A férfi kiéli minden vágyát, aztán megnősül, s ezt tekintik természetesnek. Engedjen csak meg magának a nő egy cseppnyit ebből, mindjárt megkövezik. Mitől van ez így? Attól, hogy maga gyermek – felelik nekem –, és semmit nem ért: a férfi úgy van felépítve… a nő meg emígy… vagyis hát másképp. Én mindezt tökéletesen megértem, jönnek a gyerekek, de az is előfordul, hogy nem jönnek, hanem csak… így is, úgy is felhördülnek, bármit csinál. A férfi egoista – kimulatja magát, aztán elveszi az érintetlen kislányt, és elvárja, hogy az elégedjen meg a cafatokkal, szeresse a viseltes csontvázat, a megsavanyodott jellemet, a megtépázott fiziognómiát! […] Én nem ítélem el a testi élvezeteket, no de illedelmesen kéne viselkedni, akárcsak az asztalnál, amikor éhes vagy… Ám a férfi úgy bánik a cafkákkal, mint a hölgyekkel, társalog velük, náluk tölti az idejét, azok meg becsapják, gúnyolódnak rajta, semmirekellőnek tartják… Hogyan? A férfi nem tűri, hogy a felesége körül udvarló tűnjön fel, és eközben minden szégyenkezés nélkül beszél a szeretője szeretőiről!

Kiadatlan, 1875. szeptember 27.

 

[e]lfúló hangon, könnyekkel a szemében: “Nem, nem, szükségem van…”, és nem tudtam végighallgatni a mondatot, amint megéreztem remegő kezét, amellyel átfonta a derekamat, s ajkát jobb orcámon. Képzeljék, a jobb oldalamat mindig előnyben részesítik. Elléptem, vörösen a haragtól. Ó, megmentő pianínó! Mi lett volna velünk nélküled? És én még tegnap vissza akartam vitetni!¹

1876. március 16.

 

 Szeretem hallgatni, amikor a szerelméről beszél nekem. Mióta mindent feltárt előttem, csak ülök az asztalnál könyökömre támaszkodva, s töprengek. Lehet, hogy szeretem őt. Úgy tűnik, szeretem Pietrót [Antonelli], amikor elfáradok és majd’ álomba zuhanok. Mért is vagyok én becsvágyó? És fennhéjázó? És olyan aggodalmas? Képtelen vagyok odadobni a kéj egy pillanatáért a nagyság és a beteljesült büszkeség éveit.

A regényírók ellentmondanak nekem: úgymond a kielégülésnek ez a pillanata elegendő lenne arra, hogy átvilágítsa az egész életet. Ó, nem! Most fázom és szeretek, holnap meg melegem lesz és megszűnök szeretni. Az emberi sorsok a hőmérséklet változásának függvényei. S ezen kívül nem kéne elfelejteni azt sem, hogy ingadozom a két férfi között.

Miközben elmegy, Pietro “jó estét” kíván, megfogja a kezemet, s a sajátjában tartva egy csomó kérdést intéz hozzám, hogy tovább maradhasson mellettem; Valickij ez idő alatt tapintatból oldalra fordítja a fejét. Meséltem erről mamának; csak az arcomra adott csókot hallgattam el. Hát ilyen már nincs, most is érzem azt a csókot, ami úgy megijesztett és megzavart. Félt tőlem, remegett a hangja, én meg élveztem ezt a látványt. Mi lehet ennél szórakoztatóbb, ráadásul egy pillanatra lehetővé teszi, hogy elfeledkezzem mindenről. Élvezem, hogy szerelmes vagyok és hogy viszontszeretnek.

1876. március 18.

 

Azt gondolják, előkelő családból származván, abban a biztos tudatban, hogy nem az arcomnak, hanem valami másnak köszönhetően vonom magamra a figyelmet, azt hiszik, elmegyek idáig? Nagyon is jól tudják, hogy nem. De én csak a külsőmmel rendelkezem. Azt gondolják, hogy mindezek a férfiak, akik keresik a társaságomat, büszkeségből követnek, vagy hogy fűződik ehhez bármiféle érdekük is? Egy szemernyi sem. Mindazok, akiket itt ismerünk, kizárólag nekem, az én személyes vonzerőmnek köszönhetően vesznek körül bennünket. Önök azt gondolják, hogy házunkba a becsvágy és a divat megfontolásai nyomán igyekeznek az emberek? Ó, nem, csak azért, mert én tetszem nekik, ez mindennél világosabb, ez nem dicsekvés. Hízeleg persze a női büszkeségnek ilyen formán uralni környezetünket, saját magunknak köszönhetően létezni – ez méltán növeli az önbizalmunkat. Nekem is hízeleg, másfelől meg keserűséget okoz, ami érvényteleníti az egésznek a jó oldalát. Mindezen férfiak, akikkel ismeretségben vagyok és akik esténként idesereglenek s állnak a fogatom mellett a Pinción, nem annak a kötelességérzetnek engedelmeskednek, ami viszonyukat a társaság nőtagjai iránt időnként meghatározza. Azért cselekszenek így, mert felkeltettem az érdeklődésüket, mert mást látnak bennem, mint a többi nőben, akikkel ott találkoznak és akikhez bizonyos formalitások kötik őket, azért jönnek, mert felfigyeltek rám, mert megkívántak és meg akarnak ismerkedni velem.

