Két vagy három éve tíz nappal kurtább lett az év Franciaországban.1 Mennyi változásnak kellett volna követnie ezt az újítást! voltaképpen annyi volt, mint egyszerre megmozgatni az eget és a földet. Ennek ellenére semmi sem mozdul el a helyéről: szomszédaim eltalálják a vetés óráját, az aratásét, az adásvétel alkalmait, az ártalmas és kedvező napokat, pontosan ugyanúgy, ahogy ezeket mindig is kijelölték számukra. Se a hibát nem éreztük szokásainkban, se a javulást nem érezzük. Mert annyi a bizonytalanság mindenben, észlelő képességünk annyira elnagyolt, homályos és tompa. Azt mondják, ezt a szabályozást kevesebb kényelmetlenséggel is elvégezhették volna, ha Augustus példájára mindaddig eltörlik néhány évben a szökőnapot,2 amely így is, úgy is fennakadások és zavarok forrása, míg pontosan ki nem egyenlítjük az adósságot (éppen ezt nem érték el a mostani kiigazítással, hiszen még mindig pár nap hátralékban vagyunk). Sőt, ugyanezzel a módszerrel gondoskodhatnánk a jövőről is, elrendelve, hogy ennyi és ennyi év leforgása után mindig ki kell hagyni ezt a számfeletti napot, úgyhogy az eltérés attól fogva nem haladhatná meg a huszonnégy órát. Nincs más időszámításunk, mint az évek. Hány évszázada használja őket a világ! Mi van akkor, ha, mint egyesek mondják, az egek öregedvén összehúzódnak, és még az órák, a napok és a hónapok tekintetében is kétségekbe taszítanak? Ha, mint Plutarkhosz írja, az ő idejében az asztrológia még nem tudta meghatározni a hold mozgását?3 Szépen berendezkedtünk a múlt dolgainak számon tartására!

Arról képzelegtem éppen, mint gyakran teszem, mennyire szabad és bizonytalan szerszám az emberi ész. Rendszerint azt látom, hogy az emberek sokkal szívesebben foglalkoznak az elébük terjesztett tények okának, mint igazságának keresésével: odahagyják a dolgokat, és az okok taglalásával töltik idejüket. Mindig inkább az okát keresik az eléjük meredő dolgoknak, mint az igazságát. Mindegyre az okokat kutatva, azokat sokszor szinte észre sem veszik. Mulatságos okoskodók. Az okok ismerete egyedül arra tartozik, aki irányítja a dolgokat, nem pedig ránk, akik csak elszenvedjük őket, és akik természetünk szerint tökéletesen és teljesen hasznukat vesszük anélkül, hogy eredetükig és lényegükig elhatolnánk. A bor sem lesz élvezetesebb annak, aki ismeri elsődleges tulajdonságait. Ellenkezőleg! A test is és a lélek is megszegi és megmásítja a világ használatának jogát, ha a tudomány igényével lép fel. Megszabni és tudni, akárcsak adni, az iskolamester és az úr dolga; az alantira, az alávetettre és tanulóra az élvezés és elfogadás tartozik. Térjünk vissza a szokáshoz. Mellőzik a hatást, de gondosan vizsgálják a következményeket. Rendesen ezzel kezdik: „Hogyan keletkezett?" - De keletkezett-e? - kellene kérdezniük. Elmélkedésünk képes száz más világot berendezni, majd feltárni elveiket és szerkezetüket. Sem anyagra, sem alapra nincs szüksége hozzá; csak hagyjuk szabadon futni: ugyanolyan jól épít az üresre, mint a teltre, a semmisségre, mint az anyagra,

dare pondus idonea fumo.4

Úgy látom, majdnem mindig azt kellene mondanom: „Ez semmi"; és gyakran élnék ezzel a válasszal, de nem merek, mert azt kiabálnák, hogy gyengeelméjűségből és tudatlanságból eredő fogyatékosság mondatja velem. Társaságban is, mint egy csepűrágó, rendszerint kénytelen vagyok olyan léha tárgyakat és történeteket taglalni, amelyekben egy csöppet sem hiszek. Amellett, hogy valóban kissé nyers és házsártos viselkedés kereken tagadni egy tényállást. És kevés ember mulasztja el kijelenteni, különösen alig hihető dolgok esetében, hogy látta, vagy olyan tanúkat megnevezni, akiknek tekintélye nem tűr ellentmondást. E szokást követve ezernyi sohasem létezett dolog alapjait és okait ismerjük. És ezer olyan kérdésen kap hajba a világ, amelyek állítása és tagadása egyaránt hamis. „Ita finitima sunt falsa veris, ut in praecipitem locum non debeat se sapiens committere."5

