1. A piac mindenhatósága

“A művészetek egyéb ágaihoz hasonlóan az irodalomban is szinte teljessé vált az indusztrializáció – a kívülállóknak nagyon, nagyon nehéz a dolguk. Ami pedig a német könyvkritikát illeti, olyan mélypontra került, amit már lehetetlenség alulmúlni. A legtöbb beharangozott könyv kapcsán kitörő dicséretáradatnak végül az lett a következménye, hogy a könyvkritikának szinte semmilyen hatása nincsen: a közönség már el sem olvassa ezeket a gyatrán álcázott használati utasításokat, ha pedig mégis elolvasná őket, akkor sem ezek alapján tájékozódik.”

Ezt a diagnózist Kurt Tucholsky állította fel 1931-ben a berlini “Weltbühné”-ben. Ebből egyrészt az derül ki, hogy a kritika kultúrpesszimista kritikájának van hagyománya, másfelől pedig az, hogy a kritikát nem kell feltétlenül készpénznek venni. Az éremnek azonban van egy másik oldala is: csak öt év telik el, s Josef Goebbels betiltja a művészetkritikát, hogy azt a konstruktív-jóakaratú művészetszemlélettel (Kunstbetrachtung) helyettesítse, mert szerinte éppen a negatív, a kritikusan elemző szellem került túlsúlyba.

Tucholsky írásában pellengérre állítja, hogy “a kritikát már csak úgy tekintik, mint ami segíti vagy épp akadályozza a szakmai érvényesülést, s a kritikust is ennek megfelelően értékelik. Ha dicsér, akkor a megdicsért szerint nagy és jelentős kritikus; ha lehúz, akkor a megfedett személy szerint tudatlan s semmirevaló”. Láthatjuk: nincs új a nap alatt. Tucholskynak a kritika melletti védőbeszéde, amely ugyan legjobb írásaival nem említhető egy lapon, tesz néhány örökérvényű megállapítást az irodalom működéséről. A cikk előtörténetéhez: Tucholsky egy kiadóval folytatott megbeszélésen azt tanácsolta, hogy egy bizonyos fordítót ne alkalmazzanak a továbbiakban – ezt később többek üzletrontásként írták a rovására. Tucholsky: “Ilyen nincs. A férfinak akarnék kárt okozni, amikor kritizálom. Az olvasókat és a kiadókat kívánom megóvni – ezt a fajta irodalmat politikai, esztétikai s más nyíltan megnevezendő okokból minden olyan eszközzel meg akarom akadályozni, amely egy kritikus számára adott. Azaz: a teljesítményt kritizálom, s semmi mást. Azt azonban a legélesebben.” Végül is, így Tucholsky, a kritikus “nem azért van, hogy Piepenbringk regényíró feleségét újabb hálószobafüggönyök megvásárlásához segítse”. Tucholsky itt nem csupán amellett érvel, hogy a veszteségekre való tekintet nélkül kell támadni, hanem nyíltan kiáll önnön intézményes, a piac kínálatába beavatkozó, szabályozó szerepe mellett, ami még napjainkban is csak kevesek számára elképzelhető.

Tucholsky egy látszólagos paradoxont feltételez: “Az irodalomkritika nagyon gyakran korrupt, de nem megvesztegethető. Ennél olcsóbban adja.” Vétkes ebben a kritikus érvényesülési törekvésével és hatalmi vágyaival, hiszen egyrészt szívesen lép fel úgy, mint a fiatalok támogatója, másrészt sok szerzővel ápol társadalmi kapcsolatokat: “Mert hát nehéz olyasvalakit ízeire szedni, akivel gyakran vacsorázik együtt az ember.” Hozzátehetném, ez már egyetlen közös vacsora után nehéz, s ez az, ami a kicsi osztrák, s a még kisebb bécsi irodalmi körök egyik jelentős problémájának tűnik számomra. Tucholsky a “dicséretkontárok” szemére veti, hogy nem akarják “tönkretenni a szalonkarrierjüket” – “és ezért még a legnagyobb marhaságot is megdicsérik, ha azt egy jómódú asszony írta; ha a szerzőnek autója, s főképp, ha kapcsolatai vannak”. Az “irodalmi összefonódás alapvető baja” ugyanis az odatartozás vágya. “Az indusztrializált irodalom valójában egy nagy klub”, állítja Tucholsky. S a tőzsdeként is működő klubba való belépés érdekében a kritikus dicsér – “válogatás és különbségtétel nélkül, összevissza, s nyomorúság, hogy még derék írók is áldozatául esnek ennek a ragálynak”.