Kiadatlan, 1876. május 26.

 

Ha lefordítanám ezeket a gondolatokat a rám jellemző szókimondással, akkor azt mondanám: alig várom a férjhezmenetelt, hogy [Paul de] Cassagnac úr szeretője lehessek. Hallatlan, nemde? Nem annyira, amennyire annak tűnik. Bárki mással ez szégyenteljes, mocskos, tragikus volna. De Cassagnacnak annyi az esze, olyan vonzó és szórakoztató ember, úgy fel tud szabadítani, hogy az már egészen… hát… akár a természettől való élvezet.

Lehet, hogy holnap elborzadok ezeken a förmedvényeimen.

Kiadatlan, 1878. február 14.

 

Tűröm az udvarlását, időnként hat is rám a szerelme, de ez tisztán fizikai vonzalom, figyelmeztetem önöket, akármennyire is hüledeznek.

Kiadatlan, 1878. április 9.

 

Uramisten, hisz már mondtam maguknak, ez az ember ki tudna vezetni bárkit a világ szélére, és az semmitől sem tartana. Csakhogy ebben én teljesen ráhagyatkozom, mert hogy is lehetne ott taszító romlottságot elképzelni, ahol ezt azon nyomban csodálatos és emelkedett érzések kísérik, amelyeket még csodásabb szavakkal fejez ki. Az is igaz, hogy szájon csókolt, amit úgy magyarázott, hogy túlzottan bezárkózom, amikor pedig hasonló esetekben oly könnyű lett volna csókot adni. S mégis nagyon szégyellem magam Dina előtt, aki nem hisz többé az ártatlanságomban. Ez, mint minden, ami visszafordíthatatlan, vadít, dühít, elkeseredésbe taszít. Elég! Ami megtörtént, az megtörtént, nincs miért sajnálkozni a megtörténteken, azaz az örömökön igen, amelyeket nem kaptunk meg, mert ezt nem lehet kikerülni, de felesleges az elkövetett hülyeségeken bosszankodni, nincs, ami annál haszontalanabb és szánalmasabb volna. Let us make the best of it! (Hozzuk ki ebből a legjobbat!)² Én már lépést is tettem abba az irányba, amit most a legjobbnak tartok: meggyőztem magamat az Úr szándékainak tisztaságáról…

Kiadatlan, 1878. április 30.

 

[l]egyen jól nevelt kislány, aztán családanya! – mondják nekem önök –, korlátozza ezzel a horizontját. Változzon át belül kreténné! Olyan vagyok, amilyen, és nem az én bűnöm, hogy amit elvárnak, az engem nem elégít ki, bármibe is kerüljön ez nekem, más leszek, de túl sok vagyok ahhoz, hogy az előbbire korlátozzam magam…

Kiadatlan, 1879. október 11.

 

[a]z én drága anyácskám azt mondja, hogy kínlódsz és emészted magad mindaddig, míg a szerelem le nem köti minden figyelmedet. Csak azon csodálkozom, miért nem mondja még azt is, hogy miután egy férfival alszom, senki mást nem kívánok már látni. Még durvábban akartam volna kifejezni a kétségbeesésemet.

Kiadatlan, 1879. október 22.

 

[t]egyék ehhez hozzá, hogy huszonegy éves vagyok, és attól, hogy a nők sokkal kevésbé látszanak állatnak, mint a férfiak, még azok, és egészen fantasztikus lenne tudni, ugye, egyetértenek, hogy milyen is az, amikor éppen szerelmeskednek vele. Félek, egészen vaskosan fogalmaztam meg a gondolataimat, de ne keressenek ebben durvaságot. Azért véltem szükségesnek, hogy így fejezzem ki magam, mert valamit kell, hogy jelentsen, amikor a lány döntést hoz.

Kiadatlan, 1880. május 15.

