Mivel azokban az években a Savinjska dolinában nem voltak juhnyájak, így pásztorok sem, akik magányos estéiken furulyaszóval szokták felpezsdíteni magukat, szórványos állathangoktól eltekintve éjszakáink többnyire csendesen teltek, mihelyt a szeptemberi esők kioltották a ciripelést és a kabócák elbújtak földalatti odvakba, amelyekből az a néhány, amelyik túléli a hideget és a nedvességet, majd az első júniusi napokban mászik elő, hogy a forró napsütésben a sarjadó fűszálak közt társnőt csalogasson elő muzsikájával. Nem mintha emberi eredetű hangok nem hallatszottak volna éjszakánként. A domboldali szőlőkből kerepelt a madárijesztő, vasárnaponként késő estig hallatszott az örök harmonika, amelyet túlharsogott a részegek gajdolása, mihelyt a learatott komló eladásából pénz folyt be a völgybe. Akadtak harmonikusabb hangzatok is. A májusi áhítat után a lányok a falu szélén Mária-énekeket daloltak, ősszel, tengerihántáskor pedig a preboldi textilmunkásnők kevésbé ájtatos dalokat énekeltek, amelyeket mollban vettek át a felsőbb majorságokból való félénk leányok, mígnem egy fiatal hang pimasz nótára gyújtott, amely a későbbi strófákban aztán megint sóvárgó és szomorú lett.

Nekem nem tetszett a leányok éneke. De néhány év múlva a meleg szeptemberi estéken már fülem hegyezve portyáztam a sötétben. Az erdő széléről olykor felhangzott egy okarina. Egy legény, aki tizenhat évével ugyanolyan magányos volt, mint én, hasas agyagsípjával életvágyát fújta bele az éjszakába. A következő évben aztán erre vártam. Hogy miért csak ősszel szólt az okarina, nem tudom. Valószínűleg – gondoltam – a szerelem csak akkor jelentkezik, amikor múlófélben a mezei munka, és már érezni a közelgő téli magányt.

Ott, ahol a Trojane dombjai felé összeszűkül a völgy, más volt a helyzet. Napról napra, késő estig, gyakran még az éjszaka mélyén is, vagy hirtelen a hajnal szürkülő fényében, reszketés rázta a levegőt: pásztorsíp zengett élesen, aztán teltebben és mélyebben. Ismeretlen virtuóz fújta a dallamait, katonadalokat, idegenül hangzó indulókat, gúnydalokat és édes dalokat a szerelemről, a búcsúról és a halálról. Ha megfordult a szél, a pásztorsíp hangja lejött Vransko, a völgyfenék nyugati végén lévő mezővároska és bírósági székhely házai közé, elnyomta a plébániatemplom harangszavát, és összerezzentette az embereket, akárhol voltak is. A krumplihalmok fölé görnyedő asszonyok felegyenesedtek, és a fülüket hegyezték. Még az öreg bíró is félbeszakította beszédét a járási bíróság termében, és bal kezét a fülkagylója mögé emelte, a szekerével szénát fuvarozó legény megállította az ökreit, az iskolaudvaron a gyermekek abbahagyták játékaikat, de ha odabenn voltak, a tanár úr feltépte mindkét ablakszárnyat, hogy jobban halljanak. Néha egyik dal követte a másikat, máskor meg az első taktusok után elnémult a flóta, és órákig vagy napokig hallgatott.

Azt nem mondhatni, hogy szerették az emberek a pásztorsípjukat. Kísérteties volt, hogy nem tudhatták, honnan jönnek a hangok. Mivel a déli hegyek és az északi dombok között különféle visszhangok keveredtek, és a vegyes erdő mindkét oldalon lenyúlt egészen a völgy mélyére, csak az volt biztos, hogy a flóta az erdőből szól. Hangoskodó legények megpróbálták felkutatni az ismeretlen furulyást, de soha nem találtak rá. Néha úgy vélték, egészen közel kerültek már rejtekhelyéhez, ekkor megszakadt a furulyaszó, és a túlsó lejtőn szólalt meg újra.

