Egy nagy halom törmeléken álltam, és Zach főhadnagy azt kérdezte tőlem, hogyan érezném magam Edelbach plébánosaként. A törmelékhegy mintegy húsz méter hosszú, tizenöt méter széles és egy-két méter magas volt. Én a legtetején álltam, óvatosan másztam át az egymásba csúszott, kisebb-nagyobb kőlapokon, s egyszer csak észrevettem, milyen csendes körülöttem minden. Előttem hatalmas fák magasodtak, az alattuk szétszórtan heverő kőtömbökön páfrányok és cserjék kapaszkodtak, és ott, ahol a fák valamivel távolabb álltak egymástól, egy mély gödörben víz gyülemlett fel. A fák lombjai között megbúvó madarak csivitelésén kívül semmit sem lehetett hallani. Álltam a törmelék tetején, amivé a késő gótikus edelbachi Szent István-templom lett.

A templom valamikor a falu közepén állt, elsőként 1210-ben említik az oklevelek, a 19. századra két vendéglő, egy nagyáruház, egy pékség, három kovácsműhely és számos manufaktúra tartozott hozzá; a csehországi pontyot Kremsbe és Bécsbe szállító gazdag halászok minden héten megfordultak itt, meg is álltak, hogy a haltárolókban kicserélhessék a vizet, és megcsinálhassák, ami járműveiken tönkrement, és friss vizet ereszthessenek belé. Az edelbachi templom romjai – amivé maga a falu is vált – vadon benőtt csalánosok, szúrós bokrok, magasra törő fenyő- és gesztenyefák között áll. Hétszáz évbe tellett, hogy egy ilyen falu, mint Edelbach, a Waldviertel áthatolhatatlan őserdejét meghódítsa, szántóterületeket nyerjen, gyümölcsligeteket telepítsen, utakat húzzon a tájba a környékbeli falvakhoz, és jövedelmező gazdasági területekhez jusson a barátságtalan környéken, takaros falvat hozva létre. Ezzel szemben alig ötven év elegendő volt ahhoz, hogy a természet visszafoglaljon mindent, amit a generációk kitartó munkával elhódítottak tőle. A megművelt terület visszavedlését nem természeti katasztrófa okozta, hanem emberi mű volt, melyet stratégiai előrelátással terveztek meg, és hadászati hatékonysággal hajtottak végre.

Az idilli erdőcskében egy törmelékhalmazon álltam, és a tőlem pár méterre, a halom alatti bozótosban lévő Zach főhadnagynak azt válaszoltam, nem különösebben érezném jól magam Edelbach plébánosaként.

Az alsó-ausztriai Waldviertel durva, nyers szépségű régió. Itt egész éven át hűvösebb van, mint a tőle keletre fekvő, lágy völgyektől övezett borvidékeken vagy a délen elterülő Wachauban, amely jelentős számú turistát vonz a Dunánál sorakozó bájos városkáival. Az ősidőkben az úgynevezett Északi-erdőség a Cseh- és a Bajor-erdőséggel összefüggő őserdőt alkotott, és a térség története az erdő elleni évszázados harc, a parasztok és jobbágyok irtásért folytatott küzdelme nélkül nem érthető meg. A Waldviertel középen fekvő részein ősszel a völgyek és mélyedések hosszú heteken keresztül nedves ködbe burkolóznak, a gránitos és gneiszes fennsíkokon hideg szél fütyül, ami csak akkor tűnik fel a helyieknek, amikor alábbhagy, és egy pár napig nem hallható, érezhető.