 

[a] férfi harmincéves koráig szenved, harmincasan megállapodik, emberek közé megy és élvezi az életet. A nőre meg a vénlányság árnyéka vetül. Tegyük fel, van tehetségem, még ahhoz is elegendő, hogy bárki segítsége nélkül boldoguljak! Egy fiatalember, aki huszonhat éves korára híres lesz – csodálatos tehetség, egy nő viszont huszonhat éves korára – mindössze vénlány, és bár nincs híján tehetségnek, számára ebben a korban minden komplikált... Olyan sokáig várni! Nem, ez nem az, magam sem tudom. Ha a lány gazdag, hát miért nem ment férjhez? (hisz feltételezik, hogy titulussal ellátott férjet akartam venni magamnak). Valami itt nincs rendben! Hogyan? Senkit nem tudott találni? Aztán meg miért nem?

Kiadatlan, 1880. szeptember 2.

 

[h]amarosan meghalok, de nem azonnal; ha most mindjárt, akkor az mindennek a végét jelentené, túlságosan is szép volna. Nem, náthával fogok küszködni, meghűléssel, lázzal meg hasonlókkal. Úgy halok meg, ahogy éltem – gyalázatosan.

1880. október 3.

 

[g]ondolják csak meg, a tizenöt lányból, akik Juliennél tanulnak, nincs egy sem, aki ne nevetgélne és ne hányna keresztet a nők emancipációjának gondolatára – egyesek bárdolatlanságból, mások meg azért, mivel ez valami nem elfogadott dolog. Már-már ott tartottam, hogy elküldöm az ördögbe ezeket a senkiket, akik nem akarják, hogy úgy viszonyuljanak hozzájuk, mint értelmes lényekhez. Azt mondják önöknek: a nő szépséggel lett felruházva stb., stb. Vagy: ki fogja felnevelni a gyerekeket, ha a nő politikával foglalkozik? De vajon minden férfi aktívan politizál? Mi nem kényszerítjük a nőt, hogy okvetlenül kávéházban fecsegjen, arra viszont igényt tartunk, hogy szabadon kiválaszthassa azt az életpályát, amely a leginkább megfelel az igényeinek. “Hagyjuk a nőt abban a helyzetben, amiben van” – mondják ők. De miféle helyzet ez? – kérdezem én. Mit jelent ez? Feudális függőség, a kaszttól? Mint amilyen a fegyveresek, a parasztok, a kereskedők kasztja? Eszemet vesztem az elkeseredéstől, amikor ilyen ostoba lények társaságában találom magamat. Meggyőzésre és propagandára van szükség, nem pedig arra, hogy elkeseredésbe essünk. Mindmáig vannak nők, akiknek egyáltalán nincs véleményük, de olyan értelmiségi nők is, akik az alsó rétegekből jöttek. Az anyák félnek a férjektől, a lányok meg félnek férj nélkül maradni.

Kiadatlan, 1880. december 2.

 

Ha férfi lennék, nyíltan kicsapongó életet élnék. Hiszen a férfiak nem kell, hogy ellenálljanak azoknak a… szeszélyeknek, amelyek csak eszükbe jutnak. Ki tudja? Nem embertől függ ez, nem is érzéstől, hanem valamiféle fogékonyságtól, amely apró erkölcsi és fizikai okok sokaságából ered. Meg aztán az ilyesmi gyorsan merül fel és tűnik tova, nem beszélnek róla, s amíg írsz róla, már el is vesztek a nyomai. Vajon léteznek-e a valóságban olyan sziklaszilárd egyéniségek, akik soha nem tapasztalták magukban ezeket a legközönségesebb vonzalmakat? Nem hiszem. Feltárok önök előtt valami iszonyatosat, de vannak percek, amikor nem fontos, hogy milyen… mindegy, milyen… a lehető legelnyűttebb frakk, amely önök mögött ül a színházban vagy a vendégszobában, sugallhat olyan gondolatokat, amelyeket illetlennek szokás tartani.

Kiadatlan, 1882. augusztus 6.

 

Ma este hatig dolgoztam, hatkor pedig, mivel még világos volt, kinyitottam az erkélyajtót, hogy halljam a harangzúgást, miközben játszom a hárfán, s szívjam be a tavaszi levegőt… Nyugodt vagyok, a munka halad, megmosdottam, fehérbe öltöztem, zenéltem, s most írok elégedetten, élvezve azt, hogy minden a kezem ügyében van, mert úgy rendeztem el magam körül. Milyen gyönyörű is lenne így élni… kivárva, míg megjön a dicsőség! s ha megjönne, akkor is legfeljebb két hónapot áldoznék fel érte az évből, a maradék tízben pedig remeteségben a munkának élnék… Amúgy ez az egyetlen módja annak, hogy megnyerjem azt a két hónapot. Csak az kínoz, hogy férjhez kell menni. Akkor meg már nem adhatom át magam a hírnév vágyának, amit viszont sehogy sem sikerül kikerülnöm. […] A hírneves férfiú megnősül, elvéve egy nőt, akit szeret. Akár egy háziasszonyt, aki kiegészítője lesz otthonülő életének, az épület koszorúja, fészket rak, ahogy mondani szokás, a férfinak, kiválasztott – az ő tulajdona. Ha egy átlagos férfi nősül – a helyzet ugyanaz. De én nem akarok ez a bizonyos asszony lenni, én magam vagyok magamnak a híres férfi, akkor hát mit tegyek? Maradjak szabad. Ami azt jelenti, hogy kezem és lábam összekötözve akár ki is zuhanhatok saját környezetemből, és okot adok mindenfajta pletykának.