Az igazság és a hamisság ábrázata egyforma, tartása, ízlése és járása hasonló; ugyanazzal a szemmel nézzük őket. Úgy tartom, nemcsak lusták vagyunk védekezni az ámítás ellen, hanem kedvvel és igyekezettel zárkózunk belé. Szeretünk belegabalyodni a hiábavalóságba, mint létünkkel megegyezőbe.

Az én időmben számos csoda megszületését láttam. Még ha születés közben elhaltak is, attól még előre láthatjuk a pályát, amelyet befutottak volna, ha kellő kort érnek meg. Mert csak a szál végét kell megtalálnunk, és annyit gombolyíthatunk fel belőle, amennyit akarunk. És nagyobb a távolság a semmi és a világon a legkisebb között, mint onnan a legnagyobbig. Mármost az elsők, akik megízleltek valami kezdeti különösséget, elkezdték elhinteni történetüket, és az ellenvetésekből megtapasztalván, mi az, ami nehezen hihető, elkezdték hamis darabokkal betömködni ezeket a helyeket. Amellett, „insita hominibus libidine alendi de industria rumores",6 természettől fogva ügyelni szoktunk arra, hogy ne adjunk vissza kölcsönt némi kamat és saját növekményhányad nélkül. Az egyéni tévedésből közös tévedés lesz, majd a dolog rendje szerint a közös tévedés egyéni tévedést szül.7 Így készül az egész építmény, kézről kézre gyarapodva és alakulva; olyaténképpen, hogy a legtávolabbi tanú mindig jobban értesült, mint a legközelebbi, és aki utoljára hallott róla, az szilárdabban hisz benne, mint aki először. Ez természetes folyamat. Mert ha valaki hisz valamiben, irgalmas cselekedetnek tartja, ha másokat is meggyőz róla; és ennek érdekében nem riad vissza attól, hogy megtoldja annyi saját leleménnyel, amennyit elbeszéléséhez, a másik felfogásának tulajdonított ellenállás és fogyatékosság áthidalásához szükségesnek lát.

Én magam is, aki különösen óvakodom a hazugságtól, és nem különösebben igyekszem mondandómat hihetővé és hitelessé tenni, észrevettem néha, hogy egy éppen folyó beszélgetésben, akár valamelyik hallgatóm ellenállásától, akár saját elbeszélésem hevétől nekitüzesedve, hanghordozással, mozdulatokkal, erőteljes és erős szavakkal vastagítom meg és dagasztom fel tárgyamat, de még túlzással és fokozással is, némiképp a keresetlen igazság rovására. Mindazonáltal azzal a megkötéssel teszem ezt, hogy ha bárki a helyemre tesz, és a meztelen és nyers igazságot követeli tőlem, hirtelen felhagyok az erőlködéssel, és túlzás, nyomaték és töltelék nélkül előadom neki. Az élénk és hangos beszéd, mint amilyen rendesen az enyém, könnyen ragad túlzásokra.

Az emberek rendszerint semmihez sem ragaszkodnak annyira, mint hogy hangot adjanak vélekedéseiknek. Ha a szokásos úton nem megy, parancshoz, erőhöz, vashoz, tűzhöz folyamodunk. Igen szerencsétlen dolog odáig jutni, hogy az igazság legjobb próbaköve a hívők sokasága legyen, egy olyan tömeg, amelyben a bolondok száma jóval fölülmúlja a bölcsekét. „Quasi vero quidquam sit tam valde, quam nil sapere vulgare."8 „Sanitatis patrocinium est, insanientium turba."9 Nehéz dolog megkötni ítéletünket a közvélekedéssel szemben. Az első meggyőződés, mely magán a tárgyon alapul, megragadja az együgyűeket; innen a tanúk számának és régiségének tekintélyénél fogva átterjed az ügyesekre. Ami engem illet, amit nem hiszek egynek, azt százszor egynek sem hiszem, és a vélekedéseket sem koruk alapján ítélem meg.