A sötét erdőkben vagy a lankás réteken bizarr kőformációkra bukkanhat a vándor, masszív gránittömbökre, melyeket a természet szinte egyenesen a statika törvényei ellenében hányt egymásra, és amelyek a misztikus spekulációkhoz vonzódó embereket kezdetektől fogva gyanús magyarázatokra késztették. A Waldviertelben az ufológus éppoly gyakori vendég, mint az ezoterikusok különféle hada, akik a kelták kultikus szent helyeit vagy épp a mágikus gyógyerő tereit sejtik itt. A Waldviertel földjét lázadók, eretnekek vére áztatta, a valdenseké és katharoké, a huszitáké és az újrakeresztelőké és azé a számtalan protestánsé, akiknek utódai az ellenreformáció véres üldöztetése ellenére is itt maradtak, s akik közül később nem kevesen evangélikus hitüket a Habsburg-uralom ellen irányuló fanatikus német nemzeti eszmével keverték.

Itt prédikált a hol kinevetett, hol tisztelettől övezett Guido von List, az excentrikus rasszizmus-elméletíró, aki önmagát az “ármánok mágusának” nevezte, és a Waldviertel völgyeiben vélte felfedezni az árja-germán faj utolsó meghamisítatlan maradékát. Tanítványa, Lanz von Liebenfels, akitől Hitler is átvett néhány teóriát, Werfenstein várában gyűjtötte maga köré az “újtemplomosokat”, azt a boldogító üzenetet prédikálva, hogy hamarosan “tenyész-kolostorokat” fognak berendezni, ahol “kotlós-anyák” bocsátják majd rendelkezésre testüket a szőke és kék szemű uralkodó-ember kitenyésztéséhez.

A Waldviertelnek megvannak a maga hamis és valódi lázadói, elmezavarodott világmagyarázói és hajlíthatatlan eretnekei, mindegyikben egy darabka különleges Ausztria, egy nyers, feneketlenül mély Ausztria. Néhány év óta mindez bizonyos értelemben önérzetté is vált, különlegességének kritikai szemléletévé; sor került a rétegzett, ám kétes hagyomány, valamint e hagyomány gazdagságának felfedezésére. Ha az ember manapság keresztülutazik a Waldviertelen, azt a benyomást is nyerhetné, mintha minden második kastélyban egy a vidék történelmének sötét korszakait megjelenítő kiállítás lenne látható, és minden magára adó, szépen restaurált kisváros mindeközben a maga saját, egyéni, művészi programokban bővelkedő fesztiválját valósítaná meg.

A Waldviertel közepén, a nyugatra fekvő, régi Zwettl apátság közelében, a keleten elterülő vidéki városkától, Horntól sem túlságosan messze mégis belső határba ütközik az utazó, egy Ausztriát kettévágó osztrák határba, amely egyben véget is vet a Waldviertel világra való nyitottságának. Tilos a belépés! Életveszély! Fotózni, filmezni, rajzot készíteni törvényileg tilos és büntetendő! Ilyen táblák fogadják az Osztrák Köztársaság kétségkívül legkülönösebb területének megközelítésére ajánlott kisebb aszfalt- és földutakon járó embert. Erre a területileg Luxemburgnál vagy a Liechtensteini Hercegségnél is nagyobb zárt övezetre kizárólag az osztrák hadsereg engedélyével lehet belépni, s a rajta keresztülvezető utakon is csak engedéllyel lehet áthaladni. A vidék egyik északi helysége után Allentsteignek nevezett lezárt gyakorlótér Európa egyik legnagyobb katonai objektuma a kis Ausztria területén. A bürokraták nyelvén csak röviden TÜPL Allentsteignek nevezett zóna egy másik gyakorlótér helyén áll, amelyet a német Wehrmacht üzemeltetett 1938 és 1945 között, s amely a lőtér déli részén fekvő község után a Döllersheim nevet viselte. A nemzetiszocialisták a gyakorlóteret természetesen nem a senki földjére telepítették: ahhoz, hogy létrehozása után nem sokkal már katonák ezreit képezhessék itt ki, akik nem sokkal azután a fronton, a harcokban próbálhatták ki mindazt, amit itt tanultak, egy egész régiót kellett kitelepíteni.

