“az élet igazi mértéke az emlékezés”

Walter Benjamin: Svendborgi jegyzetek 1934 nyarán

 

Megérkezés

Egy szép reggelen autóba szálltam, és miközben mobiltelefonom, melyet előző este titokban egy barátom állított be, erőszakos, nevetséges csipogással, kétkedve sandított rám – megadtam új címemet a postának. Visszavittem két könyvet az egyetemi könyvtárba, az emlékparkban elszívtam egy utolsó cigarettát, aztán Bécs nyugati felén, ahol éveken keresztül, egészen mostanáig egy bizonyos helyen mindig jobbra, majd rögtön balra szoktam kanyarodni, most könnyedén megtörölve a szemem sarkát kihajtottam a városból. Később az ellenfényben szürkén felcsillant a Mondsee vize, Salzburgból Tirol felé vettem utamat, áthaladtam az úgynevezett Kis Német Zugon. Magam mögött hagytam a Kopaszkőt, amely úgy is néz ki, ahogy azt a neve mondja, és azután már hamarosan fel is tűnt előttem a St. Johann feliratú helynévtábla. A patika előtt álltam meg, a malommal szemben, melynek hirdetőszekrényében a Szabadságpárt megsárgult poszterei virítottak. De már jött is a lila autó, amelyben mostantól fogva alighanem sokat fogok ülni, és testet meg arcot öltve, mosolyogva száll ki belőle és siet köszöntésemre az a hang, amely néhány hónapja felhívott, pont mikor Oberwartban a fodrásznál ültem, és azt kérdezte, nem akarok-e elmenni piaci felírónak. Igen, piaci felíró lettem, még átvitt értelemben is: egy piacnak írok, amely tőlem függetlenül folyton nagyobb, folyton egydimenziósabb lesz. Ahogy száműzetése idején Bertolt Brecht oly találóan írta:

 

“Minden reggel, hogy pénzt keressek,

A hazugság piacára járok,

És reménykedve

Állok az árusok közé.”

 

A tiroli avagy a kalaptoll

Valamikor a barátaimmal gyakran neveztük egymást tirolinak, és különféle variációkban akkor vagdostuk egymás fejéhez ezt a szót, ha valamelyikünk nem mutatkozott őszintének.

– Te tiroli – mondtuk annak, aki megjátszotta magát, vagy annak, aki épp az ellenkezőjét tette annak, amit állított. Egy idő után már nem is kellett kimondani a szót magát, elegendő volt a tarkó irányából meredeken felfelé egy gyors kézmozdulattal emlékeztetni arra a tollra, amelyet a hamis tiroli a kalapján visel. Ez a hamis tiroli nekünk Oberwartban, vagy ha úgy tetszik, Felsőőrön vagy Erbában azt az alakot jelentette, aki az Egy igazi bécsi nem hagyja magát című tévésorozatban a Westbahnhofra érkezik, ahol egy óceánjáró modellje előtt izgatottan vár rá Mundli, kezében a Népszava Fesztivál zászlócskájával. (Akkoriban se a “Népszaváról”, se annak a fesztiváljáról nem tudtam, egyik sem létezik már egyébként, és a “Népharag Fesztivál-zászló” alatt csak valami gyanúsat véltem érteni.) Szóval Mundli az ismeretlen tirolira várt, akit élete első, saját kezűleg feladott faxában rendelt magához, hogy véget vessenek a fivére és a tiroli húga közötti kapcsolatnak. Érkezett is egy rengő hasú, testes úriember, népviseletben, a fején tollas kalappal. Mundli végigsimította bajszát, félénken kilépett az óceánjáró mögül, és így szólt hozzá halkan:

– Tiroli úr – (Burgenlandi úr – szólt hozzám egyszer a kulturális egyesületek találkozóján egy nő). Azzal lobogtatni kezdte a megbeszélt ismertetőjelet, a zászlócskát, ám a megszólított fintorogva csak átnézett rajta. Mundli erre türelmét vesztve közvetlenül a fent nevezett úriember orra előtt kezdett hadonászni a zászlócskájával, és túláradó kedvességgel mosolyogva még egyszer rászólt:

– Hé, maga, tiroli úr, maga.