Azzal, amit Kurt Tucholsky a “kölcsönösségen nyugvó dicséret-biztosító társaságokról” mond, máris jó messze járunk az álmoktól: a valóság kellős közepébe csöppentünk. Ha Tucholsky idejében a kritikák még “gyatrán álcázott használati utasítások” voltak, akkor ez mára annyiban változott meg, hogy napjainkban már az álcázással se nagyon vesződünk. A könyvismertetés mindenekelőtt – de nem kizárólag – a Buchtip magazinjaiba száműzettetett, amely köztudottan nem pro és kontra tárgyal, hanem vásárlásra buzdít. Ha az ajánlás jellegzetes elemeket tartalmaz, akkor azokat vagy a fülszövegből vették, vagy úgy tűnik, mintha onnan lennének. A namedropping, az ismert nevekkel dobálózás másik lehetősége a hírességekhez intézett kérdés: mi hever otthon az éjjeliszekrényükön. Ezek a mininyilatkozatok mindenesetre alkalmat kínálnak arra, hogy a barátok könyveire utaljunk, vagy bizonyítsuk olvasottságunkat, vagy csupán tájékozottságunkat. A könyv címének említésénél többet úgy sem kell tenni. Csupán az említés számít. Minél több könyvcímet kötnek az olvasó lelkére, különösen a karácsony előtti időszakban, annál jobb. Kérdéses ugyanakkor, honnan ered ezeknek az ajánlásoknak a szavahihetősége: az olvasóközönség miért nem reklámként, tényleges igazságtartalom nélküli, vásárlásra buzdító felhívásként értékeli őket, miért tekintik őket hihető, meggyőződésből készített ajánlásoknak, kompetens tanácsoknak? Az irodalmi áruforgalomban a bizalmi alapelv továbbra is a könyvajánló és a hagyományos recenzió közti kölcsönhatásban működik. A kritikus pedig csakis ott tud annak a kompetenciának a birtokába kerülni, amely őt kvázi a gyors ítéletek kimondására jogosítja, ahol tér nyílik a kimerítő tárgyalás számára is.

Sigrid Löffler ebben az összefüggésben beszélt “folytatólagos tojástáncról”: “A könyvipar azt szeretné, ha a kritikus reklámot csinálna neki, de ugyanez a kritikus píár-ügynökként már haszontalan a számára.” (Löffler mindig kritikusról [tehát egy férfiról – K. T.] beszél, még ha kimondottan saját magát érti is alatta.) A kiadóknak, akárcsak a szerzőknek, szükségük van a kritikusra, aki a frissen megjelent művek tengerén elkalauzolja őket, s ennek fejébe még abba is beletörődnek, hogy ez a cirkulációs ügynök, aki a könyvnek mint árunak a körforgását elősegíti, személyes szükségét érzi annak, hogy saját magát szabadon zsonglőrködő cirkuszi művésznek, autonóm előadóművésznek tettesse. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az irodalom működésében az üzemzavar része az üzemnek és hogy – s ez nyilván kevésbé meglepő megállapítás – a kapitalista társadalomban végső soron az ellentmondás is belesimul az általános csevejbe. Tudjuk jól, hogy Günter Grass Fontane-regénye Reich-Ranicki rossz kritikája ellenére, vagy éppen miatta lett bestseller. A piac mindenütt jelenvaló, még inkább, mint valaha, s a kritizáló hang eltűnik a zsivaj közepette.

2. A rövidség nem mindig fél siker

“Van Bécsben egy képes újság, amelyik rátalált a kritika problémájának megoldására” – állítja Franz Schuh. – “Leírják egy a nyilvánosságban érvényesülni kívánó ember nevét, és egy jelet tesznek mellé. Felfelé mutató nyilat, ha dicsérni, lefelé mutatót, ha korholni akarják.” Schuhnak minden bizonnyal igaza van abban, ha ezt a “jó” és a “rossz” ítéleteket perszifláló eljárást bizonyos értelemben megfelelőnek tartja: manapság minden a néven múlik, az értékelés e rendszere a szubjektív ítéletnek rögvest objektív érvényességet ad. S úgy vélem, van itt egy további aspektusa a cinizmusnak: a nyilakkal történő megjelölés ugyanis megfelel a bestseller-listák jelöléseinek, amelyek úgyszintén az irodalmi product placement korszerű formáit képviselik, s köztudottan ki vannak téve a manipulatív beavatkozásoknak: ha ilyen sokan akarják ugyanazt a könyvet, akkor ennyien nem tévedhetnek, s hogy még többen akarják ugyanazt a könyvet, azt kell szuggerálnom, hogy máris igazi felhajtás van körülötte. A listán megjelölik a rangsorban [ranking] fel- és lefelé vándorlókat, s ezt tudattalanul is minőségi hierarchiaként olvassák. Ha ezt az eljárást a fent említett szimbolikus rövidkritikára is érvényesítjük, akkor nyíltan beismerhetjük, hogy a kritika kritériuma, vagyis megkülönböztető jegye valójában nem a teljesítmény, hanem az érvényesülés. A kritikus pedig, s ezzel újfent Schuhnál lennénk, a spontán, illetve rövidkritikával megspórolja magának azt a krízist, amibe a műalkotással történő alapos konfrontáció sodorhatná. A magazin – a NEWS – a megemlítéssel partnerséget kínál a kultúrában tevékenykedő számára, úgy is, mint “reklámügynökség” vagy “presztízsalkusz”.