Néhány héttel a Wehrmacht 1938. márciusi bevonulása után, amelyet a lakosság nem jelentéktelen része lelkesen üdvözölt, a délről Döllersheim, északról Allentsteig, nyugatról Zwettl és keletről Germanns által határolt körzetet a Harmadik Birodalom legnagyobb lőterének nyilvánították. Nem kevesebb mint 42 település több mint 7000 lakosának kellett néhány hét leforgása alatt az ősi falvakat elhagynia; 19 081 hektár mezőgazdasági, valamint megművelt erdőgazdasági területet vettek el, ami a Wehrmacht birtokába került. A kitelepítés menetéről és az egész eljárásról a fennmaradt források különböző módokon számolnak be, az azonban tény, hogy az évszázadok óta lakott területet rövid néhány hónap leforgása alatt tisztították meg lakóitól, hogy a 12. század óta alapító okiratokon jegyzett helységek a továbbiakban éleslövészeti célpontokká váltak, és hogy a lakosságot eleinte kártérítéssel, a rendezett elvonulásra felszólítva telepítették ki, később javaikat önkényesen kisajátítva egyszerűen a szélrózsa minden irányába űzték őket a területről.

Akadtak természetesen nyerészkedők és kollaboránsok, volt egy sorsát szomorúan tudomásul vevő többség és egy ellenállást tanúsító kisebbség. Tudósítások szerint röviddel az “Anschluss” után Döllersheimből delegáció érkezett Berlinbe, hogy az “ősi tartomány” tiszteletéről és hűségéről biztosítsa a Führert. Ezzel Döllersheimnek és a Führernek is különleges szerep jutott nemcsak a térség katonai elpusztításában, hanem a 42 helység történelmi emlékezetének kioltásában is.

Johannes Müllner plébános hetven év körüli, kedélyes ember volt, lényegében kedves, ám hajlíthatatlan lélek. Amikor egy este a gyakorlótértől mintegy harminc kilométerre fekvő Roggendorfban meglátogattam, éppen esti misét tartott szám szerint tizenegy idős asszonynak, és láthatólag boldog volt, hogy maga mögött tudhatta az egészet, és a bejelentett vendéggel egy pár korsó sört ihatott a közeli vendéglőben. Tudta, engedélyt kaptam arra, hogy a következő napon Zach főhadnagy kíséretében keresztülmehessek a gyakorlótéren, azon romok mentén, melyeket még éppen láthat az ember, az egykor büszke uradalmak mellett, a tankok nyomától mélyen felsebzett réteken és azon a sötét erdőn át, amely magába rejtette a századok történetét.

“Gondoljon”, mondta a szellem tekintélyes embere szikrázó szemekkel, “gondoljon, amit csak akar, de ne higgyen el, az Isten szerelmére, semmit sem abból, amit holnap magának a katonai nagyokosok mesélnek majd! Minden hitetlen kedvesebb nekem, mint ezek az álszentek!” Az “álszent katonai nagyokos” megvető kifejezése bizonyos mértékig magában foglalta a jámbor ember élettapasztalatát. Az öreg plébános ugyanis élete céljának tekintette a szétrombolt térség négy templomközössége, számtalan kápolnája, útmenti feszülete, vértanúhelye és temetője történetének feljegyzését. Éveken keresztül volt úton a gyakorlótér területén, először katonai engedéllyel, később a kifejezett tiltás ellenére azért, hogy pontosan felkutassa és számba vegye mindazt, ami a szakrális épületekből még felismerhető maradt, s egy monumentális könyvben, Megszentségtelenített haza címmel mindezt meg is jelentesse. Amit e könyvben rögzít, az az erőszak, a gyalázat és szégyen története, amit Ausztria nem tud a megszokott manírral a nemzetiszocialistákra vagy a “poroszokra” hárítani; mindez a Második Köztársaságról, a demokratikus Osztrák Köztársaságról és mindarról a megszámlálhatatlan osztrákról mond ki megsemmisítő ítéletet, akik hasznot húztak ebből a történetből.