1883. március 30.

 

Igyekvő áradás, az ifjúság mindent hatalmába kerítő hurrikánja. Úgy támad önökre, mint a forgószél […]. A tavasz egy ifjú isten, aki elöl megy, maga mögött vonva a fiúk és lányok tömegét. Majdnem repül. A mozgás balra kezdődik a mélyben, és a jobb szélső oldalra süllyed, ahol a Tavasz lábánál gyerekek szedik a virágot, balra tőle fut, s közben próbál arcába nézni egy lány, őt egy fiatalember és egy fiatal nő követi, akik egymáshoz bújnak: a nő könnyedén félrehajtott feje a néző felé fordul, a férfi feje viszont alig látszik mögötte. Még egy lány hajol oda, hogy felébressze a kislányt, aki törli a szemét, az ifjak integetve énekelnek és kiabálnak, a mélyben, balról a nők pedig arcába nevetnek az ott ülő ráncos öregnek…

Kiadatlan, 1883. július 21.

 

[d]e hát én a “szerelemről” álmodozom, nem pedig arról, hogy “örökké együtt fogunk élni”. Bármilyen magasztos és angyali legyen egy ember, ez elkerülhetetlenül kispolgáriasítja a szívet. Amikor az ünnepelt párocska leírhatatlan élvezetre tesz szert azzal, hogy elválaszthatatlanul együtt tölt két hetet, olyan az, mint a fiákerben való utazás élvezete úgy, hogy a landauerhez szoktunk. De folyton ezt csinálni, már bocsássanak meg…

Mi³ nem unatkoztunk volna a hétköznapiság miatt, és csak azért találkoztunk volna, hogy kicseréljük benyomásainkat arról, mi a művészetben a legjobb, miben van kifinomultság, értelem és gyengédség. Ez az egyszerű munkás napirendjében a pihenés óráira emlékeztetne. Hiszen ez lehetséges. S hát mi kell hozzá, hogy meg is valósuljon? Hogy megszeressenek? Igen, s ez minden. Mindketten hatalmas tehetséggel rendelkezünk, s mindketten kívül állunk az emberek szokványos földhözragadtságán.

Kiadatlan, 1884. január 31.

 

V. GILBERT EDIT fordítása

 

Jegyzetek

Bashkirtseff hagyatékának gondozói egy illúzió védelmében nyúltak bele a fiatal nő Naplójába. Sok esetben úgy találták, nem való hozzá, amire rájött, amit megérzett, sőt, ilyesféle feljegyzéseket írni egyetlen nőtől sem elfogadható dolog. Itt csak néhány töredéket mutathatunk be abból, ami igyekezetük révén majdnem elveszett.

A cenzorok alapvetően három eljárást követtek. Legtöbbször teljes naplóbejegyzéseket hagytak el: ezeket a helyeket Kiadatlanként jelöltük. Máskor a naplóbejegyzés egy-egy részletét törölték. A jelen válogatásban a kiadott Naplóban nem szereplő szövegrészt kurziváljuk. Ritkábban fordult elő, hogy a szerkesztők tagmondatokat írtak bele a Naplóba. Összeállításunkban egyetlen ilyen részlet szerepel, ahol jelezzük, ez a szövegrész hogyan szerepelt a kiadott változatban.

A Marie Bashkirtseff naplóiból közölt részleteket Kocньe Koлeт: Пopтpeт без ретуши (Наш дом – L’Age d’Homme, 2004) című könyve alapján V. Gilbert Edit fordította. – Jenei László

 

^{1 A Napló kiadott formájában ez a jelenet a következőre változott: “S elfúló hangon, könnyekkel a szemében, a lábaimhoz vetette magát. Elléptem, vörösen a haragtól. Ó, megmentő pianínó!”}

^{2 Az oroszban a következő fordítás szerepel: “Tegyük ezt a lehető legjobb módon!” – A ford.}

^{3 Feltehetően Bastien-Lepage-ra gondol – J. L.}