Nem kizárt, hogy léteznek olyan lehetséges világok, amelyekben az irodalomkritikusok tetszőlegesen hosszú írásokban fejthetik ki véleményüket egy-egy kötetről, valamint a kritikafogyasztók olvasásra szánt ideje és befogadóképessége sem korlátozott. Egy ilyen világban a kritikusnak aranyélete van: részletesen feltárhatja módszertani és teoretikus előfeltevéseit, sőt érvelhet is mellettük, állításait olyan precízen, aprólékosan támaszthatja alá, amilyen precízen és aprólékosan csak szeretné, elemzés közben kedvére idézhet. A félreértés kockázata minimálisra csökken; egyedül a kritikus a felelős, ha az olvasó számára nem világos, milyen érvek alapozzák meg a szöveg állításait, milyen jól védhető előfeltevések munkálnak az értelmezés hátterében, s hogy milyen kapcsolat van az előadott interpretáció és a kifejtett esztétikai értékítélet között.

A mi aktuális világunk azonban nem ilyen. (Talán sajnos, talán szerencsére, ki tudja, elképzelni is nehéz olyan világot, amelyben a kommunikációnak nincsenek időbeli és teljesítménybeli korlátai.) Ezért hát a mi világunkban a kritikafogyasztó, legalábbis ha szeretné követni az olvasott recenzió gondolatmenetét, nem tehet egyebet, mint hogy arra figyel: mit tart a kritikus magától értetődőnek vagy triviálisan igaznak. Ha tisztán látja, melyek azok a fogalmi összefüggések, kategóriahasználati konvenciók, amelyeket a kritikus elfogad, képes rekonstruálni azokat a szövegben esetleg nem explicit formában megjelenő vagy hiányos érveket, amelyek alátámaszthatják a recenzió állításait, és képes valódi, részletes értelmezésekké alakítani a kritikus által javasolt interpretáció-kezdeményeket. Azaz nem elsősorban a kritikus érveiből és magyarázataiból, hanem a kijelentéseiből (no meg persze abból, ahogyan érvel és magyaráz) tudhatjuk meg, mit gondol a kritika műfajáról, a kritika és az irodalmi mű, illetve a kritika és a megcélzott olvasók viszonyáról.

“Az angyal a részletekben…” olvasója alighanem tétovázás nélkül válaszol, ha a kötet szerzőjének legalapvetőbb kritikusi meggyőződései felől kérdezik. Vári György számára magától értetődik, hogy a kritikaírás nem a szűk irodalomtudományos szakma belügye. Mindenkinek van kulturális identitása, amely kisebb-nagyobb mértékben folyamatosan változik (Vári tág kultúrafogalommal dolgozik, gondolkodásától, hála a józan észnek, teljesen idegen az “értéktelen” populáris műfajok térhódításán sopánkodó, azonnali és végleges kulturális összeomlást jövendölő katasztrofizmus), és a kulturális identitásformálás egyik, jóllehet nem az egyetlen eszköze, ha irodalmi művekkel találkozunk. Ám a kulturális identitásformálás jellemzően nem magányos tevékenység: kulturális identitásom másokéhoz képest az, ami, és olyan, amilyen. Vári feltevése szerint az irodalomkritika feladata kettős: egyfelől megkönnyíteni a találkozást az irodalmi művekkel azok számára, akik egyebek közt épp ilyen találkozások révén keresik kulturális identitásuk formálásának lehetőségeit (ők lennének a kötet fülszövegében is említett “művelt nagyközönség” tagjai); másfelől karakteres értelmezések vagy értelmezésvázlatok segítségével kulturális jelentéseket közvetíteni.

Vári írásaiban a kritikus nem csupán esztétikai értékítéletet fejt ki, nem csupán azt mérlegeli, sikerült-e az irodalmi műnek megvalósítania az értelmezés által neki tulajdonított poétikai célkitűzéseket, hanem a közvetített kulturális jelentéseket is elemzi, sőt adott esetben akár bírálja. (A “kulturális jelentés” persze igen homályos kategória, jelölhet filozófiai gondolatmenetet, morális értelmű állítást, átfogó világmodellt, összetett metaforarendszert stb. – és igenis vannak helyes és téves gondolatmenetek, igaz és hamis állítások, jól működő és működésképtelen, esetleg érdektelen modellek, találó és nem találó metaforák stb.) Természetesen a poétikai siker mérlegelése és a kulturális jelentések vizsgálata nem válhat el egymástól az irodalomkritikus gyakorlatában: ha az első hiányzik, puszta ideológiakritikával, ha a második, (Vári kifejezésével szólva:) “esztétista” irodalomtudományos elemzéssel van dolgunk.

