“Húzni kell egy vonalat… húzni kell egy vonalat és kész. Onnantól el van felejtve minden.” Ez az anyai jó tanács olvasható Tóth Krisztina tizenöt elbeszélést tartalmazó kötete legutolsó oldalainak egyikén, válaszul az én-elbeszélő felismerésére, hogy évtizedek múltán is képtelen átértékelni és elfelejteni mindazt, “ami valaha megsebzett” (182). Az idézett szöveghely talán az egyetlen a könyvben, ahol általában véve esik szó vonalakról – másutt útvonallal, vérvonallal, bikinivonallal, záróvonallal, törésvonallal (és még sok-sok más speciális vonallal) találkozunk. Ezek a vonalak – azon kívül, hogy időnként az elbeszélések vezérmotívumaként szolgálnak – mindenekelőtt a kötet szerkezetében töltenek be fontos szerepet: az elbeszélések egymáshoz kapcsolódását biztosítják, úgy, hogy mindig megjelennek az alcímben (rendszerint egy-egy szóösszetétel egyik tagjaként).

Persze a “vonalas” alcímek önmagukban még csak igen külsőleges összetartozást tudnak biztosítani a kötet darabjainak. Ami ezeket az elbeszéléseket összetartja (és talán épp itt lehet segítségünkre a fenti idézet), az a múltfelidézés, az emlékezés és a vallomásosság fontos szerepe. Tóth Krisztina történetei rendszerint egy-egy anonim én-elbeszélővel dolgoznak, akik (talán az Éjszakai állatkert antológiában már megjelent Take five, valamint a Hideg padló kivételével, melyek Párizsban, illetve Japánban játszódnak) indigókékbe csomagolt füzeteknek és könyveknek, mágneses tolltartóknak, tízemeletes panelházaknak, nagyábécéknek, fürdőszobai linóleumoknak, lepukkant hétvégi házaknak és ifjúsági szériaszekrényeknek a szocialista magyar múltból felderengő emlékképei között botladozva elevenítenek fel egy-egy történetet saját életükből. Hol a (kikövetkeztethetően) hetvenes évekbeli kisiskoláskorból, hol a középiskolásból, hol pedig a nyolc-vanas évek végére eső (Kádár János lemondásával egyidejű) egyetemista, majd pedig a felnőtt évekből.

És hogy kik ezeknek a történeteknek a narrátorai? A kötet szerkezete első látásra nem sugallja egy történetek feletti, azonos identitású elbeszélőnek a megalkothatóságát: az én-elbeszélők anonimek, az egyes elbeszélések (az alcímeket leszámítva) nem létesítenek egymással viszonyt (a szereplők, a helyszínek és idők mindig változnak), nem is reflektálnak egymásra. Az elbeszélések nem olvashatók könnyedén egyetlen elbeszélő élettörténetének darabjaiként azért sem, mivel sorrendjük hangsúlyozottan nem kronologikus (azaz a kötet nem a hetvenes évekkel indul, hogy a nyolcvanas évek jellegzetes helyszínei után a rendszerváltás utáni évekkel záródjék), és a sorrend az emberi életút egyes stációit sem követi (a kisiskoláskortól a felnőttkorig). Mégis, a gyermeki nézőpont mindig következetesen a hetvenes-nyolcvanas évekbeli szocialista Magyarország leírásában érvényesül, míg a felnőttkori én érezhetően már a rendszerváltás idejére (vagy utána) helyeződik. A gyermekből felnőtté válás időkoordinátái tehát teljes harmóniában vannak a kronológiai idő múlásával, ami, mindent egybevetve, mégis egy történetek feletti én-elbeszélő megkonstruálhatóságának irányába mutat – még akkor is, ha a narrátorokat egyénítő jegyek nem ellentmondásmentesek (hol elhanyagolt, zűrös családi hátterű utcagyerekként – Hangyatérkép –, hol amerikai kislányt vendégül látó polgári család tagjaként – Langyos tej – találkozunk velük), azaz nem szintetizálhatóak egyetlen személy alakjába. (Még akkor sem, ha a kötet lapjain így kirajzolódó elbeszélői alakok tér-időbeli meghatározottságai egybeesnek az empirikus szerző életének feltételezhető tér-időbeli meghatározottságaival, és ennek révén a vallomásosságon és az emlékezésen kívül a – poétikailag nyilván többszörösen is transzformált – önéletrajziság érzetét is felkeltik.) Az emlékezés tétjévé így nem egy egyéni, hanem egy kollektív szubjektum (azaz nem egyetlen egyén, hanem egy egész generáció) közös emlékeinek a felidézése válik, különös tekintettel a generáció női tagjaira – a kötet által mozgósított emlékek ugyanis hangsúlyosan női jellegűek, ahogy a (csak egy-egy elbeszélés keretein belül maradéktalanul koherens személyiségű) elbeszélők is mindvégig nők.

