Kabócák a szívben: René Char Délje csillapíthatatlan és vadul növekedő szőlő. Délen alkonyatkor a ciprusok és pineák oszlopokhoz hasonlítanak, amelyek mintha az égboltot tartanák. És a misztrál a fénnyel telített szenvtelenség ellen lázad.

 

Az avignoni pápai erőd árnyékában született Franciaország, Anglia és Oroszország Triple Entente-jának születése évében (1907), ő, René Char, aki majdan ezt írja le: “Résistance n’est qu’espérance.” Az ellenállás nem más, mint remény. A tündöklő fényben és a kor sötétjében a megszállók menetelése ellen írt verseket, a megtorlások és a kínzások ellen, olyan könnyedén és jövőt ígérőn, mint az oroszlánszáj magva.

 

Char értett az ejtőernyőhöz, a földalatti harchoz. A civil kurázsihoz. Charnak, a tanult kereskedőnek volt rá oka, hogy megértse Rimbaud döntését: bizonytalan észak-afrikai kereskedelmi kilátások kedvéért letett a versírásról.

 

El tudta képzelni, milyen a hegynek föl görgő lavina.

 

“Verset írni annyit tesz, mint magunkévá tenni egy olyan testvéri túlvilágot, amely fellelhető ugyan ebben az életben, vele szoros szövetségben áll, de mégis a halál urnái közelében található.”

 

El tudta képzelni, milyen az, amikor egy hullám horgonyt vet a tengerben.

 

Char nem összefüggésekben gondolkodott, hanem szakaszokban, bekezdésekben, hangulatokban.

 

El tudott képzelni egy olyan festőt, úgy gondolom, aki elajándékozza színeit, és a palettájára rakódó virágporral fest tovább.

 

Char tudta, hogy a szó megmenthet valakit, noha ő maga már menthetetlen volt.

 

Char is költeményei eredetijét kereste egész életén át.

 

A Feuillets d’Hypnos olvasása közben: a mondatától cserben hagyott szerző. Például: “Ange: la bougie qui se penche au nord du coeur” (az angyal: a szív északi felében meghajló gyertya). Ez a mondat utolérhetetlen, elszalad a szerző elől, cserben hagyja őt, mikor visszatérésére vár.

 

Köröző madarak a télben. Míg meg nem fagy a röptük. Akkor madárszárnyalás hópelyhei hullanak. Char azt írja, hogy az álom, a hüpnosz kővé dermesztheti és gránitba öltöztetheti a telet. Ez mitológia. Michel Leiris azt válaszolta volna: a mitológiák azt kísérlik meg, hogy hazug módon megnyerjék a logikát. De a dolog marad annyiban: havazik. És Char mindig hóra sóvárgott, nyáron is, Dél fénykúpja alatt. Havazik. A havazásban Char a sebességgel szembeni ellenállás természeti képét látta. Hó és homokvihar, hófúvás és mozgó dűne mint a résistance természeti nyelve.

 

Aki a villámban lakik, a fájdalomban, a szóban, annak a havazás már nem árthat.

 

Arles és Les Baux között, talán Saint-Rémyben Char úgy vélte, van Gogh közelségét érzi. Az ottani elmegyógyintézetben írta a festő, hogy a ciprusok számára olyanok, mint az egyiptomi obeliszkek. Char a hótól meglepve képzelte el a gabonaföldeket, mert tudta, hogy a Saint-Paul-Mausole-i intézet falain kívül a valóság még őrültebb. Van Gogh megkérdezte az egyik intézeti betegtől, miért ás folyton az intézet kertjében. Templomablakokat keres, válaszolta a háborodott. Közben odakinn egyre több ásót képzeltek el, amelyekkel nemsokára már lövészárkokat lehetett kiásni.

 

Három kérdésmozzanat René Charnál:

Kinek vannak saját szavai?

Mi a helyzet a szavak idejével?

Hogyan ível át egy folyót a következő Pont-Neuf?

