Reggeli látóbeteg

 

s ahogy minden reggel hintára ül,

hajtja magát csendben vagy vadul éppen

az árnyék felé, mely korán hevül,

s a napba – a hűvös kép belsejébe,

 

mögötte bükkfák s a nehéz kapu,

mely fogva tart hajót és megvakult

kórust, csókatornyot – ekképp vetekszik

a képben béke és látványbetegség,

 

amelyből van többféle is, de hány

képet vetít elé a fényözön,

amíg a hinta lassanként leáll

szép homloka, a vörös haj mögött

 

 

Elmesélt fénykép

 

nem volt idő fényképezni, minden

töredékmásodperc nyitott függöny,

a pupillapár fekete dobozként

 

tágult és zárult a kép köré, miképp

a szád körém, és a történet, amelynek

szemcséit a nyelvünkön éreztük,

 

amely megjósolva és elmesélve

itt áll bekeretezve: abban a megvilágításban,

amelybe elvakultan beleléptünk

 

 

Eső

 

hogy hol a közepe valaminek,

attól függ, hol a széle,

 

hogy hol a széle valaminek,

attól függ, milyen a formája,

 

az égnek, amelyből az eső esik,

nincs se közepe, se széle, se formája

 

 

Egyetlen vers

 

egyetlen vers sem pótolja az alvást,

a gyengéd kezet, a pillantást

 

oda, ahonnan a pillantás érkezik,

ahol gyökeresen elágazik,

 

és vers lesz belőle, igennel és nemmel,

nem pedig igen vagy nem

 

 

vers, átitatva

 

ez az én versem egy fürdőkádra,

ez egy vers az én fürdőkádamra,

 

átcsobog a fejemen,

olajokkal és gyümölcsös észterekkel átitatva,

 

nem hagynám el a helyet egy perccel se korábban,

pusztán hogy ilyesmiket feljegyezzek

 

 

A rövid beszéd hosszú értelme

A saját versekhez írt kommentár kétélű dolog. Egyfelől eleven hagyomány, amely olyan jelentős költészettani kordokumentumokat hozott létre, mint Hans Bender antológiája, a Mein Gedicht ist mein Messer (1955 – A versem a késem) és Hilde Domin Doppelinterpretationen (1966 – Kettős interpretációk) című könyve, és még ma is fontos eredményeket mutat fel. Másfelől a költők el szeretnék kerülni annak látszatát, hogy verseiknek utólagos kommentárokra volna szükségük vagy éppenséggel maradéktalanul meg lehetne őket magyarázni (miáltal feleslegesek lennének). Ezenkívül már az is határt szab az önmagyarázatnak, hogy talán épp egy szerző látás- és beszédmódjának a vakfoltjai okolják meg verseinek legvilágosabb helyeit. Röviden: a versekről való beszédnek ugyanúgy megvan a vonzereje, mint a kockázata.

Legjobb lesz, ha a verseimet engedem szóhoz jutni; belőlük ugyanis világosabban kiolvasható a poétikájuk, mint azt én, a szerző, aki már “nem rendelkezhet eredeti ismeretekkel” (Paul Celan), be tudnám mutatni. Verslabirintusaim minden pontján – mint régi ismerősökkel – költészettani utalásokkal kerülök szembe. A versek önreferenciális képződmények, amelyek explicit vagy implicit módon azt a gondolati és nyelvi anyagot tematizálják, amelyekből készültek – ha nem ezt teszik, azzal nem megoldják az önmagukra való visszautalás problémáját, hanem csak elhallgatják.

Így hát könyveimben lapozgatok. “A legúttalanabb járás az út”, olvasom. Más helyen olyasmit találok, hogy “a nap árnyéka” és “a közép, amely körülvesz minket”, végül a jóindulatú tanács: “barátom, ha szomjas vagy, menj és öntözd meg a virágokat”. Vörös fonálként húzódik végig a verseimen az arisztotelészi, keresztény-napnyugati szabású, exkluzív logika elutasítása. Amit a keleti bölcsesség szótlan tapasztalatban és a természettudomány absztrakt formulákban ragad meg, az a költészet számára is ismerős: játék a paradoxonnal. Amilyen kevéssé új ez a gondolat – már Stefan George is úgy jellemezte a verset, mint “az egymást kizárók együttesét” –, annyire elintézetlenek máig is az ebből adódó kulturális feladatok. Még mindig túl könnyen követjük ítéleteinkben egy olyan nyelv mintáit, amelyet az Einstein és Bohr, a spirituális gondolkodás globális megnyílása és a költészet feltalálása előtti világkép határoz meg.

“Vannak újdonságok? Egy szó, / amely mindent megváltoztat?” A jogos kétségek ellenére – hisz elég régóta vannak versek ahhoz, hogy változtatni tudtak volna valamin, ha képesek lettek volna rá – bizonyos versek hitet tesznek amellett, hogy hatással vannak az olvasóra: “Később, az üressé rendezett helyeken / a félretett könyvből / olvasó marad.” Meglehet, a líra, mint minden beszéd, elkerülhetetlenül fiktív: “Itt maradunk egy lehetséges találmány / beteg szívében.” Meglehet, a költő is csak “komponál, tehát darabokból rakja / össze a valóságot”. De “egy olyan nyelven, / mely minden sürgetésnek / ellenáll”, a vers végül “homöopatikus elbeszéléssé” válik. Ama “üressé rendezett helyeken” olyan (természet-)tér nyílik meg, amelyben egy illékony emberélet levetheti jelentésének terhét: “Földön járásod semmi, / ha nincs róla említés a fonatírásban.” A vers rövid beszéde ott találja meg hosszú értelmét, ahol feleslegessé válik: “Verebek röpködnek és csicseregnek, mintha nem volnának nevek.”

SZIJJ FERENC fordításai