Nemrég egyik uralkodó hercegünket,10 akinek kellemes természetét és víg kedélyét a köszvény pusztította el, olyannyira meggyőzték némely híradások egy pap csodálatos cselekedeteiről, aki szavakkal és kézmozdulatokkal gyógyított mindenféle betegséget, hogy messze földre elutazott hozzá, és képzelete erejével sikerült meggyőznie és néhány órára úgy elaltatnia tagjait, hogy készek voltak azokra a szolgálatokra, amelyekről már régen leszoktak. Ha a szerencse megengedte volna öt vagy hat hasonló eset halmozódását, azok képesek lettek volna e csodát átültetni a természetbe. Utóbb e művek építője annyi együgyűségről és oly kevés mesterségről tett tanúságot, hogy megbüntetni sem tartották érdemesnek. Amiképpen a legtöbb ilyen dologgal történne, ha felkeresnénk őket saját vackukon. „Miramur ex intervallo fallentia."11 Így mutat látásunk gyakorta különös képeket a messzeségben, amelyek szétfoszlanak, mihelyt közelebb megyünk. „Nunquam ad liquidum fama perducitur."12

Csodálatos, mennyire hiú kezdetekből és léha okokból születnek rendesen e nevezetes benyomások. Éppen ez teszi nehézzé a tudakozódást. Hiszen miközben erős, nyomós és ily nagy névre méltó okok és célok után kutatunk, szem elől veszítjük az igaziakat; kicsiségük folytán elkerülik figyelmünket. És valóban nagyon megfontolt, figyelmes és körmönfont vizsgálódó kell az efféle kutatáshoz, aki pártatlan és előítélettől mentes. Mostanáig minden efféle csoda és különös esemény rejtve maradt előttem. Nem láttam magamnál nyilvánvalóbb szörnyet és csodát a világban. Idővel és megszokás által az ember minden furcsasággal megbarátkozik; ám minél többet látogatom és minél jobban megismerem magam, annál inkább megdöbbent idomtalanságom, annál kevesebbet értek magamból.

Az efféle esetek előidézésének és létrehozásának legfőbb joga a szerencsének van fenntartva. Tegnapelőtt egy faluban járva, házamtól két mérföldre, egy csoda még ki sem hűlt nyomára bukkantam, amely a szomszédságot hónapokon át foglalkoztatta, és a szomszédos vidékekről is kezdtek megindulni és idecsődülni nagy csoportokban minden rendű és rangú emberek. Egy helybeli fiatalember egy éjszaka azzal mulatott, hogy házában szellemhangokat utánozott, és eszébe sem ötlött más hamisság, egyszeri tréfának szánta a dolgot. Miután azonban jobban sikerült, mint remélte, tovább bonyolította bohózatát, bevont egy helybeli, teljesen ostoba és bárgyú leányzót; végül pedig hárman voltak, hasonló korúak és képességűek; és a házi szózatokat nyilvános szózatokká változtatták, a templom oltára alatt elrejtőzve csakis éjszaka szólaltak meg, és megtiltották, hogy világosságot gyújtsanak ott. A világ megtérését és az utolsó ítélet fenyegetését kilátásba helyező beszédekről (mert ezek olyan tekintély és tisztelet övezte témák, amelyek mögött a legkönnyebb a csalásnak megbújnia) olyan bárgyú és nevetséges látomásokra és cselekményekre tértek át, hogy a kisgyermekek játékában is alig akad otrombább. Ki tudja, mivé nem dagadt volna ez a szemfényvesztés, ha a szerencse egy kicsit is kegyesebb hozzájuk? Szegény ördögök most a börtönben ülnek, és alighanem bűnhődni fognak a köz ostobaságáért, és ki tudja, nem a saját butaságát fogja-e rajtuk megtorolni a bíró. Ebben az ügyben, mely lelepleződött, világosan látunk, de azt hiszem, elfogadó vagy elutasító ítéletünket egyaránt fel kell függesztenünk számos hasonló jellegű ügyben, mely meghaladja ismereteinket.

