Többen is állítják: Ausztria legrondább helye a bécsi Déli pályaudvar. Egyetértek. Valóban, mintha az építményt azért emelték és enteriőrjét úgy alakították volna ki, hogy a román, orosz vagy bolgár bevándorlókat, akik vonattal érkeznek Bécsbe, megkíméljék az emigrációs sokktól. Én mégsem ennek a pályaudvarnak a sármjáról akarok beszámolni – ezt már megtették mások –, hanem egy esetről, amelynek főszereplője egy nem ennyire (de majdnem ennyire) ronda és nem kevésbé érdekes helyszín.

Két évvel ezelőtt Salzburgban meglátogatott Oleg, anyám távoli rokona. Oleg Novoszibirszkből, Oroszország ázsiai felének legnagyobb városából származik, és amolyan “bizneszmjen”, a politikai és gazdasági átalakulás nagy nyertesei közül való, akiket “új oroszokként” is emlegetnek. A kilencvenes évek közepe óta vezet egy import-export-céget, de hogy mit importál vagy exportál, azt a következő diszkrét közhellyel írja körül: “Olyan kívánságok és igények kielégítésére alkalmas termékeket, amelyek létezéséről ez idáig nem tudtunk.” Mindenesetre Oleg az orosz kapitalizmus egyik macskacápájának tűnik, aki mégis elég nagy ahhoz, hogy megengedhet magának egy schengeni vízumot és egy európai utazást. Művelt, jól beszél angolul, franciául, sőt egy kicsit németül is. Anyám szerint személyisége ideális formában egyesíti magában a kulturált viselkedési formákat az üzletember számára létfontosságú gyilkos ösztönnel.

Anyám, aki Bécsben él, úgy vélte, udvariatlanság egy rokont szállodában elhelyezni, akkor is, ha soha életünkben nem találkoztunk vele, így hát egy este Oleg, nagyanyám egyik unokanővérének unokája ott állt a lakásom ajtajában. Salzburg volt európai körútjának első állomása. Harmadfokú unokatestvérem, mielőtt a lukratív üzleteknek szentelte magát, művészettörténetet és zenét tanult. Most hát nagy örömmel készült meglátogatni Mozart szülő- és lakóházát.

Hosszú repülőút állt mögötte, mégis sokáig fent maradtunk vacsora után, csak négy körül feküdtünk le aludni. Reggel fejfájásra panaszkodott – talán a főnszél hatása, amelyet a szibériai sztyeppékhez szokott vendég nem ismert. Kikészítette az időeltolódás, mondta Oleg, csak két órát aludt, azonkívül elfogyott a cigarettája. Felajánlottam, hogy lemegyek a trafikba, de vendégem inkább egyedül akarta megtenni a rövid utat. Jót tesz majd a friss levegő, mondta. Meg aztán nem tudná elnézni, hogy reggeli nélkül kelljen lemennem az utcára, én is éppen elég fáradtnak látszom.

A legközelebbi trafik az Alpenstraße és a Michael-Pacher-Straße sarkán volt, gyalog tízpercnyire a lakásomtól. Megmutattam Olegnek az utat a térképen, és visszafeküdtem aludni.

Háromnegyed óra múlva jött vissza.

– Nehezen találtad meg? – kérdeztem.

– Egyrészt. De nem fogod elhinni, mi történt még…

A kereszteződéshez vezető utat Oleg megjegyezte, ám a trafikot egyszerűen nem vette észre. Átkelt az Alpenstraßén, körülnézett, lement az aluljáróba, és mivel az aluljáró kereszt- vagy inkább x-alakú, nem azon a sarkon jött fel, ahol eredetileg akart. Még egyszer megpróbálta, megint az utca rossz oldalán bukkant fel. Eltartott egy darabig, mire megértette, hogy a föld alatti rendszerben ha egyenes úton akar haladni, kanyarodnia kell. Ennek a ténynek, magyarázta nekem, mély szimbolikája van. Az a felismerés, hogy az egyenes úthoz mindig kerülni kell egyet, az ő üzleti sikerének alapja, és aki az elvet nem látja át, az a bizniszben, sőt az életben is kivétel nélkül bukásra van ítélve.

