Ha verseim kelyhek (miért ne épp?):

parányi repedést - anyaghiba - mindeniken találsz.

Lelked tehát ne töltsd beléjük. A lélek

ragadós nyomot hágy a terítőn.

De levélnehezéknek megteszik. S öblükben tarthatsz

hegedűgyantát, tértivevényt, tejfogat.

(Petri György)

 

 

Hiába Petri figyelmeztetése, azért abban reménykedünk, hogy a vers repedéseivel együtt szép. Jó: óvatosak leszünk; odafigyelünk a repedésekre, a lukakra, az anyag kis makacskodásaira - a nyelv van használva, nem valamilyen ideális anyag, hanem mindenféle szedett-vedett, ki tudja, honnan származó matériák ötvözete. Ha közelről vizsgálgatjuk, fel is fedezzük benne az eredetet - ez itt arany, amaz meg rozsdás bádog -, és a kis lukakat is: ezekkel együtt szerethető, mert mégiscsak szépen meg van munkálva.

Ahogyan egyébként éppen az a Petri-vers is: minduntalan figyelmeztetve vagyunk, hogy „vigyázat, Költészet!" Kihagyásos figura, archaikus/ritka/költői szóváltozatok (mindeniken, hágy), ringó jambusok, metafora, persze. Petri egyszerre akarja, hogy gyönyörködjünk, élvezkedjünk, mustrálgassuk a cizellált műtárgyat, s hogy mégse szálljunk el: maradjunk földhözragadtak, használjuk praktikus célokra, ne adjuk át magunkat mégse a vers világának. A tökéletesség ideje - állítja Petri - lejárt; vagy, hogy ne sugalljunk (éppen Petri szellemében) nagy történetfilozófiai konstrukciókat, van olyan költészet, éppen a Petrié, amely saját esendőségét, tökéletlenségét mutatja meg, s ha valami haszna mégis van, az nem a nagybetűs művészet vagy pláne a lélek szférájában, hanem a praktikumban fedezhető föl. A nagy és szent költészet azt kínálja, hogy belehelyezkedhetünk, átélhetjük: beleöntjük a lelkünket, és örömmel fedezzük föl, hogy belefér, s így éppen mi vagyunk benne, megfelel nekünk; van azonban másféle költészet, amely erre alkalmatlan, figyelembe kell vennünk az anyagot és az anyaghibát, kívül maradunk, mert éppen ilyenre van megcsinálva. (A lélek amúgy is kissé gyanús állagú valami: „ragadós nyomot hágy a terítőn", talán nem is kellene minduntalan előszedni és töltögetni.)

Már ha egyáltalán komolyan vesszük a programot, amelyet Petri bejelent, és nem gondoljuk azt, hogy ez maga is repedés: ellentmondásos, mert felhív a gyönyörködésre, de ironizál is rajta; úgy akarja felidézni a nagybetűs költészetet, hogy nagyon is bevett, hagyományos, közmegegyezésszerű eszközöket használ, látványos módon (megidézi a költészet szokásos eszköztárát és egyik eléggé elhasznált allegóriáját), éppen amikor óv attól, hogy versét ebbe a kontextusba helyezzük. Higgyünk-e neki, és tényleg azt akarja-e, hogy higgyünk neki? És ezt higgyük-e el, amiről azt mondja, hogy elhiggyük? Megrepeszti a verset, nem tudjuk, mit higgyünk - komolyság, amely aláássa a komolyságot, irónia, amely aláássa az iróniát.

Így aztán már régóta - nemcsak Petri óta - gyanakszunk, aggodalmasan vizsgálgatjuk a terítőt; nagy becsben tartjuk a mégis vízhatlannak (lélekhetlennek) tetsző darabokat. Ritkán jut ki belőlük, s ha olykor mégis, a repedések mégis mintha ott lennének, ha tüzetesebben megvizsgáljuk. Sőt még a régebbieken is mintha kiütköznének az anyaghibák.