Valósággal kínozta az embert, ha a flóta csak szólt egyre szünet nélkül, hosszú téli éjszakákon át, úgyhogy az sem segített, ha valaki kóccal betömte az ablakréseket, behatolt a hang úgy is, mígnem a parasztasszony végül feltépte az ablakokat, álmatlanul hallgatózott, a parasztember pedig csak akkor tudott elaludni, ha háromszor-négyszer meghúzta az ágya alá elhelyezett palackot. A gyermekek is ébren voltak, de csendben feküdtek az ágyukban, mert észrevették, hogy a nagyokkal most nem lehet tréfálni.

Kíváncsian bicikliztem el Vranskóba, hogy meghallgassam a különös flótát, de másodszor is oda kellett mennem, mert első alkalommal balszerencsém volt, épp nem lehetett hallani semmit. Én sem tudtam kideríteni, honnan jön a hang; valahonnan az erdőből jött.

Akkor történt valami, ami – egyelőre csak számomra – felfedte a titkot. A flótás nem pásztor volt, nem idevalósi, hanem von Kasarek úr, helyesebben nemes Alexander von Kasarek lovaskapitány úr, aki – mint Micánktól tudhattuk – néhány éve egy vranskói özvegy parasztasszonynál, Marija D.-nél lakott.

Egy délután öt órakor az úr megjelent nálunk a noviklošteri kastélyban. Apámmal óhajtott beszélni, az osztrák tisztek orrhangján. Látszott rajta, hogy nem idevalósi. A cs. és kir. monarchia bukása után egyes falvakban elbocsátott tisztek tanyáztak, akik Szlovéniában kerestek menedéket, így például Žalecben Fritz Steinböck kapitány, aki szintén egy özvegynél lakott, és szüleink kívánságára a teniszjáték titkaiba vezetett be bennünket. Von Kasarek úr tipikus civilbe öltözött tiszt volt, szikár, magas termetű, katonás tartású, városi öltözetű, szűk kabátban. Mélyen barázdált arcán szúrós tekintetű kék szem uralkodott, fölötte a napbarnított homlok, amely boltozatos kopasz fejtetőben és azon túl lapos, csapott tarkóban folytatódott.

Mivel a látogató ragaszkodott hozzá, hogy négyszemközt beszélhessen a ház urával, az ötórai teát odakinn a verandán szolgálták fel. Mihelyt távozott a férfi, megtudtuk, hogy ő lesz az új tornatanárunk. Az alsó kerti réten az asztalos már másnap felállított egy magas állványt, vasból való nyújtóval, mászórúddal, vastag mászókötéllel és odafenn a keresztgerendán kampókkal, amelyekbe a gyűrűvel ellátott kötelet kellett felakasztani. Az első tornaórára a lovaskapitány úr fekete keresztcsíkos trikóban jelent meg. Rövid szózatot tartott a szertorna előnyeiről, és felszólított, hogy próbáljak meg felhúzódzkodni a nyújtóra. Én kiugrottam a rúd alól, felszaladtam a füves lejtőn, és dacosan így szóltam: “Nem húzódzkodom. Ez nem tornaszer. Ez akasztófa.” Erre megragadta a kisöcsémet, felemelte annyira, hogy kezecskéjével megkapaszkodhasson a nyújtóban, és ott hagyta lógva. “Húzd fel magad”, parancsolta. Öcsikém meg sem próbálta, kalimpált a lábával, belerúgott a mellette álló úrba, aztán lehuppant a fűbe, és bőgve elrohant.

A teát ezúttal a családdal együtt fogyasztotta el a tornatanár. Apám, aki a tornaszert olyan sebbel-lobbal állíttatta fel, most úgy döntött, hogy várjunk még a tornaórákkal. Erre von Kasarek úr felfedte a titkát. Előhúzott egy viaszosvászonból való tokot, s kivett belőle egy szépen kifényezett pásztorsípot, és felajánlotta, hogy a fiatalurakat az egyelőre nem kívánatos szertorna helyett a fuvolázás művészetébe avatja be. Ebben mama volt illetékes. Nem szólt egy szót sem, csak ránk nézett. Öcsikém máris elhúzta a száját, én pedig durcás grimasszal próbálkoztam.

Ettől fogva a lovaskapitány urat nem lehetett többé Noviklošterben látni. Számomra azonban az ügy ezzel még nem intéződött el. Micánktól könnyű volt mást is megtudni az úrról. Marija D., a vranskói parasztasszony, aki évekkel azelőtt házába vette, torkig van a tiszttel, de nem tud megszabadulni tőle. A plébános úr utalt rá a szószékről, hogy Vranskóban bűnös üzelmek ütötték fel a fejüket, de azt elutasította, hogy beszéljen a lovaskapitánnyal. “Túlságosan csípős nekem”, mondta.