És nem csak a poétikai siker, valamint a mű által közvetített kulturális jelentés bírálható, de maguk az értelmezések is ilyenek: Vári írásainak fontos módszertani feltevése, hogy egyazon mű vagy kötet különböző interpretációi egymás riválisai. Az értelmezések, persze kellő óvatossággal, azaz figyelembe véve, hogy a szerzők esetleg eltérő interpretációs elveket tartanak érvényesnek és eltérő értelmezési eljárásokat alkalmaznak, igenis összemérhetőek egymással. Horribile dictu, még az is megtörténhet, hogy egy kritikus félreért egy szöveghelyet. Vagy homályosan fogalmaz; vagy állításait nem sikerül alátámasztania; vagy csak egyszerűen olyan értelmezést javasol, amelynél van termékenyebb, alaposabb, érdekesebb. A kritikus nem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja a vizsgált mű recepciótörténetét: a “művelt nagyközönség” tagjai párhuzamos monológok helyett dialógusra kíváncsiak.

“Az angyal a részletekben…” kritikáinak megcélzott olvasója már ismeri az elemzésre választott kötetet, vagy legalább találkozott azokkal a rövidebb recenziókkal, amelyek közvetlenül a kötet megjelenése után születtek. Másképpen fogalmazva: Vári összegyűjtött kritikái, talán két vagy három kivétellel, a kortárs recepció második hullámához tartoznak, azaz olyan terjedelmesebb, tíz-tizenöt flekkes írások, amelyek a kiválasztott kötetről szóló korai, rövid recenziók megjelenése után látnak napvilágot, jellemzően az irodalmi folyóiratok hasábjain. A recepció első hullámát jelentő rövidkritikák párhuzamosan készülnek, így nem tudnak reagálni egymás állításaira; igaz, nem is ez a legfőbb feladatuk, hanem az, hogy bemutassák a frissen megjelent kötetet a szélesebb olvasóközönség számára, valamint hogy pár mondatban felvázolt értelmezési javaslatukkal és röviden megfogalmazott esztétikai értékítéletükkel orientálják a könyvesboltba látogató reménybeli vásárlókat. A második recepciós hullámhoz tartozó kritika szerzőjének már nem kell a kötet bemutatásával bajlódnia, annál több energiát fordíthat az értelmezésre és a rivális interpretációkkal folytatott vitára.

Vári Györgynek “Az angyal a részletekben…” tanúsága szerint bámulatra méltóan sok polemikus és interpretációs energia áll rendelkezésére. Ahol más kritikus még csak a gondolatmenetét megalapozó első vagy második bekezdés vége felé tart (önéletrajzi megjegyzés), ott Vári olvasója már egy karakteres értelmezések közt zajló, éles vita kellős közepén találja magát. Gondoljunk csak a kötet egyik legjobb kritikájára, a Cserna-Szabó András második könyvéről szóló írásra: Vári a recenzió első (igaz, nem túl rövid, erről még lesz szó) bekezdésében megállapítja, hogy Cserna-Szabó elbeszélései egyfajta “szolgáltató irodalomeszmény” jegyében születtek, leszögezi, hogy a kötetben olvasható novellák “nagyon igényes, remekül megírt magasirodalmi szövegek”, s meggyőzően bírálja a “meghaladás-elvű, nóvuméhes, kényszeresen újat akaró” irodalomszemléletet, elsősorban a Jauss-féle recepcióesztétikát. (Valóban visszataszítóan elitista állítás, hogy csupán azt a szöveget tekinthetjük szépirodalmi alkotásnak, amely megkérdőjelezi előítéleteinket, átalakítja olvasói szokásainkat, “átrendezi elváráshorizontunkat”; Várinak igaza van. Mindazonáltal ilyenkor törhet rá az olvasóra az érzés, milyen kár, hogy nem abban a lehetséges világban élünk, amelyben a kritikusok nem ismernek terjedelmi korlátokat: ebben az esetben ugyanis meghallgathatnánk az elitista irodalomszemlélet mellett szóló érveket is – feltehetőleg van köztük megfontolásra érdemes…)

