nyár volt, és én az utcánkban futballoztam. zsákutca volt, ideális terep a focihoz; hiszen alig fordult meg benne autó. kapuként a garázsajtónk szolgált. háttal álltam a házunknak, és vártam a lövéseket. jó kapus voltam – mégpedig okkal. ha gólt kaptam, és döngött a garázsajtó, biztos lehettem a pofonban – apám ugyanis nyugalmat akart, szinte örökké.

aznap reggel is a kapuban álltam és a játékot figyeltem, amikor anyám kinyitotta a konyhaablakot: “gyere be, apád beszélni akar veled!”

“anyám, a játéknak még nincs vége!”

“ismered apádat!”

ismertem őt, és tudtam, hogy ez mit jelent. közöltem a csapatkapitánnyal a verdiktet.

“ha gól lesz, te kapsz érte!”, mondta kárörömmel.

apám a teraszon ült, az egyik lábát kinyújtva, a másikat behajlítva, és a teáját itta. “ülj le!”, parancsolta, majd hátrafordult, és azt kiáltotta: “asszony, hozz a fiamnak egy teát”

semmi jót nem sejtettem. ha engedélyezi, hogy vele teázzam, és ráadásul “fiamnak” nevez, akkor biztosan titkol valamit. anyám elém rakta a teáscsészét, és rám nézett. ebből tudtam, hogy ő is nyugtalan, és semmiről sem tud.

“asszony, vidd el a fiamat a főutcára, és csináltass róla hat fényképet!”

“de mihez kellenek fotók a fiamnak?”

“útlevelet akarok venni a fiamnak; ahhoz kellenek a fotók.”

“minek kell az én fiamnak útlevél?”

“ezt te nem érted, asszony. ő az én fiam. ezért kell neki útlevél.” és leintette. anyám rám pillantott; felálltam, és követtem őt a konyhába.

“anyám…”

“én sem tudom, mit forgat a fejében. ilyenkor nem lehet vele beszélni. csináltassuk csak meg előbb a fotókat; aztán a többit majd meglátjuk.”

fésűt hozott, a vízcsap alá tartotta, és addig fésült, amíg elégedett nem lett az eredménnyel. aztán kétszer megcibálta az ingemet.

“indulás!”

“anyám, kérlek, senkinek ne meséld el az utcában, hogy fotókat csináltatunk!”

“senkinek nem mondok semmit!”

a fotográfus végigmért engem, majd egy fekete posztó előtti hokedlira ültetett. benyúlt a farzsebébe, és előhúzott egy fésűt, a vízcsap alá tartotta, és addig fésült, amíg elégedett nem lett az eredménnyel. aztán kétszer megcibálta az ingemet: “most nincsen mocorgás addig, amíg háromig nem számoltam.” eltűnt a kamera mögött, és elkezdett számolni:

“egy, másfél, kettő, kettő és fél…” valami villant “…három. készen vagyunk.”

másnap anyám elment a fotókért. meg akartam nézni őket, ám apám értük nyúlt. rájuk pillantott, és elégedettnek látszott.

“fiam, kelj fel, indulunk!”

akkor felhúzta az ünneplőruháját, kipödörte a bajuszát, feltette a fejfedőjét, és megindult előre. irány a városközpont. célratörően ment egészen addig, amíg egy nagy épület előtt meg nem állt. jobbra és balra a kapu előtt két katona posztolt szuronyos fegyverrel. apám halkan odasúgott valamit az egyiknek. ez a fejével a másik felé bökött. apám a másiknak is súgott valamit. aztán benyúlt a mellényzsebébe, és néhány pénzérmét adott a katonának. ez elsüllyesztette, és meghúzott egy zsinórt, amely mellette lógott. nagy csengő szólalt meg a feje fölött. megjelent egy szakaszvezető, kövéren, lecsüngő bajusszal. a második katona tiszteletteljesen szalutált, és valamit a fülébe súgott. emez ránk pillantott, és egy kézmozdulattal utasított, hogy kövessük őt. az udvarba mentünk. a jobb oldalon egy csomó kiskereskedőt láttam az asztalaik mellett. a szakaszvezető rájuk mutatott, és távozott.

“fiam, melyik színt akarod?”

semmit sem értettem.

“milyen színű útlevelet akarsz?”

“baba, mi az az útlevél?”

apám megfordult, és fölemelte a kezét:

“kurafi, azt kérdeztem, milyen színűt?”

“zöldet.”

“ne mozdulj innen!”

“baba!”

“mi van?”