A világban sok visszaélés, vagy merészebben szólva, a világban minden visszaélés abból származik, hogy arra tanítanak minket, óvakodjunk bevallani tudatlanságunkat, és arra biztatnak, fogadjunk el mindent, amit nem tudunk megcáfolni. Mindent előírásba és határozatba foglalunk. Rómában az volt a stílus, hogy még amit egy tanú a saját szemével látott, és amit egy bíró a legőszintébb tudomása szerint határozott, azt is ezzel a beszédfordulattal adta elő: „Úgy vélem."13 Meggyűlöltetik velem a valószínűt, ha tévedhetetlenként állítják elém. Szeretem az olyan szavakat, amelyek enyhítik és mérséklik kijelentéseink merészségét: talán, némiképpen, némelyik, azt mondják, úgy vélem, és a hasonlókat. És ha gyermekeket kellett volna nevelnem, efféle kérdő, el nem döntött válaszokat adtam volna a szájukba: „Mit jelent ez? Ezt nem értem. Lehet, hogy így van. Igaz ez?", hogy inkább látsszanak tanulóknak hatvanéves korukig, mint hogy tízéves korukban doktorokként viselkedjenek, ahogy tenni szokták. Aki a tudatlanságból ki akar gyógyulni, annak be kell vallania. Irisz Thaumantisz lánya.14 A csodálkozás minden filozófia alapja, a kutatás a folyamata, a tudatlanság a vége. Ám valójában van olyan erős és nagyszerű tudatlanság is, amely becsület és bátorság tekintetében semmivel sem marad el a tudomány mögött, olyan tudomány, amelynek felfogásához nem kevesebb tudomány szükséges, mint a tudomány felfogásához.

Gyermekkoromban láttam egy különös ügy Toulouse tanácsnoka, Coras által kinyomtatott peranyagát két emberről, akik ugyanannak a személynek adták ki magukat.15 Emlékszem (és másra nem is emlékszem), Coras a bűnösnek talált ember csalását olyan csodálatosnak,16 ismereteinket és ő maga, bírája ismereteit oly messze meghaladónak mutatta be, hogy határozatát, amellyel halálra ítélte, igen merésznek találtam. Vezessünk be egy határozati formát, amely így szól: „A bíróság semmit sem ért a dologból", és használjuk szabadabban és elfogulatlanabbul, mint az areopagiták, akik bajban lévén egy üggyel, amelyet nem tudtak kibogozni, elrendelték, hogy a felek száz év múlva jöjjenek vissza.17

Környékünk boszorkányai az életükkel játszanak minden újabb szerző vélekedése nyomán, aki testet ad képzelgéseiknek.18 Minthogy sem okaikat, sem módjaikat nem látjuk, a miénktől különböző elmére volna szükségünk ahhoz, hogy az isteni kinyilatkoztatás által az ilyen esetekre kínált példákat, e biztos és megkérdőjelezhetetlen példákat összeillesszük és összekapcsoljuk a mi modern eseteinkkel.19 Talán csak az egyetlen, igen hatalmas tanúságtevőt illeti meg, hogy így beszéljen: „Ez közéjük tartozik, és az is, amaz viszont nem." Istennek hinnünk kell, ez nagyon igaz; de nem egynek magunk közül, aki megijed saját elbeszélésétől (és ha megijed, szükségképpen elveszti az eszét), akár más ügyében tanúskodik, akár a magáéban.

Nehézkes vagyok, és kissé a megfoghatóhoz és valószerűhöz húzok, elkerülvén a régiek szemrehányásait: „Majorem fides homines adhibent iis quae non intelligunt."20 - „Cupidine humani ingenii libentius obscure creduntur."21 Jól látom, hogy haragszanak rám, és förtelmes fenyegetések terhe alatt tiltanak el a kételkedéstől.22 Ez a meggyőzés új módszere. Istennek hála, az én hitemet nem ökölcsapások irányítják. Ők szidalmazzák azokat, akik hamissággal vádolják vélekedésüket, én csak bajosnak és merésznek mondom az övéket, az ellentétes állítást pedig, ugyanúgy, ahogy ők, ha nem is olyan fennhéjázó módon, magam is kárhoztatom. „Videantur sane, ne affirmentur modo."23 Aki elmélkedését kihívásra és parancsolásra alapozza, elárulja, hogy gyengék az érvei. Egy szószátyár és iskolás civakodásban lehetnek annyira meggyőzőek, mint ellenfeleik; de az abból levont tényleges következmények terén emezek jócskán fölényben vannak. Világos és tiszta éleslátás kell ahhoz, hogy embereket megöljünk, életünk pedig túlságosan valóságos és lényeges ahhoz, hogy efféle természetfeletti és képzeletbeli esetek bizonyítására szolgáljon. Ami a szereket és mérgeket illeti, azokat nem veszem ide: az gyilkosság a legrosszabb fajtából. De azt mondják, még ebben az esetben sem szabad mindig megmaradni ezeknek az elkövetőknek a saját vallomásánál, mert néhányszor megesett, hogy olyan személyek meggyilkolásával vádolták magukat, akiket később jó egészségben és elevenen találtak.

