Kovács Árpád kötete olyan vállalkozás, melyre ritkán találhatunk példát a magyar irodalomtudományban. Ha az utóbbi évtizedek hazai elméleti termését megnézzük, a leggyakoribb tendencia az, hogy teoretikusaink általában valamilyen nyugati irányzatot próbálnak behozni, ismertetni és a hazai viszonyok között alkalmazni. Kovács azonban e könyvében – amellett, hogy leginkább az orosz elméleti iskolák bizonyos nézeteit interpretálja és gondolja tovább – kísérletet tesz egy eredeti, rendszeres irodalomelmélet megalapozására, kifejtésére, valamint elméletének illusztrálására konkrét példákon keresztül. Persze, aki egy kicsit is ismeri a szerző munkásságát, nem kell, hogy meglepődjék, ugyanis a Kovács-féle elméleti irányzat (mely lassan iskolává növi ki magát) az utóbbi években több jelentős kiadvánnyal is jelentkezett: ilyen például A szótól a szövegig és tovább című kötet (szerk. Kovács Árpád és Nagy István, Argumentum, Budapest, 1999) vagy a Helikon 1999/1–2-es száma, s ez a most napvilágot látott könyv a szerző hosszabb-rövidebb, korábban már magyarul és idegen nyelven publikált írásaiban kifejtett elméleti nézetei rendszerezésének, összefoglalásának tekinthető.

A szerző saját elméleti irányzatának a diszkurzív poétika nevet adta, mely fogalom mindkét tagját a hagyományostól, mostanában bevettől eltérő értelemben használja, pontosabban visszavezeti azok eredeti jelentésére. Így a poétika nem csupán költészettant vagy irodalomelméletet jelent, hanem a poesis eredeti értelmében alkotást, cselekvést; a diskurzus és a diszkurzivitás pedig – a manapság általánosan használt, foucault-i konnotációjával ellentétben – ismét csak a dis-currit (szóródik, kiterjed, áttér – 100. o.) alapértelmében véve a szövegképzésre, a jeleken belüli és az egyes szövegegységek közötti kapcsolatra utal. Vagyis a diszkurzív poétika – kissé leegyszerűsítve – olyan szövegfelfogást jelöl, mely a textus cselekvő létrehozásának, a jelek közti kapcsolatrendszerek (ön)értelmező megteremtésének módozatait kutatja.

A könyv első fejezetében Kovács azt az elméleti hagyományt vázolja fel, melyre alapozva saját filológiáját kidolgozza. A szerző Vico bölcseletét, Fichte cselekvéselméletét, illetve Humboldt nyelvfilozófiáját és antropológiáját elemezve jut el a 19. századi orosz gondolkodóhoz, Alekszandr Potebnyához. Az ő nyelvfelfogására támaszkodva egyfelől megpróbálja feltárni annak 20. századi hatástörténetét, mely közvetlenül a formalizmusban, Bahtyin, Lotman és Toporov posztstrukturalizmusában, közvetve pedig (a közös előd, Humboldt révén) Benveniste nyelvészetében, valamint Ricoeur metafora- és elbeszéléselméletében mutatható ki. Másfelől Kovács a hum-boldti–potebnyai nyelvkoncepciót tekinti annak a releváns nyelvelméletnek, melynek talaján egy átfogó poétikai rendszer kidolgozható. Potebnya Humboldt nyomán a nyelv alapegységét és működésének lényegét a szóban, pontosabban a szóban és a szón keresztül lezajló nyelvi cselekvésben vélte tetten érni. A szerző – első pillantásra talán meglepő és a mai tudományos “divatokkal” szemben álló módon – a saussure-i jelkoncepcióval, a kétosztatú jelfogalommal és a jelölő-jelölt közötti önkényes kapcsolat elvével szembeszállva Potebnya háromosztatú jel- és szókoncepciójához tér vissza, amennyiben a jelölőn és a jelöltön túl egy harmadik elemet, a szó belső formáját, etymonját is elsőrendűnek tekinti, ugyanis ennek révén kapcsolódik a szó korábbi szavakhoz, a (nyelv)történeti hagyományhoz. Vagyis a jelölő és a jelölt összefüggése egyfelől önkényes, amennyiben a konkrét dolog és a hangcsoport között konvencionális kapcsolat van, másfelől azonban – a szó belső formája révén – motivált, amennyiben kapcsolódik egy vagy több korábbi szóhoz és annak jelöleteihez. A szóképzés mindig metaforikus aktus is: az új, képzett szó belső formájában eredeti jelentését is megőrzi, bár a hétköznapi nyelv hajlamos arra, hogy e jelentéstöbbletet elfelejtse, figyelmen kívül hagyja, a szót puszta jelölőformájára redukálja. Mint Kovács szemléletes példája mutatja, a szóképzés során az eredeti szemantika formai jegyként él tovább: “Úgy, mint a dér jelentő a deres szó jelentőjében, ahol a fagy, a lehűlés megmerevítő hatását, egy cselekvésjegyét jelölő hangidom kerül felhasználásra egy másik – a fagy és a hideg tulajdonságaival nem rendelkező – dolog jelének megalkotásához, a kimerevítésre alkalmazott (merev) fapadot mint egészet nevezve meg ezáltal.” (49. o.) Kovács szerint a művészi szöveg újramozgósítja a nyelv ezen energiáját, mivel egyrészt (újra) jelentőssé és jelentővé teszi a szó szintjén végbement metaforizációt, másrészt pedig a teljes szöveg szintjén redisztribúció megy végbe: a szavak belső formai, hangalaki ismétlődései kapcsolatba lépnek a szöveg magasabb egységeivel, témáival, motívumaival, s ez az oda-vissza hatás hozza létre a szöveg értelmét, melyben nem csak a korábbi etimológiai jelentések, belső formák, metaforák válnak újra élővé, hanem reszemantizáció is végbemegy, azaz bizonyos ismétlődések, hangalaki azonosságok révén más szó- és szövegegységek is kapcsolatba léphetnek egymással, együtt képezhetnek jelentést. Ahogy a könyv egyik rövid elemzése mutatja, Kosztolányi Édes Annájának nevében ott van a mű lényegi története és a főszereplő sorsa is, hiszen az Anna eredeti héber jelentése (bájos, kedves) kapcsolatot képez vezetéknevével, valamint a “manna” fogalmával (a regény egyik jelenetében éppen Vizyné említi az Anna–manna szavak összefüggését). A manna mint az újszövetségi eucharisztia előképe Annát a krisztusi áldozattal köti össze, vagyis, mint Kovács elemzése rávilágít, Édes Anna sorsa és a regény szimbolikus szférája már a szavak szintjén megmutatkozik, pontosabban a műben a szavak hangalaki ismétlődései kapcsolatba lépnek a magasabb szintű szövegegységekkel (56–57. o.).