“az útlevélnek passzolnia kell a farzsebembe.”

kaptam egy pofont. apám odament a kereskedőkhöz, és alkudozni kezdett. ismertem ezt, és tudtam, sokáig tart.

egy idő múlva megegyezett a kereskedővel; fizetett, és egy útlevéllel tért vissza. a szín stimmelt, zöld volt. de túl nagy volt a farzsebembe. semmit sem szóltam. visszamentünk a kapuhoz. apám odaadta a második katonának az útlevelet és a fotókat. ez ismét csöngetett. jött a kövér szakaszvezető, fogta az egészet, és elment. a katona azt mondta:

“menjetek, igyatok egy teát; ez eltart egy darabig.”

követtem apámat a legközelebbi teázóba. beléptünk, apám megragadta a karomat, és egy ajtó melletti helyre vezetett. ő maga a teázó közepébe ment, lehuppant egy asztalhoz, és várt, míg a tulajdonos előjött. akkor olyan hangosan kezdett kiabálni, hogy még odakint az utcán is hallották az emberek:

“ma vettem a fiamnak egy útlevelet!” kivárt egy ideig, hogy a hatást, melyet keltett, élvezhesse. aztán rendelt, már egy fokkal halkabban:

“hozz a fiamnak egy egyszerű teát, nekem pedig nagyon erőset!”

néhányan odafordultak, és rám néztek. apám élvezte a teáját, és a férfiak pillantásait. hogy mennyi teát ivott meg, nem tudom; én csak egyet kaptam.

déltájban fölkelt, fizetett és kiment; követtem őt. a katona meglátott minket, és csöngetett. a szakaszvezető az útlevéllel a kezében jelent meg. egy pillantást vetett befelé, odaadta apámnak az útlevelet, és intett, hogy tűnjünk el. már csak az hiányzott, hogy seggbe is rúgjon bennünket.

otthon apám leült a teraszra, és így szólt:

“asszony, a fiamnak már van útlevele!” azzal odaadta neki.

anyám egypárszor ide-oda forgatta, és azt kérdezte apámtól:

“mi áll benne?”

“kérdezd a fiadat! miért küldtem iskolába?”

anyám nekem adta az útlevelet. kinyitottam. az első lapon ez állt: “neve: zöld.”

“itt az áll, hogy a nevem zöld, de engem nem így hívnak…”

megint kaptam egy pofont. apám kirántotta az útlevelet a kezemből:

“asszony, ez a kurafi semmit se ér. most vettem neki egy útlevelet; és ő akadékoskodik!” bedobta az útlevelet a szobába, és intett, hogy tűnjek el.

másnap korán egy igazi tiszt állt az ajtónk előtt, szablyával az oldalán:

“lakik itt egy zöld nevű?”

apám bekiabált a házba: “asszony, a hadnagy úr a fiaddal akar beszélni!”

anyám azt mondta:

“menj, fiam, nem kell félned; apád megvéd téged.”

az ajtóhoz mentem, és félig az apám mögé bújtam.

“hol van az útleveled?”, ordította a tiszt.

bementem a házba, megkaptam anyámtól, visszajöttem, és odaadtam a tisztnek.

kinyitotta, és azt mondta: “szóval zöld…”

közbeszóltam: “de engem egyáltalán nem így hívnak…”

kaptam egy pofont, és apám erősen megragadta a fülemet.

a tiszt ezt ordította: “te akartál zöld útlevelet. akkor tehát zöldnek hívnak.” kis szünetet tartott. aztán olyan hangosan ordított, hogy a szomszédunk házának tetejéről az összes galamb az égbe röppent: “értve vagyok?”

mondani akartam valamit, de apám gyorsabb volt: “válaszolj a hadnagy úrnak, te kurafi!”

“igen, hadnagy úr!”

a hadnagy rám pillantott, az apám szintén. a hadnagy úr visszaadta az útlevelet, és azt mondta:

“akinek útlevele van, annak mennie kell.”

“hová?”, kérdeztem, és ismét kaptam egy pofont.

“azt mi határozzuk meg!”, mondta a hadnagy.

“meg van értve, te kurafi?”, így az apám.

“kora reggel, 6:30-kor érted jövünk. a következőket tartozol magaddal hozni: fogkefe, fogkrém, szappan és egy törülköző. más egyéb nincs engedélyezve! ja, igen, meg még két meleg pulóver. északon nagy a hideg.”

“északon?”, kérdeztem halkan.

“zöld útleveled van; tehát északra kell menned!”

“de miért éppen északra?”, már számítottam a pofonra, de ezúttal elmaradt.

erre a hadnagy azt válaszolta:

“légy boldog. sok ember van, aki északra kívánkozik.” aztán megint katonásan:

“akkor reggel korán, 6:30-kor!”

“asszony!”, szólt az apám, miután helyet foglalt a teraszon.

“hallottad? a fiam északra megy!”

“de miért északra?”, nyöszörgött anyám.