A fel- és lefelé mutató nyilak egyébként érzékletesen megfelelnek a római császár lefelé vagy felfelé fordított hüvelykujjának, amellyel a gladiátorok pusztulása vagy életben maradása felett döntött. Jól leképezi ez a kritikus nagyzási mániáját, aki a kritikai kategóriák közül csakis a kéz-műves “felfelét” és “lefelét” gyakorolja. A közönség pedig tudni fogja, mihez tartsa magát, illetve neki jut az a kéjes érzés, hogy még az igazán híres emberek sincsenek megóva a bukástól. Nagyon is ideillően végül megérkeztünk a Circus Maximus arénájába.

Szintén Franz Schuh volt az, aki felhívta a figyelmet egy olyan mediális eseményre, amely a rövidítésnek ezt a látszólag felülmúlhatatlan eljárását mégiscsak felül tudta múlni. A Spiegelnek abban a számában, amelyben Marcel Reich-Ranicki kritizálta Günter Grass Ein weites Feld című regényét, a címlapon maga a kritikus, Reich-Ranicki látható, amint épp széttépi a könyvet. Aki már látta a széttépést, az megtakaríthatja magának a megsemmisítő kritika elolvasását. (Maga a kép szimbolikusan is kifejezésre juttatja és érthetővé teszi azt, amin Reich-Ranicki önéletrajzában csodálkozik is, nevezetesen, hogy nem kevés azoknak az íróknak és írónőknek a száma, akikben gyilkos ösztönök támadtak fel az imperátor ellen, vagy legalábbis a halálát kívánták.)

A rövidség persze az úgynevezett komolyabb folyóiratokban is kívánalom, vagy legalábbis a szerkesztőség vezetésének vágyálma – s ez a probléma természetesen része a piaci konformitás kérdésének. A Standard esetében tudom, hogy az éveken át a mellékletében megjelenő minden egyes kimerítőbb írás ellen tiltakoztak, s csak hosszas érvelést követően hagyták magukat meggyőzni. Jól illett ehhez az az elvárás is, hogy lehetőleg minél több bestseller kerüljön szóba, csak verseskötetek ne! Egy ideje fordult a kocka. Természetesen mindig fennáll annak a veszélye, hogy olyasvalaki, aki maga sem szeret hosszabb írásokat olvasni, megfosztja az olvasókat ettől a tápláléktól azzal a felkiáltással: “Ezt úgysem olvassa el senki sem!”

Természetesen nem gondolom, hogy a rövidebb szöveg automatikusan rosszabb is lenne. Nagyon jótékony tud lenni, ha a mondatainkat és a gondolatainkat egyaránt össze kell fognunk, és koncentrálnunk kell őket, amiből nem könyvajánló, hanem olyan kritikus kivonat születhet, amely az olvasótól legalább annyi koncentrációt követel, mint a megírójától – s ez néha sokkal több, mint egy redundáns, csapongó, terjedelmes cikk. Epigrammában is kritizálhatunk valami nagyon bonyolultat – ha valaki, akkor Lessing tudja ezt. A klasszikus recenziónak azonban, amely – s itt Bernhard Fetzet idézem – “a könyveket önmagukban próbálja megmagyarázni”, ennek a fajta recenziónak helyre van szüksége a bemutatáshoz, a pro és kontra mérlegeléséhez.