Előveszi az ember például egyik kedvence új kötetét, legyen ez Parti Nagy Lajos (de azért mások is lehetnének) és a Grafitnesz (ez nem lehet másoké), és lapozgatja: a szép verseket keresi, amelyekbe belefeledkezhet, amelyek megindítják, amelyek megrázzák. És folyamatosan bosszankodik - mintha Parti Nagy megvalósítaná, amin Petri csak ironikusan morfondírozik, csupa anyaghiba, lukacsok és durva összedolgozások, ordítóan elütő matéria. Ha elandalodnánk, durván felriaszt - ráadásul merő giccsként, de legalábbis közhelyesként, konvencionálisként, nagyon is kalkulálhatóként (s ezért unalmasként) kell látnunk saját reakciónkat („látod, mit csináltál megint a terítővel?") -, már egy jót sírdogálni sem lehet, de még csak mélyértelműen bólogatni, keserűen mosolyogni sem. Vagy csak nagyon ritkán - de a kötet egésze mégiscsak abban a rossz érzésben tart meg, hogy a pillanatnyi és esetleges megkapaszkodás a (szép, a teljes, a lélekhez szóló) versben puszta illúzió, csak amolyan kötelező futam, ellenpont, véletlen vagy tour de force; tehát, a maga módján, éppen hogy móka.

Miért nem szép?

Vagy nem is az, hogy nem szép, mert azért igen szép, itt van például az Egy hosszú kávé című anakreóni dal; így kezdődik:

Ma ősz van és vasárnap,

avarszag és dohányzom,

az asztalkán fajanszban

még gőzölög az égbolt,

egy öntöttvas fotelben

ülök a cifra balkon,

na, és itt van rögtön a baj, a ragokkal való játék, mert ekkor már nem a „balkont" képzeljük magunk elé, és magunkat vagy a költőt (vagy a vers beszélőjét), amint őszi vasárnapon a balkonon kávézgat; hanem a „balkon" szón kezdünk el mélázni - az anyag válik fontossá, és nem az, amit anyagtalanul, a képzeletben szeretnénk elhelyezni. A jelölő, és nem a jelölt, már ha ennek van értelme. A megcsinálás nehézségei (hogy meg kell tartani a szótagszámot és a metrumot, hogy jó volna elkerülni azt a csúf „-onon" szó- és sorvéget) lesznek érdekesek - meg a szavak, amelyekből dolgozni kényszerül, aki mindezt megírja, amelyek, lám, milyen érdekesen csonkolhatók. Nem vesznek itt elég komolyan minket.

De legyünk elszántak. Próbáljuk mégis hagyományosan szép versként olvasni, tovább:

kavarva hosszu kávét,

míg végre lusta tükrén

eloszlik és bedrappul,

mint kondenzált ökörnyál,

a kedvem égi mása.

Szusszanhatunk egyet, nekikeseredve: ez az „égi mása" akkor most micsoda? Mit keres itt? Az elkoptatott klasszikus idézetek mégiscsak Sárbogárdi Jolánt juttatják az eszünkbe, a dilettánst, aki mégiscsak elvégezte a középiskolát, és valami itt-ott megmaradt a memoriterekből vagy a gonddal lemásolt érettségi tételekből - vagy a kötet nagy ciklusát, „írta Dumpf Endre", az Őszológiai gyakorlatokat, amelynek beszélője ennél jóval bonyolultabb képlet, eljátszik a hírneves verssorokkal, mintha ki is figurázná őket, de néha csak úgy feltolulnak benne. Mindenesetre: már megint kizökkenünk, keressük Arany János indokoltságát ezen a ponton, ha már egyszer elvékonyodott az anyag, és rácsodálkoztunk a szerkezetére, most egyenesen reped, és reped tovább:

Pedig szép itt a Herbsttag,

hát igen, lehet-e még úgy írni bármilyen őszi napról, hogy ne jönne be Rilke?, és innen már talán Arany is érthetőbb: az őszi költők, a szomorkás, komoly, mély és a költészet lényegéről elmélkedő, már nem fiatal férfiak, akik közé, íme, beáll az is, aki éppen őket idézi fel, és itt van egy negyedik (ötödik) is, Anakreónt is beleszámítva, tehát:

Pedig szép itt a Herbsttag,

ahogy körülkeríti,

mint birtokát a gazda

nyilván Babits, de most már hadd menjen tovább,

a parkot és a kertet,

hogy majd planíroz, ásat

és télre házat épít

e zöldből és vörösből,

ahonnan úgy hiányzol,

hisz csak neked, ha egyszer,

ha egyszer még, neked csak,

valami házat, allét,

napórát lusta tűvel,

hová a hosszu árnyék

magát befűzni boldog,

s szakadt zakóm zsebébe

a forró őszi holdat

bevarrja éjszakára.

A végére, lám, kisimul; mintha nem volna repedés sem, de csak nem tudunk szabadulni attól, hogy az idegen anyagok nyomait vizslassuk, itt egy napóra, ott egy allé, és még ki tudja, mi minden. És már hiába: az a balkon,1 meg azok az áthallások csak nem engedik, hogy elringatózzunk a jambusokon, még a végén azon kapnánk magunkat, hogy valaki kineveti érzelmeink áradását; nem nevezhetjük szépnek, a hagyományos értelemben semmiképpen sem, és - részben - éppen azért nem, mert mindenféle más szövegekre pillantunk ki belőle; mert a zártság, a lekerekítettség, az önállóság illúziójától foszt meg.