Amint a Wehrmacht birtokába vette a területet és megkezdte lőgyakorlatait, a legtöbb települést, miért, miért nem, de megkímélte. A lakosságot ugyan elűzték, de csak a földekre és erdőkre lőttek, nem a templomokra és házakra. Arról, hogy a Wehrmacht miért éppen e forgalomtechnikailag félreeső területet választotta legnagyobb lőterének, számos legenda él, de nemcsak legendák, hanem történelmi feltételezések is, amelyek nem alaptalanok.

Döllersheimtől, a lőtér egykor legnagyobb helységétől néhány kilométerre feküdt Strones, egy jelentéktelen, szegények által lakott, sovány birtokkal rendelkező kis falu alig negyven házzal. Ott született 1796-ban egy nő, név szerint Maria Anna Schicklgruber, aki tizennégy éven keresztül szolgált zsidó munkaadójánál. Amikor visszatért Stronesbe, már terhes volt, hozzáment egy Johann Georg Hiedler nevű molnárlegényhez, aki felesége törvénytelen gyerekét egész életében nem ismerte el. Először évekkel később, a férj és a feleség halála után, három tanú vallotta – közülük az egyik Hiedler bátyja volt, akinek a vallomását a jegyző és a lelkész tulajdonképpen “nem szavahihetőnek” minősítette –, hogy a törvénytelen gyerek mégis Hiedler molnárlegény vér szerinti gyermeke. Egy helyesírási hiba következtében Aloys Schicklgruberből, ahogyan addig nevezték, mindazonáltal 39 év elteltével hivatalosan mégis Aloys Hitler lett, aki unokatestvérét elvéve a történelem legtitokzatosabb ivadékát nemzette.

Sokszorosan titkolt, hogy Adolf Hitler sohasem volt biztos saját származásában, és a nemzetiszocialista diktatúra idején az a hír terjengett, hogy nem-árja nagyapától származik, hanem éppen attól a munkaadótól, akinél Maria Anna Schicklgruber tizennégy éven keresztül alkalmazásban állt. A döllersheimiek mindenesetre olyannyira büszkék voltak a híres szülöttre, hogy átkeresztelték a főteret Adolf Hitler térnek, és számtalan “Hitler-tölgyet” ültettek. Egy régi képeslapon a késő gótikus, háromhajós templom belseje látható a következő felirattal: “Ebben a templomban keresztelték meg a Führer szüleit.”

Tehát koránt sincs úgy, hogy a döllersheimiek nagy része mindig is derék antifasiszta lett volna. Megdöbbenésük annál nagyobb volt, amikor 1938 kora nyarán kiderült, hogy kimondottan az ő területüket ürítik ki, és a lakosságnak, azaz épp a Führer legközelebbi honfitársainak kell alsó- és felső-ausztriai, tiroli vagy más községekbe átköltözniük. A kiköltöztetést lendületes hatékonysággal hajtották végre, így a Wehrmacht hamarosan 30 000 emberrel beköltözhetett az embertől elhagyott vidékre, és megkezdhette gyakorlatozását a rég tervezett éles-helyzetre, fél Európa katonai megszállására.

Stronesből mára csak pár kőhalom maradt, jobboldali radikális zarándokhelynek is alkalmatlan. De a többi 42 másik helységből és számtalan faluból is csak bozóttal benőtt faldarabok maradtak meg, és néhány út, amit ha sokáig és figyelmesen néz az ember, még éppen felismerhet. Utak, amelyek ma már nem a szomszéd faluba, a gyümölcsösökbe vagy az istállókhoz vezetnek, hanem a semmibe, az erdőbe, a lövészárkokhoz.