Vári a kötet tizenhárom kritikájában és öt tanulmányában magától értetődő természetességgel kérdőjelez meg számos olyan módszertani feltevést, elméleti tézist, amelyet hosszú éveken keresztül erős konszenzus övezett a kortárs magyar irodalomkritikában. Ilyen például az életrajzi értelmezés tilalma. Vári elismeri, az életrajzi megközelítésnek valóban vannak veszélyei: ha az életrajz rátelepedik az értelmezésre, ha a kritikus és az irodalmár csupán az ilyen-olyan források alapján kikövetkeztetett élettörténeti adalékok nyomait keresi a szövegben, az könnyen a poétikai elemzés rovására mehet. De nem szükségképpen történik így. Az életrajz maga is konstrukció, az életrajzi narratíva maga is értelmezési eljárások alkalmazásának eredménye – a kellőképpen körültekintő életrajzi interpretáció valójában különböző rendű és rangú szövegek egymásraolvasása. Természetesen szó sincs arról, hogy Vári az életrajzi értelmezés kizárólagossága mellett érvelne, ugyanis számos olyan szöveget, életművet ismerünk, amelyeknél az életrajzi megközelítés nem bizonyul termékenynek. Ám semmi okunk tartózkodni a különböző életrajzi narratívák figyelembevételétől ott, ahol “az életműben létrejövő figura alakja rávetül az életrajzi szerző alakjára” – például Orbán Ottó kései költészetének vagy Simon Balázs utolsó kötetének értelmezése során. (Az utolsó Orbán-verseskötetről szóló kritika szintén Vári könyvének legjobb írásai közé tartozik.) Másrészt, tehetnénk hozzá, ha igaz is, hogy az irodalmi műalkotás az olvasó önmegismerésének, önmegértésének eszköze, és kizárólag az, ebből semmilyen formában nem következik, hogy ha egy szöveget a szerzővel kapcsolatos, kikövetkeztetett életrajzi tények figyelembevételével olvasunk, akkor a szöveget nem irodalmi műalkotásként olvassuk. Miért akadályozná az önmegértésünket, ha tudjuk vagy feltételezzük, hogy a szövegben olvasott történet hasonlít a szerzőnek az önmaga által elmesélt vagy más értelmezők által rekonstruált élettörténetére?

Vári a kötet első tanulmányában éles vitába száll azokkal, akik, nem függetlenül persze az életrajzi értelmezés tilalmától, kedvvel ostorozzák az irodalmi kultuszok működését. A kultikus olvasásmód, állítja mások közt Kulcsár Szabó Ernő, erőszakosan megszakítja a jelentésképződés lezárhatatlan játékát. Ha így van, annál rosszabb a jelentésképződés lezárhatatlan játékának: a kultikus olvasásmód számos laikus és professzionális értelmező kulturális identitásformálásának eszköze – a kritikus nem teheti meg, hogy fanyalogva lemondjon a kultuszok által közvetített kulturális jelentések vizsgálatáról. Arról nem is beszélve, legalábbis Vári erről már nem beszél, hogy ha a jelentésképződés lezárhatatlan játékának erőszakos megszakítása nem elsősorban a kultusz jegyében olvasókat, hanem úgy általában a laikus olvasókat jellemzi, akkor az esztétista irodalomtudomány súlyos legitimációs válságba kerül: ugyan milyen társadalmi legitimitása van egy olyan gyakorlatnak, amelynek fenntartása bevallottan nem jár semmiféle kulturális haszonnal? Ám szerencsére nem kell ilyen messzire mennünk: Vári szerint alapvetően téves az önelvű, autonóm művészet és a rögzített jelentésekkel operáló kulturális folyamatok szembeállítása. A művészet nem teljesen önelvű, ebből adódóan nem minden műalkotás esetében termékeny megközelítés a dekonstruktív olvasásmód, és a kulturális folyamatok sem kizárólag rögzített jelentésekkel operálnak, például a kultusz jegyében olvasók nem feltétlenül szakítják meg a jelentésképződés lezárhatatlan játékát. (Hiszen például Vári sem teszi ezt érdekes Radnóti-tanulmányában. A szerző részletesen, noha a szükségesnél talán valamivel kevésbé részletesen elemzi a Radnóti-kultusz működését; vizsgálatának középpontjában az a kérdés áll, hogy vajon mennyiben vezethető vissza a kultusz jegyében értelmezők által készített költői arc a Radnóti-líra önépítő, arcformáló alakzataira. Válasza szerint: nagymértékben – igaz, a Radnóti-életműben fellelhetőek az én “nyelvi-retorikai létesülésének” jegyei is, amiről a kultusz korábban nem látszott tudomást venni.)