Mire ez megállt, alaposan végigmérte Mundlit, majd amúgy bécsiesen ráförmedt:

– Mi a hézag, apuskám, beszívtál, vagy megbuggyantál?

Azzal lekevert neki egyet, és szitkozódva továbbállt, miközben Mundli, pár méter repülés után, nagy csodálkozva lassacskán magához tért, és az ismeretlen után kiáltott:

– Micsoda hamis egy kutya, tirolinak öltözik, pedig nem is az.

De aztán a végén, kissé félszegen csak megérkezik Vitus, az igazi tiroli, és meghívja Innsbruckba Mundli fivérét, Schanit, aki az istennek se hajlandó tágítani a húgától. – Gyere el Tirolba – győzködi Mundli Schanit –, ott megint ember lesz belőled. – Hiszen most is az vagyok – válaszolja emez. – Rossebet vagy tiroli, seggfej vagy. – Amit azóta olykor-olykor még ma is hallani.

 

Szabadságharcosok

A St. Johann-i főutca Speckbacher, a kis utcácska pedig, amely a dombtetőn lévő házba vezet, ahol most lakom, Wintersteller nevét viseli. Mindkettőjüket szabadságharcosnak tartják, noha annak, amit ők szabadságnak véltek, semmi köze az igazihoz. Valami kétséges töredékszabadságot védelmeztek, méghozzá azzal a Napóleonnal szemben, aki a maga Code civiljével a teljes szabadságot hozta volna el. Szigorúan véve ezek az úgynevezett szabadságharcosok reakciósok voltak, és egy patriarchális, katolikus, rendi, tekintélyelvű és függőségekkel át- meg átszőtt rendszert védtek, amely a cselédlányoknak, béreseknek, nőknek és nem katolikusoknak pontosan a szabadság ellentettjét jelentette. Olyan rendet, amely hátráltatta az egyén önálló kibontakozását, olyan hierarchikus társadalmat, amelyre rányomták a természetesség védjegyét, és olyan morált, amelyet önző céloknak vetettek alá. Kissé ugyan sántító hasonlattal, de azt mondhatni, hogy ma az iraki és afganisztáni harcosok hasonlítanak leginkább ezekre a tiroli szabadsághősökre. Mert azok Irakban és Afganisztánban is olyan rendet védenek, olyan rendért harcolnak, amely folyamatosan egyenlőtlenséget szül, a nagy többségtől megtagad mindenfajta beleszólást, rendszerré teszi megfélemlítésüket, és akik lázadozni merészelnek, azokat lekapják a tíz körmükről. Önmagában persze az a szabadságtöbblet is, amit az Egyesült Államok hoz, csak gyenge utánzata annak, amit az ember ezen a fogalmon igazán ért. Ezeket a felkelőket joggal nevezhetjük terroristáknak, Hofert, Winterstellert, Speckbachert viszont továbbra is szabadsághősként tisztelik. A rossz “hazai” még mindig többet ér, mint a nála jobb “idegen”. Most már valóban elgondolkodhatnánk.

 

Szelektív hulladékgyűjtés

Egy cigarettásdoboz szemétbe dobása, csakúgy, mint bármely más hulladéké, eleinte a legnagyobb nehézségekkel jár, sőt valóságos tanulási folyamat, amit csak lépésről lépésre lehet elsajátítani, de végül mégis elvezet a rendszerető magatartáshoz. Először tehát lehúzzuk a celofánt, ami ugyebár műanyag, a dohánymorzsalék viszont valószínűleg biohulladék, de semmi esetre sem tartozik az egyéb kategóriába, ahová csak a máshová végképp be nem sorolható dolgok kerülhetnek, és azokból is csak minél kevesebb, például a mosogatóból, mosogatóvízből, padlóról, aztán a porszívóból, a vécéből származóak. Aztán belülről letépjük a sztaniolt, ez ugyebár fém, végül marad maga a doboz, ami pedig papírhulladék. Úgy máskülönben persze van még üveg, amin belül megkülönböztethető a fehér és a színes üveg. Így aztán a bonyodalmak szinte elkerülhetetlenek. Amikor például egyszer késő este érkeztem haza Kitzbühelből, az első emeletre vezető lépcsőn a megszokottól eltérően nem a postámat találtam, hanem egy kis kupac szemetet. Hát persze, kapok észbe, a szállásadónőm megjött a nyaralásból, én pedig előzőleg könnyelmű módon vétkeztem az egyéb hulladék megítélésében. Így aztán most bűntudattal vihetem az egyéb hulladékból kézzel kihalászott szemetet a szobaajtóm elé, ahol ezútttal már rendesen berakom a megfelelő tárolóba. Másnap, anélkül, hogy szóba hoznám különös küldeményét, megkérdezem szállásadónőmet, milyen volt Egyiptomban.