Ezért nem bántam, hogy ismét Vranskóba kellett bicikliznem, hogy tiszttartónk megbízásából papírokat vigyek el a törvényszolgának. Hat órakor találkoztam a nyájas férfival, amikor – mint vártam – vacsora előtt egy padon üldögélt a háza előtt, és a macskával játszott. Kijött a házból a felesége, és így szólt hozzám: “Egyél velünk.” Hajdinakását és salátát adott, hozzá almamustot. Mikor csillapítottam éhségemet, ittam egy korty mustot, és így szóltam: “Tudom, ki gyötör benneteket napról napra a pásztorsíppal.” Vendéglátóm kipillantott a nyitott ajtón át a kertbe, előrehajolt, és halkan így szólt: “Ne beszélj erről. Tudjuk már rég. Abban a nagy diófás házban lakik a Marijánál, odafenn az erdőszélen. Onnan úgy eltűnhet az erdőben, hogy senki meg nem látja. Az utóbbi időben javult a helyzet. Napokig nem hallani a sípját. Gyakran van távol. Az emberek azt mondják, politizál, és félnek tőle. Ezért jobb, ha nem beszélsz róla. Mert ha nem tetszik neki valami, ki tudja, mit tesz. A plébános úr sem mond ellene már semmit.”

Kíváncsiságom kielégült, a flótázás nem volt titok többé. Von Kasarek úr története azonban folytatódik, nem kevésbé kísértetiesen. Feljegyzem, mert úgy látom, hogy a szomorú események emléke vigasztalóbb, mint a démoni erőktől való félelem, amelyet korunkban is régi történetek szítanak fel.

A szerbek, horvátok és szlovénok királysága, az Sz. H. Sz., amelyet az első világháború után a többi győztes hatalommal egyetértésben alapítottak meg, 1929-ben központosított állammá, Jugoszlávia királysággá alakult át. Feloszlatták a parlamentet, az alkotmányozó népek elvesztették minden politikai különállásukat. Következésképp Szlovéniát is megszüntették mint földrajzi egységet; ettől fogva “IX. Banovina” volt a neve, és a királyi közigazgatás mindent megtett, hogy a szlovénokat jó jugoszlávokká nevelje át. Az iskolában a gyermekeknek szerbhorvátul kellett tanulniuk, a fiatalembereknek pedig be kellett iratkozniuk a Sokolba, a “Sólyom”-ba, ahol tornával, játékkal és énekkel beléjük nevelték a megfelelő hazafias érzést, hogy később bátor szerb katonákként szolgálhassák Karadjordjević Sándor királyt.

Kasareket mint egykori tisztet alkalmasnak találták arra, hogy parancsnokként alkalmazzák a Sokolnál. A belgrádi uraknak mindegy volt, hogy szlovén vagy stájer-e, vagy a császári-királyi hadseregnél szolgált-e azelőtt. Hogy a lovaskapitány mindössze néhány szlovén szót tanult meg, szerbül pedig egy szót sem tudott, úgy látszik, nem zavarta őket.

Minden nagyobb faluban építettek egy Sokol-központot, valamennyit egyazon minta szerint: tornacsarnok tornaszerekkel, zenei rendezvényeknek való terem, ahol szükség esetén színházat is lehetett játszani, mellette labdajátékoknak való füves térség, fehérre meszelt deszkakerítéssel körülvéve. A Sokol-házak nem voltak olyan szépek, mint később a népköztársaság Kulturni domjai, könyvtáruk sem volt, de fél év alatt mindegyik kulcsra készen elkészült. A völgyben ámultak az emberek. Ezek voltak az első épületek, amelyeket a királyság Szlovéniában építtetett. Több mint tizenkét évig egyetlen új hivatali épület nem létesült; a szerb járási elöljáró az osztrák elődje irodájában működött. (Csak sokkal később építettek a “IX. Banovina” minden tízezernél több regisztrált lakosú városában ortodox templomot, betonból, egyazon régi modell szerint mindenütt, akkor is, ha a pópán kívül egyetlen szerb-ortodox felekezetű hívő sem volt a helyiségben.)