3. Az eunuchnak is jogában áll szórakozni

Heinrich Heinétől származik az az ismert megállapítás, ítélet a kritikusszakmáról, amely lebecsmérlő voltánál fogva mind a mai napig meghatározó, különösen a megkritizáltak körében: “Kritikusok – olyan eunuchoknak is nevezhetnénk őket, akik kigúnyolják a férfit, aki púpos gyermeket nemzett.” Úgyszólván erre replikált Gotthold Ephraim Lessing, akinek igazán nem lett volna szüksége ekkorra szerénységre – állítása még akár a gasztronómiakritikára is alkalmazható lenne, s értelemszerűen így hangzik: a kritikusnak nem kell tudnia főzni ahhoz, hogy meg tudja állapítani, el van-e sózva a leves.

A kritikus kreativitása kényes téma: voltak és vannak olyan recenzensek, akik olyannyira szabadjára engedik a szellemességüket, a nyelvet pedig a legelképesztőbb akrobatikai ficamokba csavarják, hogy a kritika öncélúvá válik, s ügyesen tárgya fölé tornássza magát. Történeti példaként említhetnénk a berlini kritikust, Alfred Kerrt, akinek a kulturális események csupán arra kínáltak alkalmat, hogy gazdag benső életét kiteregesse az olvasók előtt. Szélsőséges esetben a kritizált teljesen eltűnik a “kritikusban”. Úgy gondolom azonban – teljesen szubjektíven –, hogy elvileg hagynunk kellene, hadd szórakozzon a kritikus is, egészen addig, míg a végeredmény valamilyen, még nyomon követhető módon állást foglal a műalkotással kapcsolatban.

Az aktuális kritika közegében feltűnőnek s negatívnak nem annyira az egyes magamutogatók túlkapásait tartom, hanem inkább a nyögvenyelősen készült írások túlsúlyát. Úgy tűnik, ma már kiment a divatból a nyelvi ambíció éppúgy, mint az értelmezői merészség, szinte visszakívánjuk azokat az időket, amikor Hans Weigel vagy Friedrich Torberg esztétikai és politikai értelemben egyaránt botrányos kijelentéseket tettek – de unalmasak nem voltak sohasem. Mindannyiunk számára ismert a kiemelt helyen hozott recenziók derekas unalmassága, a tartalom összefoglalásának túlsúlya, a néhány olcsó jelzővel tarkított újramesélés, s mindannyian ismerjük az efféle indításokat: “Júlia magányos. A férje elhagyta. A macskája is meg akar változni.” S hogy még személyesebbre fogjam, saját magamnál is jól ismerem ezt. Nem szívesen írok egymás után több ismertetést, mert észlelem, hogy én is bemenekülök ebbe a kényelmes derekasságba, s saját, bevált készletemből válogatok elzálogosítható darabokat. Észreveszem például, hogy ilyenkor mindig ugyanazok a szavak csúsznak be, egy időben az “olykor”, vagy a “miközben”, vagy a “furfangos” (különösen veszélyesek az epitheton ornansok, vagyis a mindenféle dicsérő melléknevek: dicsérés közben különösen gyorsan kiapad a szókincs), s hirtelen erősen undorodni kezdek az “ironikus” szótól, ami szinte minden jó mű leírásában szerepel valamiképp. S mivel a sokszorosan kipróbált bénító unalmassága magával akar ragadni, megkísérlem a szerepből-kieséssel kiszabadítani magam: például írok egy paródiát. Pusztán önvédelemből. S remélem, hogy az írás közben érzett élvezet valahogy átragad az olvasóra is – s végső soron nem válik a könyv kárára, nem mintha ez adott esetben vissza tudna tartani ettől az élvezettől. Az a tapasztalatom, hogy a kritika műfajának efféle “innovációi” teret kapnak a legkülönbözőbb stílusú újságokban, egyszerűen azért, mert szakítanak a megszokottal.

A kritikus efféle gátlástalan kreativitása gyakran nehezebben emészthetővé teszi a kész terméket. Az önfejűség mind a forma, mind a gondolatok szintjén megmutatkozhat. Bernhard Fetz Friedrich Schlegelnek Az érthetetlenségről című írását pajzsként maga előtt tartva érvelt az irodalom és a kritika “ellenálló volta” mellett: “Sohasem szabad teljesen érthetővé tenni azt, ami így nem érthető.” Ami azt is jelenti, hogy a kritikusnak nem szabad magától értetődővé tennie azt, amit maga sem ért teljes egészében. Az érthetőséget azonban egyre inkább elvárják tőle, főképp a rádióban: nem csupán hallgatóbarát rövid mondatokat várnak, hanem kurta gondolatokat is. Itt minden azon múlik, hogy miképp cselezzük ki furfangosan (már megint!) az elvárásokat. Az érthetetlenség melletti hitvallást azonban nem szabad összetévesztenünk a dagályoskodással, a fennhéjázással és homályoskodással. Jól összefér ez azzal a kívánalommal, hogy ítélkezéskor törekedjünk minél nagyobb pontosságra. Reich-Ranickinak igaza van, amikor úgy véli: “A pontosság a kritikusok erénye.” Természetesen nem véletlen, hogy a szólásbéli “királyokat” a szakmabeliekre cseréli.