Mindezek fényében nem meglepő, hogy Vári elveti a szövegirodalom és a történetközpontú irodalom megkülönböztetését és szembeállítását. “A regényben nincs Julien Sorel, naplemente, igazság: a regényben mondatok vannak”, idézi a Németh Gábor kötetéről szóló kritikában Kukorelly Endrét, pontosabban az állítólag Kukorellytől származó mondatot; majd hozzáteszi: “Meg könyvjelző meg szalámihéj meg tízóraimaradék, zsírfolt. Ki mit tud. Ezeket a szövegirodalmi aforizmákat Kosztolányitól előre és hátra megfogalmaztuk ezerszer, unom őket, de jobban viselem, ha nem mondják, hanem csinálják. […] A regényben (már amelyikben) szerintem igenis van Julien Sorel meg naplemente meg még – horribile dictu – igazság is. Meg még – jó esetben – sok minden más. Legfeljebb nem úgy.” A történetközpontúság és a szövegközpontúság szembeállítása általános magyarázóelvként használhatatlan, hiszen a “szövegközpontú” irodalmi műalkotás is részben a világról szól, nem létezik tökéletesen autoreferenciális szöveg, és a “történetközpontú” műalkotás is szövegszerű, hiszen, csak hogy ne menjünk messzebb, mondatokból áll – ha viszont a megkülönböztetés általános magyarázóelvként használhatatlan, kár úgy tenni, mintha az irodalmi műalkotás természetével kapcsolatos mély “belátásokat” közvetítene.

Mindazonáltal, Vári olvasóinak szerencséjére, a kötet írásaiban a polémia nem veszi el a teret az interpretációtól: a szerző kizárólag akkor vitatkozik, amikor gondolatmenete ellentmondásban van más hivatásos olvasók állításaival, és ez az ellentmondás valóban érdekes az előadott értelmezés vagy a kifejtett esztétikai értékítélet szempontjából. Vári kritikusi attitűdjétől mi sem áll távolabb, mint a révült tekintélytisztelet (elég, ha arra gondolunk, kiket választ a szerző vitapartnerül: Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály, Balassa Péter, Bodor Béla, Dérczy Péter vagy az értekező prózát író Kertész Imre stb.) és a harcos tekintélyrombolás. Vári nem célozgat és nem tesz rosszízű irodalompolitikai megjegyzéseket – noha sok mindent elvár olvasóitól, arra nem számít, hogy a “művelt nagyközönség” tagjai naprakészen ismerik az irodalmi, irodalomtudományos szekértáborok közti ellentéteket.