“a fiam északra megy!”

anyám sírt, apám büszke volt, én semmit sem értettem.

másnap reggel pontban 6:30-kor megjelent a hadnagy úr. anyám kisírt szemmel ébresztett, és egy csésze teát nyomott a kezembe. apám odább állt, és szándékosan máshova nézett. a hadnagy úr átkutatta a táskámat, és fennhangon vette sorra a tartalmát:

“fogkefe, fogkrém, szappan, egy törülköző. micsoda? három pulóver? csak kettő van engedélyezve!” a harmadik pulóvert két ujjal fogta, mintha valami patkány teteme lenne, és el akarta hajítani. ekkor anyám merészen a lába elé vetette magát:

“hadnagy úr, könyörögve kérem, északon hideg van, legyen irgalmas a fiamhoz!”

a hadnagy úr élvezte a hatalmát, és az apámra nézett; ő kerülte a pillantását.

a hadnagy úr megköszörülte a torkát: “na, ez egyszer szemet hunyok fölötte!”

anyám fölkelt, és kezet csókolt neki.

“az útlevél!”, kiabált ismét a hadnagy úr.

anyám odanyújtotta neki az útlevelet; ő eltette és azt mondta:

“na, gyerünk!”

anyám hevesen megölelt és sírt. apám kiszabadított a karjaiból, keményen megfogta a bal fülemet, és a szemembe nézett:

“föl a fejjel, fiú! szégyent ne hozz a nevemre!”

azzal a hadnagy már meg is ragadott, és vitt magával. beült egy katonai dzsipbe előre, jelezve, hogy üljek be hátulra. erősen szorítottam az útitáskámat, és arra gondoltam, hogy másnap fontos focimeccsünk lesz. a dzsip száguldott a városon át, míg elértünk a tegnapi kapuhoz. a katonák tisztelegtek, a hadnagy rájuk pillantott, és mi áthajtottunk. az udvarban a dzsip megállt az épület előtt. a hadnagy kiszállt, és azt parancsolta, hogy szálljak ki én is. és már jött is a tegnapi szakaszvezető. a hadnagy átadta neki az útlevelemet, és kimérten így szólt:

“útra kész!”

a szakaszvezető elrakta az útlevelemet, megfogta a karomat, és maga után húzott. bementünk az épületbe, aztán le a pincébe. a lépcső nem akart véget érni. mind sötétebb és hidegebb lett. egyszer csak a szakaszvezető megállt egy vasajtó előtt.

“zöld, húzz fel egy pulóvert! hidegebb lesz.”

azonnal megtettem, és rögtön jobban éreztem magamat. egy régi, óriási kulccsal kinyitotta a vasajtót, és odaintett engem. végtelen, sötét alagutat láttam, amelynek kijáratát nem voltam képes fölfedezni.

“látod, fiú, ennek az alagútnak a végén van észak!”, mondta és odaadta az útlevelemet.

“na, sok szerencsét!”

beléptem az alagútba, ő pedig bezárta mögöttem az ajtót. továbbmentem. csak mentem és mentem, míg még hidegebb nem lett. megálltam és felhúztam egy másik pulóvert. aztán megint továbbmentem. egy idő múlva muszáj volt még egy pulóvert felhúznom. az alagút nem ért véget, és mind sötétebb lett. egyszer csak annyira elfáradtam, hogy le kellett ülnöm. odakuporodtam a falhoz, és azonnal elaludtam.

fölébredtem, mikor a nap egy sugara az arcomra tévedt. ezt jó jelnek véltem, felkeltem, és mentem a fény után. akkor, meglepetésemre, az alagút rögtön véget ért. északon voltam. a házak nagyok és tiszták voltak. az emberek szintén. senki sem figyelt rám. senki sem futballozott az utcákon. a következő kereszteződésben leültem egy padra, és töprengeni kezdtem. vajon itt, északon meg fogom-e szokni valaha is?

megszoktam. csakhamar jól beszéltem az északi nyelvet, munkahelyet találtam, és egy tiszta, kicsiny szobát.

ám egy napon, reggel 6:30-kor, valaki halkan kopogott az ajtómon. egy hadnagy volt, egy északi. nem volt szablyája, és nem is ordított. igen udvariasan az útlevelem iránt kérdezősködött. előhoztam neki.

“de hiszen önnek zöld útlevele van!”

“mi a probléma?”, kérdeztem, mivel megtanultam olyan keveset beszélni, amennyire csak lehetséges.

“akinek zöld útlevele van, annak keletre kell mennie!”

csak bámultam a hadnagyra.

“semmi probléma! máris mindent elintézek.” fölkelt, elrakta az útlevelemet, tisztelgett és azt mondta:

“holnap korán reggel, 6 óra 30 perckor itt leszek önért. megértette?”

bólintottam.

