A Halottak apja – Györe Balázs előző és eddigi legjobb prózája – az író apjáról, pontosabban apjához való viszonyáról szólt. Drámai erővel, egyszerre kivételes árnyaltsággal és tömörséggel, az átlagos fiúi érzésnél intenzívebb szenvedéllyel, kegyetlenül őszinte dosztojevszkiji ambivalenciával. Györe új könyve, az Apám barátja a Halottak apjának legalább olyan szerves folytatása, mint a Harmonia caelestisnek a Javított kiadás. Ám az elsőnek említett – mellesleg Györétől is egy-két részt “magába építő” – Esterházy-könyv nem egyszerűen a szerző apjáról szól, annál jóval komplexebb, sokrétegűbb; folytatása viszont egy kínos és meglepő titok hirtelen lelepleződése folytán kizárólag róla. Györénél fordított a helyzet: az új könyv ugyan egy új címszereplőt hoz be a képbe – az apa-képbe –, a lényegén viszont egyáltalán nem változtat; legfeljebb árnyalja azt. Az apa fél évszázados, legközelebbi – mellékesen egy-kétszer már az előző könyvben is említett – barátjáról az első fejezetekben megtudottak csak annyiban érdekesek, hogy kiderül: az igazi főhősnek, az apának családtagjain kívül is volt felnőttkori eleven emberi kapcsolata (sőt! ez egy jó ideig őt nagyon is az élethez kötő – közös nyaralásokban, kirándulásokban, kölcsönös látogatásokban megnyilvánuló – kapcsolat volt); másfelől viszont kiderül az is, hogy még barátja előtt sem nyílt meg, “vele sem osztotta meg titkait” a zárkózott férfi, akinek – a zárómondat szerint – egyetlen valódi “elrejtett Barátja volt. A neve: Titok”.

Miután az elbeszélés első felében jónéhány élettényt, körülményt, apró eseményt megtudunk a hős hús-vér barátjáról, a nagykabátos Berecz Lajosról, az írás egy másik barát, talán a valódi mester, a főkönyvtáros és műfordító Trócsányi György megidézésén, a vele folytatott, magas szellemi igényű levelezés dokumentálásán keresztül szinte kizárólagosan az apa személyéhez kanyarodik vissza. És ekképp válik ténylegesen szerves folytatásává az előző könyvnek, intenzitását tekintve és az írót az apjához fűző viszony továbbgondolásában is. Az új könyv lényegét jelentő poláris feszültséget emblematikusan fejezi ki a cím – Apám barátja – és a hátsó borítón olvasható egyetlen kategorikus mondat – “Apámnak nem volt senkije” – közötti mellbevágó logikai ellentmondás. A két kemény borítólap között ugyanis rengeteg dokumentum, emlék, baráti tanúságtétel, családi viszonylat, naplóidézet elevenít meg egy olyan férfit, akinek sorsszerű lételeme a zárkózottság, a magány, utolsó húsz, beteg évében – saját szavaival – egyenesen az “élőhalottság”.

A kisregény minden alakja, helyszíne, eseménye – egy korábbi Györe-könyv címét idézve – nyilvánvalóan “a valóságban is létezik”. A szerző nem csak a tárgyát, hanem a megírásnak is szinte minden pillanatát hajónaplószerű precizitással dokumentálja. Én sem úgy írok hőseiről, mint fikciós regényhősökről szokás, hanem úgy, mint egy dokumentumregény alakjairól. Nyilvánvalóan azért, mert ez a Györe-próza – az előzőkhöz hasonlóan – dokumentumregény is. De persze nem csak az: a személyes érzékenység, a benne feltett kérdések, az elbeszéltekhez fűzött reflexió eredetisége, a stílus igazi szépirodalommá emeli.

Györe két írói példaképe, Ottlik és Kerouac közül ezúttal az utóbbi hatása tűnik fontosabbnak. Nem stiláris hatásról van szó; a szikár, rövidmondatos, puzzle-szerű, önkontrollált nyelv és szerkesztésmód a kerouaci áramló, “spontán próza” szöges ellenté-te. Szemléletbeli hatást érezni: amint az író közli mindjárt könyve elején, az Apám barátja: “barátságért elmondott történet”, és ez “Kerouac egyik (kedvelt) meghatározása az irodalomra”: “a valóság vallásos tiszteletére tanítás”. Györe egyszemélyes lírai realizmusa a megtörtént, leírható, kézzelfogható, valódi tények elsődlegességén alapszik: “Az én alapanyagom a valóság” – írja. “Ehhez keresek szavakat, mint anyám gombokat”, hogy felvarrja azokat “apám barátjának a kabátjára”. De hogy realizmusa lírai realizmus, tanúsítja azonnali önkorrekciója is: “Nem. Én az érzéseimhez keresem a szavakat. Szavakat, amiket fel tudok varrni, cérnával és tűvel, keservesen, a saját kezemmel, és sohasem géppel.” Igazat pedig annyira ír, amennyire a legmélyebb értelemben személyes, transzparens konfigurációkat varr a valóság és érzései kabátjára. Apja általa idézett szavai szellemében, melyek szerint “tapasztaltam, ha egészen mélyen, álcázás nélkül beszélek magamról, ez másokat is érdekel... és még inkább, ha a nagy mestereket is megidézem tanúként”.

Mert e könyv hőse, Györe Pál, miközben a világ felé kényszerűen és kényszeresen álcázta magát és rejtőzködött még szerettei előtt is, befelé és felfelé transzparens, mélyen gondolkodó és pontosan, plasztikusan fogalmazó, folyton “önmagát kérdező” ember volt. “Titkos és titokban író és gondolkodó”, a szellemi-lelki titkoknak – kiemelten a titkok hangmestere, Bartók zenéjének – rajongó kutatója, akinek e könyvben is közölt eszmefuttatásai, esszérészletei, levelei, feljegyzései alapján a jó szemű Trócsányi valamikor nem alaptalanul gondolhatta, hogy “ő lesz a magyar Ortega y Gasset”. Akit Havasréti József most megjelent, Alternatív regiszterek című tanulmánykötetében szintén nem alaptalanul sorol a “hazai spirituális tradícióhoz”. Györe Balázs ebben a könyvében – olykor kritikus kommentátorként, de – végképp felhelyezi Györe Pált a 20. század második felének magyarországi ezoterikus-egzisztenciális szellemi térképére, a pesti Trócsányi György és Szilágyi Ernő, a pécsi Rajnai László és más “elfelejtett emberek” mellé. Azok közé, akik zárkózott lelki alkatuk és a kivételesen súlyos történelmi körülmények összjátékaként csak töredezett, asztalfióknak készült, visszhang nélküli életművet alkothattak. Györe Balázs nem engedhetett a hőséből felé sugárzó elvárásnak, hogy ő, a fia teljesítse be annak félig megvalósult szellemi ambícióit. Ő csak a saját belső parancsának engedelmeskedhetett, amelyik költemények és regények írására ösztökéli. Apjával harcoló, annak szellemi örökségét a maga módján mégis folytató újabb regénye, az Apám barátja épp ezáltal lesz a valóságra varrt igaz szavakból összeálló, hiteles munka.

(Kalligram, Pozsony, 2006, 104 oldal, 1700 Ft)