 

A költő csak egy utat ismer: a világ bensejébe vezetőt. Ott, a szó bensejében dől el a nyelv jövője. A szó bensejében található a fogalom jelentésének körforgása, tartalmainak anyagcseréje. A költő számára a szavak fiziológiája fontosabb, mint a grammatikájuk. Csak a fiziológiai grammatika lehet költői.

 

Mindig időbeli értékekről van szó, az igék nélküli mondatokban is (ami természetesen nem jelenti azt, hogy az így kifejezett gondolatoknak ne volna időbeli dimenziójuk): “ÈVE-DE-MONTAGNE: Cette jeune femme don’t la vie insécable avait l’exacte dimension du coeur de notre nuit”, avagy: “ÈVE-DE-MONTAGNES: az a fiatal nő, akinek oszthatatlan élete pontosan akkora kiterjedésű volt, mint éjszakáink szíve.” Minden érzés és a kimaradt igék időmértéke: az egy éjszaka.

 

Char a bennünk lévő természetes automatizmus ellenében írt.

 

A La Bibliothèque est en feu című ciklusát Char, aki különben a szürrealizmusban inkább kényszerhelyzet kifejezését látta (egyszer “szétmart régi lepkecsontokat” tulajdonított magának!), Georges Braque-nak ajánlotta. A lángok martalékává váló könyvtár – mikor ez a szerencsétlenség Theodor Mommsennel megtörtént, Nietzsche megpróbálta elképzelni, mit jelent ez e történész és a kultúra pszichéje számára. Még Heiner Müllert is foglalkoztatta a Mommsen házában pusztító tűzvész (Mommsen blokkja, 1993) és az ő “hegyes zárójelek közé szorult, elégett szavai”. Heiner Müller vigasza: “Aki a semmibe ír, annak nem kell az interpunkció.” Az égő könyv vagy kézirat (diszkrétebb mai megfelelője: a computer merevlemezének izzása) őskép volt Elias Canetti számára és az abszolút rémkép Borges számára. Az ideológiai indíttatású könyvégetésről nem is beszélve, amelyet Heine mint menetekelt már egy évszázaddal előbb látott előre. De Char, úgy gondolom, magát az életet látta lángba borulni.

 

Órák hosszat olvastam Chart Lyonban a Place Carnot, a Place Bellecour és a Place des Jacobins körüli cafékban, kétfelől az itt párhuzamosan folyó Rhőne-nal és Saőne-nal szegélyezve. Lyonban, a selyemszövők és a Résistance városában. Olvastam Char L’avant-monde-ját, az “Elő-világ”-ot, ezt az útközben-lét állapotában lévő világot utópiákról, amely Char számára a kosárfonó munkájával függ össze, és “a hajnal fővárosába repülő sárgarigóval”. Számomra ebben a pillanatban lett Lyon “capital de l’aube”-bá. Lehet, hogy Chart ezentúl már csak akkor fogom olvasni, ha Lyonban leszek. És ez minden valószínűség szerint gyakran elő fog fordulni.

 

Le maquis – a Char-szó: sűrűség, cserjés, (tüskés) bozót. Korzikán annak a neve, ami az egykori nagy erdőségekből még megmaradt. A maquis-ban él a maquisard – a félhomályból és a merészségből. A maquisard egyedül és kisebb kötelékekben operál. Az alkonyat és az éjszaka védelmében cserkészi be az arcokat, élet és halál mezsgyéjén cserkészi be őket, és a holdfényes “l’immense champ de lavande”-on, a hatalmas levendulaföldön a következő képet kémleli ki: “A Mont Ventoux gerince jeges felhőgyapjú masszáját tartja, olyan felhőket, amelyek már nem élnek.”

 

A maquis-ban nő a költemény, szóvillámként áll lesben, átvillan beszéden és hallgatáson, mindig a megfelelő pillanatban.