Müllner plébánosnak van egy szép szokása, amit nem éppen feltétlenül vár el az ember egy értelmiségitől: ha hivatalos közeg szólítja meg, legyen az egyházi, kommunális, állami vagy katonai, a barátságos öregúr nagyon barátságtalanná válik. És a legnagyobb haragot az váltja ki benne, hogy a sok kitelepített falut templomaival együtt nem a Wehrmacht rombolta le, nem is az 1945-ben bemasírozó szovjetek. A Wehrmacht ugyan felégette, romba döntötte fél Európát, a döllersdorfi területet 1945-ben mégis közel épségben hagyta el. A falvak álltak még, a házakat még kis ráfordítással rendbe lehetett volna hozni, és a templomok is alig sérültek. A szovjetek sem, akik a döllersheimi gyakorlóteret német tulajdonként kezelték, majd saját birtokukba vették, még ők sem adták meg a kegyelemdöfést a környéknek.

Először osztrák ügyeskedők jelentek meg a környékről, néhányan közülük a mai napig is működő vállalkozásuk gazdagságát magyarázzák azzal, hogy egykoron a szovjet katonáktól engedélyt kaptak, leginkább snapsz-szállítmányok ellenében a területre való belépésre és arra, hogy a háztetőkből és falakból építőanyagot nyerjenek és azt elszállíthassák. A templomokból kiszerelt ősrégi orgonasípokat ereszcsatornának adták el, a temető köveit az út- és házépítés alapanyagaként. Amikor a szovjetek 1955-ben végleg kivonultak, és Ausztria az “államszerződéssel” visszakapta teljes területi szuverenitását, még akkor is lehetőség nyílt volna arra, hogy a gyakorlótér legtöbb falvát ismét lakhatóvá tegyék, a földeket megműveljék és a templomokban ismét istentiszteletet tartsanak. Müllner plébános most szent haraggal beszélt, olyannyira, hogy a pincérnő a következő szavakkal tette a sört az asztalra: “De kedves egyháztanácsos úr, ne zaklassa fel magát annyira, hisz tudja, árt az egészségének.”

A gyakorlótér 42 falva, melyet a Wehrmacht TÜPL Döllersheimnek nevezett, és amelyet az osztrák katonaság – markáns megkülönböztetéssel – TÜPL Allentsteignek nevez, négy nagy egyházi kerületre oszlott. A gyakorlótér közepén helyezkedett el a Groß Poppen egyházi kerület, amely barokk stílusú templomáról és von Windhag gróf kastélyáról volt híres. Zach főhadnagy terepjárójával – melyet utasításai alapján szolgálati sofőrje vezetett a kis utakon és a rázós terepen – nem tudott Groß Poppen közelébe férkőzni. E napon Groß Poppen ugyanis ismét a páncéloselhárító rakéták lőterében feküdt. Talán egy kilométerre állhattunk Groß Poppentől, a főhadnagy megmutatta, hol feküdt, és azt is megmutatta, hogy ott, ahol elterült egykoron, néhány páncéloscsapdán kívül semmi sincs már, de amire, mint azt a bennünket egész nap kísérő dörgések elárulták, szünet nélkül lőttek.

Különös érzés olyan valakivel felkutatni egy területet, akinek a feladata a különböző itt zajló tevékenységeknek olyan magasabb értelmet adni, amit a másként informálódott ember nem fogad el. Zach főhadnagy, ötven körüli, szikár ember, aki fiatalabbnak látszik koránál, igyekezett tudása legjava szerint megoldani feladatát. Az Osztrák Hadsereg vele mint szóvivőtiszttel a lehető legjobb személyi döntést hozta, amit csak hozhatott; Zach ugyanis nem volt begyepesedett “katonai nagyokos” (mint ahogyan azt Müllner tisztelendő megjósolta nekem), hanem gyors felfogású, sok irányú érdeklődést mutató ember, aki ciprusi kéksisakos katonai szolgálatáról mesélt nekem, és akivel izgalmas beszélgetéseket lehetett folytatni. Groß Poppen felé mutatva a semmibe azt kérdezte, Müllner tisztelendő és a különböző békeaktivisták vajon nem őrültek-e, amikor kimondottan olyan helységet akarnak helyreállítani, amely nem is létezik.