Ez a tapasztalat ott, az aluljáróban, párosulva a néhány órás alvás és a jetleg miatti kábulattal, valami olyasmit váltott ki Olegben, amit később így nevezett: “zuhanás egy tér- és időlyukszintézisbe”, amelyből nem világos, hogy a marxista, illetve hegeliánus értelemben vett szintézisre, vagy tapasztalatának mesterséges karakterére gondolt. Miután az aluljáró valamennyi kijáratát és egyúttal a kereszteződés minden egyes pontját megismerte, végül mégiscsak ott állt a keresett dohánybolt előtt. Belépett, és kért egy csomag cigarettát. Az eladónő ránézett, megrándította a vállát, és nem szólt semmit. Oleg megismételte a kérést, mire a nő érthetetlenül mormolt valamit, és jobb kezének mutatóujjával megkopogtatta a homlokát. Olegből erre ömleni kezdett a káromkodás, tenyérrel rácsapott a pultra. Az eladónő azonnal elétett egy pakli cigarettát. Ez, mondta Oleg, csak megerősítette őt abban a nézetében, hogy a trágárságok a mindennapokban éppolyan fontosak, mint a hazugság a politikában. Búcsúzóul az eladónő erős akcentussal, de azért Oleg számára érthetően így szólt: “Bolsoje szpaszibo!”, vagyis: Köszönöm szépen! Oleg számára csak ekkor vált világossá, hogy végig oroszul beszélt. Azonkívül olyan cigarettamárkát kért, amelyet még kamaszkorában szívott, és amelyet sem Oroszországban, sem másutt már évek óta nem gyártottak. Az eladónő ennek ellenére az aktuális kedvenc márkáját tette elé. Ezt Oleg azzal magyarázta, hogy a tér- és időlyukszintézis szívó hatása nemcsak azokra korlátozódik, akik a lyuk közepén vannak.

– Negyedórán keresztül – mesélte Oleg –, valóban abban a hruscsovi időkben épített novoszibirszki elővárosban voltam, ahol felnőttem. Több mint tíz órát ültem a repülőn, hogy a végén kikössek ugyanabban a lyukban, ahonnét fáradságosan kimásztam. – Nevetett. – Nem is tudom, megnézzem-e még Mozart szülővárosát, vagy inkább továbbmenjek Párizsba.

Kíváncsi voltam, vajon miért éppen ez a kereszteződés váltott ki benne ilyen elementáris déjà vu-érzést. Biztosan vannak megfelelőbb helyek.

– Igazad van – válaszolta vendégem. – Persze, hogy vannak csúnyább helyek, csakhogy Dél-Bronxban vagy Manila slumjaiban nem olyan nagy a feszültség az igény és a valóság között. Tegnap este már beszéltem neked arról, milyen fontos a jó emlékezet és a gyors felfogóképesség, hogy felszínen maradjunk a bizniszben. Jó megfigyelő vagyok, és fáradtságom ellenére olyan részleteket vettem észre abban a kereszteződésben, amelyek mások figyelmét talán elkerülték volna. Ne elsősorban a hatvanas- és hetvenes évekbeli lakótömbökre gondolj, noha kétségkívül hasonlítanak azokra a lakótelepi házakra, amelyekben a gyerek- és kamaszkoromat voltam kénytelen eltölteni. Ilyen házakat szinte mindenütt találni. Nem a nyomorúságos gyepfoltok a fontosak, nem is a vigasztalan pincekocsma, amelyre ránézni is elég, hogy megcsapjon a depresszió előszele, és nem is az úszómedencés wellness-center, amelynek berendezéséről arra asszociáltam, hogy mosógépben tisztítják a kuncsaftokat, és nem is a döneres bódé, amelynek szaga diákkorom szovjet menzáját idézte fel (akkoriban határoztam el, hogy vegetariánus leszek), vagy a mocskos, vizelet- és cigarettacsikk-szagú aluljáró, falán régi plakátok telegraffitizett maradványai, meg a feliratok a falon, mint például: Death is the only answer!, Smash te Antisemites! vagy Fuck the Zionists! Nem…

– Hát ez az – vágtam a szavába. – Alig van olyan falfelület Európában, amelyik mentes lenne a zsidózástól.