 

Char bebizonyította, hogy a maquis-ban a maquisard a nyelv márkijává válhat. Aki azt hiszi, hogy ez szójáték, alábecsüli azoknak a téteknek a nagyságát, amelyek ebben a fejlődési folyamatban kockán forogtak és forognak. (Talán valóban csak Paul Celannak volt rá joga, hogy németre fordítsa Char “Feljegyzések a maquis-ból”-ját. Char a költő-testvérének nevezte őt. Celan az “Ellen-szó”-n dolgozott, Char pedig ellen-életet élt, amelynek erejét csodálta Celan. Mindketten tudták, hogy az ellen-szó és az ellen-élet búcsúzó létformák. Létezni – ez azt jelentette mindkettőjüknek, hogy kiállják a búcsúzást.)

 

De a maquis nő tovább. Szakadatlanul. A maquisard-t viszont a kihalás fenyegeti. A nyelv márkijáról nem is beszélve.

 

Írni kezdet és vég nélkül, csak írni: egy váratlanul felbukkanó északi banáncserjéről, a tuják illatáról és a földön heverő, üres madárfészekről. Írni úgy, mintha nem létezne: a fenyegetettség. De egészen addig is írni, míg a szó botránykővé nem válik. Char azt mondja, hogy a költészet szó és “egyszerre néma, kétségbeesett provokáció”.

 

Char a költészet Camus-je volt. Osztotta Camus “lázadás”-képzetét, és meglátta benne, hogy érzékennyé teszi az embert a változás szükségszerűsége iránt. Camus azt írta naplója utolsó lapjain, hogy az embereket kitöltő világ benne végső soron csak ürességet kelt. Ezeken az oldalakon olyan mondatok találhatók, amelyeket Char is írhatott volna: “Jég lángjai koronázzák a napokat; mozdulatlan tűzcsóvában alszom.” És: “Lángol az éjjel, elsötétül a nap.” És: “A száműzetés az úr, a király térdre rogyva. A sivatagban végződik a magány […] Te maszkírozod magad, most a többiek pucérok.” Mindketten tudták, hogy az ember számára akkor lesz igazán nagy a veszély, ha már nem lehet többé különbséget tenni lázadás és abszurditás között, ha a lázadás abszurdnak és az abszurd a lázadás egyedüli formájának bizonyulhat. Abból, amit Char azután írt, hogy Camus halálos autóbalesetet szenvedett 1960 januárjában a lourmarini országúton, sok minden a barátnak szóló emlékmű-kísérletként olvasható.

 

Provence, a Fontaine-de-Vaucluse körüli források, a Char szülőhelye és sírhelye, Isle-sur-Sorgue, illetve a Résistance-beli szerepének fő színhelye, Céreste között lejátszódó élet és szorongás – mindez olyan táj, amely absztrakció felé mutat. Char absztrahálóan írt erről a tájról, mígnem nyelvi absztrakciói maguk váltak szóbeli tájjá. A francia nyelv érzéki hangzása minden más nyelvnél inkább lehetővé teszi ezt. Benne az absztrakt gondolat élménnyé válik (a németben végzetté). Hallania kell egyszer az embernek, hogy egy francia, még inkább: egy francia nő hogyan mondja ki a következő két verssort: “Faucille qui persévérez dans le ciel désuni / Malgré le jour et notre frénésie” ([Hold-]sarló, mely kivár a kettészelt égen, / dacolva nappallal és tébolyunkkal) – leheletfinom pátosszal, mintha azt nézné az ember, amint pára von be egy ablakot.

 

“Hullunk. Hulltomban írok nektek. Így érzem át a világon-létet. Az ember ugyanolyan biztosan pusztítja el magát, ahogy egykor megteremtették”, írja Char a “Légèreté de la terre” című kései szövegében. Rilke úgy látta, hogy a hullásban valami “jóravalóság” működik közre. De vajon ez a jóravalóság elvezet-e az önteremtéshez?

 

A vakuló árnyék tovább keresi vándorát, de helyette Char verseiben szeme világa kihunyása közben “os de papillon” maradványait találja, lepkecsontokat, és egy “contre-sépulcre”-ben, ellen-sírban temeti el őket.

GYÖRFFY MIKLÓS fordítása