Elvárja például, hogy olvasói kapcsolatot találjanak az elbeszélő művek időkezelése és vallásfilozófiai, történetfilozófiai konstrukciók között, valamint hogy meglehetős biztonsággal ismerjék fel az antik görög és zsidó-keresztény gyökerű európai kulturális tradíció által előállított kulturális jelentéseket. Vári értelmezéseinek állandó szereplői a német idealizmus történelemfilozófusai (elsősorban Hegel, kisebb mértékben és csak történetfilozófusként Kant; Schelling és Fichte fájó s kissé érthetetlen módon hiányzik), Nietzsche, a huszadik századi német történelemfilozófusok (Karl Löwith, Rudolf Bultmann, Jacob Taubes, Odo Marquard), és persze vallásfilozófiai kontextusban Martin Buber és mindenekfelett Tatár György. (Az angolszász analitikus történetfilozófusok, C. G. Hempel, A. C. Danto, W. Dray, M. Mandelbaum, W. B. Gallie és mások egyszer sem tűnnek fel a kötet kritikáiban, ami csöppet sem meglepő: Várit nem a történelmi magyarázat természetével kapcsolatos megfontolások, hanem a szubsztantív történetfilozófiai koncepciók izgatják, ezeknek tudja hasznát venni az értelmezés során.) Történetfilozófiai érdeklődés ide, történetfilozófiai érdeklődés oda, Vári nem veti el az interpretatív sulykot: csupán akkor idéz az olvasó emlékezetébe történetfilozófiai gondolatmeneteket, amikor ezekre valóban érdekes és erős értelmezés épülhet – elsősorban Nádas Péter, Schein Gábor és Pályi András családregényeinek, Cserna-Szabó András novellásköte-tének elemzése során. (No meg a kötet utolsó, színtisztán filozófiai jellegű, egyébiránt következtetéseit tekintve kissé elsietettnek tűnő tanulmányában.) Vári kritikáiban gyakran hivatkozási alap a dekonstrukció filozófiája is, valamint a szerző számos írásában termékenyen használja de Man trópuselméletének kategóriáit. (Egy alkalommal azonban Vári, feltehetőleg szándékával ellentétesen, mosolyt csalt a kötet recenzensének ajkára. Az egyébiránt remek Petri-tanulmányban a következőképp kommentálta Vas István Eszmék és tánclemezek című versének azon sorait, amelyekben a lírai én számára a Legyen a Horváth-kertben, Budán dallamára felrémlik a holt kedves alakja: “A hang az, ami megőrzi a kedvest, hiszen a hang őrzi egy távollévő jelenlétét, a hang – szemben az írással, a művel, amely mögül végképp eltűnt az őt egykor létrehozó személy – képes a megidézésre, ahogyan Jacques Derrida tanította, hiszen a dalt éneklő Honthy Hanna nincs jelen, mégis az ő hangja szól.” Hát igen, Derrida fontos és újszerű felismerése nélkül az értelmező tanácstalanul állna a verssorok előtt…)

Vári karakteres értelmezései az esetek elsöprő többségében meggyőzik az olvasót arról, hogy a kritikákban félreérthetetlenül kifejezett esztétikai értékítélet megalapozott. Például hiába minden prózaírói erény, ha egyszer Pályi András a Megérkezéssel erős lélektani regényt akart írni, ám a figurák klisészerűek, a mondatok a szappanoperák nyelvhasználatát idézik, nehéz másról beszélni, mint poétikai kudarcról. Ha Németh Gábor kötetének ideális olvasója szerepe szerint elsősorban a szöveg esztétikai tárgyként kezelt mondataiban gyönyörködik, valóban feleslegesnek tűnnek a bonyolult narratív trükkök és az ügyes elbeszéléstechnikai fogások. Ha Simon Balázs utolsó kötete képes ráébreszteni az olvasót, hogy a korai halál botrányát neki kell jelentéssel ellátni, hogy a halál nem közvetíthető esztétikailag, akkor a naplóregény sikerrel válaszolta meg az általa feltett legfontosabb poétikai kérdést. Ha Hamvai Kornél regénye valóban képes egymásra vetíteni számos populáris és magasirodalmi műfaj konvencióit, akkor tényleg a regényirodalom “paródiájával és egyúttal felmagasztosításával” van dolgunk. És a sort még hosszan folytathatnánk.