Ilyen az új Parti Nagy. Ezek a szövegek tele vannak lukakkal,2 repedésekkel, amelyekből kilátni mindenféle más költészetekre: az intertextualitás egyszerre habarcs, amely részeket kapcsol össze, vagy - ami még fontosabb - a verset más szövegekhez rögzíti, és látványos repedés, amelyen át a saját szövegből más szövegekbe huppanunk. A - többnyire - öntudatlan idézés dilettantizmusa, az a fajta írás, amely szeret az innen-onnan összeszedett, de felismerhetően a Költészet pecsétjét magukon hordozó anyagdarabkákból építkezni, most átértékelődik. Parti Nagy komolyan átgondolja a dilettáns/giccses gondolkodás következményeit vagy épp szükségszerű jelenlétét: vajon a teljes odaadás, a szent költészet tisztelete nem nevetséges-e? Egyrészt: a költészet éppen attól válik kérdésessé, nevetségessé, nem-széppé, hogy minduntalan kitűzi a Költészet zászlóit, hogy minduntalan ékeskedik azokkal a bizonyos idegen tollakkal, hogy nagyon igazolni akarja, hogy mennyire kötődik más szövegekhez. Vigyázzunk, hogy hová lépünk, maga a nagy költészetre történő folytonos hivatkozás mintha veszedelmesen közel kerülne a giccsgondolkodáshoz; ha megszentelt szövegekkel csicsázzuk ki a verset, akkor az ettől inkább mulatságosan tarka vagy pöffeszkedő lesz, semmint megszentelten költői. Másrészt: a „fölfelé" vagy „lefelé" oda nem illő anyagok, a túlságosan értékesek meg a túlságosan elhasználtak (a szent szövegek - amelyek persze maguk is gyakran fényesre koptak - vagy a sérült, torz, az utca sarából előkotort szövegek) a verset az anyagok sokaságába olvasztják bele: mindössze látványossá, felismerhetővé teszik azt, amit amúgy is tudunk: megmutatják róla, hogy a nyelvből ötvöződtek, a sokrétegű, zavaros, (el)használt nyelvből.

Másként kell gondolkodnunk a versről, a vers szépségéről, sugallja Parti Nagy. Ha csillogó, szép felületű részeket találunk, az talán csak hozott és a többibe (a töredezett, silány minőségűbe) beleolvasztott anyag maradványa - vagy véletlen, és át kell, hogy értékelődjön a többi vers kontextusában. Ami nagyon is irodalminak látszik, ahol az értők és ínyencek szívesen elidőznének, az éppen őket teszi szánalmassá, kicsinyessé, s mintha ezeken a szöveghelyeken/lukakon zuhannának lefelé - a giccses olvasásba, a versbe történő reflektálatlan beleolvadás irányába. Mégsincs ebben semmi támadás, kizárólagosságra törekvés, inkább csak szelíden ironikus jótanács: lelked tehát ne töltsd beléjük. Nem, ne így olvassuk. Ne akarjuk, hogy szép legyen.*

 

 

^{1 A Bagatelle macabre ugyancsak behúz a csőbe, de sokkal tovább benn is tart: csak a vers legvégén jelenik meg egy jócskán kitekert szó, hogy kénytelenek legyünk átértelmezni mindazt, amibe beleringattuk magunkat. A „sikong a kacagástól / hogy ösztökélem paripájait" sorok mintha nyelvileg nem egészen kompetens, de legalábbis gyakorlatlan, talán hanyag beszélőként mutatják fel azt, akit addig legföljebb itt-ott gyermeki hangon megszólaló, játékos hangnak véltünk. A Drótváz zöld vagy a Dallszöveg már címével figyelmeztet; és persze azért vannak olyan versek is, amelyek talán megússzák a lyuggatást.}

^{2 Vö.: „csupa luk a / gyöngyvászon" (Hal éji éneke 7.).}

^{* Ez az írás annak köszönheti létrejöttét, hogy egyik kedvenc főszerkesztőm felhívott, és azt hadarta a telefonba, hogy „gondolkozz, mit írnál, mert Parti Nagy most ötvös". Gondolkoztam - tényleg ötvös, mindenféle anyagokat dolgoz össze, egybeolvaszt nemest és MÉH-ből mentettet, gondosan cizellálja, áttöri.}