A legnagyobb csodálatot a fiatalemberek uniformisa váltotta ki, mikor újra feszesen masírozó csapat vagy – más helyeken – vidám ifjak laza csoportja vonult végig az utcákon. Az egyenruhákat rózsafa színű gyapjúnemezből varrták, finom piros szegéllyel, csillogó gombokkal, és mint a 19. század eleji szerb szabadságharc katonáinál, piros vagy aranyszínű paszománnyal gazdagon díszítve. A hagyományos szerb sapkát, amely magasabb volt, mint a katonáké, felmeredő tollbokréta ékesítette, amelyet kék alapon fehér sast ábrázoló, zománcozott csat rögzített. Ujjongtak a szabók, akik megbízást szereztek egyenruhavarrásra, míg ki nem derült, hogy ha véletlenül elszabták a nemezt, azt a saját zsebükből kellett megtéríteniük. Ámultak az emberek, honnan van egyszerre ennyi pénze a Sokolnak, és megpróbálták kiszedni a parancsnokokból, mit tegyenek, hogy nekik is csurranjon-cseppenjen valami.

Nekem más okom volt rá, hogy érdeklődjem az ifjú sólymok iránt; bár a katonai hűhó miatt az szóba sem jöhetett, hogy én is beálljak közéjük. De azokban az években, amikor a család már nem megfelelő társaság a serdülő számára, magányosnak éreztem magam, és kíváncsi voltam, milyen az, mikor egy rakás fiú felnőttek nélkül egymás közt marad. Még egy személyes indítékom is volt erre: Tomaš, a polzelai szabó fia, aki születési hiba miatt sántított, mint én, de nálam sokkal rosszabbul bírta a gyaloglást. A faluban ő volt az egyetlen fiú, aki könyveket olvasott. Mikor lebicikliztem, könyveket kölcsönöztem neki, és elmeséltük egymásnak, ki mit olvasott. Egyvalamiben különb volt nálam: tudott muzsikálni.

Csodálkoztam, amikor elmondta, hogy az apja Sokol-gúnyát varr neki, mert sem menetelni, sem tornázni nem tudott. Teljesen magával ragadta a Sokol-eszme.

Polzelában a vörös hajú népiskolai segédtanítót nevezték ki parancsnoknak. A fiatalember rajongott a szlovén népi táncért, és semmilyen fáradságtól nem riadt vissza, hogy kipréseljen az elöljáróságból Tomaš számára egy harmonikát, amelyet a sasos címer díszített. Tornázás helyett muzsikáltak és táncoltak a sokolosok, vasárnap mise után nyalka uniformisukban összegyűltek a községháza előtt, és a parancsnok biztatta a bámészkodó lányokat, hogy ők is csatlakozzanak hozzájuk. A polzelai foglalkozásban nem volt semmi katonás. Mikor kimelegedett az idő, fürödni mentek a Savinjára, szombat estére borozást szerveztek, és késő éjszakáig zenéltek meg táncoltak a Centerben. Ezt az tette lehetővé, hogy Tomaš fáradhatatlanul szolgáltatta a pompás, vidám zenét. Fájlaltam, hogy én nem lehetek velük.

A szomszéd faluban, B.-ben egészen más világ volt. Itt is szólt a zene, a parancsnok, von Kasarek úr flótázott a sokolosoknak. Sokat tornáztak, fel-alá masíroztak katonamódra a faluban, harmonika helyett itt két dobot szereztek be. A lovaskapitány indulói táncra alkalmatlanok voltak; hogy a sólymok lányokkal adják össze magukat, arra itt nem készültek. Ha a gyakorlatok idején benézett az ember a játéktérre a kerítés résein, ugyanazt láthatta, mint a celjei kaszárnya gyakorlóterén. A Kasarek éles hangú síppal vezényelt, a fiúk fel-alá rohangáltak, levetették magukat a földre, felugrottak, feszes vigyázzba álltak, négyes sorokba rendeződtek. Az izzadságtól sötét foltok képződtek egyenruhájuk filcében.

Tomaš elmondta nekem, hogy egy szerb tiszt érkezett a Polzela-Center elé, és megjelent zenei és táncos estjükön. Valami nem tetszett a felügyelőnek, ráordított a vörös hajúra, aki nem tudott neki mit válaszolni.