Persze Vári olvasói nem tehetik meg, hogy kételyeiket magukba fojtják, és bizony ébredhetnek bennük kételyek, hiszen a kritikák állításai rendszerint vitára ingerlőek. “Az én ízlésem azt súgja, hogy az irodalomelmélet szótára kevéssé vagy csak nagyon erőteljes iróniával vonható be a szépirodalmi szövegformálásba, hiszen hajlamos (a magyar irodalomtudományos közegben feltétlenül) deklaratív kijelentéseket produkálni, azaz önnön igazságának tudatában érintetlenül maradni a szövegbéli jelölők játékától”, írja a Géczi János kötetéről szóló kritikájában. Hogy is kellene elképzelni azt az irodalomtudományos szövegalkotási technikát, amelynek eredményeképp az (elemző és teoretikus jellegű) írások nem “produkálnak” “deklaratív kijelentéseket”, és miért is lenne jó nekünk egy ilyen irodalomtudományos gyakorlat? Ráadásul ugyanez miért nem igaz az útikönyv, a szakácskönyv, a növény- és állathatározó “retorikájára”, amelyekről pár sorral feljebb azt állította a recenzens, hogy “megélnek Géczi János szövegének terében”? És ha már itt tartunk: miért lenne igaz, hogy az útikönyvek, a szakácskönyvek és a növény- és állathatározók fragmentáltan épülnek fel, hogy ezekben nincsenek lineáris, metonimikus kapcsolódások? (Legjobb esetben is csak annyit mondhatunk, hogy útikönyve, szakácskönyve, növény- és állathatározója válogatja.) Vagy miért állítja Vári, hogy Parti Nagy Lajos Hősöm tere című regénye megoldhatatlan feladat elé állítja olvasóját, amikor egyértelműen megfogalmaz egy olvasási javaslatot (tudniillik dokumentumként gondolja el magát, úgy kellene olvasnunk a szöveget, mint Parti Nagy Lajos “valódi” történetét elmesélő naplót), amely azonban megvalósíthatatlan (hiszen előzetes tudással rendelkezünk a szerző személyéről, a regény cselekménye feltűnően valószerűtlen stb.)? Hiszen ha megkülönböztetjük a szövegbe kódolt, szándékolt olvasói szerepet az odaértett olvasói szereptől, a probléma megszűnik: a regény szándékolt olvasója valóban egy Parti Nagy Lajos nevű ember naplójaként olvassa a szöveget, csak annyit tud és csak azt tudja, amennyit és amit a szöveg róla feltételez, ám az odaértett olvasó felismeri az irodalmi konvenciók működését, egyesíti magában a szereplői, az elbeszélői és a szándékolt olvasói szólamokat. És a kételyek felsorolását is folytathatnánk tovább – így működik az, amit mindközönségesen irodalomtudományos, kritikai vitának szoktunk nevezni.

“Az angyal a részletekben…” írásai, ha úgy hozza a helyzet, nem fukarkodnak a dicsérő szavakkal, így a kötetről szóló kritika se tegye ezt: Vári páratlanul tehetséges irodalmár és kiemelkedően jó stiliszta. Ezért is meglepő, hogy a gyűjteményes kötetben olvasható remek tanulmányok és kritikák helyenként mennyire formátlanok. Mintha a szerző számára a bekezdés mint szövegtagolási egység egyszerűen nem létezne: a szövegek óriási, hömpölygő bekezdései (melyek között nem ritka a négy-ötoldalas sem) a legváratlanabb pillanatokban érnek véget, hogy aztán újabb óriási, hömpölygő bekezdésekbe ütközzön az olvasó pillantása. Számos esetben az új gondolati egység bekezdés közepén veszi kezdetét, viszont a szöveg részeit elválasztó üres sorok gondolatmeneteket szakítanak félbe. Szintén a formátlanság számlájára írható, hogy némely írás műfaji meglepetéseket is tartogat: a kötetben olvasható, viszonylag terjedelmes Petri-tanulmánynak csak az egyik utolsó félmondata (“mi marad művein, ezen a nagyszerűen szerkesztett köteten kívül?”) utal arra, hogy a szöveg eredetileg könyvkritikaként jelenhetett meg. A Vas István önéletrajzi ciklusának utolsó két kötetéről szóló írás feltehetőleg rövidkritika, ám az elemzés szinte teljes egészében elveszi a teret a kiadvány bemutatása elől. Néha az lehet az érzése az olvasónak, hogy Vári gondolatmenetének tempója túl gyors, például a kötetnyitó Radnóti-tanulmány legalább három hosszú írás vázlatát tartalmazza (hozzávetőlegesen: védőbeszéd az irodalmi kultusz mellett; a szerzői életrajzi narratíva, a recepció által készített életrajzi narratíva és a Radnóti-líra viszonyának vizsgálata; az én nyelvi-retorikai létesülése belátásainak nyomai a Radnóti-lírában).

Ám a bekezdésszintű formátlanságért és az időnként túl gyors iramért bőven kárpótolnak az értelmezések. Azt hiszem, nincs okunk siránkozni, hogy nem abban a lehetséges világban élünk, amelyben az irodalmárok tetszőleges terjedelemben fejthetik ki véleményüket egy-egy frissen megjelent műről, ha egyszer a mi aktuális világunkban olyan kritikaköteteket olvashatunk, mint amilyen például Vári Györgyé.

(Kalligram, Pozsony, 2004, 232 oldal, 2200 Ft)