Valóban nem létezik. De régi fotók bizonyítják, hogy a kastély és a templom még állt 1957-ben, amikor a Wehrmacht már rég nem létezett, és a szovjetek már két éve kivonultak innen. Számtalan környékbeli idős ember bizonyíthatja, hogy 1961-ben nézőként ott voltak, amikor a nehéztüzérség szétlőtte a templomot, s a dísztribünön helyet foglaló miniszterek és mindenféle előkelőségek minden találatot nagy tapssal köszöntöttek. Tagadhatatlan, a templomot, a kastélyt és a házakat nem ellenséges hatalmak tették a földdel egyenlővé, hanem az osztrák hadsereg. Az emlékeiket írásban is megőrző kitelepítettek azt idézik vissza, hogy az 1938. július 31-én tartott utolsó templomi misén mindazok, akiknek el kellett hagyniuk földjüket “nemcsak sírtak, de hangosan jajveszékeltek”.

De nem mindenki ment el. A lezárt terület keleti határán fekvő Germannsban három család újra és újra megtagadta javai eladását; a parasztgazdálkodó és vendéglős Julius Scheidl, aki kiváltképp tiltakozott az ellen, hogy másutt, zsidó vagyonnal kártérítsék, a mauthauseni koncentrációs táborban életével fizetett ezért. Egy délen fekvő település – eredetileg nem tartozott a gyakorlótérhez, ám később mégis hozzá akarták venni –, Franzen lakói is megtagadták házaik elhagyását. A férfiakat büntetésből besorozták a Wehrmachtba, ám a nők mégis kitartottak gyerekeikkel együtt még akkor is, amikor csak néhány méterre a házaiktól csapódtak be naponta a gránátok. Az ellenállás végül kifizetődött; Riegersszel, Kleinhaselbachhal és Mannshalmmal, Wildingsszel és Pötzlesszel, Schwarzenreithtal és Thauresszal, Söllitzcel és Mestreichsszal és még sok másik helységgel szemben Franzen még ma is létezik. A többi név csupán Müllner plébános könyvében.

Hogy az osztrák hadseregnek miért kellett kimondottan kultúrtörténetileg jelentős épületekre, javakra lőni, gazdagon díszített oltárú templomokra, harangtornyokra, temetőkre, megkérdeztem a tisztelendőtől, akinek a terepen folytatott tiltott útjai, ám még inkább az elöljárósággal folytatott folyamatos küzdelme következtében tönkrement az egészsége is. “Mert a katonai nagyokosok kész tények elé akartak állítani mindenkit, s lehetőleg gyorsan mindent romba szerettek volna dönteni, mielőtt még megérkezik a műemlékvédelem, és számba veszi mindazt az értékes kulturális vagyont, amely az Osztrák Műemlékvédelmi Hivatal besorolása alapján védelemre és állagmegóvásra szorult volna!” Müllner plébános biztos volt benne, hogy nem fejetlenség, hanem álnok tervszerűség húzódik meg a szakrális építmények célpontba állítása mögött. Így nem támadhatta meg a hadsereget és a hatalmas, túldimenzionált gyakorlótér létét senki sem azzal az érvvel, hogy olyan kultúrkincseket rejteget, amelyek megmentésére máshol Ausztriában jelentős összegeket fordítanak épp azért, hogy ne menjenek tönkre.

Az edelbachi egyházközséghez tartozott Neunzen, amely körülbelül két kilométerre fekszik az edelbachi templom törmelékétől. A helység a kápolna jellegzetes gótikus csúcsívboltozatáról volt híres. Egy fotó igazolja, hogy Neunzenben még 1989-ben is álltak házak; szinte utolsóként tűntek el a gyakorlótérről – kompenzációképp ideiglenesen restaurálták a kápolnát. Most a “senki földjén” áll, tankok haladnak el mellette, a hadsereg pedig kultúratudatos intézményként igazolta magát, miután még a saját lőterén is védi a megőriznivalót.