– Alexandria csupa kosz és piszok – válaszolja. Nekem pedig ismét eszembe jut az a nyugdíjas grazi asszony, aki Nápolyban, egy olasz nyelvtanfolyamon arra a kérdésre, hogy mit tenne legeslegelőször, ha Graz polgármestere lehetne, így felelt:

– Elvitetném az utcákról a szemetet.

 

Nobel-díj

Na, mit szólok hozzá, tudakolja a Rainer kávéház pincére egy fotóra mutatva, amely ma, a Krone kivételével, ott van minden újság címlapján. Ez mégiscsak nagy dolog Ausztria számára, az ember nem is tudott róla semmit, ezt a Jelineket mindig rossz színben tüntették fel. Igen, csakugyan nagy dolog, de hogy Ausztria számára? (Ki vagy mi az az Ausztria?) Az elkövetkezendő napokban mindenesetre még a csapból is Jelinek folyik. Van, aki ujjong, van, aki tajtékzik vagy hallgat, az ezek közötti átmenet alig kap teret. A Zeit még Münchenbe is elküld egy újságírót azzal a céllal, hogy az újdonsült Nobel-díjas nevében tekintsen meg egy házat, hogy elég nagy-e, nincs-e túl messze a központtól, csendes-e a környék – az írónő ugyanis egy interjújában kacérkodott egy müncheni lakás vásárlásának gondolatával. A soronkénti honorárium ezért is jár az újságírónak. Közben a kitzbüheli óvárosban, egy könyvesbolt kirakatában két poszter jelenik meg, amelyekről ketten néznek egymással farkasszemet: balról Hansi Hinterseer, az egykori alpesi síbajnok, jobbról Elfriede Jelinek.

Dicsőséges Ausztria.*

 

A halál a tóparton

Schaffau és a Hintersteiner-tó között hirtelen egy hófehér templom bukkan fel, narancsvörösen tündöklő teteje minden átmenet nélkül olvad bele a fátyolfelhőkkel átszőtt, mélykék égboltba, amely csak a Wilder Kaiser csúcsa felett tűnik kissé kevésbé végtelennek. A templom egyik falára, ahová lombtalan ágak árnya vetődik, napóra van festve, mellette pedig egy csontváz áll hatalmas kaszával, aki azt tudakolja: “Mondd, ó, ember, a percet, amelyben meg nem halhatsz?” Igen, a halál a rend robbantómestere, és egyben a legnagyobb rendező. Thomas Bernhardnak az Osztrák Állami Díj átvételekor mondott híres első mondatát is belengi a halálhoz való viszonynak ez a fajta vállalása: “Minden nevetségessé válik, ha az ember a halálra gondol.” Vagyis hagyjunk mindent úgy, ahogy van, mert a világ egy nagy semmi, az élet pedig olyasvalami, ami mellett nevetve el kell menni. A nagy kaszáshoz való viszony másik értelmezése rokona az előbbinek, hiszen az is csak a halál ellenére és tőle függőségben hirdeti, hogy mindent, de mindent át kell hágni, meg kell ragadni a lehetőségeket, a soha vissza nem térőt közszemlére kell tenni és élvezni, a visszahozhatatlanság és az arra való emlékezés nevében pedig dacolni kell a visszahozhatatlannal, hiszen az élet olyan rövid. Ám a gyönyörű tó körüli séta során, miközben tiltó táblák sokasága figyelmeztet, hogy magánterületen járunk, igenis vannak olyan pillanatok, amikor lehetetlennek tűnik meghalni. De hogy is állunk csak a tóval, a magántulajdonnal meg a halállal? Ezzel kellett volna kezdeni: egy tó, egy hegy, egy tenger, egy vízpart nem lehet senki magántulajdona. A metafizikai vigasz szerint a halálban minden egyforma, mindenki egyenlő, nincs fent és nincs lent, csak az életben vagyunk mind különbözőek. Aztán este Kitzbühelben, ahol öten ülnek fellélegezve az asztal körül, egyikünk sem idevalósi, mind másvalahonnan jöttünk, és most kellemes, derűs, szórakoztató estére vágyunk, én pedig – a kis templommal, a napórával, a tóval, az állatokkal a hátam mögött, akik egy irányba meresztett szemmel, fülüket hegyezve tényleg kapcsolatba tudnak lépni az emberrel, csak nagyon kell akarni –, amikor egy sírásóra terelődik a szó, aki délelőtt beleesett a frissen ásott sírba, és a föld maga alá temette, azon kapom magam, hogy visszaszólok a csontváznak : – Talán vannak találóbb példák is, de itt és most ez olyan perc.