Mihelyt távozott a belgrádi úr, ifjú parancsnokuk beszédet tartott: “Június 28-án, a Vidov danon van a Szerb Nemzeti Ünnep. Ekkor a polzelai Sokol-központ Veèert, ünnepséget rendez. Jöjjön el az egész falu.” Ígéreteket kapott, hogy lesz bor és valami harapnivaló is. Felesége külön meghívta a lányokat, hogy jöjjenek el táncolni. “Vidám ünnepség lesz”, mondta. “Tomašunk fog zenélni. Szerb zenével készül, természetesen a Karadjordjevićek nótáját is eljátssza.”

Másként történt. A katasztrófa után azt mondták, hogy nem is von Kasarek gondolta ki a dolgot. A belgrádi tiszt bízta meg azzal, hogy büntesse meg a polzelai Sokolt fegyelmezetlenségéért.

A Vidov dan késő délutánján csinos egyenruhájukban összegyűltek játékterükön a b.-i sokolok. A lovaskapitány-parancsnok hozatta az erre az alkalomra előkészített két kötegnyi, ujjnyi vastag mogyorófabotot. Mindenki kapott egy botot, és a vállára kellett vennie, mint a katonáknak a puskát. Aztán négyes sorokban elmasíroztak Polzela felé az országúton, elöl von Kasarek a flótával. Azoknak az idegen hangzású indulóknak az egyikét fújta, amelyekkel a vranskói embereket gyötörte. A dobosok verték hozzá az ütemet. Egyenesen a központhoz meneteltek, ahol a sokolok az árboc körül álltak, amelyre épp felhúzták a jugoszláv lobogót. Tomaš rázendített harmonikáján a szerbek dalára. De a síp és a dobok erősebbek voltak, az induló üteme mindjárt elnyomta a harmonikát. A vörös hajú, az aranypaszományos parancsnoki kalapjában, a hívatlan vendégek elé lépett. Erre von Kasarek letette a sípot, megragadta az egyik legény botját, és leverte a tanító fejéről a sapkát. Ő oldalra tántorodott és fel akarta emelni a sapkáját. A síp újból rázendített, dübörögtek a dobok. Nem volt többé megállás. Botjaikkal a sokolok ütni-verni kezdték a fiúkat, akik nem tudtak védekezni. Mintha el is némultak volna. Csak a sípot meg a dobokat lehetett hallani. Aztán felordított valaki. “Egyikünk”, mesélte nekem később Tomaš, “a tolongásban magához ragadta az egyik dobot, és a dobos fejére csapott vele.”

Az induló dallama elnémult. Ekkor Tomaš odalépett a többiek elé a harmonikájával, és újra rázendített az előbb félbeszakadt nótára. Mivel a szerb dal volt, a fiúk meghökkenve abbahagyták a verekedést. Von Kasarek újra megragadott egy botot, és jól irányzott ütéssel a kis Tomaš ujjaira csapott, amelyekkel az a billentyűket nyomkodta.

A harsány induló azonnal felzendült újra. A térség nemsokára kiürült; a polzelaiak elmenekültek, sokan vérző fejjel. A vörös hajú összegyűjtötte a szanaszét heverő tollbokrétás sapkákat.

A rákövetkező napokban megtudtuk, hogy a polzelai Sokol-központot bezárják. A fiúknak le kellett adniuk az egyenruhájukat. A lovaskapitány botja Tomaš jobb kezén három ujjat összezúzott. Orvoshoz vitték Celjébe, az ujjpercek összenőttek, de olyan görbén, hogy Tomaš nem tudta többé kezelni a billentyűket. Ilyen muzsikus aligha lesz egyhamar újra Savinjska dolinán.

Néhány polzelai legény megesküdött, hogy bosszút állnak a lovaskapitányon. Ő azonban eltűnt a környékről. Vranskóban kiderítettem, hogy Marija, az özvegy végre megszabadult tőle.

A vörös üstökű tanítót áthelyezték egy másik faluba. Így nemsokára nem volt többé felnőtt, aki tanúsíthatta volna a történteket. A fiúk szégyellték, hogy megverték őket, és ezért óvakodtak bármit elmondani.

Talán nem kellett volna feljegyeznem ezt a történetet, és inkább hallgatnom kellett volna, kivárnom, hogy az emlék teljesen elhalványuljon bennem. Ma megint vannak olyanok, akik túlontúl szeretnek olyasmiről olvasni, hogy annak idején milyen jól odasóztak a nemzetiek.

GYÖRFFY MIKLÓS fordítása