Zach főhadnagy utasította a sofőrt, hogy a többé mér nem létező Neunzentől vezessen tovább egy darabig déli irányba. Ott, a széles út egyik oldalán fabarakk áll, amely előtt egy Kínából néhány évvel ezelőtt Ausztriába bevándorló szülők gyerekeként szolgálatot teljesítő katona unottan söprögette a földet. A másik oldalon különös építmény, a “katonatemplom”. Esztétikailag jelentéktelen, a hatvanas évek funkcionális stílusában épült célépítmény, templom azon katonák számára, akik vasárnaponként még kinyilvánítják vallásos hitüket. Tőle csupán két kilométerre volt egykoron Edelbach gyöngyszeme, a templom. A törmelékhegy alatt, amivé lőtték és planírozták végül, még ma is talál az ember köveket a 15. századi gótikus boltozatból, valamint olyan maradványokat, amelyek egykoron a sekrestye dongaboltozatát alkották. Mialatt ezt a templomot addig lőtték, amíg romba nem dőlt, és csak egy pár faldarabka maradt belőle, amelyeket végül a planírozó lánctalpak döngöltek el – addig két kilométerrel arrébb tornatermi stílusban felépítették isten házát, amit Zach főhadnagy szerint csak igen kevesen látogatnak.

Zach egész nap szakított arra időt, hogy végigkísérjen a terepen, időnként bepillantást engedve a gyakorlótér belső szervezeti felépítésébe és struktúrájába. Háromszáz kilométer út hálózza be a terepet, miközben egész évben csupán kilencven katona állomásozik itt. Ellenben egész Ausztria területéről küldenek ide minden fegyvernemből csapatokat pár hétre, hogy jártasságot szerezzenek abban, amit éppen megkövetelnek tőlük. A TÜPL Allentsteig a közeli községekből Kétszáztizenhárom civil alkalmazottat foglalkoztat a környék legnagyobb munkaadójaként. A polgári alkalmazottak közül tizenkilenc fogyatékos, ezzel a hadsereg olyan kvótát teljesít, amely alól más osztrák nagyüzemek gondolkodás nélkül vásárolják ki magukat. Zach különösen büszkén hangsúlyozta, hogy évente hárommillió liter üzemanyagot használnak fel a gyakorlatokhoz a terepen.

Széles és kisebb utakon haladtunk a földeken befelé, régi, egy vonalba állított teherautók között. Megszámlálhatatlanul sok találat fúrta át őket, a főhadnagy minden egyes lukról pontosan elmagyarázta, milyen fegyverből származik. Egyszercsak egy faluba értünk, amely faluként már felismerhetetlen volt, s mintegy harminc fáradt regrutából álló csapat mellett haladtunk el. Nehéz menetfelszerelésüket az út szélére állították, eltökélt sort képeztek, hogy a lövészállásból egyelőre még vállon tartott fegyvereikkel a réten körülbelül százötven méterre felállított ember nagyságú céltáblákra lőjenek.

Útközben szentképeket és kis Mária-oszlopokat láttam (a hadsereg – miután az utóbbi időben sokszor érte őket kritika ez ügyben – nyomatékkal vigyáz rájuk), valamint a réten rozsdásodó, súlyos lövedékektől szétesett, régi repülőgépeket. A hadseregnek 15 700 hektár áll rendelkezésére, 3000 hektárt maga az állam foglalt le “szövetségi erdőként”. Ugyanakkor újra és újra az erdőszélen álló magaslesek tűntek fel nekem, ugyanis, bármily különös, egy katonai gyakorlótér, ahol nem élnek emberek, magas vadállományú vadászterületet képez, de itt, az allentsteigi gyakorlótér vadásznapjain egész Ausztriából érkeznek hobby-vadászok, többnyire jól szituált társadalmi körökből, akik ottlétükért készek akár magas árat is fizetni. Több mint ezer vaddisznó, mondta Zach, hol másutt van még ilyen?