Az efféle elrugaszkodott vádak esetében a legszívesebben azt mondanám, éppen elegendő, ha egy embernek, bármekkora tekintélye legyen is, abban hiszünk, ami emberi. Ami túl van felfogásán és ami természetfeletti hatás eredménye, abban csak akkor kellene hinnünk neki, ha természetfeletti hatalom jogosítaná föl erre. A kiváltságot, amellyel Istennek tetszett néhány tanúságtevőnket felruházni, nem volna szabad lealacsonyítanunk és könnyedén kezelnünk. Ezer efféle mesével rágták a fülemet: „Hárman látták aznap keleten; másnap hárman látták nyugaton ebben az órában, ezen a helyen, így és így öltözve." Bizonnyal magamnak sem hinném el. Mennyivel természetesebbnek és valószínűbbnek találnám azt, hogy két ember hazudik, mint azt, hogy egy ember tizenkét óra alatt a szelek szárnyán keletről nyugatra jutott! Mennyivel természetesebb, hogy értelmünket ragadja ki helyéről saját háborodott szellemünk illékonysága, mint hogy söprűnyélen, kandallókéményen keresztül röpít el valakit közülünk hús-vér valójában holmi idegen szellem? Ne keressünk külső és ismeretlen érzékcsalódásokat, miközben szünet nélkül saját házi érzékcsalódásaink háborgatnak. Úgy vélem, megbocsátható, ha nem hiszünk egy csodában, legalábbis addig, amíg el lehet hárítani és el lehet kerülni nem csodás eszközökkel való igazolását. És Szent Ágostonnal értek egyet, aki szerint ajánlatosabb kételyre hajlani, mint bizonyosságra olyan dolgok esetében, amelyeket nehéz bizonyítani, és amelyekben hinni veszedelmes.24

Néhány éve egy uralkodó herceg országán utaztam át,25 aki irántam való jóindulatból, és hogy hitetlenségemet eloszlassa, kegyeskedett tulajdon jelenlétében egy különálló helyen megmutatni nekem tíz vagy tizenkét ilyen fogva tartott személyt, köztük egy öregasszonyt, aki valóban olyan rút és torz volt, mint egy boszorkány, és régóta nagy hírnévnek örvendett e mesterségben. Láttam bizonyítékokat és önkéntes tanúvallomásokat, meg valami érzéketlen jegyet26 is azon a nyomorult öregasszonyon; kérdeztem és faggattam tetszésem szerint, a lehető legjózanabb figyelmet tanúsítva; és nem vagyok olyan ember, aki könnyen hagyja, hogy az előítéletek gúzsba kössék. Végül jó lelkiismerettel inkább helleborust itattam volna vele, mint büröklevet,27 „Captisque res magis mentibus, quam consceleratis similis visa."28 Az igazságszolgáltatás saját ellenszereit alkalmazza az ilyen betegségekre.

Ami azokat az ellenvetéseket és érveket illeti, amelyeket derék emberek szegeztek szembe velem ott és másutt is, nem hallottam olyant, amelyik talált volna és amelyiknek ne lehetett volna mindig valamely más megoldása, mint az ő következtetésük. Való igaz, hogy a tapasztalaton és tényeken alapuló bizonyítékokat és érveket nem bogozgatom; nincs is végük, amelyet megragadhatnék: gyakran átvágom őket, mint Nagy Sándor azt a csomót. Végtére is igen nagy árat szabunk feltevéseinknek, ha egy embert elevenen megégetünk miattuk. Különféle példákat mesélnek, így Prestantius az apjáról, hogy a legmélyebb alvásnál is mélyebb álomban és bódulatban kancának képzelte magát, és hogy a katonák málhahordónak használják. És az is volt, aminek képzelte magát.29 Ha a boszorká-nyok is ilyen kézzelfoghatóan álmodnak, ha álmaink hasonlóképpen testet ölthetnek néha, akkor sem hiszem, hogy akaratunkat bíróság elé kellene idézni ezért.

