részén állt a víz. Azon a helyen, ahová néztem, itt-ott még fagyos volt a fű, de a már megindult olvadás olyan szikrázó ragyogással párosult, mintha valami élő akarna kifejlődni, mintha mindjárt előmászna valami.

 

Egy divatáruüzletben, míg új ruhát próbáló feleségére vár, a férfi nézegeti a nőket, akik a fülkékben épp átöltöznek. Mivel a függönyök sehol sincsenek teljesen behúzva, lábakat lát, lábszárakat, ledobott cipőket, szoknyákat, forduló csípőket, egy fejen áthúzott ruhát – mindez főleg azért csábító, mert a réseken át többet sejthet, mint amennyit lát.

 

“Modern Művészetek Múzeuma” a salzburgi Mönchsbergen: nekem egy Kleenex-zsebkendős doboz, amelyet éjszaka belülről vörös fény világít meg.

 

A hugyozik szót már rég nem lehet hallani, azt sem, hogy brunzol. Gyerekkoromban még mind a kettőt használták. Ma azt mondják: vécére megyek, megyek a mosdóba. Az USA-ban azt kérdezik, hol van a “rest room”.

 

Ahogy elhaladok: iskolabusz áll Mattsee-ben a főúton, üres a vezetőülés. Ül benne vagy tizenkét iskolásgyerek. Mindegyik telefont szorít a füléhez.

 

A fogyasztásra épülő világ minden következményével együtt valószínűleg hatalmas kollapszussal fog véget érni, mely magával ránt mindent. Utódaink talán felkeresik majd a földnek azt a néhány helyét, ahol valamifajta életre kínálkozik még egyáltalán lehetőség.

 

Anyám, amikor már nagyon idős volt, folyton köhécselt: nem volt megfázva, csak jelezni akarta, hogy még itt van.

 

Új könyv jelent meg a könyvesboltban. Kettesben nem vagyunk annyira egyedül. Ha a regény címe Egyedül az ember nincs annyira egyedül lett volna, több kedvem lett volna belelapozni.

 

Idősebb rendőr, rövid ujjú, fehér ingben beszállásra váró utasokat ellenőriz a repülőtéren. Negyven év körüli, téglaszínű ruhás nő áll ott, vállára akasztott fényképezőgéppel. A rendőr felszólítja, hogy nyomja meg a kioldó gombját. A nő maga elé tartja a gépet, az objektív a rendőr felé néz; az meg félretolja, mielőtt még a nő lenyomhatná a gombot.

 

Nem az a stílus-e a legjobb, amelyet nem lehet parodizálni?

 

Egy alkoholtól bűzlő csavargó tántorog a Getreidegassén az ünnepi játékok idején. Egyik kezében félig üres borosüveget szorongat, másikban Tussardi feliratú, feketelakk karton, zsinórfüles reklámszatyrot.

 

Egy Pinzgauban fekvő község elfogadta egy texasi kalandtúraklub ajánlatát, és ennek értelmében falujuk és környéke egy hétre a klubtagok rendelkezésére áll. Rablásokat, baleseteket, ünnepélyeket kell szimulálniuk; a falu lakói medvének is beöltöznek majd, és riasztólövedékekkel lehet rájuk lőni. Mint a falu polgármestere sajtótájékoztatóján elmondta, így csökkentik a falu felhalmozódott adósságállományát, amely egy sikertelen sífelvonó-beruházás miatt keletkezett.

 

“Vannak könyvek, melyek ordítanak, mint a vihar oroszlánjai, és olyanok is, melyek suttognak, mint a hullámok a szél fülében.”

Cristóbal Serra

 

A nyelv nem a hős, a nyelv a médium. A regényben a hiteles személyek a legfontosabbak.

 

Ha lehetne egy kívánságom, azt kérném, hadd beszélgethessek egy kávéházban két órát valakivel, aki már nem él. Mindegy, hogy életében ismertem-e az illetőt, vagy ezer évvel ezelőtt élt: ki lenne az, Jean Paul? Kafka? Henry James? Raffaello? Gesualdo Bufalino? Talán mégis Hofmannsthal, aki lenézne rám, jóllehet centiméterekben mérve sokkal kisebb volt nálam. Vagy Christiane Hofmannsthal – idősebb korában.

 

Jean Paul levelezése Karl Philipp Moritz-cal, 1792-ben. Moritz elolvasta A láthatatlan páholyból kéziratát, és elismerően nyilatkozik róla. Moritz levelei rövidek, eleinte táviratszerűek; Jean Pauléit elárasztja a hála érzése. Jean Paul Moritzhoz írt, 1792. augusztus 9-i, valószínűleg utolsó levelének egyik záró mondatában gyermekes szégyenlősséggel azt kérdezi: “Levelezésünk ezzel megszakad?”

 

Az avantgárd a művészetben, de különösen az irodalomban az előtt a megoldhatatlan probléma előtt állt és áll ma is, hogy a múljuk-felül-önmagunkat kényszere a tisztességeseknél végső soron hallgatáshoz vezet. A kortárs “avantgárd”-ban nehéz felismerni a valódi eredetiséget (igaz, az én ismereteim csak felszínesek); a szerzők lényegében nem haladták meg a huszadik század első évtizedeinek kísérleteit; a későbbi művek nemigen tekinthetők többnek ismétlésnél, feldolgozásnál, újrahasznosításnál. Joyce a formai határokat nem tudta többé úgy átlépni mint az Ulyssesben; akik a Finnegans Wake-et olvasták, teljesen tanácstalanul állnak előtte. Hans Wollschläger a Herzgewächse második része után letudta a regényt. H. C. Artmann egy beszélgetésben visszautasította, hogy az “avantgárd”-hoz sorolják. Talán túl sokoldalú, túl játékos volt. Mindig megdöbbenek, hogy egyes szerzők mennyire túlbecsülik magukat, és milyen arrogánsak tudnak lenni más, hagyományosan alkotó szerzőkkel szemben.

 

Úgy húsz évvel ezelőtt még szilárdan meg voltam róla győződve, hogy eljön majd az idő, mikor a fiatalok fellázadnak a reklámipar hatalma, a levegő-, a föld- és a vízszennyezés, az életfontosságú bioszféra tönkretétele, az értelmes munkalehetőségek megszüntetése, az élet minden területét eluraló sekélyesség ellen. Ma nagyon úgy néz ki a dolog, hogy az ifjúság messzemenően egyetért a mai világgal.

 

Jegyzetek

1 Révay József fordítása

2 Zsámboky Zoltán fordítása

MOLNÁR EDIT fordítása