Miközben egy az uniós Luxemburgnál is nagyobb terület elnéptelenedett, ugyanitt a madár- és állatfajok sokasága fejlődött ki, ami önmagában is különleges. Mindez ahhoz a kuriozitáshoz vezetett, hogy az utóbbi években a katonai gyakorlóteret természetvédelmi területként tartják nyilván. “Natura 2000 Schutzgebiet”, hangzik a hivatalos megjelölése az érintett terület kétharmadának, már ami a madarak védelmét illeti. A gyakorlótér folyóiratában, a “TÜPL Rundschau”-ban a terep parancsnoka – az ő jellemzésére itt, e helyen viszont idézhetném Müllner tisztelendő gondolatait – igazában kételyek nélkül nyilatkozza: “Világosan megállapítható, hogy a gyakorlótér magas ökológiai értéke csakis annak katonai hasznosításával biztosított.”

A következő reggelen, mielőtt végleg elhagytam volna a Waldviertel szívében fekvő területet, azt, ahonnan az ember a biotópok kártékony faktoraként majdnem egészében eltűnt, s csak katonák alakjában maradt fenn, még egyszer elmentem Döllersheimbe, oda, ahonnan a történet valamikor ténylegesen a kezdetét vette. Pár éve a legkülsőbb déli peremnél fekvő Döllersheimet kiemelték a gyakorlótér fennhatósága alól. Mindenki megtekintheti az ember nem lakta helyet, Mindenszentekkor valóban zarándokok ezrei jelennek meg – közülük legtöbben a kitelepítettek utódai –, hogy halottaikra emlékezzenek a temetőben. Döllersheimből semmi sem maradt. Utacska vezet egy kis dombtetőre, a kanyar után egy házfalat pillant meg az ember, ablakából a mögötte növő fák ágai törnek magasba. Azután egy hegykúpon az egykori Szent Péter-templom, mellette a plébánia falmaradványai, szemben vele egy ház romjai, amelyen még éppen kisilabizálható a “Népiskola” felirat.

A háromhajós, késő gótikus csarnoktemplomnak hatalmas román tornya van, és a negyvenes és hetvenes évek között elkerülhetetlennek tűnő pusztulást, amely a többi templomot a gyakorlótéren utol is érte, úgy tűnik, itt néhány intézkedéssel sikerült elodázni; a középső hajó fölé ideiglenes tetőt húztak. 1986-ban a templomromot Dr. Zak katonai püspök “béketemplomként” újraszentelte, és 1992-ben a gyakorlótér katonáit itt, ebben a béketemplomban iktatták be, ami számos környékbeli katolikusból haragos tiltakozást váltott ki, s e tény magát Müllner papot is olyan nyilatkozatra késztette, amelynek kapcsán megkért engem, ne ismételjem meg írásban, mert a szellem emberének szájából még akkor sem illendő, ha tökéletesen találó.

A román stílusú torony mögött táblát fedeztem fel: “A börtönökben és koncentrációs táborokban meghalt Waldvierteliek emlékére. 1988-as emlékév.” A tábla szinte csupasz volt már, két hatalmas tuja majdnem teljesen eltakarta, és kibetűzni is alig lehetett. A templom mögött terül el egy nagy, a hadsereg csapatai által is gondozott temető, amely azonban e 2005. augusztusi napon inkább az elvadulás jeleit mutatta. Kerek 25 000 embert temettek itt el az évszázadok folyamán. Végigmentem a csalánnal magasan benőtt, öntöttvas keresztek sorain, hallottam a tücsköket és a madarakat, mentem a sötét felhőkkel tűzdelt ég alatt, égzengés közepette, amit nem a közeledő nyári zápor, hanem a mindennapos lőgyakorlatok egyike okozott.

WERNITZER JULIANNA fordítása