Úgy mondom ezt, mint aki nem királyok bírája és tanácsadója, és távolról sem tartja magát méltónak ilyesmire, hanem csak egyszerű közember, aki arra született és rendeltetett, hogy szavaival és tetteivel a közfelfogásnak engedelmeskedjen. Aki képzelgéseimet faluja leghitványabb törvényének, vélekedésének vagy szokásának megítélésekor számításba venné, sokat ártana magának, és még inkább nekem. Mert arra nézve, amit mondok, nem szavatolok egyéb bizonyosságot, mint hogy éppen ez kavargott tétován a fejemben.30 Minden, amit mondok, jelentés csupán, és semmi sem kijelentés. „Nec me pudet, ut istos fateri nescire quod nesciam."31 Nem beszélnék ilyen merészen, ha hitelt kellene adni annak, amit mondok; és megtörtént, hogy így válaszoltam egy nagyúrnak, aki intelmeim élességét és ajzottságát vetette szememre: „Érezvén, hogy elszánta és elkötelezte magát az egyik irányban, a lehető legnagyobb gonddal tárom Ön elé a másikat, nem azért, hogy kényszerítsem, hanem hogy megvilágítsam ítéletét. Isten látja az Ön szívét, és segíti választásában." Nem vagyok annyira elbizakodott, hogy azt kívánjam, egyedül az én vélekedéseim döntsenek ekkora jelentőségű ügyben, szerencsém nem ruházta fel őket ilyen hatalmas és magasztos következményekkel. Bizonyos, hogy nem csupán számos olyan tulajdonságom, hanem számos olyan vélekedésem is van, amelyektől szívesen elvenném fiam kedvét, ha volna. Miért is ne, ha a legigazabbak, annyira vad összetételűek lévén, nem mindig a legkényelmesebbek!

Ide tartozik vagy sem, mindegy, egy Itáliában elterjedt közmondás szerint nem ismeri Venus tökéletes édességét, aki még nem hált sántával. A véletlen vagy egy különös eset adta valamikor a nép szájába ezt a mondást; és férfira ugyanúgy mondják, mint nőre. Mert az amazonok királynője is azt felelte egy szkítának, aki szerelmeskedésre biztatta: arista coloV oijei - egy sánta jobban csinálja.32 Abban a női köztársaságban, hogy uralmukat lehetetlenné tegyék, gyermekkorukban megnyomorították a férfiak karját, lábát és minden olyan tagját, mely fölényüket biztosíthatta volna, és csak arra használták őket, amire errefelé mi használjuk az asszonyokat. Én azt mondtam volna, hogy a sánta nők riszáló mozgása ad újfajta élvezetet a dolognak és okoz különös édességet annak, aki megpróbálja, de nemrég megtudtam, hogy már a régi filozófia döntött ebben a kérdésben;33 azt mondja, a sánták lába és combja fogyatékos volta miatt nem kap elegendő táplálékot, és emiatt megesik, hogy a fentebb elhelyezkedő nemi részek teltebbek, jobban tápláltak és erőteljesebbek lesznek. Vagy pedig e hiba akadályozza a testmozgást, tehát akiket érint, kevesebb erőt fecsérelnek erre, és teljesebben szentelhetik magukat Venus játékának. Ugyanez az oka annak, hogy a görögök a szövőnőket vérmesebbnek tartották más asszonyoknál: az ülő foglalatosság miatt, mely kevés testmozgással jár. Mire ne találhatnánk érvet ezen az áron? Az utóbbiakról azt is mondhatnám, hogy a munkájukkal járó rázkódások így, ülő helyzetben, ingerlik és biztatják őket, akárcsak a hölgyeket kocsijuk rázkódása és ringása.

Nem azt bizonyítják-e ezek a példák, amivel kezdtem: hogy okoskodásaink gyakran megelőlegezik a tényt, és olyan végtelenül kiterjesztik illetékességüket, hogy akár a semmisség és a nemlét megítélésére is alkalmazhatók? Túl leleményességünk hajlékonyságán, amellyel a legkülönfélébb ábrándokhoz érveket kohol, képzeletünk hasonló könnyedséggel kerül a hamisság hatása alá igen léha látszatok alapján. Hiszen egyedül e mondás régi és közkeletű használatának tekintélye arra késztetett valaha, hogy elhiggyem, több gyönyört kaphatok egy nőtől, ha nem egyenes a járása, és kellemei között tartottam ezt számon.