Ebből a nyelv- és szövegelméletből kiindulva dolgozza ki Kovács Árpád az úgynevezett személyes elbeszélés teóriáját, mely arra a szövegcsoportra irányul, ahol az alany azáltal jut el az önmegértésig, hogy megalkotja saját nyelvét, illetve saját történetét, vagyis a mű szereplője saját történetének megképzésére alkalmas nyelvre tesz szert, így önmagát is mint elbeszélő és önértelmező lényt hozza létre. Itt a szerző tulajdonképpen két elméleti hagyomány szintetizálására törekszik: a humboldti-potebnyai szóelmélet (és annak későbbi, narratológia fejleményei: elsősorban Olga Frejdenber narráció- és Bahtyin regényelmélete), valamint Paul Ricoeur narratív identitás-elméletének összekapcsolására. E két, látszólag különálló teoretikus vonal több ponton is összekapcsolható: az egyik ilyen kereszteződési pont a metafora, valamint a metaforizáció és a narrativizáció közötti kapcsolat (itt elég, ha Ricoeur két meghatározó munkájára, a La metaphore vive-re és a Temps et récit-re gondolunk), a másik pedig a művészi szöveg korábban említett redisztributív aktusa: vagyis a személyes elbeszélésben az alany, miközben saját nyelvet és történetet alkot, újramozgósítja a nyelv alapvető jelképzési energiáját.

A kötet rendkívül alapos és imponáló elemzései, ha jól értelmezem, egyfajta irodalomtörténeti perszonalizálódási tendenciát is igyekeznek kimutatni: Kovács először három Puskin-vers (A próféta, A cigányok és a Rézlovas) nagyon erőteljes szövegközeli vizsgálatával a versnyelvben megmutatkozó elbeszélt énre, sőt a Rézlovasban a személyes történet és a történelem összefonódására (illetve az ezen keresztüli önmegértésre) helyezi a hangsúlyt. Ezután egy Gogol-novellának (A köpönyeg) és Dosztojevszkij nagyregényének, A Karamazov testvéreknek az elemzése következik. Az utóbbi különösen érdekes lehet, ugyanis Kovács itt Dosztojevszkij intertextuális módszerét vizsgálja, azt, hogy a Karamazovok bizonyos jelenetei (A nagy inkvizítor, valamint Aljosa álma) hogyan kapcsolódnak bibliai pretextusaikhoz (Krisztus megkísértéséhez, a kánai menyegzőhöz, illetve az egész regény egyik legfontosabb bibliai intertextusához: Jób könyvéhez), hogy emeli be a regény saját szövegébe az előszövegeket, ezáltal miként szüli újjá a korábbi műfajt, s a textusok, a történetek kereszteződése hogyan viszonyul a szereplők önmegértéséhez.