Oleg nem csatlakozott felvetésemhez. – Nem – ismételte. – Ami a döntő: a kereszteződés abszolút értelmetlensége. Az egyik utca, az Alpenstraße valószínűleg a város egyik ütőere, míg a keresztutcán, a majdnem ugyanolyan széles Michael-Pacher-Straßén alig van forgalom, és röviddel ez után a kereszteződés után zsákutcaként végződik, a semmiben.

– Ez attól van, hogy a náci időkben körutat terveztek a város köré – magyaráztam. – Később befulladt a projekt. Ahelyett, hogy rendes hidat építettek volna a Salzach fölé, amely a Michael-Pacher-Straße folytatása lett volna, végül csak egy szűk kis híd lett belőle, gyalogosoknak és kerékpárosoknak.

– Akárhogy is – mondta Oleg –, tény, hogy a kereszteződés csak egy hollywoodi kulissza. Alig használja valaki az aluljárót, egyáltalán, kevesen járnak arrafelé gyalog. Ráadásul az a hely, ahol a Michael-Pacher-Straße körülbelül harminc méterre a kereszteződéstől egy füves területbe és egy játszótérbe torkollik, egy hajdani államhatárra emlékeztet. Azt hinné az ember, hogy Berlinben vagyunk, és néhány éve itt állt a Fal. A magas betonfalak a tetejükre szerelt fényszórókkal csak erősítik a benyomást. Hasonló konstrukciókat a vasfüggöny környékén láttam.

Megértettem, hogy Oleg állítása a jó megfigyelőképességről nemcsak hiúságon alapul.

– De miért a tér- és időlyuk? – kérdeztem.

– Még mindig nem érted? – húzta föl csodálkozva a szemöldökét. – A létező szocializmusban lépten-nyomon nagy, hazug kulisszákkal kerültünk szembe. Festményeink, emlékműveink, könyveink, dalaink mind-mind boldog élettel ámítottak. Az új városnegyedek elgettósodtak, még mielőtt megjelentek volna a médiában mint az építőipar ünnepelt csodái. Novoszibirszk elővárosában a Győzelem Sugárút szó szerint a trágyadombon ért véget, az Öröm Útja pedig a G jelű autóbusz végállomását kötötte össze a Népek Barátsága Szövőgyár bejáratával. Elkezdett és soha be nem fejezett épületcsoportok pusztultak, a többsávos autóutakon alig járt autó, hatalmas kombinátokban olyan javakat termeltek, amelyeket nem használtak, vagy raktárakban rohadtak el. Minden csúf homlokzat volt csupán, s egy még csúfabb valóságot takart. Az említett tér- és időlyukat sejtésem szerint az az érzés nyitotta meg, hogy hasonló homlokzat előtt állok. Azt hiszem, ha valóságos és ezáltal esetleg még csúfabb, de nem létező szocialista kereszteződésről lett volna szó, a déjà vu-hatás is csekélyebb… Egyébként ki volt az a Michael Pacher?

– Osztrák késő gót festő és szobrász. 1500 körül halt meg. Főleg oltárairól ismert.

– Na, látod! Hogy ezt az utcát egy középkori művészről nevezték el, csak megerősíti a teóriámat.

– Ez a kereszteződés Salzburghoz ugyanúgy illik, mint Novoszibirszkhez – magyaráztam. – Ahogyan Mozart lakóháza is egy XVIII. századi épület illúzióját kelti, holott kilencvenes évekbeli rekonstrukció, egy japán befektető finanszírozta, úgy ebben az esetben modernnek, nagyvárosinak gondolt kereszteződésről van szó. Városunk hamisított identitása a szépben és a csúnyában egyaránt felismerhető. Ez rendjén is van.

– Mondj egy várost, amelynek nincs ilyen vagy olyan formában hamisított identitása – tette hozzá Oleg, és ásított. – De azt hiszem, eleget filozofáltunk. Ha nem bánod, alszom még pár órát.

NÁDORI LÍDIA fordítása