Torquato Tasso Franciaországot Itáliával összehasonlítva azt mondja, megfigyelte, hogy a mi lábunk vékonyabb, mint az itáliai nemesembereké, és ezt annak tulajdonítja, hogy folyton lóháton ülünk;34 ugyanebből Suetonius homlokegyenest ellenkező következtetést von le: mert szerinte Germanicus, éppen ellenkezőleg, ezzel vastagította meg a lábát.35 Semmi nem hajlékonyabb és tévelygőbb értelmünknél: olyan, mint Theramenész minden lábra illő cipője.36 Éppen olyan kétértelmű és tarkabarka, amennyire tárgyai kétértelműek és tarkabarkák. „Adj egy ezüstdrachmát", mondta egy cinikus filozófus Antigonosznak. „Az nem királyhoz illő adomány." - „Akkor adj egy talentumot." - „Az nem cinikushoz illő adomány."37

Seu plures calor ille vias et caeca relaxat

Spiramenta, novas veniat qua succus in herbas;

Seu durat magis et venas astrinigit hiantes,

Ne tenues pluviae, rapidive potentia solis

Acrior, aut Boreae penetrabile frigus adurat.38

 

„Ogli medaglia ha il auo riverso."39 Ezért mondta régen Klitomakhosz, hogy Karneadész Herkules műveit is túlszárnyalta, mikor megfosztotta az embereket az egyetértéstől, vagyis a vélekedéstől és a merész ítélkezéstől.40 Karneadészt nézetem szerint az olyanok arcátlansága és mértéktelen elbizakodottsága késztette ilyen erőteljes képzelgésre, akik hivatásukká tették a tudást. Aiszóposzt két másik rabszolgával együtt árulták. A vevő megkérdezte az elsőt, mihez ért; amaz, hogy becsessé tegye magát, hetet-havat összehordott, hogy ezt is tudja, meg azt is; a második ugyanennyit, vagy még többet tulajdonított magának; amikor Aiszóposz került sorra, és tőle is megkérdezték, mihez ért, ezt felelte: „Semmihez, mert ezek már mindent elvettek előlem: mindent tudnak."41 Ez történt a filozófia iskolájában: azok dölyfössége miatt, akik az emberi szellemet mindenre képesnek tartják, mások bosszúsan és vetélkedve úgy vélekednek, hogy semmire sem képes. Emezek éppen olyan szélsőségig viszik a tudatlanságot, mint amazok a tudományt. Csak hogy le ne tagadhassuk, mennyire mértéktelen az ember mindenben, és mennyire csak a szükség szab neki határt, meg az, hogy nincs ereje továbbmenni.

CSORDÁS GÁBOR fordítása

 

 

^{1 Vö. Esszék: III. 10. 35. j.}

^{2 Vö. Suetonius: A caesarok élete, Bp., Európa, 1984. Az isteni Augustus 31.}

^{3 Lásd Plutarkhosz: Demandes des choses Romaines, 24. kérdés, 269d. (Montaigne Plutarkhosz kisebb műveinek Jacques Amyot Les Oeuvres morales et meslées címen 1572-ben kiadott fordítását használta.)}

^{4 Persius: „Szatírák", V. 20, in Persius és Iuvenalis: Szatírák, Bp., Európa, 1977: „csak a füst súlyát gyarapítsam", ford. Muraközy Gyula.}

^{5 Cicero: „Lucullus", XXI. 68, in: Antik szkepticizmus, Bp., Atlantisz, 1998. 93-170: „A hamis képzetek ugyanis olyannyira határosak az igazakkal, […] hogy a bölcsnek nem szabad ilyen meredek területre merészkednie." Ford. Kendeffy Gábor.}

^{6 Titus Livius: A római nép története a város alapításától, Bp., Európa, 1982. XXVIII. 24: „aminek súlyosságát a híresztelés még fel is nagyította", ford. Muraközy Gyula.}

^{7 Lásd Seneca: „Erkölcsi levelek", in: Seneca prózai művei I. Bp., Szenzár, 2002,. LXXXI. 29.}

^{8 Cicero: A jóslásról, Szeged, Belvedere Meridionale, 2001. II. 39: „Mintha bizony lenne bármi annyira általános, mint a teljes tudatlanság", ford. Hoffmann Zsuzsanna.}

^{9 Augustinus: Isten városáról, (I-X. könyv), Bp./Pécs, Dunántúl, 1942/1943. VI. 10: „az esztelenkedők serege a józanságuk bizonysága", ford. Dr. Földváry Antal.}

^{10 Nemours hercege, Savoyai Lajos unokaöccse, aki 1585-ben halt meg köszvényben.}

