Hajnali két óra. Az egymáshoz tapadó felhők magukba zárják a telihold sugarát, fénylő szegélyek és foszforeszkáló, ragyogó foltok változatos áramlását alkotva. Az égbolt mintha tovaúszna. Hosszan elnyúló csillámlás és forrongás húzódik a megemelkedett horizontig. A fény csak ott tör át a felhőáradaton, mint egy csorba peremen.

 

Minden értelmezés helytálló, ha vonzalomból fakad.

 

Az úgynevezett költők, akik nem merik vállalni a kockázatot, pusztán a szó sáfárai; szándékuk, hogy lenyúzzák az értéktöbbletet, mint a bőrt.

 

A költemény úgy keletkezik, mint minden más, ami azért jön létre, hogy a faj tovább éljen. Tudatosan vagy tudattalanul, ahogy az utódokat nemzik, hogy az emberi faj fennmaradjon. Charles Simic: “…hogy a költemény nem csupán valaki kedvéért, nem csupán egy gondolat kedvéért, nem az olvasó kedvéért íródik, hanem a költészet régi, fennkölt művészete iránti mély tisztelet kedvéért.”

 

Ha a költemény szavakból áll, miből áll az álom? A nyelv az a médium, melyben a költemény megszülethet. Mi az a médium, melyben az álom megszülethet?

 

Sok úgynevezett művész olyan, mint egy adakozónak álcázott tolvaj. (Mások fájdalmát kopírozzák, és úgy adják el, mint sajátjukat.)

 

A költemény nem lehet tetszőleges. Holmi egymás után sorakoztatott asszociációk nem alkotnak életképes képződményt. Ez a szürrealista módszer tévedése: az olvasót olyasvalaminek az analízisére készteti, amit nem ismer.

 

A felnőtt hatalomra való törekvése infantilizmusának indikátora.

 

A csaknem teli hold felett összecsapott egy felhőosztriga; úgy tűnt, elragadja magával; végül kiengedte, mint egy nyálkás gyöngyöt.

 

Minden szenvedély mélyén öntudatlan szándék rejlik. (A zene nem mint zene ragad magával, hanem a hallgató öntudatlan szándékai ragadják magukkal a hallgatót.)

 

Az éjjeli madarak háromdimenziós árnyakként lapulnak az ablakokhoz.

 

1883-ban a párizsi Salon des Incohérents tárlatán Alphones Allais egy üres papírlapot állított ki, “Vérszegény lány elsőáldozása hófúvásban” címmel. Hogyan lesz egy együgyű tréfából komoly képzőművészeti tény.

 

Fehér fonatokkal összefolyt ingoványos tó; a hold mint elázott ujjbegy.

 

A tejszerű Trasimeni-tó enyhe zöldes borzongása, mintha rosszul lenne.

 

Alvás több rétegben, melyek között az álmok rejtőznek.

 

Séta a szélben. Óriási, szív formájú, szürke felhő; aztán a fakó napkorong darabokra fűrészeli. Nőstény nyúl kushad a fűben, füle a hátára lapul, ott marad, noha nem egész két méterre megyek el tőle, hogy elterelje a figyelmemet a két kicsinyéről, akik menekülőre fogták. Versenyt reszket a szívével.

 

Döntés nélkül nem lehetséges a szenvedély. Minden szenvedély mélyén többé-kevésbé tudatos szándék rejlik.

 

Csak semmi program az életköltészetben! A program betonépítmény az elfolyó földön és annak hullámain.

 

Megmutatták, hogyan tartsam a kést és a villát, majd egy fenékbe rúgással az életbe segítettek.

 

Úgy tűnik, az emberek többsége tudni akar, és nem hinni többé.

 

A Hotel Leon d’Oro sima homlokzata előtt az Adige folyó vonul, locsog tova; felettük egy barázdabillegető-pár röptével a hullámok vonalait követi.

 

Nem tudom kézben tartani az életem; és azt sem tudom, hogy ez nagyon rossz, vagy éppen ez a jó benne.

 

Veronában a házak tövében rohan el az Adige; a homlokzatok és betonfalak között nagy fenyőágakat sodor magával, melyek hirtelen alámerülnek, és nem is bukkannak fel többé. Tükörsima részeken örvények képződnek, kis habok, és eltűnik, ami az imént még játszva úszott.

 

A fény szétégette az álmokat. A homály agyonnyomta az álmokat.

 

Vannak szavaink olyan jelenségekre, melyek nem szó szerint értendők, ezeket fogalmaknak nevezzük. Az úgynevezett megragadható dolgok csalókábbak, mint a sejtelmek. A nemtudásból keletkezik a természet, a tudásból pedig annak lerombolása.

 

Eső. Vonalak és pontok. Felkiáltójelek, üvegszerűek.

 

A rét láthatárán autótető halad, fényfelületek szárnycsapásaival.

 

A legtarkább esti égbolt Arezzo felett, méghozzá spirál formájú felhőalakzatokkal, aztán egy óriási fényszóró, mely belelő a violaszín felhőóriásokba.

 

Hajnali harmat. Menj végig szandálban a réten, aztán térj az erdei útra. Éjszaka a bokrok és a cserjék ágaikkal és indáikkal egyesültek az út felett. A vízcseppek érintésre úgy hullnak alá, mint a nebáncsvirág érett gyümölcse. Elmozdult az égbolt. Új szavakat tanultak a seregélyek.

 

Sűrűn bepólyált égbolt. Tenger, felfakadó vízzel.

 

A liget neveli a madarakat.

 

Fenséges viharban a hegyre érni fel; hatalmas, sápadt hasadások a sötét lepényen, égmagas medvék brummogása. Eső, féktelen eső, éles eső, köröznek a sarlós fecskék, nem zavarja őket a mennydörgés.

 

Egy sakkjátszmát háromszor kell megnyerni a győzelemhez. Egy vonzalmat naponta háromszor.

 

Kipréselt éjszakai felhők. Görcsökben fetrengés. Eső és néma, kék villámok hántolják a fenti fényt.

 

Elhúztam a függönyt a szálloda hatodik emeletén; a csupasz, sokemeletes lakóház azonos emeletének sarkán megláttam a hajnali kékség előtt álló sápadt teliholdat. De végül csak egy műholdas tévéantenna tányérja volt. Első pillantásra még mindig be akarom magam csapni.

 

Mintha vakolattal volna telehintve az ég. Csupán egy helyen sárga foltos, mint rossz kályha mögött a fal.

SZALAY TAMÁS fordítása