4. Az álom a minthában őrződik meg

Végül mégiscsak az álomnál kötöttünk ki, melynek eltorzított mását a valóság tükrözi vissza számunkra. Hogy néz ki ez az álom a felvilágosodott Lessing, a romantikus Schlegel után, aki szerint a kritika haladja meg a műalkotást, hogy általa teljesedjék ki ez utóbbi. (Ekkor nincs negatív kritika.) Franz Schuh, már a maga óvatos módján, úgy vélte, hogy a kritika megvizsgálhatná, hogy a műalkotásnak van-e gráciája, “egyensúlyt tart-e a kommunikáció célja és eszköze között”, vajon “sikerült-e neki a szociális szférájából az esztétikaiba átkerülnie”. A sikerült regény vagy költemény alapja olyan integrációs teljesítmény, melyet el kell ismerni. Schuh meglehetősen gátlástalanul alkalmazza az ízlés fogalmát, amiről “nem tudjuk ugyan pontosan megmondani, mit is értünk alatta, de mégis tökéletesen tisztában vagyunk vele”. S hogy mégsem teljesen felfejthető, annak oka Schuh szerint az esztétikai ítéletek természetében keresendő, melyben “az érzések és az értelem” szétválaszthatatlan egységet alkotnak.

Ehhez csak csatlakozni tudok, ugyanakkor még szívesebben követem azt a pragmatikus megfontolást, miszerint a jó és a rossz könyvek kettéválasztásával végső soron az olvasónak segítünk abban, hogy megkímélhesse drága idejét. A könyvekkel kapcsolatos nyilvános érvek és ellenérvek mellett ez is “esztétikai szociális munkává” avatja a kritikát Schuh számára.

Nekem személy szerint az irodalomkritika megírásához szükségessé vált, hogy folyamatosan életben tartsak egy fikciót, hogy bizonyos szempontból egy paradicsomi állapotot szimuláljak (s ez vonatkozik a saját tudatomra is). Állandóan egy “minthá”-ban leledzem, s az a gyanúm, Franz Schuh is ezt teszi. Végül is nem olyan rég ismételte el egy interjúban, hogy a kritika klasszikus értelemben vett működéséhez napjainkban két dolog hiányzik: a művelt olvasó és a művelt kritikus, s ezért talán az lenne a legokosabb, ha hagynánk az egészet. De mégsem hagyja.

Én tehát olyan kritikákat írok, amelyekben úgy teszek (magam előtt), mintha nem lennék a piac része. Legalábbis azt játszom, hogy minden egyes könyvvel igazságos akarok lenni, amennyiben nem hagyom magam a szerzőről már létező pozitív vagy negatív ítélet által megtéveszteni. Úgy teszek, mintha legalábbis hébe-hóba a kiadóra való tekintet nélkül választanám ki tárgyaimat. Úgy képzelem, hogy nem kapom elő rögtön a skatulyákat, mikor a szöveg a maga ártatlanságában ott hever előttem. Azt bizonygatom magamnak, hogy minden egyes olvasmánnyal biztosítom magamnak legalább a gondolkodás szabadságát, azt a szabadságot, amely eleve bizonytalanságot jelent. S feltételezem, hogy nagyon fontos a számomra, hogy az olvasók is részesüljenek ebben a “produktív bizonytalanságban” (B. Fetz), hogy érthetően tárjam eléjük a megfontolásaimat, s velük gondoljam a gondolataikat.

Alapjában véve elég szerény vagyok, ami a valóság és az álom közti szakadékot illeti, s Lichtenberggel, a szakma egyik kiválóságával együtt úgy vélem: “Bár tudom, hogy nagyon sok olyan recenzens akad, aki nem olvassa el azt a könyvet, amit aztán oly mintaszerűen bemutat, mégsem látom be, hogy mit árthat, ha el is olvassuk azt a könyvet, amit ismertetünk.”

Literaturkritik. Theorie und Praxis. Hg. von Wendelin Schmidt-Dengler und Nicole Katja Streitler. Innsbruck–Wien: Studien Verlag 1999.

Franz Schuh: Schreibkräfte. Über Literatur, Glück und Unglück. Köln: Dumont 2000.

N. KOVÁCS TÍMEA fordítása