Bakkhánsnők – Euripidész nyomán

Harmadik helyzetdal

 

Kar, közte Agaué hangja:

Az éjben

csakhamar,

mezítlábas éj, hosszú, álomtalan:

sarkak fehére táncban,

lábikrák derengése,

mint hold a fűben –

így lesz?

Mikor? Mikor?

Aztán egy tiszta,

kemény reggelen

karok kinyújtva,

fejem nyakszirtig hátraszegve,

nyelvemmel végignyalni

az égbolt kékje mentén;

a harmat, amelytől

az ég üvegje gyöngyözik.

Mint a dámsuta,

ha tisztásra lép, és még egyre csak

a fákat lesi,

fartükre mint nyitott tenyér,

kínálkozó tenyér a lomb között;

mint a dámsuta,

kit meg nem fogtak a hálók, a csapdák,

a hajtók kiáltásai,

sem a kutyák,

a nyomában loholók,

a lihegők, az inaikat feszítők:

és átrohan a bérceken,

az árkokon,

a folyó mentén a homokban,

inaiban szúró fájdalommal

és átrohan a földeken,

a szélfúváson egy bozótba,

mely sötétből és fényből egybeszőve:

ez az öröm,

hogy mindent maga mögött hagyott –

egy magamögötthagyó növendék,

mely az aljnövényzetből kihajt,

árnyék és fény összeszőtt erdejében,

a nyirkosfekete föld,

moha,

levelek fénylő fonákja:

ez az öröm –

hogy maga mögött hagyta őt,

az embert.

Ti to szóphon; e ti to kallion

para theon gérasz en brótoisz…

 

Mely imádság

mondható bölcsnek,

mely imádság helyesnek?

Jutott-e nekünk

az istenektől

annál szebb adomány,

hogy az ellenség fejét

levágni készülő

kezünk még elidőzhet?

Épp eleget bámultam a sötétbe,

éjről

éjre,

tizenkét hónapig tizenhárom telihold alatt;

éjről éjre,

az állatok csillagképei,

magas uralkodók köre,

éjről

éjre egy kicsit korábban,

hogy visszatartsam azt, amire várok –

csak lassan lepik el

a kemény szívet,

ami az őrületben visszatart,

ami az isteneknek számít:

a fenségük

számít nekik,

az idő, mely az ő törvényük,

mely minket prédául vet nekik.

Csak semmi vétség a szokások ellen:

az isteneket nem kísérteni,

de egyik követ rakni a másikra

a kedvükért.

Nem hallatszik a léptük,

nem látszik nyomuk:

Át nem lépni e határt,

bárkik legyenek is az istenek,

ez az élet folyamán,

joggal vagy jogalanul,

törvénnyé szilárdult,

és a természetben gyökeredzik;

avagy:

nem nagy bátorság hódolattal fogadni

az istenek hatalmát

mi fölött is, bármi fölött is;

a törvények csak az évek fölött nyernek hatalmat:

természetté válik a megszokás.

 

Így vesznek el szavak

húsunkban, vérünkben;

mint sok egyéb,

szintugyanúgy

ellentmondásban állnak,

ellentmondásban törvény és természet,

az én természetem.

Ti to szóphon; e ti to kallion

Para theon gérasz en brótoisz…

Mely imádság

mondható bölcsnek,

mely imádság helyesnek?

Jutott-e nekünk

az istenektől

annál szebb adomány,

hogy az ellenség fejét

levágni készülő

kezünk még elidőzhet?

És a hold

feljön és lemegy,

fárasztóan,

mint szemlélni a partról a tengert,

az árapály

térül és fordul,

fordul és térül:

talán soha nem jön.

Örülhet az,

ki a viharból megmenekül,

és eléri a kikötőt,

örülhet az,

ki a fájdalmat maga mögött hagyta,

mint nyomát a homokban,

a lépést, melyet

minden hullámverés után

első lépéssé tesznek a habok;

örülhet az,

ki nap nap után

a vizek járása közt

szerencséjével élni tud.

 

 

Negyedik helyzetdal

Kar:

Vessétek le gyolcs álcáitokat, kössétek őket

karóhoz, le az álcákkal, és

fessétek feketére

arcotokat,

feketére az arcot,

fessétek tűzből szállt korommal,

fessétek orcátokat bor seprejével!

 

Jertek a színpad közepére, középre

a tánctéren az oltár elé,

mely körül forgunk

körben,

fogjátok fekete

bakkecskének a bőrét,

fogjátok szarvát és hasadt patáit!

 

Áldozzuk fel egy istennek a kecskebakot,

fekete bundáját és

a vörhenyő húst,

áldozzuk mindezt

istenünknek, hadd ömöljön

a vér, vessétek a húst a tűzbe,

hogy a füstje felszálljon istenünkhöz!

 

Áldozzuk fel egy istennek a kecskebakot,

fekete bundáját és

a vörhenyő húst,

áldozzuk mindezt

istenünknek, hadd gomolyogjon

a füst a húsból, mely lángra kapott,

zendítsük a dalt, hadd szóljon a kecskebak-ének!

 

Szedjétek le a márványmaszkot, kössétek

karóhoz e maszkot,

mely noha márvány,

vonásai még

nincsenek kivésve,

és mégis nekünk mosolyog:

mosollyal, mely kiragad minket magunkból!

 

Szedjétek le a márványmaszkot, kössétek

karóhoz, mosolyával együtt,

mely úgy nevet, mint mi, ha

félünk,

vagy ha meghalunk: e mosoly

a mi húsunk nevetése,

a mosolygó seb nyílása lábunk között!

 

Szedjétek le a márványmaszkot, kössétek

karóhoz e maszkot, melynek

mosolya még nincs

kivésve a kőből,

mosolya, mely kioldoz

nevetés közben a tagjainkból,

és felröpít a magasba az istenekhez!

 

Jertek a színpad közepére, középre

a tánctéren az oltár elé,

mely körül forgunk

körben,

vessétek le álcáitokat,

és fessétek arcotokat feketére,

feketére korommal és bor seprejével!

 

Semmi sem vagy csak igaz, vagy hamis:

álcánkkal kimondtuk

mindkettőt, és a szók

őrizve cáfolták: mint az álca,

az igazság is egy és mind a kettő,

az igazság abban van, amik leszünk!

 

Ami kint a márványban ajak és szem és orca,

mindez belülről homorú

képmás, mely felidézi

az istent!

 

MÁRTON LÁSZLÓ fordítása