Ha közelebbről is szemügyre vesszük az egyes írásokat, feltűnhet, hogy – összhangban a “vonalnak” tulajdonított jelentéssel, mely szerint a vonal meghúzásával mérlegre tehetjük és a negatívumoktól megszabadíthatjuk a múltat – az elbeszélések legtöbbje valamilyen sérelem vagy fájó emlék elmondására (és gyakran elbúcsúztatására) fókuszál. Legszebb példája ennek talán a Hideg padló című történet, mely egy Japánba tett utazásról szól, melynek során a női én-elbeszélő megszabadul egy zátonyra futott szerelmi kapcsolat fájó emlékeitől, a csak egymásnak megvallott legintimebb vágyak írásos dokumentumaitól – tizenkét kis cédulától: “Céltalanul, fáradtan metrózom, a Takebashi állomásnál aztán hirtelen a metró elé pöccintem az egyik összegyűrt cédulát, amit a templomnál elővettem. Gyorsan cselekszem, mint egy öngyilkos: a Sose legyen mással ilyen jó máris eltűnik a begördülő szerelvény alatt.” (117) Vagy: “Délután egy kis buddhista szentély kertjében fölfedezek egy különös, faragott panda-szobrot. A faszobor hátulról üreges, úgy van kivájva, mint egy teknő. A Nyalogasd a köldökömet a panda szájába kerül összesodorva, mint valami cigaretta… A Táncolj nekem végül egy fa odvában landol.” (122) Szerelmi csalódás a témája az Egy boszorka van és a Szeretek táncolni című elbeszéléseknek is; A kastély, A tolltartó, a Langyos tej és a Hangyatérkép pedig gyerekkori sérelmeket, rossz élményeket visznek színre: A kastély egy rémmesébe illő úttörőtáborbeli megbetegedést, A tolltartó két iskolai méltánytalanságot, a Langyos tej egy kiskamasz (női) önérzetén esett sérelmet, a Hangyatérkép által bemutatott családi miliő pedig már önmagában is felér egy borzalommal.

Az elbeszélések persze nem merülnek ki a fájó emlékek mechanikus felsorolásában, bemutatásában. Ezek rendszerint csak egy-egy nukleáris magként, elemi elbeszélői egységként jelennek meg az írásokban, hogy aztán a narratíva magasabb szerkezeti egységeiben valamifajta áttételes, metaforikus jelentésre tegyenek szert. Tóth Krisztina “elbeszélései” ugyanis sosem csak egyetlen narratív szálat mozgatnak: igen jellemző rájuk az epizodikus, az epizódokat egymáshoz laza asszociációs fonállal kötő kompozíció, a felidézett jeleneteket ugródeszkául használó belső elbeszélői reflexiók és a sejtelmes, nyitott, “elvarratlan” befejezés. Szemléletes példája ennek a kötetkezdő Lakatlan ember című írás, mely egyszerre foglalja magába egy haldokló kecskeméti öregemberrel, pót-nagyapával való több évtizedes ismeretségnek az epizódjait, az elbeszélővel egyidős barát halálának hírül vételét, de egy találkozást is egy kukázó budapesti hajléktalannal. “A test a lélek hajléka” mondat (és egyben metafora) segítségével a hajléktalanság összekapcsolódik a halállal az elbeszélő tudatában, aki éppen öregember-barátja halálának fájdalmával küzd, s ez a metafora kíséri végig és szervezi egységgé az elbeszélő tudatában felidéződő jeleneteket, hogy végső soron az epizódok a halál, a születés, az elmúlás jelentésmezejében mozgó belső reflexiók kivetüléseiként, példáiként jelenjenek meg az elbeszélésben. Hasonlóképp erősen metaforikus szerkesztettségű A kerítés, mely hol az apa, hol a kutyája (sejtelmes hasonlóságokkal teli) történetét mutatja be, hogy végül a nagybeteg apa helyett a már lábadozó kutya megmagyarázhatatlan (ám az apa és a kutya közt húzódó hasonlóságok miatt mégsem meglepő) halálával záruljon. De ilyen akár a Fekete hóember is, mely egy panellakótelepi gyerekkor önfeledt mindennapjainak tárgyiasan részletező leírásával indul, hogy aztán az elbeszélés végén megjelenjen a telepközepi salakdomb környezetszennyező anyagából kifaragott fekete hóember mint a panelélet látszólagos boldogságát megmérgező félelmek, szorongások és reális veszélyek szimbóluma.