^{11 Seneca: Erkölcsi levelek, CXVIII. 7: „csodálja a bizonyos távolságból hamisan csillogó dolgokat", ford. Sárosi Gyula.}

^{12 Quintus Curtius Rufus: A makedón Nagy Sándor története, Bp., Európa, 1967. IX. 2. (251. old.): „A szóbeszéd sohasem fest valódi képet", ford. Kárpáty Csilla.}

^{13 Lásd Cicero: Lucullus, XLVII. 146. Ford. Kendeffy Gábor.}

^{14 Platón: „Theaitétosz", 155d, in: Platón összes művei I-III., Bp., Európa, 1984.}

^{15 A hamis Martin Guerre esetéről van szó, lásd Coras (1513-1572): Arrest mémorable du parlement de Toulouse…, 1561.}

^{16 Coras varázslattal magyarázta az ügy furcsaságait.}

^{17 Lásd többek közt Aulus Gellius: Attikai éjszakák, Bp., Franklin, 1905. (XII. 7) 140; Valerius Maximus: Factorum et dictorum memorabilium libri novem, VIII. 1.}

^{18 Jean Bodin Démonomanie des sorciers (1586) című művében a boszorkányság létezése mellett foglal állást.}

^{19 Bodin a Szentírásra támaszkodva bizonyítja a boszorkányság létezését.}

^{20 Ismeretlen forrás: „Az emberek jobban hisznek annak, amit nem értenek."}

^{21 Tacitus: „Korunk története", in: Tacitus összes művei, Bp., Magyar Helikon, 1970. I. 22: „az emberi természettől sugallt vágyában, amely szívesebben hiszi a homályos dolgokat", ford. Borzsák István.}

^{22 Célzás Bodin erőszakos stílusára.}

^{23 Cicero: Lucullus, XXVII. 86: „nyugodtan gondolják így, csak ne állítsák!" Ford. Kendeffy Gábor.}

^{24 Lásd Augustinus: Isten Városáról, Pest, 1859-1861. XI. 18.}

^{25 Talán Lotharingiai IV. Károly. Montaigne 1580-ban utazott át Lotharingián.}

^{26 Az ún. boszorkányjegyet.}

^{27 A büröklevet a görögök halálos ítéletek végrehajtására használták; a helleborust (hunyorfőzetet) a középkorban elmebetegek lecsillapítására.}

^{28 Titus Livius: A római nép története, VIII. 18: „inkább elmezavarral, mint elvetemült gonoszsággal magyarázták", ford. Muraközy Gyula.}

^{29 Lásd Augustinus: Isten városáról, XVIII. 18.}

^{30 Vö. Esszék, II. 10. 94.}

^{31 Cicero: „Tusculánáinak első könyve. A halál megvetéséről", 25. 60. in: Debreceni felsőbb leányiskola, 1913-14 értesítő, 5-45: „s én nem is szégyenlem, mint ők, bevallani, hogy nem tudom, amit nem tudok", ford. Rábold Gusztáv.}

^{32 Theokritosz szkoliónja, Idylles, IV. 5. 62; idézi Erasmus, Adages, II. 9. 49.}

^{33 Lásd Arisztotelész: Problemata, X. 26.}

^{34 Lásd Rime e prose, Ferrara, 1585. 11.}

^{35 Suetonius: A caesarok élete, Caligula 3.}

^{36 Athéni szónok, akit így neveztek, mert minden mellett tudott érvelni; lásd Erasmus: Adages, I. 1. 94.}

^{37 Lásd Plutarkhosz: De la mauvaise honte, VI.}

^{38 Vergilius: „Georgica", I. 89-93, in: Vergilius összes művei, Bp., Európa, 1984: „szűk repedéseit és ereit, melyeken leszivárog / mind ama zsenge növényhez a nedv, tágítja ilyenkor, / vagy fordítva, nyitott lyukain tömörít a zsarátnok: / csöndes zápor, erős napfény ne hatoljon a mélybe, / s jégszigonyát ne hasítsa belé Boreás se gorombán." Ford. Lakatos István.}

^{39 Minden éremnek van másik oldala - olasz közmondás.}

^{40 Lásd Cicero: Lucullus, XXXIV. 108.}

^{41 Lásd Maximus Planudes Aiszóposz-életrajzát, amelyet akkoriban gyakran nyomtattak együtt a mesékkel.}