“kérem, hogy a következő tárgyakat hozza magával: fogkefét, fogkrémet, szappant és egy törülközőt. ja, igen, és két meleg pulóvert. keleten igazán hideg van.”

bólintottam.

a hadnagy úr 6 óra 30-kor érkezett. tisztelgett, majd beültetett kényelmes szolgálati kocsijába. utaztunk egy darabig, aztán az autó megállt egy picike, jelentéktelen ajtó előtt. a hadnagy úr visszaadta az útlevelemet, és azt mondta:

“ha ezen az ajtón átmegy…”

“tudom, hadnagy úr, akkor egy lépcső következik. lemegyek a lépcsőn…”

“akkor tehát, zöld úr!, hiszen ön kiismeri itt magát. jó utat kívánok önnek!”

kiszálltam az autóból, átmentem az ajtón, le a lépcsőn, mígnem egy faajtó előtt álltam. óvatosan megnyomtam az ajtót, és már ki is nyílott. ismét egy végtelen alagutat láttam.

nem tudom, mennyit mentem, amikor síp hangját hallottam. megálltam és körülnéztem. mögöttem állt egy öreg, kövér asszony. fehér haja volt és olyan ruhája, amely ezer színben pompázott.

“százfolt asszony vagyok, és tudok rajtad segíteni!”, nevetett és kivillantotta aranyfogát.

“és hogyan?”

“délről jössz. stimmt?”

bólintottam.

“egy alagúton keresztül északra küldtek. stimmt?”

bólintottam.

“azok pedig ezen az alagúton át keletre küldenek. stimmt?”

bólintottam.

“és azok pedig egy másik alagúton keresztül majd nyugatra küldenek. stimmt?”

“honnan tud mindent?”

“látod ezeket a foltokat a ruhámon? minden egyes foltja egy-egy efféle történet. kiismerem magam ezekben. hidd el nekem!”

ránéztem, mire ő úgy megragadott, ahogy nem is sejtettem volna.

“addig, amíg útleveled van, ide-oda fognak taszigálni!”

kezdtem érteni a dolgot.

“és mit fogunk csinálni?”

“végre egy okos kérdés. van egy tervem.”

figyelmesen meghallgattam; a terv egyáltalán nem volt rossz. a kezembe nyomott egy kis piros pirulát, és a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül pontosan vegyem be.

megöleltük egymást, és én továbbmentem. nemsokára megláttam a fényt az alagút végén. és ahogy százfolt asszonyság előre megmondta, civilruhások vártak ott csinos öltözetben. bekaptam a pirulát, és elindultam feléjük. amikor a látótávolságukba értem, elővettem a zöld útlevelemet, és elkezdtem enni. nem mondhatni, hogy a zöld bőr különösebben ízlett volna; de mit lehetett tenni. ezen át kell esnem, gondoltam.

a civilruhások látták ezt, és odasiettek hozzám – túl későn. amikor elkaptak, épp az útlevelem utolsó falatját nyeltem le. megfogtak, és szirénázva szállítottak a kórházba. a bejáratnál már állt egy orvos, és várt ránk. parkettás, tiszta szobába vittek. alighogy ide megérkeztünk, szarnom kellett; a pirula már működésbe lépett. hagytam leesni a táskámat, lerántottam a nadrágomat, leguggoltam, és teljes erővel a parkettára szartam. a jelenlévő urak körém gyűltek, befogták az orrukat, és gondosan megfigyelték, ahogy kiürítettem magam. nyilvánvalóan arra vártak, hogy a zöld útlevelem előkerüljön. annak azonban nem akaródzott. az orvos egy fémpálcával vájkált a székletemben, és közben a fejét csóválta kétségbeesetten – közel és távol sehol az útlevél!

végül megengedték, hogy kitöröljem, és aztán még le is tusolhattam.

egy idő múlva ismét megjelent az egyik civilruhás:

“mivel önnek nincs útlevele, momentán meg kell önt tűrnünk; a továbbiakat majd meglátjuk!”

kaptam egy tartózkodási engedélyt, és elhagytam az épületet. föl-alá sétáltam, és azon töprengtem, vajon meg kellene-e ennem a tartózkodási engedélyemet is? vajon a papír keleten jobban ízlene-e?

váratlanul világosság gyúlt az agyamban. tudnám a frissen megszerzett képességemet profi módon alkalmazni. időközben ugyanis úgyszólván államilag bevizsgált útlevél-emésztő lettem. és bizonyára nincs hiány olyan emberekben, akik az útlevelüket el akarják hagyni. és nem mindegyikük képes megbarátkozni az útlevele ízével. ez ám az igazi piaci rés!

leültem egy padra, és elkezdtem merengeni az eredményekben gazdag jövőmről. az elővigyázatosság kedvéért a tartózkodási engedélyemet elővettem a táskámból, és a számba dugtam. megfontoltan rágódtam a papírjaimon, és élvezettel képzelődtem arról, milyen cégért függesztek majd az üzletem fölé.

ÁGOSTON ZOLTÁN fordítása