Mindemellett persze Tóth Krisztina elbeszélései bővelkednek a hetvenes-nyolcvanas évek szocialista Magyarországának terében és idejében jól elhelyezhető, referencializálható tárgyiasságoknak és szokássá merevült emberi gyakorlatoknak a leírásában (mint amilyen a már említett mágneses tolltartó, de a fehér rokkantcipőre hasonlító korcsolya vagy akár a szőnyegpadlózásnak a nyolcvanas években gyorsan terjedő divatja is). Ám tétjük mégsem egyszerűen az, hogy felkínálják a (hetvenes-nyolcvanas években gyerek) olvasóknak a múltra emlékezés nosztalgikus örömét. A pontos és gyakran részletező leírások funkciója sokkal inkább az atmoszférateremtés, még gyakrabban az emlékezés asszociációs láncának beindítása, hogy a gondolatmenet kiindulópontjaként szolgáló múltbéli tárgy végül (az emlékező tudatának jelentéshálójából táplálkozó) radikálisan új jelentésben tűnjék fel. Így hívhatja elő egy egyszerű vonalkód (Vonalkód) mint a nyugati áruk szimbóluma az amerikai kislány érkezése kiváltotta kamaszkori női sérelmet, vagy a kockás füzet az iskolai bűnössé bélyegzés emlékét – de a név és az őt viselő egyén összetartozásának természetéről előadott filozófiai jellegű reflexiókat is (A tolltartó, 15–16). Nem generációs prózáról van tehát szó, hanem az egyéni tudat szűrőjén átlényegített, sajátos jelentéskonstellációkkal kísérletező, a metaforikus kapcsolatokra érzékeny reflexiós prózáról, melyet különösen az élet, a halál, a születés, a régi önmagunktól való eltávolodás, a termékeny felejtés és a megbocsátás nagy metafizikai kérdései foglalkoztatnak. Ezeknek a nagyívű kérdéseknek inkább csak szükségszerű díszlete a hetvenes-nyolcvanas évek emlékezésben újrakonstruálódó Magyarországa – nem pedig az elbeszélések tulajdonképpeni tárgya. Még akkor sem, ha a félmúlt Magyarországát személyes élményeken keresztül felidéző technika Tóth Krisztina prózáját Esterházy Péter, Kukorelly Endre és Németh Gábor hasonló technikájú (rendszerint a múltat szimbolizáló apa alakjára koncentráló) regényeivel rokonítja.

A kortárs magyar irodalomban nemrégiben Rakovszky Zsuzsa volt az, aki megmutatta, hogy jelentős, élvonalbeli lírai eredmények felmutatása után nagyon is van út a próza felé. Tóth Krisztina legutolsó, narratív szerkezetű verseskötetére (Síró ponyva) gondolva talán elmondható, hogy a műnemváltáshoz szükséges alapanyagok feltehetően egy ideje már titokban ott lapulhattak a mi szerzőnk alkotóműhelyének eldugott zugaiban is – és milyen jó, végre napfényre kerültek: szemérmesen személyes, emlékező-reflexív, értékét tekintve meggyőző és további prózai darabokat ígérő kötetté álltak össze.

(Magvető, Bp., 2006, 184 oldal, 1990 Ft)