A szövegelemzéseknek azon túl, hogy a szerző elméletének működésmódját szemléltetik és bizonyítják, mint említettem, irodalomtörténeti tétjük is van: egyfajta regényfejlődési tendencia látszik felvázolódni, a regény perszonalizálódásának folyamata, vagyis hogy a regény mint műfaj egyre inkább a személyes elbeszélést, a szereplő önmegértési és történetalkotási aktusát teszi fő témájává és történetképző elvévé (ha jól értem, Kovács szerint e perszonalitás tulajdonképpen a regény mint műfaj egyik legmeghatározóbb összetevője is). E vonulat legfőbb állomásai a szerző szerint Augustinus, Cervantes, Montaigne, Gogol, Dosztojevszkij fő művei és a 20. században a prousti regényfolyam lennének. Kovács Árpád a regényelmélet és a filozófiai antropológia felől is igyekszik alátámasztani e tendencia létjogosultságát: elsősorban Hamvas Béla regényteóriai fragmentumát, Bahtyin műveit és Max Scheler fenomenológiai antropológiáját felhasználva igyekszik rávilágítani a regény mint vallomás és mint diszkurzív, személyes értelemképzési módozat szerepére. Bár arról sajnos a kötetből nem igazán kapunk képet, hogy mi jellemzi a személyes elbeszélést a 20. században, mennyire épít a korábbi hagyományra vagy tér attól el (ha jól sejtem, a mai irodalomban például Esterházy utóbbi két nagyregénye illeszthető e tendenciába), de ez nem róható fel szerzőjének, hiszen a könyv nem irodalomtörténeti, inkább teoretikus céllal íródott, s a benne kifejtett vázlatos regénytörténeti vonal minden bizonnyal további pontosításokra, kiegészítésekre szorul, és nem utolsósorban kutatásokra ösztönöz. E vizsgálódások éppen a szerzőhöz kapcsolódó hazai irodalomelméleti iskolában már folynak, ezt jelzi egy pár éve, Szó, elbeszélés, metafora címmel megjelent tanulmánykötet (szerk. Horváth Kornélia és Szitár Katalin. Kijárat Kiadó, Budapest, 2003.).

A kötet utolsó fejezetében Kovács a harmadik műnem, a dráma elemzésében is megpróbálja a diszkurzív poétika eredményeit alkalmazni. Érzésem szerint e rész (amellett, hogy Csehov Ványa bácsijának invenciózus elemzését olvashatjuk itt) kissé talán rövidebb és vázlatosabb a kelleténél: azt mindenképp érzékelteti, hogy a szerző metodológiája itt is felhasználható, ám a drámafejlődési tendenciákról, a csehovi drámának a tradícióval való összefüggéseiről szűkebb képet kapunk, mint a vers-, illetve prózafejezetek esetében (ennek oka lehet az is, hogy e fejezet eredetileg alkalmi írásként született, a szerző egy fordításelméleti doktori disszertációról készített bírálatát illesztette kötetébe).

Kovács Árpád könyve, bár nem könnyű és nem is igazán olvasóbarát olvasmány, rendkívül sűrű, összetett szöveg (ezt, azt hiszem – sajnos –, recenzióm is érzékelteti, hiszen e több mint háromszáz oldalas, nagy elméleti és irodalmi apparátust felvonultató munka rövid ismertetése óhatatlanul csak nagyon vázlatosra sikeredhetett), ám véleményem szerint fontos mű a hazai irodalomtudományban, hiszen jól mutatja, hogy nem feltétlenül csak a nyugati tendenciák létjogosultak, a dekonstrukción és a kritikai kultúrakutatáson kívül (és azoknak sok tekintetben ellentmondva) is lehetséges ma releváns, működő irodalomelméletet létrehozni. Azt majd a kötet és a Kovács Árpád-féle iskola hosszabb hatástörténete mutatja meg, hogy mennyire fogékony a hazai szakma egy ilyen, sok szempontból a mai intellektuális divatokkal szemben álló irodalomtudományos irányzatra. Mint egy helyütt maga a szerző írja, az elemzések relevanciáját az olvasónak kell megítélni, újabb és újabb interpretációk segítségével. “Ennek ugyancsak van tétje – állítja Kovács –, mert diszciplínánk számára is fontos kérdést foglal magában. Nevezetesen: hogyan szólaltatható meg majd ezen a nyelven az irodalomtudományos diszkurzus.” (218. o.) Úgy gondolom, mindenképp jót tehet a hazai (irodalom)tudománynak, ha az elemzések és Kovács elmélete széles körű visszhangra találnak, s a szakma saját nyelvének megszólaltatásakor a diszkurzív poétika teóriáját is figyelembe veszi: akár ha egyetért, akár ha reflektál rá, vagy vitát kezdeményez vele. Hogy melyik történik majd meg, vagy melyik lesz túlsúlyban, azt nem e rövid ismertetés feladata megjósolni, de kíváncsian várom, hogy az irányzat milyen további szövegekkel jelentkezik, milyen irányokba viszi tovább kutatásait, és a többi hazai iskola mily módon reflektál ezekre a munkákra.