 

Aprótermetűek, irány St. Johann!

A Nagy Fal nevű kínai étteremben a “130 centi alatti” gyerekek egy ebédért kedvezményes áron csak három euró hatvanat fizetnek.

 

Császárvadászok

Az első hivatalos információ, érkezésem estéjén, a független Tiroler Tageszeitung közlésében: miután 1949-ben már javasolták, IV. Károly császárt most végre boldoggá avatták (mivel egy brazil apáca imádkozott hozzá, és így gyógyult ki visszérgörcseiből, erről ennyit), méghozzá a Szent Péter téren (ahol egyszer egy csodálatos teremtéssel egy obeliszken ültem), a hívek között legalább ötszáz Tirolból jött, busszal, annak az embernek a tiszteletére, aki nevével oltalmazza a tiroli császárvadászokat, és örömtől reszketve sorakoztak fel, hiszen az úgynevezett vita vagy hamis izgalomkeltés ellenére (Mérgesgáz bevetése! Az első világháborúban!, hangzik a legkeményebb, de nyilvánosságra nem hozott érv) ő, a példás férj, idézet, keresztény és családapa, aki szociális érzékenységgel is bírt, elsősorban mégiscsak a béke apostola volt; ámde a császárvadászok zenekara nem tudott fellépni a boldoggáavatáson, noha előző nap oly szépen játszottak, hogy sok római pirosra tapsolta a tenyerét és tátott szájjal álmélkodott, pedig ez az életük nagy koncertje lett volna a Szent Péter téren, sajnos az utolsó pillanatban le kellett mondani, egy ismeretlen személy ugyanis feltörte a buszukat, és a hangszereik egyharmadának annyi… biztos előre tudtak valamit, a ceremónia persze így is szép lett, nagyon méltóságteljes, szegény pápa nagyon beteg, elhaló hangján alig érteni a szavait, állandóan a kezére támasztja fejét, az izzadságot törölgetik az arcáról, bizony, a császárnak is, kérem szépen, idézet, egy batyuval a hátán és nyolc gyerekkel kellett elhagynia országát (majdnem úgy, mint a zsidóknak), bizony ő maga is átélte, meg különben is: Ha már egyszer az egyház így döntött, fogadja el az ember, ilyen egyszerű az egész, hiszen hivatalos információ, méghozzá független.

 

Lavina

A Hahnenkamm** lábánál, amelyre évenként egyszer az egész sívilág vigyázó szemét veti, elszabadult egy műhólavina, magával ragadva az alsó hegyoldalt. Mű. Hó. Lavina.

 

 

Jegyzetek

* Az osztrák himnusz utolsó sora. (A ford.)

** Az alpesi sívilágkupa legrangosabb futamának helyszíne. (A ford.)

IRCSIK VILMOS fordítása